Nemzeti Ujság, 1927. február (9. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-27 / 47. szám

Irodalom *­ Könyv * Tudomány Alexandre Arnoux Eddig is sokan szerették. Toulet és Pel­­lerin halála óta ő a legkiválóbb képvise­lője annak a csoportnak, amely „fanta­­zisták“ elnevezéssel középen állt meg a szimbolizmus és a túlzó modern irányok között. Kecses színekben gazdag, könnye­dén szárnyaló költészet ez, amely nem béklyónak, hanem a képzelet magasba­­vivő lépcsőjének tekinti a rímet. Arnoux csak azért nem vezére ennek az iránynak, mert zárkózott, tartózkodó, minden feltű­nést kerülő természete kerül minden ve­­zérséget és nyilvános szereplést. Egyetlen egy nyilvánosságot szeret, azt, amely mennél erősebb és szélesebb körű­ kapcso­latokat teremt könyvei és az olvasókö­zönség között. Most azonban mégis a közérdeklődés nagy nyilvánossága elé állította a sze­mélyét egy irodalmi nagydíj, a Société de Gens des Lettres nagydíja, melyet ezúttal Arnoux egyik regényének adomá­nyoztak. Franciaországban sok a nagy díj és alig van jobbnevű író, akit díjjal ki ne tüntettek volna már. Olyan általá­nos ez a díjhullás, hogy akadt iró, mint legutóbb André Soares, aki vissza is utasított egy ilyen irodalmi nagydíjat. Lelke mélyén talán Arnoux szerénysége is tiltakozik minden irodalmi díj ellen, de ugyanez a szerénység tiltja meg neki, hogy tiltakozásával még feltűnőbbé tegye a nyilvánosságot. Arnoux már túl van azon a koron, hogy a kitüntetésnek mint népszerűsítő reklámténynek hasznát vegye, viszont sokkal jelentékenyebb sikerei vannak, sem hogy a díj anyagi támaszt jelentene számára. Ma 42 éves és már több, mint húsz éves irói pálya áll mögötte. Arnoux mint lírikus kezdte ezt a pályát három verskötettel, amelyekben a fantázia csa­pongó lovait kecses barokdiszű fantázia zabolázta. Később népszerűvé tette nevét mint drámai szerző és regényíró is, de a lírai költőből mindig maradt benne va­lami. Távol áll minden leíró és reprodu­káló naturalizmustól, írói invenciója gazdag. Mindig tud valami költői tárgyat és megkapó szimbólumot kitalálni. Sze­reti a titokzatosat, a rendkívülit, a rejtel­meset. Alakjai fantasztikus, exotikus lé­nyek, mint a­ Cabaretban a kínai vagy a Muit de Saint Barnabé Méltóban élő em­bere s a Suit varié novelláinak sok furcsa, félszeg, félelmes rögeszmék bűvkörében élő figurája. Szívesen és csodálatosan be­szél mindenről, ami homályos, burkolt, szenvedélyes odaadással bányássza fel a föld, a vizek, növények, fák drága fémek rejtett érzéseit, titokzatos erőit. A színpadra is felvitte ezt a rejtelmes tündér­világot finom veretű regedrámá­­jában, a Hyon de Bordeauxban. Pedig éles szeme van a valóság meglátására is és páratlan biztos keze, amely a meg­figyelést a legelevenebb, a legtalálóbb rajzzá tudja rögzíteni. Dergelés után ő írta a legértékesebb háborús regényt. Ereje éppen abban van, hogy a fantasz­tikumnak a valóság közvetlen hatását tudja adni s a valóságát a fantasztikum költészetével hatja át. Stílusa a leg­hajlékonyabb, legfinomabb árnyalatokra képe.A változatos gazdag­sága egészen költői lendületű francia próza. Egyetlen hibája, hogy néha túl sok benne az az irodalom, amely a közvetlen­ség rovására megy. A fantázia friss illa­tát a könyvszag dohos fuvalma húzza le. A közvetlenséget és egyszerűséget cikor­­nyás mesterkéltség köti gúzsba. . Hozzánk még egyetlen munkája sem jutott el. Az Ewersek, Bontet-ek és Re­na­rdok olcsó hatású fantasztikuma, útját állta, pedig a repülőgép és rádió századá­nak ő az igazi Hoffmannja. A fák . . .­ ­Mikor az év a sírját megássa , az eljövendő készül szaporán, a sírnál állnak ők, a bús kiséret és mindjük kérdés. Vacogó talány. Sudár derékkal, viharokba néznek, fejük ma koronás, holnap a véres ág... Csak állnak, néznek és beszúrnak mindent medián gyökerükbe, mint a vért... a fák... Midől a kertész, ők utána néznek, szívükben talán a bánat férge rág ...? csöndben körülállják, levelü­k se mozdul, csak várnak lassan (Messiást?) ... a fék... Viharos éjjel, amikor a hó hull és csendes nesszel elsuhan a láb, gyökerük a földbe még mélyebbre fúrják, de állnak némán, vacog­ón... a fák... S mikor mi félen sziveinkkel leérjük: Mutass meg mindent, vagy kezünk kivág!” Vérző gyökerüket még mélyebbre fúrják, de állnak némán. Hallgatnak... a fák... Arady Zsolt Az emberi kultúra bölcsője írta: Cserép József dr. Ki tudja, meddig hitt volna az iskolá­zott emberiség a görög theogonia és mythologia számtalan isteni lényében, ha nekem az ókori hagyományból nem sike­rül kimutatnom néhánynak a mibenlétet. Kiderült, hogy hiányza, a mi őseink tisz­teletének egyetlen tárgya, a Nap, volt, más néven a­ tin s a hőmérőés glaukopis­z Athéné „Nap, a ragyogóképű Isten" a jelentésük. Minotaurus sem Minos krétai király vitéze volt, hanem a „Mné bika“, melynek tiszteletét Egyiptomból­­ vitték oda magukkal a kiüldözött Naptisztelők a Rhadamantyséval, Ra—Ptah és Manthu egy­esi­tett Nap-triászával együtt. Gaea istii istennő többé, hanem egyszerűen a. m­. föld, görög neve annak a nyugati nagy szárazföldnek, a Magyá-nak, amely a két utolsó jégkorszak előtt Amerikát s a vele rajta túl és ismét még akkor össze­függő földrészeket foglalta magában. Az első jégkorszak után különvált belőle az a darab, melyet Atomu­s-nak nevez a ha­gy­omány, de amelynek amavval a szára­zulattal szemben meny (man, aia, menin stb.) a neve, vagyis, mint a mythos mondja, Gaeától született Urán, kettőjük­től pedig aztán a titánok. Atlasz sem va­lami természtfölötti óriás többé, hanem hegység, m­ég pedig meny­tartó „caelifer Alias“, mert rajta volt az ur­an (meny­­vár); a honi neve Dyris, volt s dür­i csakugyan a­ m­ égtűrő, égtartó. Prometheus a Gaea fia volt, va­gyis a Magyáé, tehát gigász „földszülött“, aki istennek nevezi magát, hazahalasabbnak annál a Zeusnál, akinek elég bátor volt megnövelni a hatalmát, amely azután ellene fordult és vesztére vált. A görög „előrelátást értett ki a nevéből, az ő öccse, Epimetheusz, nevéből ellenben az ellenkezőt, botort. Szakasztott ilyen szó­­fejtássel magyarázta amazon-t „emlőt­­len”-nek a görög s fűzött e név viselői­hez sok furcsaságot, olyanokat, amiket Strabo alaptalanoknak nyilvánított. Mint ahogy az amazonok szervezete az ő nyelvükön a nőuralmat, amazidát, jelen­tette, azonképen — úgy vélem — Prome­theus is tulajdonképen ősmagya, Epi­­metheus ellenben a későbbi, épen úgy, mint ahogy progonoi „elődök“, epigonas „utódok", prolog­os „előszó", epilogos „zárószó“ görögül. Aischylos, Hellas első nagy tragoedia­­írója, három drámában dolgozta fel a Prometheus-mondát, amelyekből csak egy maradt, ránk, a Leláncolt Prometheus. Aki ezt figyelmesen áttanulmányozza, meg fog győződni az én fölfedezésem és fejtegetéseim alaposságáról. Magában a drámában nincs megne­vezve az a kietlen, magas szikla és hegy, melyhez Zeus őt bilincsel­tette. Ha khau csakugyan a. m. hó s a Kaukázus „ha­vas“, akkor más hegység is viselhette ezt a nevet, m­i­nt­ ahogy pld. a Paropanissus viselte. Aischylos korára nézve inkább a Balkán jönne tekintetbe, mert a­­Kr. e. VII. század végén Zeus dieta népe ott kerekedett Midas nemzete fölé, bár Zeus uralma a hagyomány szerint még Kis­­ázsiában (Kilikiai) alakult ki a masuasa (mód) nép támogatásával, még­pedig egyezmény alapján a óheták és a pelasg­a­diai ok között. A mai Kaukázusról se­­hogysem érthető meg Prometheus útmu­tatása Io számára, legföljebb csak úgy, hogy ő mindazt az ő anyja, Theanie­ Gaea, egykori jóslataként tárja elő. Annyit ki­vehetünk, hogy az a s­zikla a föld szélén volt , a kietlen szkytha pusztaságban. A kissé zavaros útmutatásban érintve van ugyan a messze Nyűgat, a görgők s Phorkys lányai, a graiák; továbbá em­líti Prometheus az öccsét, Atlast, aki Nyugaton tartja vállán az Ég és Föld oszlopát s ahol ő nőül vette Okeanos leá­nyát, Hesionét; eljönnek onnan vigasz­talni és rajta segíteni Okeanos maga­s leányai; Hephaistos (Vulcanus) mint ro­konát szánja s csak fenyegetésekre haj­landó megbilincselni; Io­i is folyvást csak Keletnek irányítja s világosan Európából jelzi útját Ázsiába, — de az Ő sziklája holléte ismeretlen marad. Az ő és testvérei gyötrelmét fájlalja-siratja minden táj: az Ázsia térein lakó kolchisi amazonok, a kaukázusvidéki „vad" faj, a Föld túlsó oldalán élő Maeótis-vidé­ki szkythák és a hősies sármaták. Az itt idé­zett szkytha m­ég csakis a sármatákra vo­­natkozhatik, akiket amazokkal gyakran fölcseréltek (Plin.), de még máshol óvja is le-­ a tőle balkézt, fönt északon lakó szkytháktól, ellenben a sármaták és ama­zonok barátságos érzését kiemelve a „mo­rajló tenger“ felé igyekszik őt téríteni a Kaukázus, attól délre az amazonok felé, majd a Bosporuson és a Maeotison át Európából Ázsiába kelvén Aethiopiába (Elam), onnan Egyiptomba; innen jelzi a danaok s később a többi iónok áttele­­pü­lését Görögországba (Epirus, Ión-ten­ger stb.). Az elamiak (sólymok) utolsó nagy királya, Kodur-Nachundi, nevében ezért sejtettem én meg az iónok őse, Inachus és az utolsó athéni király, Kod­­rus, nevének visszhangját. Nem alap nél­­kül nyilvánította tehát már Brugseh tu­rániaknak, még­pedig Szét (aerbioppe­lasg) népének, a hikszoszokat. Tudnunk kell itt, hogy Athén másodszori telepesei ión­ pelasgok voltak. Io a leánya Tnaphusnak, Okeanos fiá­nak; az ő ión pelasg népe tehát rokona a Prométheusznak, amelyik azonban a mintegy 11 és fél ezer évvel ezelőtt tör­tént kataklizis következtében kezdett hul­­lámzani Kelet felé a Föld (Gaea—Magya) Okean-mosta nyugati végh­atár­áról, ahonnan „az istenek és mindenek ered­tek“ (Ham. II. XIV. 202. 246.). Ott kellett hát léteznie valamikor a­­ Triton-folyam­nak s ama Triton-tónak, amelynek a szi­getén született a mythos szerint Athene- Tritonis, a Nap; ennek egyik leánya, Perse, a perez­ indok névére, Peru-val együtt tartotta fenn a nevét az egész nyugati földrész Iberia nevének. Ellen­ben Io niasg népe kb­. 4268 évvel ké­sőbb indult vándorútnak,’szintén Kelet­nek, még pedig részint Afrikán át, ré­szint Európa északi felének ama vidé­kén, ahol a hagyomány sar­matákat jegy­zett föl. Egész Hispánia, Írország (Iver­­nia, Hibernia) s Gallia — legalább is a Rhone-folyóig — Iberia nevet viseli egy­koron. Természetes, hogy nem szabad a lilái geológiai viszonyokra erőszakolni az ókori adatokat. Az Atlaszi-óceán kiala­kulásáig annak két parti kontinense me­rőben más volt; Magyarország területé­nek a víz szintje alatt kellett lennie. Szabó József 1893-ban kiadott előadásai ba tájékozást nyújthatnak e részben. A Duna valamikor itt közel, Kavicsbányá­nál­ torkoll­ott. Az ókori hagyomány is tud pld. Egyiptom és Kilikia, valamint Syria és Cyprus szárazföldi kapcsolatá­ról. Az Ister és Istria névegyezése sem­ véletlen­. Schaffarzik az alsó-Duna egy­kori vízválasztójának föllelésével igazolta azt az ókori adatot, hogy az argonauták „mennyei hajósok" ,az Ister-fölyen jutot­tak el az Adriához, így Io észak-európai útjának „mormoló tenger“-ét ma már nem rögzíthetjük. Elég annyit kiemel­nem, hogy a pelasi vándorlás a sarmatá­­kat már itt találta a szárazzá vált terü­letek föl­dm­űvelésre alkalmas síkságain. Sallustius régi pun könyvek után írja, hogy évkoron Hispániából módok, ár­ulénak és perszak (persziek!) keltek át Afrikába s a módok, akik a maguk nyel­­vén mauroknak nevezték magukat, az északi részek nomád lakóival elegyedve házakat építettek s Herodot szerint egye­dül ők nem voltak ott nomádok, hanem földmivelők. A hispániai ibéreknek a mi időszámításunk kezdetekor még hatezer éves énekeik és törvényeik voltak még írásba foglaltan versekben, sőt volt grammatikájuk is, nem egyforma, amint­hogy a nyelvük sem volt egy azon­os (Strab.). A mór (maur) építészet s kínos­­gyűjtemények szintén az iberek nagy kul­túrájának tanúságai. A Kauijázus-mel­­léki iberek szintén csi­nos, kőházakat épí­tettek; városaik rendezett házsorokkal és terekkel voltak ellátva (u. a.), akárcsak Alkinoos városa Homárnál. Alpeus gi­gász („földi") aeol ivadékai voltak a thrákók első telepitői, városok építői s a kultúra első­ terjesztői. Itáliába is Evan­­der pelasg és sikan népe vitte az irás ismeretét. Nem üres kérkedés hét Pro- A regényírás és a mai magyar élet Miért nem érdeklik regényíróinkat az aktuális témák — A közönség és a magyar múlt romantikája — A legégetőbb társadalmi problémák és az irodalom Egy kiváló kritikusunk nemrégiben ép­pen a Nemzeti Újság hasábjain nyilatko­zott arról, hogy mostanában rendszeresen elolvassa az újabban megjelenő francia regényeket, mert azt akarja tanulmányoz­ni, hogyan tükröződik a mai francia élet az új francia írók műveiben. Mennyivel­­közelebb állana hozzánk és mennyivel job­ban érdekelne bennünket egy olyan ta­nulmány, amely azt tenné vizsgálat tár­gyává, hogy a mi íróink műveiben ho­gyan jelentkezik a mai magyar élet. Egy ilyen tanulmány megírásánál ter­mészetesen azt kellene mindenekelőtt sza­batosan körvonalazni, mit értünk mai magyar élet alatt. Ezúttal talán nem is nehéz a meghatározás. Amint a tegnapot a mától élesen elválasztja a közbeeső éj­szaka, úgy választja el a mai életet a teg­nap életétől a közbeékelődött nagy ka­tasztrófa, a világháború s a háború bor­zalmas örökségét likvidáló forradalom. Ami e mögött van az már annyira múlt, mintha száz évvel ezelőtt történt volna. Ez a szörnyű megrázkódtatás annyira megváltoztatott itt külsőleg, belsőleg min­dent, hogy már magunk alig ismerünk rá a tegnap arculatára, mintha csak mér­hetetlen távolság választana el tőle. De éppen ez a nagy átalakulás, az élet­berendezésnek, az életcéloknak s ezzel együtt a társadalmi struktúrának, az em­berek egész lelkiségének, érzés- és gondo­latvilágának ez a gyökeres megváltozása olyan új világot teremtett itt, olyan érde­kes és eddig nem látott problémákat ve­tett fel, olyan új típusokat alakított ki, amelyeknek föltétlenül érdekelnie, izgat­nia kellene az írók fantáziáját. S egészen valószínű az a föltevés, hogy a közönség is szeretné látni annak a művészi meg­formálását, amit az élet a maga natu­rális nyerseségében dob elébe s kiváncsi a lélektani megokolására azoknak a rend­kívüli tüneteknek, amelyeket­ az életben, mint megmagyarázhatatlan jelenségeket tapasztal. A mi irodalmunkban mégis egészen kü­lönös tüneteket észlelhetünk. Meglepetve látjuk, hogy m­íg a külföldi nagy irodal­makban elsősorban a francia és angol irodalomban, de az olasz irodalomban is a regényírók legnagyobbrészt a mai élet­viszonyok, a mai emberek és problémák közt keresnek témát, addig a mi irodal­munk csaknem teljesen elszakadt a mai élettől. Leszámítva azt a néhány pesti regényt, amely kizárólag az olcsó mon­dáin élet hiú csillogását, a színházak és művészbárok világát használja fel kere­tül egészen banális sablonok mintájára szabott limonádé történeteihez, alig van ma magyar contemporain regényünk. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Justh Zsigmond legkiválóbb regényeiket napjaik életéről, a saját miliőjük érdekes problémáiról ír­ták. Ezt teszik a mai angol írók is, hogy csak a nálunk most felkapott Galsworthyt említsem, akinek Forsyte Saga című­ cik­lusában az egész mai angol élet benne van egy sereg aktuális problémájával. A német Jakob Wassermann „Die Romane der Wende“ című ciklusával éppen a mai idők nagy fordulását akarja megrajzolni. Jean Girandoux egyenesen az aktuális politikai életbe kapaszkodott bele „Bella“ című regényével. Bourget, aki már túl van a túlságos irodalmi fürgeség korán, nem állt meg régi témáinál, hanem új, érdekes tárgyakat talált azokban a vál­tozásokban, amelyeket a háború után kö­vetkező élet a regényeiben megszokott társadalmi miliőben előidézett. Mért nyúl­nak, a­ mi íróink olyan ritkán és olyan félve mai témákhoz? Pedig mennyi új álcád. Itt van mindjárt a magyar intel­lektuális középosztály krízise. Egészen új helyzete van, egészen új nézőpontjai, élet­viszonyai és új kritikus kérdései vannak a magyar gentrynek. A háború után osz­­tályöntudathoz jutott, politikai érvénye­sülést ért el a magyar kisbirtokos osztály. Hol van az új Tömörkény vagy az új Gárdonyi, aki megírja a magyar kis­gazda regényét. Ezt a problémát igen szőr­mentén Zilahy Lajos vetette fel a „Süt a napban.“ De a színpad soha nem engedi meg azt az elmélyedést egy problémában, amit a regény egyenesen megkíván. A mai írók közül talán Móricz Zsigmond volna leghivatottabb ennek az osztálynak regényét, problémáit megírni. A Kivilágos kivirradtig elég bizonyíték rá, hogy igen jó szeme volna a legaktuálisabb mű meg­látásához. Ehelyett történelmi regényeket ír, amire egész írói egyénisége és készült­sége nem predesztinálja. De van még az új viszonyoknak, pro­blémáknak egész hosszú sora, amelyeket hiába keresünk a regényekben. Ki írja egyszer meg, hogy a régi becsületes Ma­gyarországnak csaknem vége, hogy a ká­véházak, a zugbörzék homályából egy egé­szen új erkölcsű világ kapaszkodott a fel­színre, amely a labilis, kétes vállalkozá­sok s a korrupció miazmás levegőjét ter­jeszti maga körül, egészen más női típu­sokat látunk magunk körül, amelyek kö­zül egészen új a politizáló nő típusa. A háború után egészen más megvilágításba került az a­m­erikai magyarság, amely az­előtt figyelembe sem jöhetett, most egy­szerre megnőtt súlyban, tekintélyben, vágy és irigylés tárgya lett, s szinte má­gikus vonzással kezdett ragyogni a dollá­rok sugárzó fényében. Vagy hol vannak a mai regényírásból az újgazdagok, akiknek helyzete már stabilizálódott s akik megindultak az új dinasz­tiák alapításának útján. Vannak pesti regények, de hiába várjuk a mai Buda­pest regényét. Hol vannak ennek a vá­rosnak a szerelmesei, akik úgy megírnák a nagy eposzát, mint ahogy Párisét Hu­gótól Proustig újra meg újra megírták. Surányi Miklós megindította ezt a nagy

Next