Nemzeti Ujság, 1927. február (9. évfolyam, 25-47. szám)
1927-02-27 / 47. szám
Irodalom * Könyv * Tudomány Alexandre Arnoux Eddig is sokan szerették. Toulet és Pellerin halála óta ő a legkiválóbb képviselője annak a csoportnak, amely „fantazisták“ elnevezéssel középen állt meg a szimbolizmus és a túlzó modern irányok között. Kecses színekben gazdag, könnyedén szárnyaló költészet ez, amely nem béklyónak, hanem a képzelet magasbavivő lépcsőjének tekinti a rímet. Arnoux csak azért nem vezére ennek az iránynak, mert zárkózott, tartózkodó, minden feltűnést kerülő természete kerül minden vezérséget és nyilvános szereplést. Egyetlen egy nyilvánosságot szeret, azt, amely mennél erősebb és szélesebb körű kapcsolatokat teremt könyvei és az olvasóközönség között. Most azonban mégis a közérdeklődés nagy nyilvánossága elé állította a személyét egy irodalmi nagydíj, a Société de Gens des Lettres nagydíja, melyet ezúttal Arnoux egyik regényének adományoztak. Franciaországban sok a nagy díj és alig van jobbnevű író, akit díjjal ki ne tüntettek volna már. Olyan általános ez a díjhullás, hogy akadt iró, mint legutóbb André Soares, aki vissza is utasított egy ilyen irodalmi nagydíjat. Lelke mélyén talán Arnoux szerénysége is tiltakozik minden irodalmi díj ellen, de ugyanez a szerénység tiltja meg neki, hogy tiltakozásával még feltűnőbbé tegye a nyilvánosságot. Arnoux már túl van azon a koron, hogy a kitüntetésnek mint népszerűsítő reklámténynek hasznát vegye, viszont sokkal jelentékenyebb sikerei vannak, sem hogy a díj anyagi támaszt jelentene számára. Ma 42 éves és már több, mint húsz éves irói pálya áll mögötte. Arnoux mint lírikus kezdte ezt a pályát három verskötettel, amelyekben a fantázia csapongó lovait kecses barokdiszű fantázia zabolázta. Később népszerűvé tette nevét mint drámai szerző és regényíró is, de a lírai költőből mindig maradt benne valami. Távol áll minden leíró és reprodukáló naturalizmustól, írói invenciója gazdag. Mindig tud valami költői tárgyat és megkapó szimbólumot kitalálni. Szereti a titokzatosat, a rendkívülit, a rejtelmeset. Alakjai fantasztikus, exotikus lények, mint a Cabaretban a kínai vagy a Muit de Saint Barnabé Méltóban élő embere s a Suit varié novelláinak sok furcsa, félszeg, félelmes rögeszmék bűvkörében élő figurája. Szívesen és csodálatosan beszél mindenről, ami homályos, burkolt, szenvedélyes odaadással bányássza fel a föld, a vizek, növények, fák drága fémek rejtett érzéseit, titokzatos erőit. A színpadra is felvitte ezt a rejtelmes tündérvilágot finom veretű regedrámájában, a Hyon de Bordeauxban. Pedig éles szeme van a valóság meglátására is és páratlan biztos keze, amely a megfigyelést a legelevenebb, a legtalálóbb rajzzá tudja rögzíteni. Dergelés után ő írta a legértékesebb háborús regényt. Ereje éppen abban van, hogy a fantasztikumnak a valóság közvetlen hatását tudja adni s a valóságát a fantasztikum költészetével hatja át. Stílusa a leghajlékonyabb, legfinomabb árnyalatokra képe.A változatos gazdagsága egészen költői lendületű francia próza. Egyetlen hibája, hogy néha túl sok benne az az irodalom, amely a közvetlenség rovására megy. A fantázia friss illatát a könyvszag dohos fuvalma húzza le. A közvetlenséget és egyszerűséget cikornyás mesterkéltség köti gúzsba. . Hozzánk még egyetlen munkája sem jutott el. Az Ewersek, Bontet-ek és Renardok olcsó hatású fantasztikuma, útját állta, pedig a repülőgép és rádió századának ő az igazi Hoffmannja. A fák . . . Mikor az év a sírját megássa , az eljövendő készül szaporán, a sírnál állnak ők, a bús kiséret és mindjük kérdés. Vacogó talány. Sudár derékkal, viharokba néznek, fejük ma koronás, holnap a véres ág... Csak állnak, néznek és beszúrnak mindent medián gyökerükbe, mint a vért... a fák... Midől a kertész, ők utána néznek, szívükben talán a bánat férge rág ...? csöndben körülállják, levelük se mozdul, csak várnak lassan (Messiást?) ... a fék... Viharos éjjel, amikor a hó hull és csendes nesszel elsuhan a láb, gyökerük a földbe még mélyebbre fúrják, de állnak némán, vacogón... a fák... S mikor mi félen sziveinkkel leérjük: Mutass meg mindent, vagy kezünk kivág!” Vérző gyökerüket még mélyebbre fúrják, de állnak némán. Hallgatnak... a fák... Arady Zsolt Az emberi kultúra bölcsője írta: Cserép József dr. Ki tudja, meddig hitt volna az iskolázott emberiség a görög theogonia és mythologia számtalan isteni lényében, ha nekem az ókori hagyományból nem sikerül kimutatnom néhánynak a mibenlétet. Kiderült, hogy hiányza, a mi őseink tiszteletének egyetlen tárgya, a Nap, volt, más néven a tin s a hőmérőés glaukopisz Athéné „Nap, a ragyogóképű Isten" a jelentésük. Minotaurus sem Minos krétai király vitéze volt, hanem a „Mné bika“, melynek tiszteletét Egyiptomból vitték oda magukkal a kiüldözött Naptisztelők a Rhadamantyséval, Ra—Ptah és Manthu egyesitett Nap-triászával együtt. Gaea istii istennő többé, hanem egyszerűen a. m. föld, görög neve annak a nyugati nagy szárazföldnek, a Magyá-nak, amely a két utolsó jégkorszak előtt Amerikát s a vele rajta túl és ismét még akkor összefüggő földrészeket foglalta magában. Az első jégkorszak után különvált belőle az a darab, melyet Atomus-nak nevez a hagyomány, de amelynek amavval a szárazulattal szemben meny (man, aia, menin stb.) a neve, vagyis, mint a mythos mondja, Gaeától született Urán, kettőjüktől pedig aztán a titánok. Atlasz sem valami természtfölötti óriás többé, hanem hegység, még pedig menytartó „caelifer Alias“, mert rajta volt az uran (menyvár); a honi neve Dyris, volt s düri csakugyan a m égtűrő, égtartó. Prometheus a Gaea fia volt, vagyis a Magyáé, tehát gigász „földszülött“, aki istennek nevezi magát, hazahalasabbnak annál a Zeusnál, akinek elég bátor volt megnövelni a hatalmát, amely azután ellene fordult és vesztére vált. A görög „előrelátást értett ki a nevéből, az ő öccse, Epimetheusz, nevéből ellenben az ellenkezőt, botort. Szakasztott ilyen szófejtássel magyarázta amazon-t „emlőtlen”-nek a görög s fűzött e név viselőihez sok furcsaságot, olyanokat, amiket Strabo alaptalanoknak nyilvánított. Mint ahogy az amazonok szervezete az ő nyelvükön a nőuralmat, amazidát, jelentette, azonképen — úgy vélem — Prometheus is tulajdonképen ősmagya, Epimetheus ellenben a későbbi, épen úgy, mint ahogy progonoi „elődök“, epigonas „utódok", prologos „előszó", epilogos „zárószó“ görögül. Aischylos, Hellas első nagy tragoediaírója, három drámában dolgozta fel a Prometheus-mondát, amelyekből csak egy maradt, ránk, a Leláncolt Prometheus. Aki ezt figyelmesen áttanulmányozza, meg fog győződni az én fölfedezésem és fejtegetéseim alaposságáról. Magában a drámában nincs megnevezve az a kietlen, magas szikla és hegy, melyhez Zeus őt bilincseltette. Ha khau csakugyan a. m. hó s a Kaukázus „havas“, akkor más hegység is viselhette ezt a nevet, mint ahogy pld. a Paropanissus viselte. Aischylos korára nézve inkább a Balkán jönne tekintetbe, mert aKr. e. VII. század végén Zeus dieta népe ott kerekedett Midas nemzete fölé, bár Zeus uralma a hagyomány szerint még Kisázsiában (Kilikiai) alakult ki a masuasa (mód) nép támogatásával, mégpedig egyezmény alapján a óheták és a pelasgadiai ok között. A mai Kaukázusról sehogysem érthető meg Prometheus útmutatása Io számára, legföljebb csak úgy, hogy ő mindazt az ő anyja, Theanie Gaea, egykori jóslataként tárja elő. Annyit kivehetünk, hogy az a szikla a föld szélén volt , a kietlen szkytha pusztaságban. A kissé zavaros útmutatásban érintve van ugyan a messze Nyűgat, a görgők s Phorkys lányai, a graiák; továbbá említi Prometheus az öccsét, Atlast, aki Nyugaton tartja vállán az Ég és Föld oszlopát s ahol ő nőül vette Okeanos leányát, Hesionét; eljönnek onnan vigasztalni és rajta segíteni Okeanos magas leányai; Hephaistos (Vulcanus) mint rokonát szánja s csak fenyegetésekre hajlandó megbilincselni; Ioi is folyvást csak Keletnek irányítja s világosan Európából jelzi útját Ázsiába, — de az Ő sziklája holléte ismeretlen marad. Az ő és testvérei gyötrelmét fájlalja-siratja minden táj: az Ázsia térein lakó kolchisi amazonok, a kaukázusvidéki „vad" faj, a Föld túlsó oldalán élő Maeótis-vidéki szkythák és a hősies sármaták. Az itt idézett szkytha még csakis a sármatákra vonatkozhatik, akiket amazokkal gyakran fölcseréltek (Plin.), de még máshol óvja is le- a tőle balkézt, fönt északon lakó szkytháktól, ellenben a sármaták és amazonok barátságos érzését kiemelve a „morajló tenger“ felé igyekszik őt téríteni a Kaukázus, attól délre az amazonok felé, majd a Bosporuson és a Maeotison át Európából Ázsiába kelvén Aethiopiába (Elam), onnan Egyiptomba; innen jelzi a danaok s később a többi iónok áttelepülését Görögországba (Epirus, Ión-tenger stb.). Az elamiak (sólymok) utolsó nagy királya, Kodur-Nachundi, nevében ezért sejtettem én meg az iónok őse, Inachus és az utolsó athéni király, Kodrus, nevének visszhangját. Nem alap nélkül nyilvánította tehát már Brugseh turániaknak, mégpedig Szét (aerbioppelasg) népének, a hikszoszokat. Tudnunk kell itt, hogy Athén másodszori telepesei ión pelasgok voltak. Io a leánya Tnaphusnak, Okeanos fiának; az ő ión pelasg népe tehát rokona a Prométheusznak, amelyik azonban a mintegy 11 és fél ezer évvel ezelőtt történt kataklizis következtében kezdett hullámzani Kelet felé a Föld (Gaea—Magya) Okean-mosta nyugati véghatáráról, ahonnan „az istenek és mindenek eredtek“ (Ham. II. XIV. 202. 246.). Ott kellett hát léteznie valamikor a Triton-folyamnak s ama Triton-tónak, amelynek a szigetén született a mythos szerint Athene- Tritonis, a Nap; ennek egyik leánya, Perse, a perez indok névére, Peru-val együtt tartotta fenn a nevét az egész nyugati földrész Iberia nevének. Ellenben Io niasg népe kb. 4268 évvel később indult vándorútnak,’szintén Keletnek, még pedig részint Afrikán át, részint Európa északi felének ama vidékén, ahol a hagyomány sarmatákat jegyzett föl. Egész Hispánia, Írország (Ivernia, Hibernia) s Gallia — legalább is a Rhone-folyóig — Iberia nevet viseli egykoron. Természetes, hogy nem szabad a lilái geológiai viszonyokra erőszakolni az ókori adatokat. Az Atlaszi-óceán kialakulásáig annak két parti kontinense merőben más volt; Magyarország területének a víz szintje alatt kellett lennie. Szabó József 1893-ban kiadott előadásai ba tájékozást nyújthatnak e részben. A Duna valamikor itt közel, Kavicsbányánál torkollott. Az ókori hagyomány is tud pld. Egyiptom és Kilikia, valamint Syria és Cyprus szárazföldi kapcsolatáról. Az Ister és Istria névegyezése sem véletlen. Schaffarzik az alsó-Duna egykori vízválasztójának föllelésével igazolta azt az ókori adatot, hogy az argonauták „mennyei hajósok" ,az Ister-fölyen jutottak el az Adriához, így Io észak-európai útjának „mormoló tenger“-ét ma már nem rögzíthetjük. Elég annyit kiemelnem, hogy a pelasi vándorlás a sarmatákat már itt találta a szárazzá vált területek földművelésre alkalmas síkságain. Sallustius régi pun könyvek után írja, hogy évkoron Hispániából módok, árulénak és perszak (persziek!) keltek át Afrikába s a módok, akik a maguk nyelvén mauroknak nevezték magukat, az északi részek nomád lakóival elegyedve házakat építettek s Herodot szerint egyedül ők nem voltak ott nomádok, hanem földmivelők. A hispániai ibéreknek a mi időszámításunk kezdetekor még hatezer éves énekeik és törvényeik voltak még írásba foglaltan versekben, sőt volt grammatikájuk is, nem egyforma, aminthogy a nyelvük sem volt egy azonos (Strab.). A mór (maur) építészet s kínosgyűjtemények szintén az iberek nagy kultúrájának tanúságai. A Kauijázus-melléki iberek szintén csinos, kőházakat építettek; városaik rendezett házsorokkal és terekkel voltak ellátva (u. a.), akárcsak Alkinoos városa Homárnál. Alpeus gigász („földi") aeol ivadékai voltak a thrákók első telepitői, városok építői s a kultúra első terjesztői. Itáliába is Evander pelasg és sikan népe vitte az irás ismeretét. Nem üres kérkedés hét Pro- A regényírás és a mai magyar élet Miért nem érdeklik regényíróinkat az aktuális témák — A közönség és a magyar múlt romantikája — A legégetőbb társadalmi problémák és az irodalom Egy kiváló kritikusunk nemrégiben éppen a Nemzeti Újság hasábjain nyilatkozott arról, hogy mostanában rendszeresen elolvassa az újabban megjelenő francia regényeket, mert azt akarja tanulmányozni, hogyan tükröződik a mai francia élet az új francia írók műveiben. Mennyivelközelebb állana hozzánk és mennyivel jobban érdekelne bennünket egy olyan tanulmány, amely azt tenné vizsgálat tárgyává, hogy a mi íróink műveiben hogyan jelentkezik a mai magyar élet. Egy ilyen tanulmány megírásánál természetesen azt kellene mindenekelőtt szabatosan körvonalazni, mit értünk mai magyar élet alatt. Ezúttal talán nem is nehéz a meghatározás. Amint a tegnapot a mától élesen elválasztja a közbeeső éjszaka, úgy választja el a mai életet a tegnap életétől a közbeékelődött nagy katasztrófa, a világháború s a háború borzalmas örökségét likvidáló forradalom. Ami e mögött van az már annyira múlt, mintha száz évvel ezelőtt történt volna. Ez a szörnyű megrázkódtatás annyira megváltoztatott itt külsőleg, belsőleg mindent, hogy már magunk alig ismerünk rá a tegnap arculatára, mintha csak mérhetetlen távolság választana el tőle. De éppen ez a nagy átalakulás, az életberendezésnek, az életcéloknak s ezzel együtt a társadalmi struktúrának, az emberek egész lelkiségének, érzés- és gondolatvilágának ez a gyökeres megváltozása olyan új világot teremtett itt, olyan érdekes és eddig nem látott problémákat vetett fel, olyan új típusokat alakított ki, amelyeknek föltétlenül érdekelnie, izgatnia kellene az írók fantáziáját. S egészen valószínű az a föltevés, hogy a közönség is szeretné látni annak a művészi megformálását, amit az élet a maga naturális nyerseségében dob elébe s kiváncsi a lélektani megokolására azoknak a rendkívüli tüneteknek, amelyeket az életben, mint megmagyarázhatatlan jelenségeket tapasztal. A mi irodalmunkban mégis egészen különös tüneteket észlelhetünk. Meglepetve látjuk, hogy míg a külföldi nagy irodalmakban elsősorban a francia és angol irodalomban, de az olasz irodalomban is a regényírók legnagyobbrészt a mai életviszonyok, a mai emberek és problémák közt keresnek témát, addig a mi irodalmunk csaknem teljesen elszakadt a mai élettől. Leszámítva azt a néhány pesti regényt, amely kizárólag az olcsó mondáin élet hiú csillogását, a színházak és művészbárok világát használja fel keretül egészen banális sablonok mintájára szabott limonádé történeteihez, alig van ma magyar contemporain regényünk. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Justh Zsigmond legkiválóbb regényeiket napjaik életéről, a saját miliőjük érdekes problémáiról írták. Ezt teszik a mai angol írók is, hogy csak a nálunk most felkapott Galsworthyt említsem, akinek Forsyte Saga című ciklusában az egész mai angol élet benne van egy sereg aktuális problémájával. A német Jakob Wassermann „Die Romane der Wende“ című ciklusával éppen a mai idők nagy fordulását akarja megrajzolni. Jean Girandoux egyenesen az aktuális politikai életbe kapaszkodott bele „Bella“ című regényével. Bourget, aki már túl van a túlságos irodalmi fürgeség korán, nem állt meg régi témáinál, hanem új, érdekes tárgyakat talált azokban a változásokban, amelyeket a háború után következő élet a regényeiben megszokott társadalmi miliőben előidézett. Mért nyúlnak, a mi íróink olyan ritkán és olyan félve mai témákhoz? Pedig mennyi új álcád. Itt van mindjárt a magyar intellektuális középosztály krízise. Egészen új helyzete van, egészen új nézőpontjai, életviszonyai és új kritikus kérdései vannak a magyar gentrynek. A háború után osztályöntudathoz jutott, politikai érvényesülést ért el a magyar kisbirtokos osztály. Hol van az új Tömörkény vagy az új Gárdonyi, aki megírja a magyar kisgazda regényét. Ezt a problémát igen szőrmentén Zilahy Lajos vetette fel a „Süt a napban.“ De a színpad soha nem engedi meg azt az elmélyedést egy problémában, amit a regény egyenesen megkíván. A mai írók közül talán Móricz Zsigmond volna leghivatottabb ennek az osztálynak regényét, problémáit megírni. A Kivilágos kivirradtig elég bizonyíték rá, hogy igen jó szeme volna a legaktuálisabb mű meglátásához. Ehelyett történelmi regényeket ír, amire egész írói egyénisége és készültsége nem predesztinálja. De van még az új viszonyoknak, problémáknak egész hosszú sora, amelyeket hiába keresünk a regényekben. Ki írja egyszer meg, hogy a régi becsületes Magyarországnak csaknem vége, hogy a kávéházak, a zugbörzék homályából egy egészen új erkölcsű világ kapaszkodott a felszínre, amely a labilis, kétes vállalkozások s a korrupció miazmás levegőjét terjeszti maga körül, egészen más női típusokat látunk magunk körül, amelyek közül egészen új a politizáló nő típusa. A háború után egészen más megvilágításba került az amerikai magyarság, amely azelőtt figyelembe sem jöhetett, most egyszerre megnőtt súlyban, tekintélyben, vágy és irigylés tárgya lett, s szinte mágikus vonzással kezdett ragyogni a dollárok sugárzó fényében. Vagy hol vannak a mai regényírásból az újgazdagok, akiknek helyzete már stabilizálódott s akik megindultak az új dinasztiák alapításának útján. Vannak pesti regények, de hiába várjuk a mai Budapest regényét. Hol vannak ennek a városnak a szerelmesei, akik úgy megírnák a nagy eposzát, mint ahogy Párisét Hugótól Proustig újra meg újra megírták. Surányi Miklós megindította ezt a nagy