Nemzeti Ujság, 1927. június (9. évfolyam, 123-145. szám)
1927-06-01 / 123. szám
Szerda, 1927 június 1. NEMZETI ÚJSÁG A román propagandaadat hultúrájának dokumentumaiként hirdeti a magyar alkotásokat A bukaresti egészségügyi minisztérium propagandakiadványában elsikkasztották a magyar alkotások minden érdemét — Hogyan csinálnak propagandát a mi szomszédaink? Magyar városok, magyar kultúrintézmények mint a román egészségügyi haladás bizonyítékai (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Valakit mégis csak meg kellene bízni Magyarországon azzal, hogy tanulja meg a propaganda mesterségét vagy tudományát, esetleg ennek a nemzetek életében oly fontos dolognak a művészetét. A szerény és szemérmes magyarságnak elegendő iskolai példa áll rendelkezésére, amiből elsajátíthatná ezt a mesterséget, tudományt vagy művészetet. Mindenekelőtt a szerénységet kellene mágiánkról levetkőznünk, ha már európai jóízlésünk tiltakozik az ellen, hogy szemérmetlenek legyünk és nem látszó érdemekkel dicsekedjünk. Derék szomszédaink, azokban a kis Ausztriákban, amelyeket sikerült a propaganda eszközeivel összeharácsolniok, az egykori kettős monarchia helyén, nem nagyon válogatósak ebben a tudományban. Szemérmetlen elszántsággal állanak ki a világ elé és propagálják érdemeiket, akotásaikat, kultúrértékeiket, amelyekben semmi érdemük nincs, amelyeket nem ők alkottak s amely kultúráikat másoktól elorozták. Mindez egyáltalán nem gátolja meg őket abban, hogy a legvakmerőbb módon hivalkodjanak azzal, ami nem az övék. A mi szemérmes, európai érzékenységű és jól nevelt szerénységű propagandánk kisgyermekek játéka a tizenhárompróbás, edzett bőrfelhámból kicserzettpropagandához képest, amelyet nagy rutinnal művelnek például román szomszédaink. Ezek már nem gyermekek a propaganda terén, hanem admirozott és tűzről pattant szellemi kalózok, akik ismerik a dörgést és nagyon jól tudják, hogy a világ, a civilizált és „művelt nyugat”, elég ostoba arra, hogy a legvakmerőbb hazugságokkal is elébe merészkedhessenek. Előttünk fekszik egy hatalmas terjedelmű, művészi nyomású, képekkel, térképekkel, statisztikákkal, grafikonokkal felszerelt füzet, aranyos nyomású címtáblával ellátva, hadd ordítson minél messzibb a nagyvilágba az a benyomás, hogy milyen áldott ország az, amely ezzel a füzettel tesz bizonyságot közegészségügyi állapotainak, egészségügyi intézményeinek és szervezetének megértő kultúrája mellett. Valamikor a békében, hatalmas világbirodalmak adtak ki néhanéha ilyen díszes, színes, változatos, érdekes füzetet, mint ez a balkáni Románia, amely román, francia és angol nyelven hirdeti a műveit nyugat nemzetei előtt, hogy Románia nem Balkán, hanem halódott, civilizált ország, amely óriási kultúrértékeket őriz és ápol, termel és fejleszt határai között, Európa keletén. A jámbor francia és a jámbor angol, aki képekben, számokban kap egy kultúrországhoz illő beszámolót Románia egészségügyi minisztériumától, természetesen megilletődve fogja forgatni ezeket a lapokat, amelyek hallatlan gazdagsággal, találékony ötletességgel tárják fel a szemlélő előtt a román kórházak, klinikák, diszpenzerek, szanatóriumok, egészségügyi adminisztrációs állami szervezetek adatait. A francia és az angol el lesz ragadtatva ettől az országtól, amely, íme, ilyen kultúrát, ilyen egészségügyi adminisztrációt, ilyen szociális népgondozást teremtett. Mi van a propaganda mögött? Mi, akik ismerjük ezt a propagandát és annak természetét és ismerjük azt a múltat, amely ott bujkál a propaganda mögött, tehetetlenül ejtjük ki kezünkből a tollat. Hogyan magyarázzuk meg a franciáknak, az angoloknak, hogy idegen tollakkal ékesíti magát ez a kidturország s olyan érdemek jogán parádéznak a világ előtt a románok, amelyeket tőlünk szőrén-szálán eltulajdonítottak. Hiszen még nekünk magyaroknak is, akik pedig ismerjük a históriát és a geográfiát, mérhetetlen fáradságunkba kerül ennek a propagandafüzetnek szövevényes ravaszkodásaiból, számsorainak rejtekeiből, raffinált észjárásának zugaiból kihámozni azt az igazságot, amelyet elrejtenek a világ elől. A térképek özönében nincs egyetlen név, amelyet el ne románositottak volna s amely valamikép bele ne sikkasztotta volna a meghódított országrészeket abba a Romániába, amely most kulhierintézményeit mint a román állam áldásos munkáját, a román egészségügyi közigazgatás egetverő sikerét, a román kultúrát és szociális értéket propagálja. Azok a kórházak, egészségügyi intézmények, amelyeket tőlünk vettek át, mint román alkotások szerepelnek s a művelt nyugat aligha fogja kutatni, hogy mi érdeme van a magyar kultúrának abban, amit a propagandafüzet adatai feltüntetnek. Hogy Clej (Kolozsvár), Satu Mare (Szatmári, Salaj (Zilah), Oradea Mare (Nagyvárad), Hunedoara (Vajdahunyad), Sibiu (Szeben), Nasaud (Naszód), Ciuc (Csik), Odorheiu (Udvarhely), Treiscania (Háromszék), Targu Mures (Marosvásárhely), Sighisoara (Segesvár) ezt csak példának hozzuk fel, annak jeléül, hogy mi ki tudtuk hámozni a hazugságokkal elfátyolozott térképészetből a magyar vonatkozásokat, de vájjon nem számíthatott-e joggal arra a „Ministerul sanitatii si ocrotirior sociale“ nevében szerkesztő Lupas dr. professzor úr, hogy a francia és angol olvasó készpénznek veszi a feltálalt hazugságot , azzal, amit léptennyomon arcul csap, az igazsággal nem bíbelődik és nincs is módja, hogy törődjék vel el A román kuliúra adatai A füzet egy grafikoncsoportja feltünteti a népesedési statisztikai adatokat, a halálozási, a ragályos betegségek adatait, amelyek azonban szorgos vizsgálat mellett sem mondanak semmit. Aztán közöl egy geometriai ábraszerű rajzot a román egészségügyi organizáció szervezetének ábrázolásáról, ami ugyancsak semmit sem jelent, mert azt ugyan megtudjuk ebből, hogy micsoda hierarchikus rangfokozat van az egyes hivatalos szervek és azok hatásköre tekintetében, de óvatosam ellhallgatja, hogy azok miként működnek Az idegen olvasó kissé behatóbb vizsgálat után megállapíthatja, hogy komoly és európai értelemben vett egészségügyi intézmények a mai Románia területén — talán Bukarestet és Jassit kivéve — Erdélyben vannak. Arról, hogy ezek az intézmények mikor létesültek a kartografikus munkák bölcsen hallgatgatnak Nem érdektelen adat a® sem, hogy a mai Románia területén az egyetemek és főiskolák mellett klinikák csupán Kolozsvárott vannak Bukarestnek, Jassinak, Cernovitznak nincs klinikája egyetlen egy sem, csak kórházai vannak a fakultás egyes tanszékei mellett. Ezt is nagyon óvatosan elrejti a térképész ügyessége, aki természetesen a szövegrészben a kolozsvári klinikák magyar eredetét feltüntetni elfelejti. Ha végignézzük azokat az illusztrációkat, amelyek impozáns méretekben szemléltetik az egészségügyi intézményeket, azonnal tisztában vagyunk azzal, hogy néhány egészen középszerű román alkotás mellett a propaganda a magyar erdélyi és osztrák bukovinai alkotásokkal parádézik Az, egyes betegségekről szóló kimutatásokból kitűnik, hogy például a malária megdöbbentően grasszál Románia régi területén, a pellagra, a középkor, e szörnyű betegsége pedig otthon van a régi Romániában, mintha az egészségügyi haladás nyomtalanul zajlott volna le a Balkán e területén. A magyar múllemlekel A modern berendezésű kórházak sorozatában közölt ilusztrációk csaknem mind erdélyiek Marosvásárhely (Tg. Mures), Arad, Borosjenő (Boros Ineu), Temesvár (Timisoara), Sepsiszentgyörgy (St. George), Lugos (Lugoj) kórházai mellett néhány szánalmas kép, a javítóházak és fegyházak életéből, jelzi a román szociális gondoskodást. Legvégül a román fürdőhelyekről, klimatikus, savanyúvizes gyógyfürdőkről találunk impozánsan szép képsorozatot. Valamennyi magyar s köztük a nyugat- Csepp Veronika álma lma: Kolba Gyula Csepp Veronika erősen köhögött. Gyönge, vézna testét váratlanul lepte meg a kór. Sápadt arcán piros foltok keletkeztek, a hirtelen beállt tél megtámadta elgyötört testét. Veronika nem tudta, mi fáj neki, csak érezte, hogy naprólnapra gyöngül s néha éjszakákon mintha fátyol libbenne el az ablak előtt. Kinn kegyetlen hideg szél süvített az utcákon, a kicsiny szobából elszállt a meleg. Egy hevesebb szélroham feltépte az ablakot és besurranva kioltotta a világot. Veronika fázósan húzta össze magán nagy, kötött kendőjét, a beáradó hideg megremegtette vékony, törékeny testét Mát harmadik napja, hogy nem mozdult el hazulról. Furcsa láz tört ki rajta s ha levette habos keszkenőjét ajkairól, piciny piros petty ijesztette meg a félénk leányt. — Istenem . .. beteg vagyok. Csak nem . . .! Összeborzongott. Úgy félt a magányosságtól. Szeretett volna lemenni az utcára, elvegyülni a nép között, megbámulni a cifra kirakatokat, amelyek olyan fényesek, mint egy óriási tükör. Nézegetni benne saját magát, elrendezgetni a kalap alól kibukkanó, rakoncátlan fürtöket. És belenevetni a kíváncsi, tágranyitt szemekbe, amelyek egy élet titkát hordozzák magukban titokzatosan. És hallgatni az emberek beszédjét, nevetni . . . hisz oly szép lenne élni és vidámnak lenni. A láz sokáig rázta, kínozta. Veronika fehér homlokán csillogó cseppek gyöngyöztek. Leborult az ágya mellé és halkan, magába fojtottan sirdogált. Kis szive rémülten dobogott . . . félt mindenkitől .. . saját magától ... a kis piros csikóktól. Lassan elmúlt a láz. Sápadt arcába ismét vér futott, felkelt és behajtotta a kitárult ablakszárnyakat. Kopogtattak. Veronika felriadt. — Szabad . . .! Hangja erőtlen, alig hallatszott. A kopogás ismétlődött. Veronika szólni akart, de nem tudott. Megindult az ajtó felé, hogy kinyissa, de nem nem bírta elérni. Érezte, reszkető térdei meginognak. Lassan összefolyt szemei előtt minden. Elesett. Végigzuhant a padlón. Nem érzett semmit Veronika Csak azt hallotta meg, hogy valaki kilép, felemeli és befekteti a kibontott ágyba És mintha felmelegedett volna a levegő. Mintha valaki tüzet rakna. Hogy ropognak a hasábok . . . hallani szinte a láng sistergését. Az első fellobbanásra kifényesedett a kis szálba . . . megint ég a tűz a kandallóban . . . nem fog fázni . . . meggyógyul. Elmehet ismét az üzletbe és hímezhet csodálatos virágokat ... és eltűnnek majd azok az udvariatlan pettyek, úgy elcsúfítják az arcát. Lesz munkája és talán egy pár fillére, megveheti majd azt a kabátkát ott a kis sarki boltban . . . milyen jó lesz bedugni a kezeit a zsebekbe. Legalább nem kell keztyűt venni ... és majd nem lesz oly hideg . . . tavasz lesz . .. virágos, énekszavas tavasz . . . teli illattal, fénynyel, boldogsággal ... és sétál majd az erdőben . . . ibolya ... gyönyvirág . . . Mosolygott. Csepp Veronika összekulcsolt kezekkel kért Valakit, hogy segítse meg . . . úgy szeretne élni . . . tavasszal . . . ibolyát szedni . . . kacagni mindig. Arcán könnyek peregtek végig. Lassan végignyúlt a párnákon. Magára húzta a takarót ... és figyelt. A kedves régi ismerősök. Az ódon bútorok. A kakatokos óra. — Miért nem játszik? Csodálkozott. Persze, beteg és nem tudta felhúzni. Majd megkéri az öreg nénit a szomszédból, hogy igazítsa meg. Aztán a kis varrógép. Most alszik. Nincs, aki dolgozzon rajta. Pedig megbízható öreg. Régi már, de jó. Szegény édesanyja is használta. Az övé volt. — Édesanyám! — suttogta. Valaki megsimogatta. Tudni akarta, hogy ki az, de nem bírta felnyitni szemeit. — Veronika, akarsz valamit! — Igen, ez ő, az öreg néni a szomszédból, — gondolta a kicsi lány és hálával telt meg a szíve. Mosolyával köszöntötte. Szólni már nem tudott. Mintha egy mély és sötét folyóson haladt volna, amelynek nincs kijárása. * . . . Lenn sietett az utcán. Kicsiny kabát volt rajta. Milyen jó is . . . most már nem fázik. És nem kell dörzsölni a kezeit munka előtt. Időt nyer. A múltkor már úgyis rámordult a® aszszony. — Kisasszony, ne játszon. Dolgozzon, azért fizetjük. Tiltakozni szeretett volna, megmutatni a hidegtől kivörösödött kezeit, de nem merte. Félt, hogy kicsúfolják a lányok. Inkább tűrt és hallgatott. Pedig milyen pompás mulatság a tűz mellett ülni . . . hallgatni a duruzsolását.. . álmodozni ... De most már nem lesz baj. Nem fázik a keze, van meleg kabátja. És ha bemegy műhelybe, rögtön dolgozni kezd majd. Kiengeszteli az asszonyt. Milyen szépek a kirakatok. És hogy hull a selyme® hó! Milyen jó csúszkálni a síkos járdán. Jajj, most majdnem beleütközött valakibe. Hopp!! Felpillantott. — Édesanyám! Az nem szólt semmit, csak lehajolt és megcsókolta. Megfogta Veronika kezét, erős, meleg kezébe rejtette, így mentek ketten karöltve. Veronika mindig szólt édesanyjának, ha valamit meg akart nézni. Az egyik kirakat tükrében meglátta saját magát. — Milyen szép vagyok . . . egészséges. És nevetett, örült a kis életének. Mentek tovább. Veronika különösen érezte magát. Néha szédülés fogta el, mintha távoli erdők nehéz, ilatterhes levegője áradt volna feléje. És mintha nagyon régen mennének, de nem volt még fáradt. Mintha puha, lágyan omló szőnyegen lépkednének . . . nem, röpülnének . . . Milyen jó is édesanya. A sarkon gesztenyét vett neki. Huh! A fogai belemélyedtek a frissen ropogó, lisztesbélű szembe. Nagyon finom volt. Egyszerre észrevette, hogy kialudtak a lámpák. Éjszaka volt. Édesanya oly szomorú. Nem merte megkérdezni, hogy miért! Csak erősebben szorította kezét. Hirtelen megálltak. — Veronika, most menj szépen haza. Veronika nem értette. — Édesanya te elküldesz engem! Nem kapott választ, csak két forró könnycsepp hullását érezte arcán. — Édesanya, ne menj el! Sírva csókolta a kezét. — El kell mennem. — Én is veled jövök. — Nem jöhetsz oda, ahova az én utam visz. — Miért! Nem értette Veronika Egyedül maradt Veronika letérdelt a havas éjszakában és imádkozott. Kérte a jó Istent engedné édesanyához. Olyan árva. Csendesen bulit a hó. Veronika elpihent. Mintha minden eltávolodott volna tőle. — Veronika! Felriadt. — Miért sírtál álmodban, Veronika! Veronika szive fájt. Lehet ilyet kérdeni! Édesanya elment . . . Sírva fakadt Az öreg nem értette. — Mi az, Veronika, miért sírsz! Már nem vagy beteg . . . elmúlt minden . . . Veronika még jobban zokogott. — Elmúlt minden... csak álom volt... 3 A budapesti Egyetemi Könyvtár írta : Balogfi József Az államgazdaság szanálása és az ezzel karöltve haladó művelődéspolitikai rekonstruáló és ujat alkotó munka rövidesen eljut, mert szükségszerűen el kell jutnia a magyar könyvtárpolitika nagy problémáiig és e problémáknál szemben találja magát azzal az intézményünkkel, amely hazánkban egyedül biztosítja vagy igyekszik biztosítani a módszeres tudományos munkának eszközeit és lehetőségét, szemben találja magát a budapesti Egyetemi Könyvtár, reorganizálásának kérdésével. Az elmúlt esztendők során e cikk írója, több helyen, ismételten rámutatott, hogy a magyar könyvtárpolitika nemcsak a csonkaország és az elszegényedett állam okozta gondokkal küzd, hanem azzal is, hogy egy anarchikus múltnak egész hagyatékát vállalnia kell, minthogy felszámolására, a mai helyzetben, képtelen. Míg a hazai művelődésnek geográfiája, könyvszegénysége és számos más, nagyrészt társadalmi ok, egy középponti, általános jellegű, szuverén kölcsönkönyvtárnak létét tenné szükségessé, addig a XIX. század, sajnos, egész sor, jellegénél fogva csonka intézményt teremtett, amelyeknek fenntartása, sőtfejlesztése ma — úgy látszik — fájdalmas szükség; fájdalmas, mert a könyvtárpolitikai rendezetlenségnek ez petrifiálását jelenti, a nemzeti energiának és vagyonnak további káros szétforgácsolását. Mindezzel helyes lesz tisztába jönnünk akkor, amikor jelentős anyagi megerőltetés árán egyszerre három ponton fogunk hozzá könyvtárügyünk újjárendezéséhez. Modernebb alapokra fektetjük a Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtárát, melyről köztudomású, hogy kizárólag a magyar könyvterrablás u. n. jelenléti gyűjteménye, tehát nem általános jellegű és nem kölcsönkönyvtár. A legközelebbi időben új hajlékba költözik és ott számottevő dotációval, számottevő méletekben gyarapodni kíván a Fővárosi Könyvtár. Oly szakmai alapokon fölépült új gyűjtemény ez, amely mostanság törekszik az általános irányú kibontakozás felé. Látnivaló, hogy a tudományos műn-