Nemzeti Ujság, 1928. március (10. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-01 / 50. szám

Csütörtök, 1928 március 1. NEMZETI ÚJSÁG A román kormány válaszolt a birtokperekben tett magyar ajánlatra Jogfeladást kávétni Magyarországtól A Magyar Távirati Iroda illetékes helyről a következő közleményt kapta: A magyar kormány a román birtokpe­­rek ügyében tudvalévően mé­g múlt év november 15-én jogi álláspontjának teljes és változatlan fen­tartása mellett — a vi­­tá­s kérdés gyakorlati megoldását célzó javaslattal fordult a román kormányhoz. A magyar javaslat szerint az érdekelte­ket a tőlük kisajátított és már szétosztott földbirtokokért méltányos kártérítésben kellene részesíteni, a szétosztásra nem­ került erdőbirtokaikat, valamint a meg a szét nem osztott egyéb mezőgazdasági birtokokat pedig a román kormány ter­mészetben adná vissza tulajdonosainak. A román kormány erre a javaslatra a mai napon juttatta el a magyar kormány­hoz válaszát, amelyben az erdőbirtokok és a még szét nem osztott mezőgazda­sági birtokok természetben való vissza­adását a leghatározottabban visszadasít­­ja, egyebekben pedig a következő konkrét ajánlatot tette: „Ha Magyarország elfogadja a hármas­­bizottság jelentését és ha a tanács a je­lentés elfogadása után megtalálja a mód­ját annak, hogy az az elhatározás, melyet Románia végrehajtani szándékozik, ne al­kothasson veszedelmes precedenst, akkor Románia hajlandó volna hozzájárulni ah­hoz, hogy a Magyarország által Romá­niának fizetendő jóvátételből levonassék egy bizonyos összeg; ennek az összegnek nagysága nem volna egyértelmű sem va­lamely tényleges privilégiummal, sem az ár felemelésével, hanem amolyan „ex gratia” cselekményt jelentene, amelyet Románia teljes szuverenitásában és az egyenlőség alapján hajlandó megtenni, hogy bebizonyítsa, hogy az optánsok ügyében évek óta elfoglalt védekezése alapján nem táplál semmiféle ellenséges érzületet a magyar állampolgárokkal szemben, hanem egyedül Románia élet­érdekei által vezetteti magát. Magától értetődő, hogy ezt az összeget a magyar kormánynak kellene fizetnie az igénylői( toptálások és nem optánsok) részére, akik pereiket tartoznak vissza­vonni és követelésüktől véglegesen el kell állniuk. .................... A román kormány kötelességének tartja közölni azt, hogy a hármasbizottság je­lentésének elfogadását jelen javaslata döntő föltételének tekinti.” ,C.U • Meg vagyunk győződve, hogy a magyar közvéleménnyel együtt az elfogulatlan ku­l­­iföl­d is álmélkodó me­götődéssel fog tudomást venni erről a vállaszról, amely méltóan tetőzi be a román kormány eddigi perfid eljárását. Mindenki tudja, hogy a magyar kormány a november 15-i­ki jegyzékben jogi álláspont­jának teljes fönntartásával tett javaslatot az optánskérdés gyakorlati megoldására ■ a Népszövetség decemberi tanácsülésén Appo­­nyi Albert gróf is hangsúlyozta, hogy a ja­vaslat nem érinti azt a jogú álláspontot, ame­lyet kezdet óta elfoglaltunk. Ama nyilatkoza­tok után, amelyeket egyes román államfér­fiak kormányuk megegyezési szándékáról tet­tek, remélni lehetett, hogy Bukarestben meg fogják ragadni az alkalmat a konfliktus bé­kés elintézésére. Ehelyett a román kormány azt követeli, hogy nevetséges ellenajánlatá­nak a fejében fogadjuk el a népszövetségi hármas bizottság jelentését, vagyis mondjunk le jogi álláspontunkról. Ezt meri föltételnek szabni azok után, hogy a vegyes döntőbíróság megállapította a maga illetékességét és a vi­lág legkiválóbb jogászai kétségbe sem von­hatónak jelentették ki a trianoni szerződés­ben gyökerező jogainkat! Jog­feladást kíván a román kormány, le akar rángatni bennie­­ket a jog talapzatáról és csak ennek megtör­téntével hajlandó bizonyos engedményekre. Mintha a pusztába kiáltott szó lett volna, amit a magyar kormány megbízotta. Genf­ben annyiszor hangoztattak: felháborító d­almisüval szembe helyezkedett az eredeti és ■nba egy pillanatig meg nem változtatott ma­gyar állásponttal. De mit szóljunk magához az ajánlathoz. A román kormány kegyesen hajlandó arra, hogy azt a kártérítési összeget, amelyet sz­eptánsok számára megállapítani fog, levo­násba hozhatjuk a Romániának járó jóváté­teli összegből. Nézzünk csak utána, mit is kell fizetnünk nemes szomszédunknak! Magyarország jóvátételi kötelezettsége 1930-tól 1943-i­g meg van állapítva s ebből 10,55 százalék esik Romániára. Ez a tíz és fél százalék azt jelenti, hogy a mai értékben összesen 11 millió aranykorona illeti meg Romániát. Tízmillió és nem több. Ezzel szem­ben, a román állam a magyar optánsok­tól 000.000 kat­­holdat vett el, amelynek az értéke ugyancsak a mai értékben 300 millió arany­korona. A román kormány kártérítéssül nem is egyévi kamatját adná a 300 millió arany­koronának és azt is kegyből, a jóvátétel számlára! Mert nem akar a magyar optán­­soknak privilégiumot nyújtani és precedenst teremteni. Ennél purfidebb eljárásra, s azt hisszük, még nem volt példa az álla­mok egymás közötti tárgya­lásaiban. Aki a bukaresti ajánlaton át nézi az optánsügyet, lehetetlen, hogy meg ne bot­­ránkozzék a román kormány szemérmetlen­ségén. Rozmaring — REGÉNY -írta: Harsányi Zsolt 27 • A lokálban a fejek szabályos­­ ligással fűmagnak folyton két középpont felé. Hol B­imibit nézik, hol Kelecsényi Gusztáv©.. Biimibi megdermedve, fázósan, mosolyogva ü­l a helyén. Kijózanodott szegényke. Most már bánja, mint egy kutya, hogy meg­feledkezett magáról pezsgő­ jókedveiben és ennek a rideg, gőgös embernek oda­­k­iáltotta azt a lehetetlen szót, hogy Gasz­­tu­kia. Hogy Lehetne ezt jóvátenni! Odor menni és bocsánatot kérni! Lehetetlen, mert amikor ország-világ látja, hogy nem ültetik le az asztalhoz. Sebtében egy pár sort írni egy névjegyre és odaküldenii Lehetetlen. A publikum­ minden mozdula­tot, lát. Kalecsényi képes a pincért előbb megkérdezni, hogy kitől jön a levél­en aztán át nem venni. Borzasztó szégyen- És mindenki látta. És minden arc hol idenéz, hol Kelecsényire néz, Bimiki, a bolond gróf, a negyvenötéves kisüti, gyermek­­léik© mélyéig elszo­morodik. Mivel érde­meltem meg ezt a szégyent! Amért egy kicsit vicceltem! Hát már viccelni sem szabad! „ . —­ Fizetek — szól Bimibi halkan a mel­lette elsurranó pincérnek és csak nehezen tudja visszatartani feltörő könnyeit.. Jön a főpincér. Borzasztó, ő is észre­vette. Az arcán látni, hogy észrevette. — írjuk a többihez, méltóság©« uram! Bimibi némán bólint. Feláll és kászáló­dik. Ekkor egy furcsa, csizmás, vidéki gazdász-forma fiatalember bukkan fel a bejáratnál. A főpincér már tszre is veszi. Rosszallóan elébe siet. — Sajnálom, kérem, nincs asztalunk. De egy pincér a füleibe súg: — Ismerem az Országosból. Ha bék­ig, nagyon jó vendég. Ugyanekkor a gazdás e­ forma, fiatalem­ber szigorúan rászól a főpincérre: — Hát az mi! És Bimbi bánatosan ott hagyott aszta­lára mutat. — Ja igen, most lett szabad, méltoságos uram, parancsoljon helyet foglalni, mél­­tóságos uram. — Nem vagyok méltóságos. .. Igenis, nagyságos uram. És mialatt Bimbi kint szomorúan Intett egy au­tó tax­inaik és a Casino de Parisba parancsolta, azalatt Kevy Pista leült az árván maradt helyre. Az érdekességre és nagy életre éhes szemek mind feléje for­dultak. A terem minden asztalánál fejek hajoltak egymáshoz: nem tudod, ki ez! Sejtelmem sincs, sose lá­ttam. (A roesz­­lyszemtűek ilyenkor’­­gy szólnak: hogyne, jól ismerem, mindjárt eszeimbe jut a néni...) Csak egy ember tudta meg, hogy ki ez, pedig az az egy nem is kérdezte. Dixon odaszólt asztal­társának : — Látod azt a fia­tall embert, aki most leült? — Funny fellow. Ki az! — Az öcséd. Gróf Kelecsényi Gusztáv meghökkent. Feltette a monokliját, aztán úgy tett, mintha a helyiségben unott közömbösség­­gel korülhordozná a tekintetét. A tekintet lassian járt körül és köziben kissé meg­át lett a furcsa fiatalembernél. Aztán folytatta útját a legszélső asztalig, ahol két szerkesztő ü­lt egy primadonnával. A szerkesztők bólintottak, gróf Kelecsényi Gusztáv bólintott. — Nagyon hasonlít az apjához. A fiatalember, aki nagyon hasonlított az apjához, valóban nem pezsgőt rendelt, mint ahogy boldogult Kevy Pád nem nyúlt bor féléihez, ha egyszer már pálinkát ivott. Mert Kevy Pista ekkorra már nem volt egészen józan. A délutáni vonatot el­­pászollta, mert idegesen kószált a város­ban, egyik kávéházból kijött, a másikba bement, céltalanul üldögélt és bámészko­dott, majd nyugtalanul megint elment máshová. Este a vacsorája mellé elkez­dett inni. Most már az ötödik esti helyi­ségnél és a barackpálinkánál tartott. Most is barackot kért. Ahogy hozták, le­öntötte egy hajtásra és újat kért. Azon­kívül elrendelte, hogy a muzsikusok szá­mára bontsanak fel egy rezervét Hát persze. Majd egy ilyen csitri pesti lány miatt még álmatlan éjszakái legye­nek. Ott pukkadj meg, Ma­tusek Bössce, ahol vagy. Még jó, hogy idejében észbe kaptam. A nemjóját neki, istam­ocse, majd hogy bele nem szerettem. „Hozza­nak még egy barackot, de ne ilyen nya­valyás kis pohárban. Micsoda? Dupla barackot? Jó, legyen dupla barack.” Szőke, magas kell neki? Még válogat is, hallottak ilyet? Egy ilyen jöttment, tót pallérnak a lánya Csinos? Jó, hát csi­nos. Van még más is csinos a világon. Ott van Mali. Az csak elég csinos akár­kinek. „Hozzanak még egy ilyen dupla barackot.“ Elveszem Malit, aztán kész. A két földet egybe vesszük, a sziket ráken­jük a Lapidáriára. De úgy megnyúzzuk azt a Lapidáriát, hogy attól kódul, Tgű de csuda mulatság lesz megnyuvasztani ezt a Matuseket, meg ezt a Mózert! Ne félj, te pesti csirke, úgy megszorítom én apád torkát azzal a szikes földdel, hogy csak úgy tátog! Majd néztek akkor na­gyot, hogy miféle szerzet ez az alacsony, barna gyerek! Alacsony? Nem is vagyok alacsony. Akinek alacsony vagyok, azt pisztolyom csöve elé állítom. — Hé, pincér! Küldjék nekem ide a fő­urat. — Itt vagyok, nagyságos uram. Paran­csolt — Vegye tudomásul, hogy akinek ala­csony vagyok, azt pisztolyom csöve elé állítom! — Igenis, nagyságos uram. Parancsol még egy dupla barackot! — Hozhatja. Hé, muzsikusok. Húzzák el nekem azt a nótát, hogy aszongya, hogy aszongya: „Ha meguntál, édes rózsám szeretni. . A zongorista összenézett a szaxofonos­sal, meg a dobossal. Mind a hárman villan­tak egyet a szemük sarkában. A villanás ezt jelentette: „Jó­pofa, vidéki, énekelni fog.” És a zongorista rágyújtott a nótára. Pista elkezdett szép csendesen dúdolni. Nem énekelt ő a világért sem, csak szé­pen maga elé mesélte a nótát: „Ha meg­untál, édes rózsám, szeretni, szabad neked más szeretőt keresni. Adjon Isten szeb­bet, jobbat nálamnál, de énnekem csak olyat, mint te voltál." Nem dalolt Kevy Pista, dehogy dalolt. Csak mondta maga elé. Nem tehetett róla, hogy a közönség kezdettől minden mozdulatát figyelte és most, hogy így dudorászott egy kicsit, mély csend lett a teremben. Az utolsó sor­nál vett© észre Kevy Pista, hogy magán­­számot ad elő egy bárban, mint egy szí­nész. És ahogy befejezte a nótát, meny­­nyezetet verő taps dördült meg a terem­ben. A zongorista nm­etva csapott bele a zongorába és csárdást kezdett játszani A bankhivatalnok fogta a testes hölgyet, kiperdü­lt vele a középre és csárdást kez­dett táncolni. Viharos jókedv tombolt az asztaloknál. Kevy Pista felhajtotta a fris­sen hozott dupla barackot, felállt és el­kiáltotta­ magát: — Akiinek alacsony vagyok, azt piszto­lyom (köve elé állít­om! Általános kacagás. Többen tapsoltak és éljeneztek. A csárdást táncoló testes hölgy merészen odaszólt neki: — Nekem nem alacsony. Éppen meg­felel. Táncosa szolgai módon nevetett a tré­fához. Pista kijött asztala mellől, szabá­lyosan lekérte a hölgyet és elkezdett tán­colni. Egy ideig a hölggyel. De az nem győzte vele az iramot. Ezt a táncot nem ismerte. Lassanként lemaradt a Pista ke­zéről, kissé zavartan oldalt állott, sőt a hátulról hangzó „leülni” kiáltásokra le is ült. Pista egyedül táncolt a középen. Hogy mi az igazi csárdás, azt nem lehet elmondani, ősi időkbe visszanyúló ethnográfiai és földrajzi titkai vannak annak. A világ minden nációjának más­féle a testig habitusa és más mozdulatban tör elé belőle, ha belefeledkezik a muzsi­kába és nemcsak a torkával, hanem a derekával is énekelni akar. A francia test tipeg, a bajor test hajbókol, az orosz test dobog. A magyar test pedig remeg. Nincs ennek a remegésnek kátéja, figurái leirhatatlanok, fordulatait tánciskolában tanulni lehetetlen. Vagy van, vagy nincs, olyan tudomány, mint a kis kacsáé, ame­lyik kőkés a kacsa tojásból és azonnal jó úszó. A pesti szemek ámulva nézték ezt a csizmás fiatalembert, aki ott aprózta, illegett©, cifrázta, mártogatta a parket­ten. Ősi toborzók, pusztai kuruc dáridók, hajdani szegénylegények ricsajai, éj­szakai huszártáborok vigadásai mint va­lami homályos, alig látszó csillag lehelle­­tes fénye csillantak ki ebben a tánc­­an a rejtelmes és ködlő múltból. Akik tapsolták, nem tudták, mit tapsol­nak, csak érezték, hogy nem tréfa volt az, ami történt Kevy Pista riadalmas taps­vihar közepette ment vissza az asztal­á­­hoz._El is komolyodott volna az egész bár, ha ő maga fel nem hajtván még egy dupla barackot, szónokolni nem kezdett volna. — Tisztelt hölgyeim és uraim . . . A nyelve utár akadozott Nem is állt elég biztosan a lábán. Kacagó, vidám halljukozás hallatszott minden asztaltól. — Az élet nagyon . . . izé. Az élet na­gyon keserű. Én önöket . . . izé . . . én, önöket megédesítem. .(Folytatása következik.) A­­agyar kérdésben Olaszország magának igényii a döntő szót A népszövetségi tanácsot a kisantant kényes helyzetbe juttatta Megállapítható, hogy a szentgotthárdi ügyben egész európai közvéleményre nagy hatással volt az a határozottság, amellyel az olasz sajtó állást foglalt Magyarország mellett. A külföld a nagy olasz lapok révén felvilágosítást nyert a kisantant magyarellenes aknamunkájá­ról és arról a csúf komédiáról, amelyet Benes cseh külügyminiszter és társai egy jelentéktelen fegyverszállítási esetnek a Népszövetség elé hurcolásával inspenál­­tak. A kisantant dirigensei és párisi ba­rátai valószínüleg nem számítottak ilyen visszhangra s most azon kell törniök a fejüket, hogy a népszövetségi tanács előtt, amelyet a kínai elnök beugratásá­val kínos helyzetbe juttattak, mikép mentsék meg legalább a külszínt. Az ellenünk indított hajszának csak egy pozitív eredménye van — nekünk megnyugtató, számukra kellemetlen — és pedig az a bizonyosság, hogy Olaszor­szág semmi körülmények között nem haj­landó Magyarországot feláldozni a kis­antant céljainak. Olasz figyelmeztetés a Nép­­szövetséghez Milánó, február 29. (A Nemzeti T­jság tudósítójától.) A Popolo di Italia ismét rendkívül éleshamgú cikkben foglalkozik Cseng-Lo tanácséi- 3 TRENCHCOATS ÉS BŐRKABÁTON minden kivitelben Heller úriszabó R­á­k­ó­c­z­i-ú­t 13. szám nőknek a szentgotthárdi ügyben vállalt szerepével. A kisantantnak Magyaror­szág ellen indított hadjáratát a gyűlölet szelleme itatja át. Ha a Népszövetség segédkezet nyújt a Magyarország ellen folyó kampányhoz, úgy kézenfekvő az a veszély, hogy a Népszövetség rövidesen a felfegyverzett győztes hatalmak szent szövetsége lesz, a legyőzött, lef­egy­verzett és megalázott nemzetekkel szemben. Épp úgy, mint Franciaország magának vindi­­kál­­ja azt a jogot, hogy a német kérdésben elsősorban a francia politika hivatott dönteni, úgy Olaszországnak is minden joga meg­van ahhoz, hogy az osztrák és a magyar kérdésben elsősorban az olasz álláspont legyen a döntő. Benes teljessé a hazóra tenni a szorító gyu­pist N­agyar­­ország körül Róma, február 29. (A Nemzeti T­jság tudósítójától.) A Lavoro dF Italia „Soipel—Benes-talá­rozó és a bead sajtó titkos finanszírozása é­píti, alatt azt írja, hogy Benes nem adta fel régi tervét, a dunai konföderáció megalakítását, vagyis a duna­­menti helyzetnek francia-cseh érteleimben való megoldását. E megoldásnak két ellensége vam: Olaszország és Magyarország és ez bizonyos támpontot ad egyfelől Seipel kancellár olasz­­ellenes megnyilatkozásának, másfelől a Benes részér® a szentgotthárdi ügyben követett ma­gyarellenes mesterkedések magyarázatához. Nem tudjuk, — írja a lap — váljon Seipel kancellár magáévá tette-e a dunamenti álla­mok gazdasági föderációjának gondolatát, a jetlek azonban arra mutatnak, hogy a fás­án fant Ausztriával akarja kiegészíteni magát s Ugk­épen a szorító gyűrűt teljessé tegye. Mindenesetre gyanús, hogy Benss Bécsiben pél­dátlan összegeket költ egyes lapok korrumpá­lására. A Der Tag botránya éles fényt vet a cseh külügyminiszter mesterkedéseire, hiszen kiderült, hogy a szerződést a cseh kormány két magas funkcionáriusa is aláírta, továbbá hogy a lap politikáját megjelölték. A lap is­meretes olaszellenes rágalmairól és Magyaror­szág állandó gyalázásáról. A cikkíró szerint az olasz-osztrák viszony válsága idején Olaszon-

Next