Nemzeti Ujság, 1928. március (10. évfolyam, 50-75. szám)
1928-03-01 / 50. szám
Csütörtök, 1928 március 1. NEMZETI ÚJSÁG A román kormány válaszolt a birtokperekben tett magyar ajánlatra Jogfeladást kávétni Magyarországtól A Magyar Távirati Iroda illetékes helyről a következő közleményt kapta: A magyar kormány a román birtokperek ügyében tudvalévően még múlt év november 15-én jogi álláspontjának teljes és változatlan fentartása mellett — a vitás kérdés gyakorlati megoldását célzó javaslattal fordult a román kormányhoz. A magyar javaslat szerint az érdekelteket a tőlük kisajátított és már szétosztott földbirtokokért méltányos kártérítésben kellene részesíteni, a szétosztásra nem került erdőbirtokaikat, valamint a meg a szét nem osztott egyéb mezőgazdasági birtokokat pedig a román kormány természetben adná vissza tulajdonosainak. A román kormány erre a javaslatra a mai napon juttatta el a magyar kormányhoz válaszát, amelyben az erdőbirtokok és a még szét nem osztott mezőgazdasági birtokok természetben való visszaadását a leghatározottabban visszadasítja, egyebekben pedig a következő konkrét ajánlatot tette: „Ha Magyarország elfogadja a hármasbizottság jelentését és ha a tanács a jelentés elfogadása után megtalálja a módját annak, hogy az az elhatározás, melyet Románia végrehajtani szándékozik, ne alkothasson veszedelmes precedenst, akkor Románia hajlandó volna hozzájárulni ahhoz, hogy a Magyarország által Romániának fizetendő jóvátételből levonassék egy bizonyos összeg; ennek az összegnek nagysága nem volna egyértelmű sem valamely tényleges privilégiummal, sem az ár felemelésével, hanem amolyan „ex gratia” cselekményt jelentene, amelyet Románia teljes szuverenitásában és az egyenlőség alapján hajlandó megtenni, hogy bebizonyítsa, hogy az optánsok ügyében évek óta elfoglalt védekezése alapján nem táplál semmiféle ellenséges érzületet a magyar állampolgárokkal szemben, hanem egyedül Románia életérdekei által vezetteti magát. Magától értetődő, hogy ezt az összeget a magyar kormánynak kellene fizetnie az igénylői( toptálások és nem optánsok) részére, akik pereiket tartoznak visszavonni és követelésüktől véglegesen el kell állniuk. .................... A román kormány kötelességének tartja közölni azt, hogy a hármasbizottság jelentésének elfogadását jelen javaslata döntő föltételének tekinti.” ,C.U • Meg vagyunk győződve, hogy a magyar közvéleménnyel együtt az elfogulatlan kuliföld is álmélkodó megötődéssel fog tudomást venni erről a vállaszról, amely méltóan tetőzi be a román kormány eddigi perfid eljárását. Mindenki tudja, hogy a magyar kormány a november 15-iki jegyzékben jogi álláspontjának teljes fönntartásával tett javaslatot az optánskérdés gyakorlati megoldására ■ a Népszövetség decemberi tanácsülésén Apponyi Albert gróf is hangsúlyozta, hogy a javaslat nem érinti azt a jogú álláspontot, amelyet kezdet óta elfoglaltunk. Ama nyilatkozatok után, amelyeket egyes román államférfiak kormányuk megegyezési szándékáról tettek, remélni lehetett, hogy Bukarestben meg fogják ragadni az alkalmat a konfliktus békés elintézésére. Ehelyett a román kormány azt követeli, hogy nevetséges ellenajánlatának a fejében fogadjuk el a népszövetségi hármas bizottság jelentését, vagyis mondjunk le jogi álláspontunkról. Ezt meri föltételnek szabni azok után, hogy a vegyes döntőbíróság megállapította a maga illetékességét és a világ legkiválóbb jogászai kétségbe sem vonhatónak jelentették ki a trianoni szerződésben gyökerező jogainkat! Jogfeladást kíván a román kormány, le akar rángatni bennieket a jog talapzatáról és csak ennek megtörténtével hajlandó bizonyos engedményekre. Mintha a pusztába kiáltott szó lett volna, amit a magyar kormány megbízotta. Genfben annyiszor hangoztattak: felháborító dalmisüval szembe helyezkedett az eredeti és ■nba egy pillanatig meg nem változtatott magyar állásponttal. De mit szóljunk magához az ajánlathoz. A román kormány kegyesen hajlandó arra, hogy azt a kártérítési összeget, amelyet szeptánsok számára megállapítani fog, levonásba hozhatjuk a Romániának járó jóvátételi összegből. Nézzünk csak utána, mit is kell fizetnünk nemes szomszédunknak! Magyarország jóvátételi kötelezettsége 1930-tól 1943-ig meg van állapítva s ebből 10,55 százalék esik Romániára. Ez a tíz és fél százalék azt jelenti, hogy a mai értékben összesen 11 millió aranykorona illeti meg Romániát. Tízmillió és nem több. Ezzel szemben, a román állam a magyar optánsoktól 000.000 katholdat vett el, amelynek az értéke ugyancsak a mai értékben 300 millió aranykorona. A román kormány kártérítéssül nem is egyévi kamatját adná a 300 millió aranykoronának és azt is kegyből, a jóvátétel számlára! Mert nem akar a magyar optánsoknak privilégiumot nyújtani és precedenst teremteni. Ennél purfidebb eljárásra, s azt hisszük, még nem volt példa az államok egymás közötti tárgyalásaiban. Aki a bukaresti ajánlaton át nézi az optánsügyet, lehetetlen, hogy meg ne botránkozzék a román kormány szemérmetlenségén. Rozmaring — REGÉNY -írta: Harsányi Zsolt 27 • A lokálban a fejek szabályos ligással fűmagnak folyton két középpont felé. Hol Bimibit nézik, hol Kelecsényi Gusztáv©.. Biimibi megdermedve, fázósan, mosolyogva ül a helyén. Kijózanodott szegényke. Most már bánja, mint egy kutya, hogy megfeledkezett magáról pezsgő jókedveiben és ennek a rideg, gőgös embernek odakiáltotta azt a lehetetlen szót, hogy Gasztukia. Hogy Lehetne ezt jóvátenni! Odor menni és bocsánatot kérni! Lehetetlen, mert amikor ország-világ látja, hogy nem ültetik le az asztalhoz. Sebtében egy pár sort írni egy névjegyre és odaküldenii Lehetetlen. A publikum minden mozdulatot, lát. Kalecsényi képes a pincért előbb megkérdezni, hogy kitől jön a levélen aztán át nem venni. Borzasztó szégyen- És mindenki látta. És minden arc hol idenéz, hol Kelecsényire néz, Bimiki, a bolond gróf, a negyvenötéves kisüti, gyermekléik© mélyéig elszomorodik. Mivel érdemeltem meg ezt a szégyent! Amért egy kicsit vicceltem! Hát már viccelni sem szabad! „ . — Fizetek — szól Bimibi halkan a mellette elsurranó pincérnek és csak nehezen tudja visszatartani feltörő könnyeit.. Jön a főpincér. Borzasztó, ő is észrevette. Az arcán látni, hogy észrevette. — írjuk a többihez, méltóság©« uram! Bimibi némán bólint. Feláll és kászálódik. Ekkor egy furcsa, csizmás, vidéki gazdász-forma fiatalember bukkan fel a bejáratnál. A főpincér már tszre is veszi. Rosszallóan elébe siet. — Sajnálom, kérem, nincs asztalunk. De egy pincér a füleibe súg: — Ismerem az Országosból. Ha békig, nagyon jó vendég. Ugyanekkor a gazdás e forma, fiatalember szigorúan rászól a főpincérre: — Hát az mi! És Bimbi bánatosan ott hagyott asztalára mutat. — Ja igen, most lett szabad, méltoságos uram, parancsoljon helyet foglalni, méltóságos uram. — Nem vagyok méltóságos. .. Igenis, nagyságos uram. És mialatt Bimbi kint szomorúan Intett egy autó taxinaik és a Casino de Parisba parancsolta, azalatt Kevy Pista leült az árván maradt helyre. Az érdekességre és nagy életre éhes szemek mind feléje fordultak. A terem minden asztalánál fejek hajoltak egymáshoz: nem tudod, ki ez! Sejtelmem sincs, sose láttam. (A roeszlyszemtűek ilyenkor’gy szólnak: hogyne, jól ismerem, mindjárt eszeimbe jut a néni...) Csak egy ember tudta meg, hogy ki ez, pedig az az egy nem is kérdezte. Dixon odaszólt asztaltársának : — Látod azt a fiatall embert, aki most leült? — Funny fellow. Ki az! — Az öcséd. Gróf Kelecsényi Gusztáv meghökkent. Feltette a monokliját, aztán úgy tett, mintha a helyiségben unott közömbösséggel korülhordozná a tekintetét. A tekintet lassian járt körül és köziben kissé megát lett a furcsa fiatalembernél. Aztán folytatta útját a legszélső asztalig, ahol két szerkesztő ült egy primadonnával. A szerkesztők bólintottak, gróf Kelecsényi Gusztáv bólintott. — Nagyon hasonlít az apjához. A fiatalember, aki nagyon hasonlított az apjához, valóban nem pezsgőt rendelt, mint ahogy boldogult Kevy Pád nem nyúlt bor féléihez, ha egyszer már pálinkát ivott. Mert Kevy Pista ekkorra már nem volt egészen józan. A délutáni vonatot elpászollta, mert idegesen kószált a városban, egyik kávéházból kijött, a másikba bement, céltalanul üldögélt és bámészkodott, majd nyugtalanul megint elment máshová. Este a vacsorája mellé elkezdett inni. Most már az ötödik esti helyiségnél és a barackpálinkánál tartott. Most is barackot kért. Ahogy hozták, leöntötte egy hajtásra és újat kért. Azonkívül elrendelte, hogy a muzsikusok számára bontsanak fel egy rezervét Hát persze. Majd egy ilyen csitri pesti lány miatt még álmatlan éjszakái legyenek. Ott pukkadj meg, Matusek Bössce, ahol vagy. Még jó, hogy idejében észbe kaptam. A nemjóját neki, istamocse, majd hogy bele nem szerettem. „Hozzanak még egy barackot, de ne ilyen nyavalyás kis pohárban. Micsoda? Dupla barackot? Jó, legyen dupla barack.” Szőke, magas kell neki? Még válogat is, hallottak ilyet? Egy ilyen jöttment, tót pallérnak a lánya Csinos? Jó, hát csinos. Van még más is csinos a világon. Ott van Mali. Az csak elég csinos akárkinek. „Hozzanak még egy ilyen dupla barackot.“ Elveszem Malit, aztán kész. A két földet egybe vesszük, a sziket rákenjük a Lapidáriára. De úgy megnyúzzuk azt a Lapidáriát, hogy attól kódul, Tgű de csuda mulatság lesz megnyuvasztani ezt a Matuseket, meg ezt a Mózert! Ne félj, te pesti csirke, úgy megszorítom én apád torkát azzal a szikes földdel, hogy csak úgy tátog! Majd néztek akkor nagyot, hogy miféle szerzet ez az alacsony, barna gyerek! Alacsony? Nem is vagyok alacsony. Akinek alacsony vagyok, azt pisztolyom csöve elé állítom. — Hé, pincér! Küldjék nekem ide a főurat. — Itt vagyok, nagyságos uram. Parancsolt — Vegye tudomásul, hogy akinek alacsony vagyok, azt pisztolyom csöve elé állítom! — Igenis, nagyságos uram. Parancsol még egy dupla barackot! — Hozhatja. Hé, muzsikusok. Húzzák el nekem azt a nótát, hogy aszongya, hogy aszongya: „Ha meguntál, édes rózsám szeretni. . A zongorista összenézett a szaxofonossal, meg a dobossal. Mind a hárman villantak egyet a szemük sarkában. A villanás ezt jelentette: „Jópofa, vidéki, énekelni fog.” És a zongorista rágyújtott a nótára. Pista elkezdett szép csendesen dúdolni. Nem énekelt ő a világért sem, csak szépen maga elé mesélte a nótát: „Ha meguntál, édes rózsám, szeretni, szabad neked más szeretőt keresni. Adjon Isten szebbet, jobbat nálamnál, de énnekem csak olyat, mint te voltál." Nem dalolt Kevy Pista, dehogy dalolt. Csak mondta maga elé. Nem tehetett róla, hogy a közönség kezdettől minden mozdulatát figyelte és most, hogy így dudorászott egy kicsit, mély csend lett a teremben. Az utolsó sornál vett© észre Kevy Pista, hogy magánszámot ad elő egy bárban, mint egy színész. És ahogy befejezte a nótát, menynyezetet verő taps dördült meg a teremben. A zongorista nmetva csapott bele a zongorába és csárdást kezdett játszani A bankhivatalnok fogta a testes hölgyet, kiperdült vele a középre és csárdást kezdett táncolni. Viharos jókedv tombolt az asztaloknál. Kevy Pista felhajtotta a frissen hozott dupla barackot, felállt és elkiáltotta magát: — Akiinek alacsony vagyok, azt pisztolyom (köve elé állítom! Általános kacagás. Többen tapsoltak és éljeneztek. A csárdást táncoló testes hölgy merészen odaszólt neki: — Nekem nem alacsony. Éppen megfelel. Táncosa szolgai módon nevetett a tréfához. Pista kijött asztala mellől, szabályosan lekérte a hölgyet és elkezdett táncolni. Egy ideig a hölggyel. De az nem győzte vele az iramot. Ezt a táncot nem ismerte. Lassanként lemaradt a Pista kezéről, kissé zavartan oldalt állott, sőt a hátulról hangzó „leülni” kiáltásokra le is ült. Pista egyedül táncolt a középen. Hogy mi az igazi csárdás, azt nem lehet elmondani, ősi időkbe visszanyúló ethnográfiai és földrajzi titkai vannak annak. A világ minden nációjának másféle a testig habitusa és más mozdulatban tör elé belőle, ha belefeledkezik a muzsikába és nemcsak a torkával, hanem a derekával is énekelni akar. A francia test tipeg, a bajor test hajbókol, az orosz test dobog. A magyar test pedig remeg. Nincs ennek a remegésnek kátéja, figurái leirhatatlanok, fordulatait tánciskolában tanulni lehetetlen. Vagy van, vagy nincs, olyan tudomány, mint a kis kacsáé, amelyik kőkés a kacsa tojásból és azonnal jó úszó. A pesti szemek ámulva nézték ezt a csizmás fiatalembert, aki ott aprózta, illegett©, cifrázta, mártogatta a parketten. Ősi toborzók, pusztai kuruc dáridók, hajdani szegénylegények ricsajai, éjszakai huszártáborok vigadásai mint valami homályos, alig látszó csillag lehelletes fénye csillantak ki ebben a táncan a rejtelmes és ködlő múltból. Akik tapsolták, nem tudták, mit tapsolnak, csak érezték, hogy nem tréfa volt az, ami történt Kevy Pista riadalmas tapsvihar közepette ment vissza az asztalához._El is komolyodott volna az egész bár, ha ő maga fel nem hajtván még egy dupla barackot, szónokolni nem kezdett volna. — Tisztelt hölgyeim és uraim . . . A nyelve utár akadozott Nem is állt elég biztosan a lábán. Kacagó, vidám halljukozás hallatszott minden asztaltól. — Az élet nagyon . . . izé. Az élet nagyon keserű. Én önöket . . . izé . . . én, önöket megédesítem. .(Folytatása következik.) Aagyar kérdésben Olaszország magának igényii a döntő szót A népszövetségi tanácsot a kisantant kényes helyzetbe juttatta Megállapítható, hogy a szentgotthárdi ügyben egész európai közvéleményre nagy hatással volt az a határozottság, amellyel az olasz sajtó állást foglalt Magyarország mellett. A külföld a nagy olasz lapok révén felvilágosítást nyert a kisantant magyarellenes aknamunkájáról és arról a csúf komédiáról, amelyet Benes cseh külügyminiszter és társai egy jelentéktelen fegyverszállítási esetnek a Népszövetség elé hurcolásával inspenáltak. A kisantant dirigensei és párisi barátai valószínüleg nem számítottak ilyen visszhangra s most azon kell törniök a fejüket, hogy a népszövetségi tanács előtt, amelyet a kínai elnök beugratásával kínos helyzetbe juttattak, mikép mentsék meg legalább a külszínt. Az ellenünk indított hajszának csak egy pozitív eredménye van — nekünk megnyugtató, számukra kellemetlen — és pedig az a bizonyosság, hogy Olaszország semmi körülmények között nem hajlandó Magyarországot feláldozni a kisantant céljainak. Olasz figyelmeztetés a Népszövetséghez Milánó, február 29. (A Nemzeti Tjság tudósítójától.) A Popolo di Italia ismét rendkívül éleshamgú cikkben foglalkozik Cseng-Lo tanácséi- 3 TRENCHCOATS ÉS BŐRKABÁTON minden kivitelben Heller úriszabó Rákóczi-út 13. szám nőknek a szentgotthárdi ügyben vállalt szerepével. A kisantantnak Magyarország ellen indított hadjáratát a gyűlölet szelleme itatja át. Ha a Népszövetség segédkezet nyújt a Magyarország ellen folyó kampányhoz, úgy kézenfekvő az a veszély, hogy a Népszövetség rövidesen a felfegyverzett győztes hatalmak szent szövetsége lesz, a legyőzött, lefegyverzett és megalázott nemzetekkel szemben. Épp úgy, mint Franciaország magának vindikálja azt a jogot, hogy a német kérdésben elsősorban a francia politika hivatott dönteni, úgy Olaszországnak is minden joga megvan ahhoz, hogy az osztrák és a magyar kérdésben elsősorban az olasz álláspont legyen a döntő. Benes teljessé a hazóra tenni a szorító gyupist Nagyarország körül Róma, február 29. (A Nemzeti Tjság tudósítójától.) A Lavoro dF Italia „Soipel—Benes-talározó és a bead sajtó titkos finanszírozása építi, alatt azt írja, hogy Benes nem adta fel régi tervét, a dunai konföderáció megalakítását, vagyis a dunamenti helyzetnek francia-cseh érteleimben való megoldását. E megoldásnak két ellensége vam: Olaszország és Magyarország és ez bizonyos támpontot ad egyfelől Seipel kancellár olaszellenes megnyilatkozásának, másfelől a Benes részér® a szentgotthárdi ügyben követett magyarellenes mesterkedések magyarázatához. Nem tudjuk, — írja a lap — váljon Seipel kancellár magáévá tette-e a dunamenti államok gazdasági föderációjának gondolatát, a jetlek azonban arra mutatnak, hogy a fásán fant Ausztriával akarja kiegészíteni magát s Ugképen a szorító gyűrűt teljessé tegye. Mindenesetre gyanús, hogy Benss Bécsiben példátlan összegeket költ egyes lapok korrumpálására. A Der Tag botránya éles fényt vet a cseh külügyminiszter mesterkedéseire, hiszen kiderült, hogy a szerződést a cseh kormány két magas funkcionáriusa is aláírta, továbbá hogy a lap politikáját megjelölték. A lap ismeretes olaszellenes rágalmairól és Magyarország állandó gyalázásáról. A cikkíró szerint az olasz-osztrák viszony válsága idején Olaszon-