Nemzeti Ujság, 1928. május (10. évfolyam, 99-121. szám)
1928-05-01 / 99. szám
® NEVZEHÍNSSII s Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmunkatádra: TÚRI BÉLA X. évfolyam 99. szám + Kedd , Budapest, 1928 .t4us 1 MAI CIKKEINK: Részleteiben is elfogadták a bizottságok a nyugdíjbiztosítási javaslatot Kun Béla kongresszusra hívta össze a magyar kommunista pártot A kormányt támogató pártok győztek Franciaországban Mussolini barátságot óhajt Németországgal Súlyos szerencsétlenség a tereplovaglás vérmezői startjánál Rothermere lordot a Magyar Nemzeti Szövetség dísztagjává választotta A soproni Szent Imre Kollégium alapkőletétele Szabályozzák a mezőgazdasági munkások kedvezményes utazását Áprilisban csökkent a fizetésképtelenségek száma A posta nyugalomba vonuló vezéreinek búcsúja Piatnik kártyagyáros örököseinek pereskedése Népművészeti motívumokból kell fakadnia az új magyar stílusnak óriási közönség látogatta vasárnap a Nemzetközi Vásárt összeállították az Osztrákok ellen a magyar válogatott csapatot Az első magyar kilométer-rekordnap eredményei Surányi Miklós: A csodagyermek Illy János: A szív (r.): Még mindig likvidáljuk az emigrációt? Pröhle Vilmos: Egy rekviem Távoznak az olasz vendégek, akiket rövid itt tartózkodásuk alatt nemcsak mint velünk barátságos nemzet fiait zárt szívébe a nemzet, hanem szeretetébe fogadta őket személyenként, egyenként is. Meleg barátsággal köszöntöttük őket, amikor idejöttek és úgy búcsúzunk tőlük, mint a jó testvértől, akit holnap messze visz a vonat, de a szive az itt marad nálunk. Azaszok a nemzet vendégei voltak, a neműé, amely mindig megtudta becsülni a házot és százszorosan megbecsüli akár, ha lesujtottsága, elhagyottsága idei nyúl feléje baráti kéz. Szeretettel oritjuk meg ezt a kezet a bucsuzás pilnótában s arra kérjük olasz barátaimat, vigyék el a szép Itáliába ennek a oritásnak minden forróságát. Vigyék a mi üdvözletünket és vigyék el azt azzenetet, amelynek a valóságáról bősésen volt alkalmuk meggyőződni, hogy a Duna partján él egy nemzet, amely ultjával, szellemi felsőbbségével, érzési tisztaságával méltó a legnagyobbak hátságára és ha eljön az igazságtevés ■ája, akkor újra méltó lesz hatalmául is. A kormányzó istesítette elsősegélyben azt a rendőrt, kit a tegnapi lovasünnepségen súlyos áleset ért. Nagy tömeg ember volt sem, tehát száz és száz segítő kéz, de a ormányzó, aki abban a pillanatban már em a tömeg fölött álló nagyúr volt, h nem csak egyszerű, érzőszívű ember, ott srmett a súlyosan sebesült rendőrnél, élő vigyázattal hajolt le hozzá, maga ombolta ki zubbonyát, segített a saját utójába beemelni a sebesültet és intéződött, hogy haladéktalanul kórházba zállítsák. Ez a gesztus szép és emlékezessen meleg emberi gesztus volt, méltórra, hogy a közönség a megható pillant hangulatában megéljenezze s a kriikás a szamaritánus cselekedet példadását a jövő számára feljegyezze. Annyit beszélnek a mai időkben demokrátáról, hogy az emberek nem látják attól az erdőt, a sok szótól a valóságot, pedig a demokrácia nem szó, hanem cselkedet s bizonyára nagyobb, igazabb, merribb, keresztényibb demokrácia elsőegényt nyújtani, mint teóriákat építeni, meghatódottan és jól eső érzéssel jegyeznk fel a keresztény demokrácia e cseleedetét, a habozás nélkül megnyilvánuló teretet és kömőrület példáját. A kormányzó kitüntetést ad az életmentőknek, közönség a szeretet és önkéntelen eismerés tapsával tüntet a kormányzó nép gesztusa mellett. A felvidéki kénthajsza úsabb rémtettei Három magyar cserkész háromesztendei fegyházbüntetést kapott, de azt sem tudják, miért? — Riedl Ede, Harpauer Aladár és Dezső a magyarul egy szót sem tudó cseh bíróság előtt — Szilágyi Dezső miskolci gépgyáros tragikus esete A magyar társadalom utasítsa vissza a cseh gyártmányokat és kerülje a cseh-szlovák fürdőket ! (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A mai postával kétségbeesett hangú levelet kaptunk két gyászbaborult családtól. Mielőtt a levél adatait ismertetnők, álljon itt annak feljajduló zárszava: — Tíz esztendeje bevégződött a világháború a csatatereken s a hivatalokban még mindig nem akar vége szakadást A Népszövetség és a mindenféle államszerződések korában a Felvidéken szabad prédája a magyar állampolgár a jegyzőkönyvhamisitó detektiveknek és a magyarul egy szót sem tudó cseh bíráknak? Nem akad valahol a világon fórum, mely meg tudja magyarázni a cseheknek, hogy jog és törvény is van a világon, ha már lelkiismeretet nem ismernek. A sajtót a hetedik nagyhatalomnak tartja az egész világ, a magyar sajtót kérjük fel tehát, emelje fel hatalmas szavát s juttassa a nemzetközi nyilvánosság elé a megtört szívü szülők és testvérek panaszát, akik ártatlan hozzátartozóikat hiába várják vissza a cseh börtönökből. Megpróbáltunk már minden utat, megmozgattunk minden követ, a jogra és igazságra hivatkozva. Talán a sajtó talál a csehekkel szemben hatásosabb fegyvert. Három magyar cserkész a fegyházban A levélben az újabb cseh atrocitásokról a következőket tudjuk meg: Riedl Ede állásnélküli vaskereskedősegéd két barátjával, Haipauer Aladár fűszeressegéddel és Haipauer Dezső szabósegéddel 1927. nyarán szabályszerű útlevéllel és cseh vízummal a Felvidékre utazott. Mindhárman valami elhelyezkedést akartak keresni, németül mind jól tudnak, hiszen ez az anyanyelvük: Riedl bácskai Dunacsépről, ahol apja egy birtokon intéző volt, a két Haipauer pedig a tornaozorai jegyző fia. A fiatalemberek itthon cserkészek voltak és az útra is cserkészruhában indultak el ketten együtt Riedl és Haipauer Dezső Kassára, ahol már várta őket Haipauer Aladár, ki két héttel előbb kiutazott. Augusztus 7-én Riedl Budapesten férjnél levő testvérének, egy orvos nejének, irt egy levelezőlapot, hogy Kassa mellett táboroznak az 5. sz. magyar cserkészcsapatban. Két nap múlva érkezett egy második levelezőlap, tájkép valami ismeretlen felirattal. A községben levő egyik házat a képen nyíllal jelölték meg s odaírták, hogy „itt leszünk vendégségben". Ettől kezdve szeptemberig semmiféle híradás nem érkezett róluk. Akkor jött egy kassai ügyvéd levele, melyben közli, hogy a három fiút kémkedés vádja miatt letartóztatták, ő fogja védeni őket és kér 200 pengő előleget. Riedl 26 éves, a nagyobbik Haipauer 23, a kisebbik 21, egyik sem volt soha katona, sőt semmiféle katonai összeköttetése és ismeretsége sincsen. Éppen ezért hozzátartozói nem is vették komolyan a vádat, tudták, hogy ha akarnának, sem tudnának kémkedni, de egyébként is a három fiú munkáján kívül kizárólag a sportnak élt és a politika egyáltalában nem érdekelte. Józan ésszel sem katonai, sem politikai kémkedéssel egyiket sem lehetett vádolni. Március 7-én jött a következő értesítés, egy a kassai fogházból kicsempészett levél, melyben tudatják, hogy hat hónapi fogházra ítélték őket, de azt sem tudják, hogy miért, minthogy útlevelük rendben volt s a legkisebb okot sem adták semmiféle büntetésre. Most egyszerre villámcsapásként érte a két Haipauer-fiú özvegy anyját és Riedl testvérét Riedl Edének egy zavaros levele, melyben azt írja, hogy március 15-én a kassai tábla mindhármukat egyenként három évi fegyházbüntetésre ítélte. Délelőtt tíz órakor kezdődött a tárgyalás, 11 óráig tartott a jegyzőkönyv felolvasása. Itt is három bíró volt, mint a törvényszéken, de egyik sem tudott egy árva szót sem magyarul Tizenegytől tizenkettőig tanácskoztak a bírák s akkor kihirdette az elnök a három évi fegyházról szóló ítéletet, melyet a tolmács közölt aztán velük. Hogy milyen alapra építette a vádat a bíróság, nem is tudják, annyit vettek ki csak, hogy tényleges kémkedésnek minősítette a bíróság azt, hogy a magyar cserkészcsapat tagjai voltak, Haipauer Dezső pedig a levente-egyesület tagja. A katonai szakértők azt véleményezték, hogy ennek a két magyar szervezetnek az a célja, hogy tanulmányút címén kémkedni küldje ki tagjait. — Igazán az egy élő Istenünkre esküszünk, amint tudhatjátok ti is, hogy abszolúte semmi politikai célunk vagy megbízatásunk nem volt és nem is vettünk részt semmiben ... — írja a szerencsétlen Riedl s aztán közli, hogy a brünni legfelsőbb bírósághoz fellebbeztek és várják annak döntését. Hamis vád, hamis jegyzőkönyv Riedl Ede és két társának szerencsétlen sorsa hajszálig hasonlít ahhoz a merénylethez, melyről egy héttel ezelőtt adtunk kimerítő jelentést. Szilágyi Dezső miskolci gépgyárost is letartóztatta ugyancsak a kassai csendőrség tavaly decemberben, amikor apósától Eperjesről hazatért, őt is kémkedéssel vádolták, őt is magyarul egy szót sem tudó bíróság ítélte el a rendőri kihallgatási jegyzőkönyv alapján anélkül, hogy bármiféle perrendszerű bizonyíték lett volna ellene. A jegyzőkönyvet úgy íratták alá vele, hogy nem is tolmácsolták, csak később tudta meg a vizsgálóbírótól, miket adtak szájába vagy a tolmácsok, vagy a kihallgatást vezető rendőrtiszt. Hiába tiltakozott ellene, hogy ő senkinek arról nem beszélt, milyen volt az a pihenő tüzérüteg, melyet egy kiránduláson véletlenül meglátott — ezelőtt három évvel. Azt is hiába mondta, hogy ő egyéb politikai értesülést nem szerzett, mint egy német képviselőnek azt a kijelentését, hogy a felvidéki magyarok elégedetlenek a cseh uralommal, mert elnyomják őket és ezt (Folytatása a 2-ik oldalon) Lapunk mai száma IS fillér Magyar május irta: Tóth Tihamér dr., Pázmány-egyetemi ny. r. tanár, a Szent Imre Kör tanárelnöke Nyíló orgonák, fehér gyöngyvirágok közt virrad reánk május hava, s a szifctlető új élet feszülő ereje lüktet minden pattanó rügyben. A második ezer évért aggódva küzdő magyarság életereje fiatalságában fakad hajtásba, a magyarság vén törzsének nyiló orgonái, Ígéretes follér gyöngyvirágai a mi növekvő drága fiaink. Az élet gondjaitól megtört öregek szeme rajtuk éled, szent reménységre, hogy lesz itt új ezer év, lesz még magyar május. Az idén fordul negyvenedszer az esztendő azóta, hogy a magyar katolicizmusnak halhatatlan érdemű vezére, b. a. Zichy Nándor gróf, a katolikus egyetemi és főiskolai ifjúság szellemi irányítására megalapította az egyetemi hallgatók „Szent Imre Kör“-ét s ezzel elvetette a magyar közvéleménybe az azóta sudár- s fába szökkent Szent Imrés-gondolat magvát. Áldozatos vezetők irányításával —« akik közül különösen Glattfelder Gyula dr. Csanádi püspök, Wolkenberg Alajos dr. pápai protonotárius és Haász Aladár min. 6. tanácsos lelkes munkájának emléke él kitörölhetetlenül — a négy évtized alatt soha nem ernyedő kedvvel igyekezett a „Szent Imre Kör“ ifjaiban szolgálni az Egyházat és a Hazát. S bár ifjú lelkeket alakító tevékenysége természetszerűleg a nagy nyilvánosság előtt elrejtve folyik, a negyvenedik évforduló ünnepi alkalmát mégsem akarja külső manifesztáció nélkül elmúlni engedni , ezért f. évi május 5-én és 6-án a Szegeden tartandó XI. vándorgyűlésén országos keretek közt ünnepli jubileumát. Magyar május! Azok a 40—50 év körüli férfiak, akik az idei nagyböjt folyamán benéztek a Pázmány-egyetem templomába, vagy a Bazilikába, vagy a két fővárosi Szent Imre Kollégium tágat, kápolnáiba oly napon, amelyen ott az egyetemi hallgatók lelkigyakorlatai folytak, alig akartak hinni szemüknek. 20—22 éves egyetemi ifjak százait meg százait látták, amint ott hullámoztak a templom hajójában, ott térdeltek az áldoztató rácsnál! Alig akarták hinni, hogy ezt is megérhették! Ők, akik egyetemista korukban a vallási közönyösség és bátortalanság fagyasztó korszakában növekedtek föl, megindult lélekkel látták a Szent Imrés gondolat ily impozáns megnyilvánulását, öntudatos megbecsülését, boldogító megvallását fiatalságunk részéről. Csak 20—30 évvel ezelőtt is mertünk volna-e ennyi élettől duzzadó, kedves, talpraesett fiút, a jövő intelligencia reményeit, az áldoztató oltár előtt alázatos lélekkel térdet hajtva elképzelni? Mertünk-e akkor csak álmodni is arról, hogy a hitetlennek kikiáltott tudományt a jövő nemzedék oly fenséges harmóniába fogja majd hozni mély vallásos meggyőződésével! Az idősebb nemzedék bizonyára jól emlékszik még azokra a gáncsokra, alattomos és nyílt támadásokra, amelyekkel a minden vallási eszmét megfagyasztó liberális világnézet a katolikus egyetemi ifjúság szervezkedésének kezdő lépéseit kísérte s lehetetlenné akarta tenni. Jómagam is emlékszem a 21 év előtti egyetemi éveimre itt a pesti Alma Mater falain belül, ahová akkor a keresztény gondolat még csak félve lopódzott, ellenben ahol a Pázmány pénzén alapított egyetem falaira büntetés nélkül lehetett felírni a ma is világosan előttem tüzelő jelszót: „Akasszátok fel a Szentimréseket!“ Igen, 20 évvel ezelőtt ez volt felírva az egyetem falára! És a Szentimréseket — hiába! — nem lehetett felakasztani! A mozgalmat nem lehetett elfojtani! Avagy lehet-e a sötétség fátyoléval lebontani a napsugarat, hogy ne süssön, ha jön a májusi hajnal? Lehet-e sziklával visszaszorítani a kelő vetést, hogy fejét föl ne emelje, ha az anyaföld titokzatos ereje pattanásig feszül benne? Így nem lehetett elfojtani a Szent Imrés-gondolatot sem! Az a mag, melyet néhány hitvalló magyar férfiú s ifjú 40 évvel ezelőtt a „Szent Imre Kör“ megalapításával elvetett, valóban — a pálmához hasonlóan — „sub onere crevit“, csak erősbödött a megpróbáltatások terhe alatt s pompás ágakat hajtott. Azok a turisták, akik a budai hegyvidéket járják s a régi, öreg Normafát keresik, bizonyos melancholiával veszik észre, hogy a régi öreg törzsből — egy jelzőtáblán kívül — ma már végkép semmi sem maradt, elszomorodásuk azonban megenyhül, mikor látják, hogy csak a külső kéreg öregedett meg, de a gyökerek