Nemzeti Ujság, 1929. június (11. évfolyam, 121-145. szám)

1929-06-01 / 121. szám

MAI CIKKEINK: A hercegprímás vezette az arnapi orszá­­gos körmenetet ... . ... , Bethlen István gróf miniszterelnök el­utazott Madridba Apponyi Albert Rómában A minisztertanács a fagykárosultak meg­segítéséről tanácskozott Harsányi Kálmán meghalt A buffalói nemzetgyűlés a revízió mel­lett A belgrádi ügyész halálos ítéletet kért I­oics­i­csre Szombaton kezdi meg tanácskozásait a Nemzetközi Falufejlesztési Kongresz­­szus A magyar-román optánsperben a meg­bízottak hétfőn folytatják a tár­gyalást A kereszténypárt fontosabbnak tartja 980.000 fogyasztó érdekét, mint har­minc nagyvágóét Száznál több gépkocsi és motorcikk­ dísz­­felvonulása a Concours d'Eléganceon Egyesül a felvidéki két magyar párt Az új testnevelési rendszer megindult diadalmas útjára Surányi Miklós: Magyar paradoxonok Endrődi Béla: Ügyességi verseny Tiltakoznak a nagybankok a Községi Takarékpénz­tár tervezett tőkeemelése ellen. Tiltakoz­nak, mert úgy vélik, hogy ez a tőkeeme­lés és a Községi Takarékpénztár terjesz­kedése ellenkezik érdekeikkel. A számta­­lankor tiltakoznak a különböző kereske­delmi egyesülések a fogyasztási szövet­kezetek működése, avagy fejlődése ellen. Tiltakoznak az ügyvédek ha a jegyzői magánmunkálatok kiterjesztését kíván­ják Tiltakoznak az iparotok a kon­vort ellen. Minden érdekk­épviselet és minden társadalmi osztály természetezerű-eg­­megmozdul akkor, ha a maga érdekeit ,veszedelem fenyegeti, vagy ha úgy látja, hogy a maga érdekeinek védelm­­ére az államhatalomnhoz fordulhat. Megmozdul­­­nak, az érdekképviseletük, fsírüléseznék az érdekeltek s mindenképpen kérést , a módját annak, hogy az áll­am és a köz­vélemény erejével a maguk jogait, vagy kívánságait érvényesíteni tudják. Nem­ mondjuk egy pillanatra sem, hogy min­den ilyen megmozdulás tényleg teljes közérdek volna, még csak azt sem mond­juk, hogy minden ilyen tiltakozás trko­sultságát mi a magunk szempontjából elismernők, de föltétlenül helyeseljük, hogy a maga szavát és véleményét a gazdasági erők küzdelmében mindenki hallassa s mindenki ki is fejezze. Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát. A búza ára ellen hallatlan merénylet tör­ténik már hetek óta. A tőzsdén ma újabb­­ pengős áresések voltak és a hazárida­­piac spekulációja alapjában támadja meg az egész magyar mezőgazdaságot. Kérdjük: hol nem a magyar mezőgazda­ság most, hol vannak a vezetői és érdek­­képi­seletei, hol vannak a nagybirtok szervezetei, hol vannak a kisgazdák, miért nem szólalnak meg, miért­ nem mozdulnak meg s miért tűrik némán ezt a veszedelmes játékot a magyar gabo­nával és a magyar élet termésével? Miért­­nem interpellál egyetlen gazdaképp is elő sem a parlamentben, miért nem követeli egyetlen politikus, sem a hadridőüzlet eltörlését, miért nem látjuk a magyar a­gr­ár­társadalom egységes vagy szórvá­nyos megmozdulását, miért ez a rettene­tes némaság, ez a halálos csönd? T­ud­­juk, hogy nem az elégedettség némasága és nem a megnyugvás szótlaná­ga­ ez. Mindenki panaszkodik, mindenki kétség­­beesett, mindenki, rettenve gondol a ma­gyar mezőgazdság jövőjére, de nem lát­juk a fér­fiak­at, akik hangosan szót emel­őjének ennek az nagy ügynek érdekében és akik fel akarnák rázni a közvéle­ményt, vagy az országot a maguk igaz­sága védelmére. Azzal, hogy az emberek összeülnek a kaszinóban, vagy egymás­nak panaszkodnak■ a vasúti­ kocsikban, vagy sóhajtanak és lamentálnak, vagy elkeserednek és nekiszomorodnak, azzal még nem lehet sem dolgokat megoldani, sem bajokat megakadályozni. Nem látja a a magyar a­gr­árt­á­rs­a­dato­m a veszedel­meket és nem látja, hogy ezek a­ jelen­ségek nemcsak a mára jelentenek bajo­kat, hanem, a holnap számára is kata­sztrófát? Hol van ez az agrár­társadalom s miért nem mozdul meg, miért dermesztő a némasága és miért olyan pusztít­ó ki fagyos a hallgatagsága, mint amilyen pusztító volt az az agy, amelynek kárte­vésére hivatkozva, szeretnék sokat elin­tézni az egész magyar mezőgazdaság minden gondját és baját? Az angol választásoknál a konzervatív kormány kisebbségbe jutott A munkáspárt kapta a legtöbb mandátumot — A kommunisták teljesen kibuktak — Aránytalan­ság a szavazatok és a mandátumok meg­oszlása között A Baldwin-kormány beadja lemondását London, május 31. (A Nemzeti Újság tudósítójának jelentése.) A késő esti órákban a választá­sok eredményéről az alábbi hiteles közlést adták ki: összesen 596 választókerület szavazási eredménye érkezett be. A mandátumok a következőképen oszlanak meg: Munkáspárt 288 (a feloszlatott parlamentben 160) Konzervatív 252 (399) Liberális 51 (46) Többi párt 5 (10). 19 választókerület eredménye még nem ismeretes. Az angol képviselőválasztás katasztró­fáiig eredménnyel végződött a Baldwin­­kormány és a konzervatív párt számára. Nemcsak a parlamenti abszolút többséget vesztette el, de jóval kevesebb mandá­tumhoz jutott, mint a munkáspárt. Két­ségtelen, hogy Baldwin haladéktalanul be fogja nyújtani a kabinet lemondását és a király a parlamentarizmusnak megfele­lően a szám szerint legerősebb pártot, a Labour partyt fogja az új kormány meg­alakítására felszólítani. A konzervatív párt vereségének nagy­sága még azokat is meglepi, akik számí­tottak azzal, hogy a párt kevesebb man­dátumhoz fog jutni, mint az 1924-iki vá­lasztásnál. Még a pesszimista konzervatí­vok sem képzelték, hogy kisebbségbe jut­nak a munkáspárttal szemben. Okát keresve a kudarcnak, négy körülmény veendő figyelembe. Az első az, hogy a Baldwin-kormány már négy és fél év óta volt uralmon és szinte politikai törvényszerűség, hogy ily hosszú idő után egy többségi pártnak veszítenie kell népszerűségéből. Ez el­kerülhetetlen volt legfőkép azért, mert Anglia legsúlyosabb baján, a munka­nélküliségen, a konzervatív kormány nem tudott segíteni. Hozzájárult a mandátu­mok számarányának megváltozásához a szavazók megszaporodása azzal az öt­millió 30 évnél fiatalabb női választóval, kiknek a Baldwin-kormány a múlt évben elfogadott törvénnyel, amely ellen Rother­­mere lord, oly heves agitációt folytatott, megadatta a szavazói jogot. Végül — és ez talán a legdöntőbb momentum — vég­zetessé vált a konzervatív pártra az, hogy a liberálisok mindenütt állítottak ellen­jelölteket és megosztván a polgári válasz­tókat, akaratlanul győzelemhez segítették a munkáspártot-Mac­Donald hálás lehet Lloyd George­­nak ezért a segítségért A liberális párt vezére azt hitte, hogy most van az utolsó alkalom pártjának talpraállítására és ezért választási pártkasszájának teljes ki­merítésével és a munkáspárti program nagy részének kisajátításával csaknem valamennyi kerületben harcba küldte pártjának jelöltjeit. Még olyan helyeken is, ahol ezeknek abszolúte semmi remé­nyük nem lehetett a győzelemre. A leg­utóbbi választás eredményével szemben a liberálisok most 6 vagy 8 mandátummal gyarapodtak, de ez a lényegtelen szapo­rulat kétségtelenül bizonyság arra nézve, hogy a liberális párt végleg lejárta ma­gát és jövőre csak a konzervatívok és a munkáspárt a komoly politikai tényezők Nagy-Britannia politikai életében. A par­lamentben még lesz szerepe Lloyd George pártjának, mert a másik két párt nem rendelkezvén abszolút többséggel, a liberálisok állásfoglalásától fog függni, hogy melyik részen alakul ki a többség. E pillanatban még bizonytalan Lloyd George jövőbeli magatartása. A válasz­tások előtt híre járt, hogy megegyezés készül közte és a Labour party között, ezt azonban megcáfolták és a választási harc során tényleg úgy Mac­Donald, mint Lloyd George a leghevesebben kritizálták egymást Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a liberálisok — Rothermere lord tanácsa szerint — a konzervatívokhez fog­nak közeledni és közös frontot alkotnak a munkáspárt ellen. Ami azt a több mint valószínűséget illeti, hogy miként 1924 januárjában, most ismét Mac­Donald alakít kormányt, néze­tünk szerint nincs ok arra, hogy az angol polgári osztályokat és velük együtt a kon­tinens polgárságát nyugtalanság szállja meg. A munkáspárt, egyes szélsőséges elemei dacára, határozottan forradalom­­ellenes és nem akar tudni a kommunis­tákkal való együttműködésről. Mac Do­nald számtalanszor hirdette, hogy a mun­kásosztály számára a kommunizmus jelenti a legnagyobb veszedelmet. Meg­nyugtatásul szolgálhat az is, hogy Mac Donald és vezértársai, amikor öt év előtti kormányon voltak, tanúságát szolgáltat­ták guvermentális érzéküknek, a korona iránt való tiszteletüknek és minden el­hamarkodott reformtól való tartózkodá­suknak. Az a program, amelyet a mostani választási küzdelem során Mac­Donald előterjesztett, egyáltalán nem túlzottan radikális. Még a külpolitikában sem jel­zett egyebet, mint a békére való törekvés erősebb ütemét és azt az elhatározást, hogy Anglia a Népszövetségben a vezető helyet foglalja el. Anglia a hagyományok országa, ahol a szocialista párt sem ugrik sötétbe. Ha a munkáspárt minden várakozás és való­színűség ellenére ilyet mégis megkísé­­relne, a konzervatív és liberális párt elég erős lesz ahhoz, hogy elsöpörje a hatalom­ról. A választás menete London, május 31. (A Nemzeti Újság tudósítójának jelen­tése.) A választásokat csütörtök este az ország minden kerületében lezárták, de a szavazatok összeszámolásának lassúsága miatt péntek reggeli 5 óráig csak 211 ke­rület eredménye vált ismeretessé. Ezek­ben a kerületekben a mandátumok követ­kezőképp oszlottak meg: munkáspárt 117, konzervatív párt 76, liberális párt 14, egyéb pártok 4. (Folytatása a 2­ ifi oldalon) Lapunk mai száma 16 fillér (| pst sí •/ Am­­1 7 |^' '' ’nTcinmrT'i'TfC'| z"' rU IW |f| S ||| Eg Kl IV/|! W |SEsr­r 1 ^ 1 A▼ ■ M m.Ls m •Am­, Tel.« 525—12. JKKk* W ^♦♦ Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ *Dr. TÚRI BÉLA XI. évfolyam 121. szám ♦ SzOItlCHt ♦ Budapest, |1929 június 1. A nyugdíjteher és az utódállamok írta: Münnich Sándor ny. ezredes A pénzügyminiszter a május hó 22-iki képviselőházi ülésben a költségvetési vita során elhangzott felszólalásokra vála­szolva, megemlítette a nagy nyugdíjterhe­­ket is. Ecsetelte azoknak keletkezését és arra az eredményre jutott, hogy a na­gyobb terheket az elszakított területekről származó nyugdíjasok okozzák, miután az utódállamok kormányai megtagadták a magyar nyugdíjasok ellátásának fizetését, noha őket erre a nemzetközi jog kötelezi. A magyar kormány emberbaráti köteles­ségből teljesíti most a nyugdíjak kifizeté­sét, de a jogról le nem mond és reméli, hogy egy későbbi jobb időben ezt a jogot az utódállamokkal szemben érvényesíteni is tudja. Épen azért nem tartja célszerű­nek, hogy a nyugdíjasok ellátásának pro­blémáját akár kölcsönnel, akár járadék­biztosítással megoldja, mert ezzel csak gyengítené jogi álláspontját. Szigorúan jogi szempontból talán igaza lehet a pénzügyminiszternek, de ha soha máskor, a jelen esetben bizonyára érvé­nyesülne a régi latin közmondás, hogy „summum jus, summa injuria“! Nem hihetjük, hogy Nagymagyarország legnagyobb pénzügyminiszterének méltó fia, akinek a rideg pénzügyi szempont nem öncél, de ki első költségvetésének be­nyújtása alkalmával nagyszabású gazda­sági programot fejtegetve, az államház­tartás egyensúlyának fentartása mellett mégis jelentős adókönnyítéseket is tudott adni, belenyugodna ebbe az igazságtalan­ságba és tovább szenvedni és esetleg pusz­tulni engedné a nyugdíjasokat. Tovább fűzve a pénzügyminiszter gon­dolatát, nézzük meg, mit lehetne a mai viszonyok mellett tenni, hogy az utódálla­mokkal szemben e jogot lehetőleg minél előbb érvényesíthessük. Ismert dolog, hogy 1920-ban kérte békedelegációnk az utódállamok kötelezését arra, hogy az ott szolgált állami tisztviselők és nyugdíja­sok illetményeit vállalják és tovább fizes­sék. Ezzel szemben a békeszerződés ter­vezetének 199. cikkébe csak azt vették fel, hogy „a volt magyar királyságnak oly polgári vagy katonai nyugdíjasai, akik a békeszerződés értelmében Magyarország­tól különböző állam polgárainak ismer­tettek el, vagy ily állam polgáraivá let­tek, nyugdíjuk címén a magyar kormány ellen semmiféle igényt sem támaszthat­nak“. A békedelegációnk rögtön felis­merte, hogy ez a fogalmazás megfeledke­zett a tényleges tisztviselőkről és meg­feledkezett arról, hogy a ténylegesek és nyugdíjasok fizetésére valóban kötelezze az utódállamokat. Kérte tehát, hogy ve­gyék fel a szerződésbe az utódállamoknak ily kötelezettségét is; kérését megindo­kolta azzal, hogy a nemzetközi jog szerint az az állam, amely valamely területet megszerez, köteles átvállalni az ahhoz fűződő terheket is, amint ezt pl. az 1866. évi osztrák-olasz békeszerződés XV. és XVI. cikkei és az 1871. évi német-francia békeszerződés II. cikke is bizonyítják. Az akkori háborús mentalitás természetesen semmibe sem vette a jogot és a választ tartalmazó hires Millerand-féle kísérő­levél erre nézve csak a következőket tar­talmazta: „... Úgy véljük, hogy teljesít­hetetlen a magyar küldöttség részéről ki­fejezett az a kívánság, hogy a magyar területből részesedő államokat a volt ma­gyar tisztviselők további alkalmazására kötelezzék (sic!). Egyébként meg vannak győződve arról, hogy a részesedő államok nem fogják elmulasztani az állampolgá­raikká lett volt magyar tisztviselők hely­zetét a méltányosság szellemében vizsgá­lat tárgyává tenni.“ A békeszerződés életbe lépett, a kérdést azonban nem ol­dották meg. A békeszerződésnek volt egy szakasza és ez a 248. §., amely módot nyúj­tott bizonyos kérdések tárgyalására. Ezt

Next