Nemzeti Ujság, 1930. július (12. évfolyam, 146-172. szám)
1930-07-01 / 146. szám
. •I Egy hóra 4 pengi, negyedévre 10 pengi 80 fillér* egyee síim ára 16 fillér* vasárnap 13 fillér - Hirdetések milliméteres dijazatáay serial. ♦♦ Felelős szerkesztőt TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI Sz. 1930 julius 1. Xb évfolyam 146• szám ♦ Kedd. ♦ * Gazdasági túlméretezés írta: Zachár Gyula dr. egyetemi tanár A párisi egyezmény ratifikálásával Magyarország új történelmi korszakba lépett. Visszanyerte a mohácsi vész óta nélkülözött teljes állami önállóságát. Immár senki sem szólhat bele állami életünkbe és kizárólag rajtunk múlik, hogy oly intézményeket létesítsünk, oly gazdasági, társadalmi és kulturális állapotokat teremtsünk, amelyek egyrészt alkalmasak arra, hogy a magyarságnak e csonka hazában tömörült maradékát a megelégedés érzetével töltsék el, másrészt vonzó erővel bírjanak a leszakadt részeknek a természeti tényezők folytán amúgy is ide gravitáló lakosságára. Tehát olyan helyzet kialakítására kell törekednünk, amely a mágnes ellenállhatatlan erejével ragadja hozzánk az elvált országrészeket és azok lakosságát. Természetesen azonnal előtérbe nyomul a kérdés: honnan merítsük ezt a magnetikus erőt, amely ezeknek az eredményeknek az elérésére képesíti Vannak, akiknek az a meggyőződésük, hogy ily eredmények elérésére jelen kormányzati rendszerünk teljesen alkalmatlan, mert szerintük konzervatív, sőt diktatórikus jellegű, holott az ő felfogásuk szerint nagy eredményeket csupán a demokrácia és a liberalizmus alapján lehet elérni. Ezt az álláspontot azonban tévesnek kell tekinteni. A konzervativizmus, demokrácia, liberalizmus nem egyebek, mint általános irányok, elvek, keretek, amelyek mindössze azt akarják kifejezésre juttatni, hogy politikai elgondolásunk középpontjába célkitűzéseink irányítójaként az államot, az egyént avagy az egész emberiséget kívánjuk-e helyezni? Az irányok, elvek, keretek azonban az elgondolásnak pusztán elméleti formái, amelyek mindegyike alkalmas lehet egy állam felvirágoztatására vagy elsorvasztására aszerint, hogy jó vagy rossz tartalommal lesznek megtöltve. Tehát nem a kereten fekszik a fősúly, a lényeg, hanem a tartalmon. Maga az állam is csupán egy keret, amelyet polgárai vannak hivatva megtölteni élettel, erővel, vitalitással. Valamint az eleven természetes organizmus egészsége és ereje az azt alkotó sejtek és sejtszövetek életképességétől függ, azonkép az állam erejének és életképességének a nagysága is alkotó egységeinek, polgárainak egyéni hajlandóságától, képességétől, szóval belső egyéni értékétől függ. Ha tehát fokozni akarjuk államunk erejét és vitalitását, olyan egyének nevelésére kell törekednünk, akik át vannak hatva a nemzet által megvalósítandó nagy feladatok tudatától és elegendő akarattal és energiával bírnak arra, hogy ezeket a feladatokat meg is valósítsák. Ezt a tudatot, az állami nagy feladatok megoldására képesítő ezt a lelki alkalmasságot kultuszminiszterünk, Klebelsberg Kunó gróf egy igen találó, a küzdő, törekvő, cselekedni akaró egyén belső értékét élénken jellemző elnevezéssel jelölte meg, amidőn a nemzeti ideálok megvalósításáért cselekvőleg küzdő törekvést „neonacionalizmusnak“ nevezte el. Nemzeti létünk, mondja ő, csak azzal biztosítható, ha a súly, amelyet a szám, az életrevalóság, a históriai állás nyújt, a közművelődés súlya alatt hatályosabbá tetetik. A nemzeti célok új, pozitív beállítása most azt követeli, hogy ma erősen többségben legyenek sorainkban a pozitív emberek, azaz, hogy mentül több legyen közöttünk az aktív, produktív, konstruktív, alkotó, teremtő ember. Midőn pedig a kultuszminiszter kimondja, hogy ilyen egyének nevelése az ő pedagógiai programja, akkor nemzeti életünk egy oly szilárd bázisát készül megteremteni, amelyre nyugodtan lesznek ráépíthetők az állami intézmények ama építményei, amelyek hivatása leend az állam nagy ideáljainak megvalósítására irányuló nemzeti törekvéseket sikeresen szolgálni. A „neonacionalizmus“ elvének célkitűzése tehát az, hogy a nemzet nagy ideáljai iránt fogékony lélekkel bíró ifjúságot bocsásson az állami élet rendelkezésére. Hogy a kultuszminiszter úr pedagógiai programjának következetes megvalósításával ez sikerülni is fog, abban kételkedni nincs semmi okunk. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a „neonacionalizmus“ egymagában csupán egy cselekvési lehetőség, pozitív, reális gondolatok megvalósítására irányuló hajlandóság, egy szép remények teljesülésére jogosító ígéret. A megfelelő gazdasági és társadalmi berendezkedés gondolata egymást kiegészítő fogalmak. Hiszen a vagyon egészséges megoszlása minden szociális követelmények legfontosabbika. Valamint az eleven természetes organizmusnál egyes szervek túltáplálása akadályozza a szervezet egészséges működését, sőt annak pusztulását is előidézheti, úgy az állami életben is a helytelen, az aránytalan vagyonmegosztás a legnagyobb társadalmi betegségek kutforrása lehet. Túl nagy vagyonok és talán méginkább a kényelmes megélhetés szükségleteit, messze meghaladó túlnagy jövedelmeit széles társadalmi rétegekben kedvetlenséget, elégedetlenséget és egyben oly érzelmeket szülnek, amelyek a nemzeti aktivitás erejét a ILs*?*fl*«*cjEiSufPsi ISIS ISISEI* Apponyi Albert''gróf nagy beszédet mondott' a legitimisták soproni nagyszabású zászlóbontó ünnepségén Hatvannyolc angol képviselő memorandumban követeli a kisebbségek védelmét Wolff Károly nagy beszámolót mondott a Keresztény Községi Párt jubiláris nagygyűlésén Glattfelder püspök vezetésével az Országos Katolikus Szövetség zarándokai a Szent Gellért-ereklyékkel visszaérkeztek Velencéből Hétfőn kivonultak a franciák a Rajnavidék területéről öt új bíborost kreált a pápa és latin nyelvű beszédet intézett a titkos konzisztóriumon résztvett bíborosokhoz A Times szerint az olasz-francia fegyverkezés akut veszedelem A spanyol kormány erélyesen lép fel a forradalmak ellen Tízezrek vettek részt Angelo Rotta pápai nuncius vezetésével a Jézus Szíve körmeneten Javult az ország külkereskedelmi mérlege A szerb király találkozót kért a román királytól Az év első felében negyvenkét százalékkal emelkedett a fizetésképtelenségek száma Botrányt rendeztek a kommunista vádlottak a hétfői főtárgyaláson Bolíviában katonai kormány alakult Véget ért a nemzetközi nagy regatta Befejeződött a hadsereg nagysikerű sporthete A vasárnapi tiszóversenyen ismét Wyclfordti tsztenk Hétfőn tartotta a vámunió első kongresszusát Zsibvásár a Campo de'Fiorin (Római jegyzeteimből) Írta: Lendvai István Campo de‘ Fiori: Virágok Mezeje. Költői név, pedig azon a régi-régi téren, amelyet jelöl, ott a Farnese-palota szomszédságában, furcsa virágok nyíltak valamikor: a Campo de‘Fiorin végezték ki valamikor a halálraítélt gonosztevőket, mint azt Benvenuto Cellini önéletrajzában is olvassuk és itt halt máglyahalált eretnek tanításai miatt Giordano Bruno, a háborgó lelkű dominikánus. Zöldpatinás hatalmas szobra ott uralkodik a tér ezerszinű, hangos, de viszont nagyon prózai zsibongása fölött: ezen a téren van ugyanis a Mercato, a heti piac, amely azelőtt a Piazza Navonán zajlott, Bernini gigászi szökőkutja körül. Még a XIV. században a Kapitólium tövében tartották. Nincs egyhamar színesebb és hangosabb látványosság, mint a piaci életnek ez a nyüzsgése ott a téren, ahol olyankor még Giordano Bruno szobrát sem közelítheti meg egészen a tudnivágyó idegen, úgy körülrakják az olasz kofák a zöldség, a halak, a gyümölcsök szédületes változatú halmaival. Piacjáró magyar asszonyainknak bőven akadna itt lelkendezni való, hiszen a déli ég alatt sok minden megterem és sok minden kedvenc étel akad (a hódító ánízsizó rinocchitól kezdve, amelyet a római iskolás fiúk úgy rágcsálnak iskolába menet, mint valamikor mi az édesfagyökerét), aminek otthon még a nevét sem hallják, színét sem sejtik. Vérszínűi furcsa gyümölcsök, soha nem látott halak, a narancs és a füge fantasztikus sokasága. Amellett pedig itt novemberben is akad zöldborsó és egyéb olyasmi, ami otthon nem kerül piacra az őszi időszakban. De amilyen jóleső látvány mindez a szemnek — ámbár aki a tér neve után igazodnék, csalódottan látja, hogy a Virágok Mezején virágot árulnak a legkevesebbet — olyan rossz sora van ilyenkor a magyar ember fülének. Az olaszok amúgy is szédítő gyorsan és sokszor kellemetlenül hangosan beszélnek a magyar emberhez képest, hát még ott a piacon kínálgatás, alkudozás közben micsoda pokoli szökőkutya ugrál, pereg a hangoknak! Az árusok ordítva kínálják portékájukat: az asszonyok valósággal rikácsolnak az aka és vásárlás lázában és hol ne fogja el őket láz, hanem itt a mereaton, ahol az alkudozás legasszonyibb szenvedélye élheti ki magát? Fojzogató látványosság ez itt a nagy téglányalakú térségén, ahova a szűk utcákból szakadatlanul özönlenek buzgó vásárlók, bámész őgyelgők nagy kétkerekű, boroshordócskákkal megrakott lovastalyigákon afféle színes sváb esernyőkkel fölszerelt falusiak, a rúdra kötött jellegzetes szénaköteggel — és ahol valóban művészet a kiváncsi idegennek úgy „közlekednie“, hogy lásson is kedvére, de testi épségében se essék hiba. Ha aztán megvetheti a lábát valamelyik esztéria előtt vagy egyik utca sarkán, akkor nemcsak a piaci tömeg tarka-barka nyüzsgésében gyönyörködik, hanem abban a szinte valószínűtlen keretben is, amely az egészet közrefogja: középkori hangulat kapja meg egy ablak láttára, mely egészen az alatta levő bolt ajtaját éri és ahonnan két madárkalitka közül egy papucsos vénasszony hajól ki seprővel, mintha nyomban rálépne az emberek fejére. Igen, ezek a házak itt köröskörül a maguk hihetetlenül keskeny lépcsőivel, szűkmellű ablakaival és minden álszemérem nélkül való életképeivel, amelyek szinte régi holland festmények hangulatával hatnak, megkapó módon keretezik ezt a jellegzetes olasz sokadalmát, amely az évezredek nyomai között a diadalmas élet minden tiszteletlenségével és eleven erejével nyüzsög, üzérkedik, harsog az áradó napfényben. Mindez azonban gyermekjáték ahhoz képest, ami szerdai napokon zajlik nemcsak itt a téren, hanem a beletorkolló utcákban is. Minden hét szerdáján zsibvásár van a Campo de'Fiorin és környékén és olyankor a Cancelleria grandiózus épülete előtt — amelynek udvara Bramante mesterműve — éppolyan vásári nyüzsgés van, mint a száradó fehérneműkkel teleaggatott, piszkos, nyomorúságos szűk Via dei Capellarin, a Kalaposok Utcájában, vagy magán a Campon. Vagy nyolc-tíz utca megtelik árusokkal, bódékkal és reggeltől késő délutánig rozsdás vasaktól, ócska bútordaraboktól, üres képkeretektől, rossz villanycsengőktől, kimustrált konyhai mozsaraktól kezdve pezarol mázas edényekig, szebbnél szebb pompás drapériákig, metszett finom poharakig és egyéb üvegtárgyakig, antik képekig, színes olvasókig, hétágú sárgaréz gyertyatartókig, teknősbéka- és gyöngyház-remekművekig válogathat a holmikban, akinek vásárolni van kedve és hozzá természetesen pénze is. Ha ötször nekivágsz, ötször belefáradsz a mustrálásba és alkudozásba, mielőtt még a felét láthattad volna a zsibvásárnak. De azt a lármát aztán, amivel ez a szerdai sokadalom jár, nem lehet leírni, nem lehet érzékeltetni. A hangok infernója ordítoz dobhártyád körül: egy-egy árus kivörösödött arccal harsogja órákhosszát teljes elrekedésig, hogy milyen olcsó és milyen kitűnő a portékája és hogy aki épeszű ember, okvetlenül él az alkalommal. Amellett az egyik utcasarkon három beszélőgép is zenél, énekel, szóval egyszerre, asszonyok és gyermekek kiáltoznak egymással, a magyar ember egyszerűen bele- kábul mindebbe, amíg lassan kint az egész római élettel együtt meg nem szokta. Pedig nemcsak magyar hangok ütik meg itt a fület, hanem angol mondatok is: délfelé amerikai hölgyek, dúsgazdag missek bukkannak fel, előkelő ruházatban, szemlélődni és vásárolni ebben a sokadalomban, ahol szerencsés ember potom áron juthat sokszor értékes holmihoz, gazdag ember súlyos összeget elvesztegethet ravasz utánzatokra, talmi árukra. Magamfajta embernek azonban legkedvesebb ezekben a szerdai sokadalmakban a könyvek piaca. Az egyik mellékutcában tiz-tizenkét könyves bódé áll, ott azután válogathat a szenvedélyes könyvgyűjtő, a garasos rémregényektől, ócska álmoskönyvektől pergamenttáblás vagy disznóbőrkötésű régiségekig és a legmodernebb művekig, ezer meg ezer kiadványban, nem is szólva a régi metszetekről, térképekről, az antik pénzdarabokról. Hihetetlen összevisszaságban vannak itt egymás mellett selejtes holmik és értékes kiadványok, amelyeket jórészt csak úgy nagyság vagy vastagság szerint sorolt bele a könyvárus az egy, a két, az öt, vagy a fizikás darabok rekeszébe. De még hihetetlenebb összevisszaságban jelentkeznek — akárhogy tolongnak, szorongnak — minden könyvesbódénál a nyomtatott betűk és a könyvtáblák rajongói. Szabadon lehet válogatni, tetszésed szerint lapozhatod, tanulmányozhatod a portékát és igy egy-egy könyvhalmaz előtt egymás mellett szorong — elmélyedten vagy idegesen lapozgatva — mustrálva a könyveket — tudós professzor, szakállas kapucinusbarát, nyurga egyetemi diák, parfümös úrhölgy, piros reverendás magyar kispap (olyan volt egykor itt Prohászka Ottokár is), paragrafusvadászó fiskális, motívumvadászó iparművész, áhítattal mélázó külföldi poétalélek és igy tovább. Van itt Dantenak, Tassonak, Ariostonak , műveiből húszféle kiadás, akad itt a legszigorúbb dogmatikai fóliámtól a legpajkosabb Bocaccio-kiadásig minden elképzelhető irodalmi műfajból és minden szakirodalomból, pókhálós öreg misekönyv épúgy, mint bányajogi vagy tengerészeti szakmunka. Van itt szemét is, de akad benne gyémánt is. Könyvkedvelő ember órákig elszórakozik ezen a könyvpiacon, amely egyébként valamivel csöndesebb is, mint a zsibvásár (Vagy ahogyan a római magyar akadémia vidám művészemberei elnevezték: „zsibaj“) egyéb területén. Ez mégis csak afféle múzsák ligete, mert ha nem is aranyoszölld lombkoronák árnyán, de filozófus természetnek akad elég megfigyelni és elmélkedni valója itt a könyvek sorsáról. És egy-egy véletlen lelet, egy-egy szerencsés mozdulat egyszerre mély húrokat tud megpendíteni Róma vándorának szívében. Nekem többek közt a kezembe került egy piros bőrkötésű, aranyszegélyes, vékony — ámbár kétszáz oldalas — könyvecske is. A tábláján aranydiszités közepette aranybetükkel ez a szöveg: — Vadé Mecum du Retraitant par Mgr. A. Saint-Clair. (A lelkigyakorlatos Vademekuma, Mgr. A. Saint-Clairtől.) Alatta, ismét aranybetükkel: — A Son Eminence Le Cardinal Rampolla. A lelkigyakorlatot tartó papoknak és szerzeteseknek írt könyv szerzője tehát ezt a példányt Rampolla bíborosnak ajánlotta 1894-ben. Előlem egyszerre eltűnt a vásári zsibongás: a pápaság történetének ez a tragikus, de éppen tragikumában oly nagy alakja, Mariano Rampolla del Tindaro tornyosodott elém. A lángelméjű XIII. Leó pápa méltó államtitkárjja, akit a Rerum Novarum pápájának halála után a katolikus Egyház fejévé választott meg a bíborosok gyülekezete, de I. Ferenc József vétója elütött attól a pápai tróntól, amely megillette volna. Nem ide tartozik most e kiváltságosan nagy szellem sorsának háttere (hova lettek azok ,az idők és hova lett annyi, mindennel együtt II. Vilmos reximperátor hatalma, hova I. Ferenc József monarchiája!), de nekem ott a Campo de’ Fiorin eszembe jutott a huszonhat esztendővel ezelőtt, 1903-ban tartott konklávé tagjának, Matthieu bíborosnak írása Rampolitáról. A pápai tiarától jogtalanul megfosztott bíboros sápadt arccal, de síületegyenesen állt a Sixtus-kápolnában, mikor Ausztria vétójára megadta klasszikus feleletét: — Élénken sajnálnom kell, hogy a pápaválasztás ügyében súlyos beavatkozás történt egy világi hatalom részéről az Egyház szabadsága és a bíborosi testület méltósága ellen. Teljes nyomatékkal tiltakozom ellene. Ami az én csekély szemé