Nemzeti Ujság, 1930. december (12. évfolyam, 274-296. szám)
1930-12-02 / 274. szám
Választás és felelősség írta: Zech Alfonz báró A plaik&thiarc némileg elcsitult s a jelszavak most nem a falakról, hanem inkább a pártgyűlésekről pattognak felénk. Hogy mi minden van a jelszavai mögött, azt már a kelleténél is többször tapasztaltuk; bennünket tehát inkább az érdekel, hogy mi nincs mögöttük. Nincs mögöttük eszmei tartalom, nincs mögöttük praktikum és legkevésbbé van mögöttük oly mértékű politikai felelősségérzet, melyre az ország mai állapotában feltétlenül szükség volna, mert ma, amikor a világnak két ellentétes tája felől reánk nehezedő kíméletlen imperializmusnak rettentő súlya alatt nyögünk, amíg egyrészt Franciaország és szövetségesei kétségbeesett erőfeszítéssel dolgoznak a jelenlegi fegyveres béke fentartásán és így revíziós követeléseink, vagyis külpolitikánk tengelyproblámájának megnehezítésén és hír szerint Mordacq tábornok Párisban kijelentette, hogy „Franciaországnak kötelessége a kisantant államok bevonásával drótszöges hálót vonni Németország köré“, amíg másrészt az orosz szovjet a dumping-politikával és kommunistáink dopingolásával belügyeinkben tör életünkre, szinte önként vetődik fel a politikai felelősség problémája. Aki tisztába jött a történelemnek a politikára nézve döntő fontosságai tanulságaival, aki belátja, hogy egy nemzet elsősorban a történelem s csak másod és harmadsorban természeti és egyéb erők produktuma, aki — úgy mint azt egy elmés német publicista írta — a politika alatt a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét érti, az előtt világos lesz az is, hogy ezeknek az érdekeknek a védelme oly felelősséget jelent mindenkire, aki bánni módon is részt vesz a közösség életének irányításában, akár csak politikai jogait gyakorolja a szavazáskor, akár „listát“ vezessen vagy pártot alakítson, amely felelősség talán a legnagyobb, ami ember vállára egyáltalán nehezedhetik. Nincs és nem is képzelhető oly folyamat a közösségek életében, mely végelemzésben ne az egyén lelki alkatának mélyében gyökereznék és innen van az, hogy a történelem az egyes ember felelősségének legfelsőbb ítélőszéke. Aki azonban rendületlenül mindig a „másikat“ teszi felelőssé, aki rendszerré merevíti az elvből való ellenzékieskedést, csupán azért, mert nem tudja és főleg nem akarja tudni, hogy mit várhat egy kormánytól, vagy egy irányzattól akkor, amikor az országon és a metropolison belül lévő bajok ugyanannak a világkrízisnek tünetei, mely a győztes népeket csaknem éppen úgy fojtogatja, mint bennünket, aki állandóan uszít meglévő elgondolások ellen, anélkül, hogy helyükbe jobbat elgondolni, vagy pláne cselekedni képes volna, az nemcay rosszhiszeműséggel vádolható, hanem a kritika gyakorlásának oly nemével is, amilyent Voltaire esetleg megengedhetett magának, de amilyennel az ő agyvelejénél akárcsak valamivel is kisebbre méretezett koponyáknak már nem szabadna korlátlanul élniök! A városi választások a küszöbön állanak, egy milliós város megélhetéséről arról, hogy lesz-e itt kenyér, tej, fa, szén, villany, gáz stb. tehát gazdasági problémák megoldásáról van szó és nem politikáról. Ezt csinálnak azonban az összes kulináris kérdésekből eladdig, amíg megint csak a mások betevő falatja össze nem morzsolódik a politikai box-meccsek mindent agyondögönyöző ökleiben. Állítom, hogy ezek az öklök, melyek a plakátokról arcunkba csapnak, távolról sem védelmezik a jövő nemzedékek érdekeit, távolról sem segítik elő a nemzeti erőknek minél teljesebb kifejtését, ami alatt mi szoktuk érteni a tulajdonképpeni politikát. Ha a polgári pártok összebékéltetése nem sikerült a kormánynak, akkor ezért azok felelősek, akik pártpolitikai, helyesebben mondva személyi érdekeiket fölébe helyezték egymillió városi polgár érdekeinek. Ha viszont a kormány nem volt hajlandó bizonyos radikális elemeket belevonni a közös nevezőre való hozatal tervébe, akkor ez csak természetesnek mondható, mert ezt a számtani műveletet Károlyi Mihály az ő példatárából egyszer már jelesre kidolgozta s eredménynek Kun Béla jött ki, aki a szociális problémákat tudvalévőleg gerzslivel és akasztófával oldotta meg. A Népszava nem veheti rossznéven, ha mi, akiknek az ország védelmében elszenvedett éveink méltánylásaképen a kötél egyszer már nyakunkon volt, nem kérünk többé a „simplified practice“-nek ily értelmű forgalombahozatalától. Annál megdöbentőbb az a hír, hogy a demokraták és a szociáldemokraták „titkos blokkot alakítottak“ volna. Éppen a küszöbön álló választásokra való tekintettel ez a blokk nem veheti rossznéven tőlünk, ha figyelmébe ajánljuk Pierre Desgrangesnek, egy francia vezérkari tisztnek a párisi A. Bédier cég kiadásában megjelent könyvét: „En mission chez l‘ennemi“, amelyet kimerítően ismertetett a múltkoriban a Nemzeti Újság is és amely adatszerűen és pontrólpontra haladva kimutatja, hogyan dolgoztak német hazájuk megsemmisítésén idegen fegyverekkel és idegen pénzzel a német marxisták. Nem akarom felkavarni a múltat, nem akarom kutatni, hogy melyik pártnak is köszönhetjük, hogy országunk határai sokkal szűkebbre szoríttattak, mint amilyeneket fegyveres és nyílt ellenségeink szántak nekünk, csupán ismétlem a kérdést, melyet a Nemzeti Újság, az Új Nemzedék annyiszor felvetett már, hogy tehát miképen is áll a szociáldemokrata párt a pozsonyi összeköttetésekkel? A fent idézett francia könyv tanúsága szerint ugyanis ilyen „külföldi összeköttetések“ igenis lehetségesek. Nem én állítom, Vangoin volt osztrák kancellár mondotta, hogy „a szociáldemokrata párt denunciáló tevékenysége már a hazaárulás határán állt, márpedig fel kell tételeznünk, hogy az osztrák kancellár legalább is némileg ismeri az osztrák közélet embereit és pártjait. Mindezek után érthető, hogy Garami Ernő hálából az amnesztiáért, a Népszavába írt külpolitikai elmefuttatásában bottal üt a felénk nyújtott baráti kezekre. A jövőbe vetített történelmi távlatból nézve, oly időket élünk — állapította Az egyszarvú irta: Barthos Tivadar Mólóban van a nyár. A nap még iparkodik teljes meleget küldeni az anyaföldre, de már a balatoni fürdőhelyen meglátszik, hogy a nyárnak vége van. A nyüzsgő élet zaját felváltja a falu sablonos, mindennapi lármája, a takarmányt, trágyát hordó szekerek zöreje, a kondás ostorpattogása meg tülkölése, nagy ritkán a Fonyódról idetévedt halárus elnyújtott, monoton kiabálása, amellyel portékáját árulja és kínálja. A kertünkben ülők, félig lehunyt szempillán keresztül állom az éltető nap melegét, amely a fejem felett levő kőrisfáról egy-egy falevelet hullajt az ölembe. A levelet önkénytelenül a kezembe veszem, szinte öntudatlanul morzsolom szét ujjaim között, aztán eldobom. Volt, nincs. De a kis, igénytelen hervadó falevél mégis eszembe juttat valamit. Azt, hogy elérkezett a szarvasbőgés ideje. A gondolat már egymaga pezsgésbe hozta a jidolce far mentesben elalvadt véremet. Filmszerű gyorsasággal tűnik fel lelki szemeim előtt a máramarosi csodaszép havasok tájképe, a zugó fenyvesek, a rohanó Lazescsina patak, a Tiszánk egyik őse, táplálója. Odaképzelem magamat az örökzöld fenyvesek koszorúzta tündérszép tájra, hol már bizonyára keresi párját az erdő koronás királya, a lombár agancsa szarvashiba Szinte látom is, amint méltósággal tereli az erdő rejtett tisztásába a szerelemsejtő, kecses mozdullatú szarvasünőket, meg a tavalyi borjas teheneket, a szarvastársadalom ifjú menyecskéit. A rengeteg koronás ura hatalmas agancsával tereli a háremét. Ezek engedelmeskednek is neki, de titkon odafigyelnek a smaragdszínűi kis tisztás szélén levő, iszalaggal és rózsaszínű virága füzikével jól takart horpadásra, ahol bizonyára egy szerelmi lázban remegő ifjú szarvasbika settenkedik. tanasztalt vén hasámbasa meg is érzi az ifjú vetélytárs körallétét. Felfigyel, azután hírtelen arra fordul, ahol az iszalag függöny takarja a rengeteg bejáratát. Pár lépést tesz a horpadás felé, lépése alatt dong a föld. Most megáll és rosszaié, mérges, riasztó hangon figyelmezteti a szereleméhes ifjú szeladont, hogy jó lesz odébb állni! Az ijesztő, mélyhangú morgást megismétli a havas orma alatt szunnyadó csalfa nimfa, az Echo. A megijesztett ifjú iparkodik hát a beígért veszedelem elől kitérni. Elindul nagybusubtan a völgy felé, meg-megáll, aztán egyegy bánatos bőgőssel búcsúzik el a bőgőhelyen őrzött önöktől. Ejnye! De elmerengtem. Hiszen még itt vagyok a Balaton mellett. Ibola, épen most turul az országút kanyarónál egy Budapest felé száguldó autó. Bizony, még várni kell pár napig a hőn óhajtott meg, hívóra, illetőleg értesítésre. Ez a pár nap is eltelt csak valahogy. Pár órás bolyongás a határban fogoly meg vizivad után megrövidítette a várakozási időt. Szeptember 16-ike végre meghozta a várva várt értesítést az alábbi sürgöny formájában: „Bőgős megindult. Egyszarvú jelentkezett. Várlak. Kálmán“. A legnagyobb igyekezettel fogtam a csomagoláshoz. Most igazán repültek az órák, mialatt a százféle szükséges holmit összeszedtem és elcsomagoltam. A vadászt elsősorban a vadászattal járó nomádélet nyújtotta szabadság és függetlenség tudata csábítja. De csak akkor tudja meg a vadász, hogy a nomádélet is megköveteli és nem nélkülözheti a kultúra követelményeit, a sokféle felszerelési tárgyat. Mint tapasztalt utazó és vadász a külön e célra készült kettős vitorlavászon zsákomat megtömtem. A súlya a fél méter mázsán jóval túl lehetett. Szinte láttam a kis havasi lovacskát, amint kidülledt szemmel nézi a hatalmas barnazsákot, amit neki kell majd a havasra cipelnie. Elbúcsúztam a szeretteimtől, hogy felmenjek a másik szerelmemhez, az örökszép Kárpátokhoz. A hatszázötven kilométeres utat nem is egész huszonnégy óra leforgása alatt tettem meg. Mialatt szemem a repülő gyorsvonat ablaka előtt elsuhanó tájképben gyönyörködött, agyamat Kálmán barátom sürgönye fo gV-r •.'r.t'a. ITrm mi V ' az az egyszarvú? Csak nem a bibliai apokaliptikus csoda, avagy a Kornis grófok címerében ékeskedő heraldikai állat. Megvallom őszintén, hogy az egész után mindig csak az egyszarvúra gondoltam. Késő este szuszogott be a Tiszavölgy utolsó, szűk szakaszából Kőrösmező pályaudvarába a pár kocsiból álló vonatunk. Az állomáson Kálmán barátom öles alakja tűnt fel, vállam a havast járó sportember esőköpenye, ami itt, a magyar Alpesekben jóformán nélkülözhetlen. Szívélyesen üdvözöltük egymást, régi igaz baráti érzés fűzött minket egybe, hiszen szerelmünk tárgya közös volt, a vadászat, illetőleg azon keresztül az isteni, felséges természet csodálata, imádata. Akárcsak az afrikai benszülöttek, mi is beültünk egy beható „sauri“-ra, megbeszélésre, ami nélkül a havasokra felmenni nem lehet. Ideges kérdezősködésemre a nagytermetű emberek flegmatikus beszédmodorában válaszolt, jóságos mosolya kíséretében. Az általános vadászati kérdések után az egyszarvú után érdeklődtem, hogy mi is hát az a csodaállat? Kálmán válasza még jobban feltüzelt. Elmondtam ugyanis, hogy az egyszarvú a lüzescsínai rengeteg erdőség és havasnak emberemlékezet óta ismert szarvasbikája. Mint aféle ősállat, ravasz, óvatos és megközelíthetetlen. Még látcsőtávra sem engedi a vadászembert magához. A babonára hajló vadőrszemélyzet titkon keresztet vet magára, ha az egyszarvú bika szóba kerül. Kálmán szerint állítólag csak egy szarva van, de az olyan hatalmas, hogy az ősállat fejét egyoldalra húzza. Minekután jó tanácsokkal és hatalmas elemózsiás csomagokkal ellátott Kálmán barátom, Hersch Wolf Löw régi fuvarosom rozoga flakerjére ültem, erre is pusztán vadászbabonából, mert hogy a zsidó kocsis szerencsét hoz. (Ezért járt hát a tréfás Vécsey Tommy báró hamisítatlan galíciai típusú pájeszes zsidó kocsissal a vadászatokra, elnevezvén őt nagy komolysággal „Herr Direktor“-nak.) A nevében egész menazsériát cipelő fővarosom jól viselte magát, már éjfél ’’•Is a Koznesesekre érkeztünk, a fenyőrudakkal övezett kert kapujánál várt a derék Joskó és házanépe, akik nagy szeretetükben mind és lehetőleg egyszerre a kezemet akarták elfogni, hogy megcsókolják azt. Alig tudtam e derék, egyszerű emberek szeretetének megnyilatkozását elhárítani. A hosszú utazástól meggémberedett tagjaimat kinyújtóztatva, megveregettem Joskó tisztelettől meggörnyedt vállát, aki kérdezősködésemre sokat jelentő pillantással nyugtatott meg, hogy van és lesz jó bika, csak aztán ne siessek haza, hanem legyen kitartásom ott maradni. Gyorsan kellett aludni, hiszen fél háromkor már elindultunk a Hoverla havasra. Nyeregbe szálltam, egy álmos szolyák fiú vezette a még álmosabb turcsit, Joskó meg a lámpással elől vezette a karavánt. Erre igen nagy szükség is volt, mert egy marhahajtó plajon kapaszkodtunk felfelé, amely inkább hasonlított egy vályogvető gödörhöz, mint közlekedési úthoz. De itt, a havasok alján evvel is meg kellett elégedni, hiszen csapásról letérni lehetetlen volt, jobbról, balról új tarvágás terült el, tele rönkökkel, gályákkal széltörés kidöntötte emelet magasságú fagyökerekkel, sziklákkal. Ehhez képest egy afrikai dzsungel virágos kert. A sötét égbolton ragyogtak a csillagok miriádjai, amivel itt a havasokon a dór együtt jár. Jól esett a kis bunda, még a lábam is fázni kezdett a kengyelben. Joskó úgy ugrált előttünk gyenge fényű lámpájával kőről kőre, mint egy bolygótűz a zsombékosban, a kis mokány turcsi alig győzött utána ügetni. A nagy iparkodástól a lovacska párája szinte elborított. Egy órai kapaszkodás után felértünk a havasi legelőre. Jól esett leszállnom a nyeregből. Joskó még ellátta utasítással a nebulót, aki nagy fohászkodással kapaszkodott fel a virslijei öltre, s aztán alakjuk az alattunk levő vágás sötétjébe veszett el. Joskó fegyveremet a nyakába akasztotta, a szarvas hívó ökörszarv mellé, hátizsákomat is felvette,aztán a kezembe adta a hegymászószó nélkül nekiindult a, na,vasam sarkának. Nem értettem az egész-jlplgot, mert máskor megbeszéltük ,pertel»fl»)ért menetközben felhangon’ipbájkodtam felvilágosítást . , ^'V 1930 ®EC. 2 ^ kiadóhivatal | Baja» bóra 4 kMihíntakkTt ff JmjM HP? HÜ Isii E |||| J * * “ maét aa * AaŰjQtftj1*?*. H* rth"1 jlj VW |||j|j| I IHfl m 4, — Mlrda* Felelős szerkesztőt TÓTH LÁSZLÓ dr. ^ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmankutárpi ^J ŐRI BÉLA XII. évfolyam, 274. szám ♦ Kedd ♦ Budapest, 1930 december 2. _____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________\ Lapsunk mai száma IS fillér ---------------------------n Mi történt? « — Gaál Vilmos lemondott az igazolóválasztmány elnökségéről . Németországban életbe lépett ’ ajKV, szükségrendelet Ernszt Sándor állapota javult . A mikádó köszönőtáviratot Intézett* a kormányzóhoz Leleplezték Rákosi Jenő szobrát Tevfik Rusdi bejt, a török külügyminisztert nagy ünnepélyességgel fogadta Bulgária Leszállítják az állami színházak szubvencióját Jugoszláv merénylők újra provokálták Olaszországot A fővárosi tisztviselők magkapják a karácsonyi segélyt * Egy olasz lap szenzációs cikksoroszatot közölt a magyar királykér-t /désről ! A női rendőrség" megszervezését / " kérték a Nőszövetségek ülésén . / Párisban újabb képhamisítási botrányt lepleztek le A perzsa követ benyújtotta megbízólevelét Bolgár-magyar ünnepség volt vasárnap Győrött Magyar nőt avattak doktorrá a római tudományegyetemen Két Lühnsdorf-féle üggyel kapcsolatos polgári perben felfüggesztették a tárgyalást a bűnügy befejezéséig Stalin meghátrált Vorosilov előtt Poincaré sem tartja már lehetetlennek a revíziót Az új német politikai pártvezérnek Dingeldey Ede dr.-t választották meg Véget értek a németországi magyar kulturünnepségek Ferenczy Károly lett a Városi Színház új igazgató-bérlője Fényes ünnepséggel avatták fel a párisi Katolikus Intézet új székházát Kirabolták az adonyi katolikus templomot