Nemzeti Ujság, 1931. április (13. évfolyam, 50-74. szám)
1931-03-03 / 50. szám
S..rk.r.tSAdff do Ari j . ^tv^Ho^tíd^tő. s§ribüt"«*»«<>*'*«4«op«*** Telefon, Aut 127—gWEB&, § UBa -63 BüfcfflHI jMHF WW .s HB 88B MM 8 fSgl ^ (MB _ _ fX »O MII*r. ogye. ' «. Am iso-06. n*k ■wsgigg s&asaaaB Brafljfggl Om MMBIbB K |H MHfa 8 Saas .<áo «,• ítmici.dzhtvnt.iok, . ■ mm M ^ SaB Wm «E 1 Wm ^HH§k s k<r. « OrnághAs-B, 18, Tol. ■ ^gS! 1 K WVSffi MW 111 1 &g§ Kg I Hv 3 Wk WL, ' JKI tallér - HI r d e-Aut 608-65. L, Horthy S fggg ■ W S&g Mg gg|3 KS Wf SggS f \ JgJj# fttekmllllmAMikiós-At is, il,ma*. H Iüse TM HB Mmi lall Jgg» MM WL M fim W ms ái.tK du.««b*. ria-tiri,Tei.,525-12. JHk. 1 MbvJL fPw 1 °t- Felelés szerkesztőt TÓTH LÁSZLÓ dr. \ ^ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmunkat ‘M&L Xlih évfolyam SO, szám + Kedd 4 Budapest, 1931 március 3. ** —|---------------------------------------------r r imnm »m—ns „n , ...................i — -inirs r~i---------------------------------------------^ * Különvélemény irtás Horváth Kálmán Közöljük az alábbi cikket, mert ezt az általános érdekű kérdést új oldalról világítja meg, bár azzal minden vonatkozásban nem értünk teljesen egyet. Az álláshalmozókra hajtóvadászat indult az országban. Kérdés azonban, hogy megéri-e a puskaport a zsákmány? Tudom, hogy a felzaklatott közvélemény ellenében nehéz ezt a kérdést akként taglalni, hogy az éremnek ne csak az egyik, hanem a másik oldalát is vizsgáljuk. Az igazság érdekében mégis megpróbálom. Sietek kijelenteni, hogy részemről is elitélek minden olyan állás, vagy jövedelemhalmozót, aki anélkül, hogy rá volna szorulva, a mai példátlanul nehéz viszonyaink közt mások, különösen az állástalan családapák és elhelyezkedni nem tudó fiatalság szájától vonja el a kenyeret. Ezért én is helyesnek tartom és kívánom az álláshalmozók felülvizsgálását, az arra okos szolgáltatók megrendszabályozását s általában, az e téren felburjánzott anomáliák, sőt visszaélések megszüntetését. Az a kérdés azonban, hol kezdődik az álláshalmozás? A közvélemény általában csak azt perhorreszkálja, ha valaki közpénzekből húz többszörös jövedelmet, közpénznek tekintvén az államilag szubvencionált vállalatoktól eredő jövedelmet is. Vannak azonban, akik tovább mennek és meg nem engedhetőnek tartják a magánpénzekből eredő jövedelemhalmozást sem. Nem tudják ugyan, miként lehetne ezt megakadályozni, mert a magánvállalatok elvégre annak adják a pénzüket, akinek akarják s legfeljebb valami egységes, nagyon erős erkölcsi nyomás. Az ismeretlen nép írta: Tolnay Ákos Paris, február végén. Fedor Mihálovics Dosztovjevszkij 1861- ben, a Vremia című irodalmi folyóiratban a következő sorokkal kezdte az orosz irodalomról szóló tanulmányainak bevezetését: „Ha létezőik a távoli és elhatárolt országok számára egy teljesen idegen, fel nem fedezett és hozzá nem férhető ország, úgy az bizonyosan az az Oroszország, ahogy az a nyugati szomszédai szemében feltűnik. Kína és Japán nem lehetett annyi misztériummal körülfátyolozva az európai kíváncsiság előtt, mint a régi, a mai és talán még a messze eljövendő Oroszország. Ne túlozzunk. Először is Japán és Kína messze vannak Európától, megközelíteni azokat néha végtelenül körülményes dolog; evvel szemben Oroszország teljesen nyitva áll Európa számára, az oroszoknak pedig megvan az a tulajdonságuk, hogy az európaik előtt föltárják magukat és mégis, az orosz jellem reliefje sokkal homályosabb az európai ember szemében, mint akár a kínai, vagy a japán“. Most, hogy egy új kiadásban franciául és Párisban olvastam újra ezeket a nem is pesszimista — végső konklúziójukban nem az! —, hanem valami különös öntudattól átitatott, félelmetes, hallucinációhoz hasonló sorokat, egészen másképpen, valahogy egyénibben, intimebben hatottak rám ezek a mondatok, mint mikor először olvastam azokat magyarul és Budapesten. Régbben valahogy mindez csak kuriózumnak tűnt, a szív lélek egy érdekes, furcsa, kissé homályos csak nehezen megfogható megnyilatkozása. Ugyanez most, valóság, vérrel teli élet sőt még ennél is több, egy egészen belső titokzatos, de mindenen túl személyes probléma. A nyugati kultúra fellegvárában, itt, Párisban ellenállhatatlanul azt éreztem, hogy csak a dimenziókon kell változtatni, meg lehet tartani a hasonlatokat, Kínát és Japánt, a nyugati ember általánosított típusát és az oroszok helyett bátran le lehet írni azt, hogy magyarok, az igazság megmarad, az erejéből, feszültségéből nem veszít semmit, sőt talán még fokozódik is, mert ma nem 1861-et írunk hanem 1831-et. Az utolsó ötven esztendőnál lehetne rájuk e téren némileg hatni. Én azonban nekik is igazat adok s ebből a szemszögből is vizsgálat alá veszem ezt a nehéz kérdést. De tisztázzuk tovább az álláshalmozás fogalmát. A közönség általában álláshalmozónak tekint mindenkit, akinek több állása, jobban mondva munkahelye van, vagy nyugdíjas minőségben vállal foglalkozást. Mikor aztán kiderül, hogy például az álláshalmozó orvos egész napi verejtékes munkával hét-nyolc helyről tud összeszedni havi 4—500 pengőt, vagy hogy az íróasztalától elűzött, 150—200 pengős nyugdíjasnak még feltétlenül szüksége van havi 200 pengőre hat tagú családja eltartására, akkor azt halljuk, hogy nem is az ilyenek az álláshalmozók, hanem akik lényegesen többet, a szükségletüket jóval meghaladóan keresnek. Hol van azonban a határ, ameddig a jövedelemhalmozásban el lehet menni s amelyen túllépni nem szabad! Ezt egységesen megállapítani nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen, mert a joggal támasztható igények különböző ■mértékben jelentkezhetnek és kívánhatnak méltányos elbírálást társadalmi állás, képzettség, egyéni kiválóság, elismert érdemeik és más szempontok szerint. A kisebb képzettségű, kezdettől fogva szerényebb igényű s ez igényeknek megfelelő életmódot folytató kistisztviselő vagy nyugdíjáé, ugyebár, már jövedelemhalmozónak tekinthető, ha sikerül neki havi 4—500 pengőnél többet összeszedni. De ugyanez nem mondható el arról az akaratán kívül idő előtt nyugdíjba került, de egyébként kiváló, érdemekben gazdag, kultúrélethez szokott helyettes államtitkárról, aki az állam által is megcsonkított, havi 3—400 pengős töredéknyugdíját 7—800 pengőre akarja kiegészíteni. alatt, ha a morális kultúra lejtőre is került, az anyagi civilizáció óriások lépéseivel haladt előre, ami a tárgyunkra lefordítva annyit jelent, hogy ha Magyarország 1861-ben is nyitva volt a nyugati utazó számára, ma ezerszeresen áll nyitva, hiszen például Paksból Pestre élni valósággal semmiség, macskaugrás és nem emberfeletti erőfeszítés, mint ahogy az régen volt. Newyorkból is el lehet érni egy hét alatt Pestre, hogy az európai meteropolisokról szó ne is essék. Ami éjjel egy óráig Budapesten történik, azt hajnalban olvasni lehet a párisi boulevardon és telefon van, meg rádió, szóval a fejlődés letagadhatatlan. És mégis... Itt van a magyar probléma lényege. Hogy Dosztojevszkij szavait alkalmazni lehet. Sőt tovább menni, újból idézni, amikor a következőiket mondja: .Egyelőre az egész talány marad, bár az európaiak meg vannak győződve arról, hogy már régen értenek bennünket“. A teljes ismeretlenség ellen még munkával, szorgalommal, kitartással lehetne harcolni, de beidegződött, meggyőződéssé vált fogalmakat megváltoztatni már sokkal nehezebb, majdnem megoldhatatlan feladat. Márpedig itt tartunk. Egy-egy személyes tapasztalat után általán ősi tani igen veszélyes dolog, de vannak olyan jellemző személyes tapasztalatok, amiket közzé tenni kötelesség, hogy azokból hasznosan következtetni tudjunk. Amikor itt Párisban arról van szó, hogy magyar vagyok, különös módon csillanak föl a francia szemek. Általában elismerőleg bólogatnak az emberek és soha nem mulasztják el megjegyezni, hogy igen, áh, lovagias nép, csupa erő, tűz, éget, mint a paprika, Így leírva ez lehet mulatságos és kedves, de ugyanezeket a szavakat százszor és ezerszer hallani, ugyanolyan hanglejtéssel, ugyanolyan gesztusok kíséretében és ugyanolyan fölényes, a tisztelettel elfátyolozott gúnyos pillantások tüzében végül is bőszszántó dolog és ami aztán már egyenesen kínos, az a tehetetlenség, amit az ember ilyenkor érez Mert mit lehet felelni a paprikára, a gulyásra, a lovagiasságra meg azokra a vállveregetésekre, hogy csak ne bussuljunk, majd rendbe jön minden, igaz, hogy egyenlőre jobb nem beszélni róla, legalább is nem nyilvánosság előtt, de négyszemközt azért garantálhatja nekem, hogy ő mindig a mi pártunkon volt, mert ő tudja, hogy egy ilyen Ugyancsak nem tekinthető álláshalmozónak az a vitéz tábornok sem, aki a világháborút végigküzdötte s akinek a nyugdíjasok kategorizálása következtében az egyébként jogosan kijáró nyugdijából havonta 200 pengőt meghaladó összeget mégis elvonnak s ezért méltányosságból, mert családi körülményeinél fogva is rászorult, egy szerény, havi 200—250 pengős bijnoki állást juttattak neki. Pedig ennek a megcsonkított nyugdíja is havi 540 pengő körül van. Azt sem érdektelen vizsgálni, miként fejlődött ki nálunk az álláshalmozás? Előre kell bocsátanom, hogy bizonyos fokig békében is megvolt ez, de akkor nem törődtek vele, mert mindenki úgy kereshette a boldogulását, ahogy tudta és akarta. A kezdő fizetésű korán nősült tisztviselő akkor is egész nap loholt, kéthárom helyen dolgozott, sokszor az éjszakáit is feláldozta, hogy valamiképp boldogulhasson s a jobb jövőt kivárhassa. Akkor azt mondták rá: derék, szorgalmas, igyekvő ember. Ma azt mondanák: gaz álláshalmozó. Az álláshalmozást nem az álláshalmozók, hanem a szerencsétlen gazdasági viszonyaink fejlesztették ki. Mert senki se higgye, hogy olyan kellemes álláshalmozónak lenni, egyik munkahelyről a másikra szaladgálni, néha nevetséges kis honoráriumokért az idegeket tönkretenni ahelyett, hogy egyetlen jól dotált állást töltene be az illető. Különösen két sajnálatos ténnyel kell számolni az álláshalmozások kialakulása körül. Egyik az ismételt létszámcsökkentés, a másik a magánvállalatok anyagi leromlása. A létszámcsökkentések derékba törtek sok karriert és lehetővé tették azt is, hogy éppen a legkiválóbb, másutt is feltétlenül érvényesülni tudó munkaerők kívüllovagias nép jobb sorsot érdemel . . . Erre nem lehet felelni semmit. Néha megpróbáltam. Úszni kell az ár ellen is, kettőzött erővel, meggyőzni mindenkit, aki az utunkba kerül és így megpróbáltam például megmagyarázni, hogy Magyarországon egy olyan háromszáz esztendős líra van, mint sehol nyugaton. Igen, sehol, sem Franciaországban, sem Németországban, sem Olaszországban, szóval kereken kimondva, mint sehol. Amint ezt megpendítettem, valami fátyolos unalom lepte el az arcokat, nem akartak a szemembe nevetni, mert egy lovagot megsérteni mégsem szabad, de minden porcikámban éreztem, hogy hiába való, fölösleges ilyeneket mondani, mert ha azt mondom például, hogy Arany János, akkor megkérdezik tőlem, hogy ki az? Hol vegyek szavakat, hogy ezt meg tudjam valakinek magyarázni? Egy franciának azt, hogy ki volt az a bizonyos kimondhatatlan nevű Arany János? Ja igen hogy mit irt? Hát a Toldit, a Buda Halálát, meg az őszikéket. Hogy nem hallott róla. Várjon csak, néha olyan, mint a skót ballada__ de nem ezt nem lehet így folytatni. Végtelenül sajnálom, de sajnos, fordítás az nincs. Nem is lehet. Ki van zárva. Nem, senkisem tudná lefordítani. De mégis szeretne hallani belőle valamit . . . Értem. És megpróbálom lefordítani, hogy . . . Ég a nap melegtől a kopár szik Sarja. Tikkadt a szöcskenyájak legelésznek rajta...“ Elszégyelem magam. Mert látom, hogy most már ő sem bir magával. Nevetni kezd. Ugyanakkor a társaságban valaki egy viccet mondott. Most nev tesz, most ha a viccen nevetett volna. Pedig én tudom, hogy nem, hanem a franciára lefordított szöcskenyáron. És ugyanilyen süket fülekre találnak az olyan nevek is mint a Csökönévé, a Vörösmartyé, a Kisfaludyé, de álljunk meg ennyinél, hogy el ne soroljam a kötetnyineveket mind Természetesen egy társasági beszélgetést vázoltam az imént egy egészen tipikusat és nem alacsony nívójút. De ha egy lenessel tovább megyünk, most már az Írók felé, akik már a becsütt mesterség érdekében is kutatnak és érdeklődnek, csak ugyanezt tapasztalhatjuk. Van ebben valami természetes és tragikus. Talán épen azért tragikus, mert oly természetes magától értetődő, hogy az embernek meglepődnie sem szabad. El kell fogadnunk hogy például a franciák ne tanuljanak meg magyarul és kettőzötten tudnunk kell, hogy minél magasabb egy ország kultúrája, annál fokozottabb az önzése és az önteltsége is. Egy francia el sem tudja képzelni azt, hogy egy magyar író renovátor is lehet. Szerinte egy magyar írónak, költőnek a helye az utánzók között van, valahol a tizedik sorban, vagy még annál is hátrább. Hiszen ne felejtsük el azt, hogy itt még Dosztojevszkijről is azt állítják, hogy formát és kompozíciót Sue-től tanult, Balsac hatott rá, sőt igen komoly kritikus írta le azt is, hogy francia regényfigurák elindultak egy kalandos orosz utazásra, ahonnan néhány évtized múlva elváltozva kifáradva, betegen és megalázottan tértek vissza. A célzás félreérthetetlen. Ita pedig ez így van, úgy Párisban Petőfi csak egy Berangerutánzó lehet, ha más talajból is nőtt ki és _ ha Csokonait ismernék, úgy Boileau után is kiáltanának többek közt. ■ Azt', lehetne mondani, hogy mindez csak irodalom, amitől ugyan még ismerhetnén©k bennünket. _A háromnapos utazók TMTban láthatnának néhány dolgot legalább jelenségeket, nevót, amiből sok mindenre lehet következtetni, de rendszerint ézen ezek a következtetések maradnak el. Elvégre ehhez rengeteg jóakarat, szeretet, majdnem azt mondhatnám, hogy rajongás kellene, ami nincs meg. Különösen nincs meg a franciában, aki úgy utazik, hogy a franciaságát cipeli magával mindenhová. Az utóbbi időben divatos utazási regényeket, modern leírásokat kell csak átfutnunk, hogy erről meggyőződjünk. Montherland Spanyolországa nem egyéb, mint a franciák spanyol lehetőségeinek sorozata, Paul Morand Newyorkja is egy francia ember ízlésére hangolt Newyork és nem az igazi, Duhamel Egyesült Államok ja pedig egyenesen a francia kispolgár ideáljainak, a takarékosságnak, a csendes kis vidéki háznak, a normandiai teheneknek és az individuumnak a dicsőítése. Amikor egy francia idegenbe megy — ritkán teszi meg —, már az elutazás pillanatában tisztában van avval, hogy mit fog látni, sőt azt is tudja, hogy mi lesz a véleménye, amit könyörtelenül meg fog inni, amint hazaérkezik. Ez kilencvenkilencszer így van a száz közük !A háború utáni periódus egyetlen szón kivitele Jules Romains, aki a társaságok és fogadtatások helyett a magányt választotta, az ünnepeltetést átengedte az ugyancsak Pesten tartózkodó Jacques Dévainak , mi lett azóta. Lapunk mai száma 16 fillér Mi történt? Az angol pártokban a belső bomlási folyamat tovább tart A csehek megfosztották állampolgárságától a csehszlovák állam egyik megalapítóját A felesleges közüzemek haladéktalan leépítését sürgette a keresztény iparosok: nagygyűlése Peluatlan botrány pattant ki Benes pozsonyi lapja a „Reggel“-ről Megkezdődött Moszkvában a menseviki per Serédi bíboros-hercegprímás március 18-ra összehívta a tavaszi püspöki konferenciát A Marcal folyó két helyen áttörte a gátat Helyreállt az egység a keresztényszocialista munkásmozgalomban Barcelonában vasárnap éjjel komoly zavargások voltak A perui forradalom megbuktatta a diktatúrát Orkánszerű hóvihar vonult el Paris fölött 38 fok Celsius meleg volt Argemtinában Győr megyében nagy károkat okozott az áradás Hindy Zoltán nyilatkozott az egyetemi keresztkitűzés harmincéves fordulójáról Véres tüntetés volt Párisban a Dreyfus-dráma miatt Nagyarányú bankóhamisítást leplezett le a drezdai rendőrség Romlott tej okozta a Corvin-áruházban a tömeges mérgezést Elfogták a kőrösladányi vasútállomás betörőit Eszméletlenül találtak egy angol vezérigazgatót az athéni gyorsvonat hálókocsijában Elhatározták, hogy az idei Nemzetközi vásár tartama alatt megrendezik az első országos weekendkongresszust 13