Nemzeti Ujság, 1931. október (13. évfolyam, 222-248. szám)

1931-10-11 / 231. szám

a Nemzeti Ujsá­g Szalonja A szalon sarkában — Mit szól, Asszonyom, az érdektelenek mozgalmához? — Mondjam, hogy érdekesnek tartom? Vagy mondjam, hogy ez a szó nem a legszerencsésebb? . . . Tudniillik magya­rul érdektelen nem azt jelenti, hogy érdek nélkül való, hanem azt, hogy nem érde­kes. Az érdektelen nem az érdekeltnek, hanem az érdekesnek az ellentéte, leg­alább én így érzem . . . Bár kezdek hozzá­szokni ahhoz, hogy mindannak az ellen­kezője is igaz lehet, amit az ember gondol . . . — Mire érti ezt? — Arra, hogy én mindig azt hittem, nem az a fontos, ki mondja az igazságot, hanem hogy mennyire igaz, amit valaki mond. úgy látszik azonban, ez nálunk nem úgy van . . . Mert lássa. Mucker­­­mannt agyonhallgatták az egész bal­oldalon­, a szélsőjobboldalon meg azt vet­ték ki belőle, ami nekik tetszik. — Károlyi Imre füzetének azonban nagy reklámot csaptak. — És maga mit szólt ehhez a füzethez? — Én mindjárt gondoltam, hogy valami baj van a kapitalizmus körül, mikor egy bankelnök k­­ellene, mert amikor nem volt baj körülötte, akkor Károlyi Imre bank­elnök lett!... Ne értsen félre, én nagyon érték­elem és tisztelem a mi közéletünk­nek ezt az örökké forrongó és újra meg újra ki-kirobbanó egyéniségét. — csak egyet nem értek. Mennyivel volt jobb a kapital­izmus ez év előtt vagy tizenöt év előtt, mint ma? A kapitalizmus ma­pénzügyi válságban van, de belső erkölcsi válsága már több, mint egy félszázad óta tart ... És ezt csak most veszik észre? „ Nem értem azt, hogy valakit Stalinék platilyetiája ma gondolk­ozásra kénysze­rű, de annak idején az a régi Rerum Novarum nem késztette meggondolásra?... — Ez azonban, is­merjük be, mind­annyiunk hibája . . . — Igaz, sőt az is igaz, hogy viszont a szocializmusnak kétségtelen sikere az, amikor ma minduntalan olyan fogalmak­kal dobálódzunk, amely régebben az ő egyedáruságuk alá tartozott ... De talán jobb későn­, mint soha! . . . Semmi esetre sem hiszem azonban, hogy Károlyi Imre könyve egy jottányival előbbre vigye a kérdést,, — mert sokkal több idegenkedést támasztott, mint ahány embert meg tudott győzni . . . Körülbelül egyetértek azzal az éppen nem jobboldali publicistá­val, aki hetilapjában azt a szerkesztői üzenetet írta Károlyi Imrének, hogy ezt a füzetet megírni — kár volt . . . Viszont akárhogy vesszük, mégis a legmulatságo­sabb az, hogy ennek a könyvnek a liberá­lisok fújták leglelkesebben az indulót. — De ez nálunk természetes . . . — Hát nálunk talán ... de általában és valójában — nem . . . Mert mi a libe­ralizmus? Az az elv, hogy az állam ne avatkozzék be a gazdasági életbe. A laissez faire, laissez passer“ . . . gondo­latával aligha fér össze, hogy az állam­hatalom csinál­jon három, öt és tíz éves gazdasági terveket — a magángazdaság számára . . . Magának azonban igaza van, nálunk, ahol az egész liberális sajtó a kormánytól követeli a programot a magángazdaság talpraállítására, viszont a 33-as bizottságban a magángazdasági élet vezetői döntenek és tanácsolnak a kormányzat programja és rendeletei kö­rül, — ott ezt tudomásul kell venni.­­ — Remélem örül, hogy nem emelik fel a gáz és a villany árát? — Igen, de nem értem, hogy a szocialis­ták ezért miért haragusznak? Bizonyosan keveslik a budapesti deficitet a bécsivel szemben, amit Breitner elvtársuk csi­nált . . . Azt azonban nem értem, hogy maguk miért haragusznak a zsúfolt vil­lamoskocsikra? Hát mit gondolnak, a vil­lamos vasutak kalkulációja üres kocsikra készült? . . . Aki villamoson jár, az nem járhat kényelmesen, — a párisi földalat­tin úgy összepréselik az embereket, mint a heringeket. — De nem lógnak le emberfürtök a kocsikról! — Nem, kedves barátom, nem ez a lé­nyeg. — Hát mi a lényeg? — Az, hogy ott olcsó a közúti közleke­dés! Azért, mert nagy tömegekre és nagy forgalomra van berendezve. Nálunk pe­dig azért kell zsúfoltan menni a villamo­soknak, hogy — ne legyen drága! ... Itt van a ba­j. — Maga mit szólt ahhoz, hogy egyesek leállítják autóikat a szükségadó miatt? — Kedves barátom, én azt hiszem, a legtöbb ember örül, hogy végre talált valami ürügyet az autója leállítására anélkül, hogy ezzel­­ a hitelét rontaná.. Különben is attól félek, hogy a legtöbb autótulajdonos nem azért szállt le az autóról, mert nem akarta megfizetni az adót, ami lesz, hanem mert nem tudta megfizetni — a havi részletet, ami nem volt . . . — No de mindenütt azt mondják, hogy ez a lát­szaladó árt a forgalomnak, mert még jobban fog pangani az élet s még több lesz a munkanélküliség. — Akik az emberi könnyelműségből éltek, kedves barátom, azoknak a mun­kanélkülisége távolról sem olyan veszé­lyes, mint azoké, akikhez sokkal előbb nyúltak azok a bizonyos autózó igazgató urak, mint a saját autójukhoz! ... Ne­kem már a múlt évben el-elszorult a szí­vem, amikor olvastam vagy hallottam, hogy ez a gyár, meg az a gyár leállt, — de ha egy-két éjjeli mulatóhely és dísz­­vendéglő forgalma megcsappan, azt nem tudom az ország legnagyobb katasztró­fájának tartani. Sokkal inkább kellene szerintem számonkérni bizonyos autótu­lajdonosoktól az elmúlt három esztendő gazdasági hibáit, spekulációit, lassú pen­gőrontását, bankválságait, — mintsem hogy résztvevő könnyeket ejtsenek köz­ismert milliomosok autóleállítása fölött! ... Különben régi dolog, hogy az autóba könnyebb beülni, —mint kiszállni! ... És ha a drága, előkelő vendéglőknek rosszabbul fog menni, akkor esetleg a jó és olcsó polgári vendéglőknek fog job­ban menni ... — Csakhogy én éppen azt találom, Asz­­szonyom, hogy Magyarországon alapjá­ban nincsenek azok a bizonyos jó és olcsó polgári vendéglők ... — Igen, mert nálunk a luxus az olcsó és a közönséges élet a drága! Párisban vagy Londonban a, nagy előkelő hotelek­ben marja nem tud megvacsorázni hu­szonöt—harminc pengőn alul, de Pesten éppen a nagy előkelő helyeken olcsó a menü, s a kispolgári helyeken drága a sertéskaraj ... — És miért rár ez? — Elsősorban azért, mert nálunk akko­rák az adagok, hogy egy ember rendesen nem tudja megenni. Másodszor azért, mert a polgári helyek is olyan külső luxussal vették körül magukat, hogy minden borjúszeleten egy éppen akkora darab rezsi is van! ... Nézze csak, em­lékszik a régi kávéházakra? — Persze, hogyne ... — Nahát akkor gondoljon vissza rá, hogy Budapesten volt egy-két úgyneve­zett luxusos kávéház. A többi egyszerű volt, de — jó! Azután, a béke utolsó éveiben, egyre fényesebbek lettél: a ká­­véházak és — egyre rosszabb lett a kávé! Ismeri azt, amikor az öreg Gun­­deltől miaki megkérdezte, árulja el a receptjét, miért olyan jó nála a kávé? És akkor a magyar konyhaművészet nagy­mestere rejtelmesen megsúgta — hétpe­csétes titok alatt —, hogy azért, mert — kávéból készíti ... A vendég régen fize­tett egy feketéért tizenkét krajcárt, — ma fizet érte hetven fillért! De a kávés­nak ma kevesebb marad a hetvenből, mint régen a huszonnégyből! — Hja, mert az adó ... — Mindig csak az adóról beszélnek, kedves barátom! Pedig higgje el, hogy a kávéházban épp úgy, mint mindenütt másutt, nem az adók a legnagyobb ter­hein­er! ... — Hanem micsoda? — Az igényeink, — kedves barátom ... Adieu! — b­l - Boryné téns irta: Zsoldos Benő Csak egyszerűen így: Boryné ténsasz­­szony, így hivatta magát a múlt század közepének ez az érdekes magyar asszo­nya. Pedig hát nem volt ám ő holmi ki­csinyelni való fehér személy, hiszen a maga idejében, mikor még szemrevaló, mozgékony, tűzrőlpattant menyecske volt, császárokkal és hadvezérekkel parol­­­ázott. Imponáló, bátor fellépése, szó­kimondó, egyenes, őszinte modora meg­nyitották előtte az utat a legfelsőbb ré­giókig s akármilyen nagy befolyású em­berektől kért is valamit,­­ nem tudták megtagadni tőle. Férje, a nála már sok­kalta mérsékeltebb temperamentumú Bory uram, annak idejében Bécsben, az udvari kancelláriának volt jó betűvágó, aktapusztító referendáriusa. Ez nem is zavart valami sok vizet, sem hivatalá­ban, sem azon kívül. Hanem az asz­szonyt... már féltek tőle a hatalmasok is, ha meglátták. Annak jellemzéséül, hogy milyen hatá­rozott fellépésű, furfangos eszű volt ez a Boryné ténsasszony. — Ízelítőül felemlí­tek itt mindjárt egy esetet. Egy szép napon kapja magát az élel­mes asszony — aki akkorában szeretett volna egy kicsit kiruccanni a nagyvi­lágba, de­ éppen akkor nem volt hozzá ele­gendő pénze — és hirtelen beállít Bécs­ben a jó öreg Ferenc császárhoz és ki­rályhoz s minden kertelés nélkül ilyen­féle dikciót intéz hozzá: — Felséges Uram, én az egyetlen fia­mat az ön és a haza szolgálatára nevel­tem fel s most, hogy a nevelése véget ért: minden kívánságom az volna, hogy a fia egy kis világot lásson. De ehhez ám pénz kell, nekem meg az uramnak pedig nincs erre való. Alázatosan kérem azért Felségedet, hogy kegyeskedjék erre a célra a fiam részére , illetve az én ke­­zeimhez 2000 forintot útiköltség fejében­ kiutalványozni. Utazásai végeztével a fiam állami szolgálatba fog állani s majd szorgalmával bőségesen meg fogja hát­­rálni a Felséges Uram nagy jóindulatát! Az öreg király mosolyogva nézett az előtte álló csinos asszonykára, az ügyes instancia után. Úgy látszik, nagyon meg-­ tetszhetett neki annak bátor fellépése, mert az audiencia vége az jön, hogy a kívánt 2000 forint nyomban ki let­t utal­ványozva az asszony kezeihez a fiai tanulmány útjára. A furfangos eszü Boryné ténsasszony meg éppen ezt várta. Nem látott abból a csinos kis pénzösszegből a fia egy árva fityinget sem, aminthogy a kérdéses „tanulmányai“-ból sem lett semmi, leg­alább abban a for­májában nem, min­t amilyennek lenni kellett volna. Mert hát az történt, hogy az élelmes asszonyság az említett szép kis summával a pénzes v­erszényében nyakába vette Rómát, Velen­cét, Nápolyt, Párist, Londont s amiig a pénzben tartott, mindenütt derekasan el-* szórakozott, mert — amint később őszin­tén el is mondta — neki egyedül az volt a célja, hogy „felsőbb költségen“ egy kicsit kimúlassa magát. Egyik legnagyobb „haditénye“ volt ennek az érdekes asszonynak s legjobban jellemző változatos életének minden „kalandjánál“ az az epizód, mellyel itt most meg akarom ismertetni olvasóinkat. Meglátjuk ebből mindjárt, hogyan lett Boryné ténsasszony a mi szabadsághar­cunk alatt levél­közvetítő „cserekoto* Görgey Arthur fővezér és Rüdiger orosz generális közötti Megint csak a fellépése és bátorsága révén, ékes bizonyságául annak, hogy ha van „enfant terrible“, akinek a viselkedésétől mindenkinek a bajaszála égnek áll, úgy lehet „femma terrible“ is, aki előtt generálisok is kapi­tulálnak. 1849 július közepén történt, azokban a végzetesen gyászos és örökké emlékeze­tes napokban, mikor a Komáromból Világos felé vonuló Görgey Arthurt Rüdiger Vasziljevics Feodor gróf orosz tábornok, a magyarországi orosz hadak akkori főparancsnoka Balassagyarmatig üldözte. Hogyan sikerült, hogy nem, de megtörtént valóság, hogy a mindenre el­szán­t Boryné nagy sebbel-lábbal és haras­gos képpel valósággal berontott az orosz generális akkori szállására és magának Ri­digernek nagy felháborodással újsá­golja, hogy az átvonuló orosz katonák az ő szegény szomszédjának négy lovát „Asperges á la Polonaise“ írta: Lantelme Lamiral — Hát el ne feledd, kedves Mélie —­­mondta Brillat-Savarin úr, a suresnes-i nagykertes kis villa híres tulajdonosa a szakácsnőjének —, ne feledd, m­a csütör­tök van. — Nem feledem — vo­lt az öreg főző­tündér válasza —, hiszen tizenöt év óta egyszer sem feledtem el. — Jól van, jól, öregem. Mit főzünk tehát? Mit? Istenem, — talán valami gyenge libamadárkát, májusi gyermeket, tavasz csemetéjét — buzdult föl Mélie, úgyis mint költő, a legszebb tű­zh­elyi költemé­nyek hangiszerelője, gazdája gondolatai­nak végrehajtója —, mondom, valami fiatal libát kellene aranybarnára sütni, egészen egyszerűen, szarvasgombás saját májacskájával töltve, nem? Ha ez sike­rül, akkor a többi mind mellékes dolog, mártás, saláta, édesség, leves, az mind nem jön számba, ha a derékfogás jó. — Legyen hát fiatal liba, Mélie. — Akikor én már megye­k is, hiszen mindjárt nyolc óra, fél egyre pedig meg­érkezik az aibbé ur. — Hát csak menj, Mélie, aztán ne­hogy felsüljünk azzal a n­even dók­ libával. — Dehogy is süljünk, uram. Ha a liba jól megsül, az ebéd is jól sül el és nincs felsülés. — Rád jött az ermésség, öregem, lá­tom ... Hanem, hopp csak, ni! Hát a spárga? — A spárga? Az már csak természe­tes, hogy meglesz? Mit számít a csütör­töki ebéd spárga nélkül? Semmit, uram, annál is kevesebbet ... A májjal töltött libáiból Matignon abbé az odabent Pa­risban sem eszik többet a legnagyobb adagos vendéglőben, mint akár nálunk, akár máshol. Egy fél liba elég neki, ha még fiatal a kis szárnyas, esetleg egy egész. Többet semmi szín alatt meg nem eszik. Hanem, persze, a spárga ... Csak nem mondhatja a pincérnek, hogy hé, hallja, barátom, hozzon nekem vagy egy félóra hosszat spárgát? Megenni azonban megennie egy órányi spárgát is ... — Meg, meg — bólogatott Bruillat-Sa­varin úr, a már akkor világhírű ínyenc és főzéstudor, hátratett kézzel sétálgatva ezen a gyönyörű májusi reggelen villája kertjében, míg Mélié, a szakácsnőié, a régi cseléd bizalmaskodásával sétált mel­lette —, meg az üíz fontot is. De mivel I hogy az erszénye jóval szűkebb a gyom­ránál, nem engedheti meg magának, I , I hogy Tropainnal vagy a Maison d'Orban I annyi spárgát egyék, amennyit meg tudna enni. Bezzeg nálam, ahol annyi­t terem, meg ahol semmibe sem kerül ez a zamatos manna — legalább a jó abbé­nak semmibe —, bezzeg nálam minden csütörtökön annyit ehetik, hogy az már egyenesen ártalmas az ilyen gutahajla­­most, nem is éppen fiatal embernek— Hát, kedves Méh­em, csináld csak majd meg azt a spárgát, úgy, ahogyan szek­tád, amikor az abbé nálam ebédel. — Értem, uram. Fele borssal, ecetben­­olajban, asperges en branches, ez az Ön kedvence, fele pedig vajban, morzsásan, barnán, asperges á la Polonaise, ez az abbé úré. — Helyes. De a spárgával ráérsz meg. Hiszen tudod, nem tart sokáig, egy órá­val az ebéd kezdete előtt beteheted a sós­­vízbe, aztán idejére éppen jó lesz . . . No, Isten veled, félie, megyek a köny­vem harmadik kiadásának a kefelevona­tait tovább javítani. Esetleg még ma délelőtt el is készülök velük, aztán már csak a harmadik kiadás előszavát kell megírnom, ha ugyan megírom . . . — Ó, drága Brillat-Savarin úr, írja meg! — könyörgött az öreg Mélie. — Olyan büszke volnék rá, ha . . . Az egyébként hihetetlenül prózai és — mint minden materialista — teljesen ci­nikus ínyenc, az erdő hangja mégis csak­ megindult kissé. Lám, az öreg Mélie, egy ilyen egyszerű, jámbor lélek, milyen na­gyon részt vesz gazdája könyvének sor­sában; büszke arra, hogy ilyen ember­nél szolgálhat, ez a szolgálat tisztele­tet és megbecsülést szerez neki az ő hoz­záillő ismerősei körében, — jól van, öreg Mélie, meglesz az előszó. Ezt gondolta Brillat-Savarin, Mélie pedig ártatlan arccal és naiv nézéssel befejezte a mondatot: — ... ha végre, mint ahogyan már annyiszor megírta, az én nevemet is megörökítené a könyvében. Az a gyenge mosoly, amely még az imént ott játszadozott a Brillat-Savarin szája körül, eltűnt. A „Physiologie du gout“ szerzője sarkon fordult, valami crapule-félét dünnyögött és bement a házba. Csak semmi érzelgősség, soha és semmi körülmények között. Még ezért a percnyiért is kár volt. Fél egy órára megérkezett az abbé. A két régi barát megrázta egymás kezét, aztán Matignon tisztelendő úr üdvözölte a tisztelgés céljából megjelent Méliet,­­ elmondta a tizenöt éve megszokott „aztán ne sajnálja a vajat arról a spárgáról, Mélie“ tartalmú és k­ül alakú mondókat — és amíg az öreg szakácsnő a konyhá­ban sósvízbe tette a hatalmas spárga­­mennyiséget, Brillat-Savarin és Man­ga­non abbé leült az ebédlő sarkába, a nyi­tott ablak mellé, kettőjük közé állítván egy garnitúra jó erős étvágygerjesztő növényi pálinkát, és elbeszélgetett az or­szág és a város dolgairól, meg a világ folyásáról. Az abbé minden epikureizmusa, sőt szimpla nagyérűsége mellett is jámbor, istenfélő, vallásos ember volt, éppen az ellenkezője anyagias, realisztikus gondol­kozása barátjának. De hát tudvalévő do­log, hogy az ellensarkok vonzzák egy­mást és a két régi barát egészen szépen meg volt egymással, leginkább az ínyenc­ség, a falatválogatás tömör abroncsától összefogva. Csak vitáik hangja volt oly­kor-olykor egy kissé túlságosan emelke­dett. Azaz hogy nem is mindkettőjük hangja, csupán a papé. Brillat-Savarin nyugodt, bár fölényes vitatkozását is abbé hangja, ha meg nem cáfolta le, de mindig túlharsogta. Az öreg Mélie most is csupán a vendég hangját hallotta ki a konyhájába. Ilyeneket hallott szenve­­delm­es path­osszal kiáltozni: — Csakis a királyság . . .! Az Istentől való, a legitim királyság . . .! Eh, ne hozakodjék elő azzal a Másikkal . . . Jól van, jól, ön persze császárpárti, öntől meg is érdemli a volt uralkodó, hogy hozzá szítson, elég jót tett önnel . . . Die én? . . . Aztán csönd. Egy idő múltán, amely alatt a házigazda érvelhetett Napoleon mellett, megint csak Matignon abbé hangja csattant föl: — Eh, mindegy! Vive le Roi! Megint csöndes lett az ebédlő tájai Mélie egy ideig neszt sem hallott. Pár pillanattal később azonban felpattant a konyhaajtó és a küszöbön megjelent Brillat-Savarin szikár ala­kja. A karja befelé mutatott az ebédlőbe. Mélie arra tekintett és elsikította magát­ a földön, elterülve ott látta az abbét mozdulatla­nul. Hozzá rohant, rázta a nagy, erős testet, de hiába. Könnybeborultan kérdő szem­mel nézett az öreg szakácsnő gazdájára, ez pedig komoly képpel bólintott. Bizony, a jó Matignon abbét szélhűdés érte a vitatkozás hevében . . . — Mélie — szólalt meg kisvártatva Brillat-Savarin — szólj le Pierrenek, hogy menjen be a faluba orvosért, halott­kémért . . . És komor arccal hozzátette: — A spárgát pedig mind­en branched csináld meg!

Next