Nemzeti Ujság, 1931. október (13. évfolyam, 222-248. szám)
1931-10-11 / 231. szám
a Nemzeti Ujság Szalonja A szalon sarkában — Mit szól, Asszonyom, az érdektelenek mozgalmához? — Mondjam, hogy érdekesnek tartom? Vagy mondjam, hogy ez a szó nem a legszerencsésebb? . . . Tudniillik magyarul érdektelen nem azt jelenti, hogy érdek nélkül való, hanem azt, hogy nem érdekes. Az érdektelen nem az érdekeltnek, hanem az érdekesnek az ellentéte, legalább én így érzem . . . Bár kezdek hozzászokni ahhoz, hogy mindannak az ellenkezője is igaz lehet, amit az ember gondol . . . — Mire érti ezt? — Arra, hogy én mindig azt hittem, nem az a fontos, ki mondja az igazságot, hanem hogy mennyire igaz, amit valaki mond. úgy látszik azonban, ez nálunk nem úgy van . . . Mert lássa. Muckermannt agyonhallgatták az egész baloldalon, a szélsőjobboldalon meg azt vették ki belőle, ami nekik tetszik. — Károlyi Imre füzetének azonban nagy reklámot csaptak. — És maga mit szólt ehhez a füzethez? — Én mindjárt gondoltam, hogy valami baj van a kapitalizmus körül, mikor egy bankelnök kellene, mert amikor nem volt baj körülötte, akkor Károlyi Imre bankelnök lett!... Ne értsen félre, én nagyon értékelem és tisztelem a mi közéletünknek ezt az örökké forrongó és újra meg újra ki-kirobbanó egyéniségét. — csak egyet nem értek. Mennyivel volt jobb a kapitalizmus ez év előtt vagy tizenöt év előtt, mint ma? A kapitalizmus mapénzügyi válságban van, de belső erkölcsi válsága már több, mint egy félszázad óta tart ... És ezt csak most veszik észre? „ Nem értem azt, hogy valakit Stalinék platilyetiája ma gondolkozásra kényszerű, de annak idején az a régi Rerum Novarum nem késztette meggondolásra?... — Ez azonban, ismerjük be, mindannyiunk hibája . . . — Igaz, sőt az is igaz, hogy viszont a szocializmusnak kétségtelen sikere az, amikor ma minduntalan olyan fogalmakkal dobálódzunk, amely régebben az ő egyedáruságuk alá tartozott ... De talán jobb későn, mint soha! . . . Semmi esetre sem hiszem azonban, hogy Károlyi Imre könyve egy jottányival előbbre vigye a kérdést,, — mert sokkal több idegenkedést támasztott, mint ahány embert meg tudott győzni . . . Körülbelül egyetértek azzal az éppen nem jobboldali publicistával, aki hetilapjában azt a szerkesztői üzenetet írta Károlyi Imrének, hogy ezt a füzetet megírni — kár volt . . . Viszont akárhogy vesszük, mégis a legmulatságosabb az, hogy ennek a könyvnek a liberálisok fújták leglelkesebben az indulót. — De ez nálunk természetes . . . — Hát nálunk talán ... de általában és valójában — nem . . . Mert mi a liberalizmus? Az az elv, hogy az állam ne avatkozzék be a gazdasági életbe. A laissez faire, laissez passer“ . . . gondolatával aligha fér össze, hogy az államhatalom csináljon három, öt és tíz éves gazdasági terveket — a magángazdaság számára . . . Magának azonban igaza van, nálunk, ahol az egész liberális sajtó a kormánytól követeli a programot a magángazdaság talpraállítására, viszont a 33-as bizottságban a magángazdasági élet vezetői döntenek és tanácsolnak a kormányzat programja és rendeletei körül, — ott ezt tudomásul kell venni. — Remélem örül, hogy nem emelik fel a gáz és a villany árát? — Igen, de nem értem, hogy a szocialisták ezért miért haragusznak? Bizonyosan keveslik a budapesti deficitet a bécsivel szemben, amit Breitner elvtársuk csinált . . . Azt azonban nem értem, hogy maguk miért haragusznak a zsúfolt villamoskocsikra? Hát mit gondolnak, a villamos vasutak kalkulációja üres kocsikra készült? . . . Aki villamoson jár, az nem járhat kényelmesen, — a párisi földalattin úgy összepréselik az embereket, mint a heringeket. — De nem lógnak le emberfürtök a kocsikról! — Nem, kedves barátom, nem ez a lényeg. — Hát mi a lényeg? — Az, hogy ott olcsó a közúti közlekedés! Azért, mert nagy tömegekre és nagy forgalomra van berendezve. Nálunk pedig azért kell zsúfoltan menni a villamosoknak, hogy — ne legyen drága! ... Itt van a baj. — Maga mit szólt ahhoz, hogy egyesek leállítják autóikat a szükségadó miatt? — Kedves barátom, én azt hiszem, a legtöbb ember örül, hogy végre talált valami ürügyet az autója leállítására anélkül, hogy ezzel a hitelét rontaná.. Különben is attól félek, hogy a legtöbb autótulajdonos nem azért szállt le az autóról, mert nem akarta megfizetni az adót, ami lesz, hanem mert nem tudta megfizetni — a havi részletet, ami nem volt . . . — No de mindenütt azt mondják, hogy ez a látszaladó árt a forgalomnak, mert még jobban fog pangani az élet s még több lesz a munkanélküliség. — Akik az emberi könnyelműségből éltek, kedves barátom, azoknak a munkanélkülisége távolról sem olyan veszélyes, mint azoké, akikhez sokkal előbb nyúltak azok a bizonyos autózó igazgató urak, mint a saját autójukhoz! ... Nekem már a múlt évben el-elszorult a szívem, amikor olvastam vagy hallottam, hogy ez a gyár, meg az a gyár leállt, — de ha egy-két éjjeli mulatóhely és díszvendéglő forgalma megcsappan, azt nem tudom az ország legnagyobb katasztrófájának tartani. Sokkal inkább kellene szerintem számonkérni bizonyos autótulajdonosoktól az elmúlt három esztendő gazdasági hibáit, spekulációit, lassú pengőrontását, bankválságait, — mintsem hogy résztvevő könnyeket ejtsenek közismert milliomosok autóleállítása fölött! ... Különben régi dolog, hogy az autóba könnyebb beülni, —mint kiszállni! ... És ha a drága, előkelő vendéglőknek rosszabbul fog menni, akkor esetleg a jó és olcsó polgári vendéglőknek fog jobban menni ... — Csakhogy én éppen azt találom, Aszszonyom, hogy Magyarországon alapjában nincsenek azok a bizonyos jó és olcsó polgári vendéglők ... — Igen, mert nálunk a luxus az olcsó és a közönséges élet a drága! Párisban vagy Londonban a, nagy előkelő hotelekben marja nem tud megvacsorázni huszonöt—harminc pengőn alul, de Pesten éppen a nagy előkelő helyeken olcsó a menü, s a kispolgári helyeken drága a sertéskaraj ... — És miért rár ez? — Elsősorban azért, mert nálunk akkorák az adagok, hogy egy ember rendesen nem tudja megenni. Másodszor azért, mert a polgári helyek is olyan külső luxussal vették körül magukat, hogy minden borjúszeleten egy éppen akkora darab rezsi is van! ... Nézze csak, emlékszik a régi kávéházakra? — Persze, hogyne ... — Nahát akkor gondoljon vissza rá, hogy Budapesten volt egy-két úgynevezett luxusos kávéház. A többi egyszerű volt, de — jó! Azután, a béke utolsó éveiben, egyre fényesebbek lettél: a kávéházak és — egyre rosszabb lett a kávé! Ismeri azt, amikor az öreg Gundeltől miaki megkérdezte, árulja el a receptjét, miért olyan jó nála a kávé? És akkor a magyar konyhaművészet nagymestere rejtelmesen megsúgta — hétpecsétes titok alatt —, hogy azért, mert — kávéból készíti ... A vendég régen fizetett egy feketéért tizenkét krajcárt, — ma fizet érte hetven fillért! De a kávésnak ma kevesebb marad a hetvenből, mint régen a huszonnégyből! — Hja, mert az adó ... — Mindig csak az adóról beszélnek, kedves barátom! Pedig higgje el, hogy a kávéházban épp úgy, mint mindenütt másutt, nem az adók a legnagyobb terheiner! ... — Hanem micsoda? — Az igényeink, — kedves barátom ... Adieu! — bl - Boryné téns irta: Zsoldos Benő Csak egyszerűen így: Boryné ténsaszszony, így hivatta magát a múlt század közepének ez az érdekes magyar asszonya. Pedig hát nem volt ám ő holmi kicsinyelni való fehér személy, hiszen a maga idejében, mikor még szemrevaló, mozgékony, tűzrőlpattant menyecske volt, császárokkal és hadvezérekkel parolázott. Imponáló, bátor fellépése, szókimondó, egyenes, őszinte modora megnyitották előtte az utat a legfelsőbb régiókig s akármilyen nagy befolyású emberektől kért is valamit, nem tudták megtagadni tőle. Férje, a nála már sokkalta mérsékeltebb temperamentumú Bory uram, annak idejében Bécsben, az udvari kancelláriának volt jó betűvágó, aktapusztító referendáriusa. Ez nem is zavart valami sok vizet, sem hivatalában, sem azon kívül. Hanem az aszszonyt... már féltek tőle a hatalmasok is, ha meglátták. Annak jellemzéséül, hogy milyen határozott fellépésű, furfangos eszű volt ez a Boryné ténsasszony. — Ízelítőül felemlítek itt mindjárt egy esetet. Egy szép napon kapja magát az élelmes asszony — aki akkorában szeretett volna egy kicsit kiruccanni a nagyvilágba, de éppen akkor nem volt hozzá elegendő pénze — és hirtelen beállít Bécsben a jó öreg Ferenc császárhoz és királyhoz s minden kertelés nélkül ilyenféle dikciót intéz hozzá: — Felséges Uram, én az egyetlen fiamat az ön és a haza szolgálatára neveltem fel s most, hogy a nevelése véget ért: minden kívánságom az volna, hogy a fia egy kis világot lásson. De ehhez ám pénz kell, nekem meg az uramnak pedig nincs erre való. Alázatosan kérem azért Felségedet, hogy kegyeskedjék erre a célra a fiam részére , illetve az én kezeimhez 2000 forintot útiköltség fejében kiutalványozni. Utazásai végeztével a fiam állami szolgálatba fog állani s majd szorgalmával bőségesen meg fogja hátrálni a Felséges Uram nagy jóindulatát! Az öreg király mosolyogva nézett az előtte álló csinos asszonykára, az ügyes instancia után. Úgy látszik, nagyon meg- tetszhetett neki annak bátor fellépése, mert az audiencia vége az jön, hogy a kívánt 2000 forint nyomban ki lett utalványozva az asszony kezeihez a fiai tanulmány útjára. A furfangos eszü Boryné ténsasszony meg éppen ezt várta. Nem látott abból a csinos kis pénzösszegből a fia egy árva fityinget sem, aminthogy a kérdéses „tanulmányai“-ból sem lett semmi, legalább abban a formájában nem, mint amilyennek lenni kellett volna. Mert hát az történt, hogy az élelmes asszonyság az említett szép kis summával a pénzes verszényében nyakába vette Rómát, Velencét, Nápolyt, Párist, Londont s amiig a pénzben tartott, mindenütt derekasan el-* szórakozott, mert — amint később őszintén el is mondta — neki egyedül az volt a célja, hogy „felsőbb költségen“ egy kicsit kimúlassa magát. Egyik legnagyobb „haditénye“ volt ennek az érdekes asszonynak s legjobban jellemző változatos életének minden „kalandjánál“ az az epizód, mellyel itt most meg akarom ismertetni olvasóinkat. Meglátjuk ebből mindjárt, hogyan lett Boryné ténsasszony a mi szabadságharcunk alatt levélközvetítő „cserekoto* Görgey Arthur fővezér és Rüdiger orosz generális közötti Megint csak a fellépése és bátorsága révén, ékes bizonyságául annak, hogy ha van „enfant terrible“, akinek a viselkedésétől mindenkinek a bajaszála égnek áll, úgy lehet „femma terrible“ is, aki előtt generálisok is kapitulálnak. 1849 július közepén történt, azokban a végzetesen gyászos és örökké emlékezetes napokban, mikor a Komáromból Világos felé vonuló Görgey Arthurt Rüdiger Vasziljevics Feodor gróf orosz tábornok, a magyarországi orosz hadak akkori főparancsnoka Balassagyarmatig üldözte. Hogyan sikerült, hogy nem, de megtörtént valóság, hogy a mindenre elszánt Boryné nagy sebbel-lábbal és harasgos képpel valósággal berontott az orosz generális akkori szállására és magának Ridigernek nagy felháborodással újságolja, hogy az átvonuló orosz katonák az ő szegény szomszédjának négy lovát „Asperges á la Polonaise“ írta: Lantelme Lamiral — Hát el ne feledd, kedves Mélie —mondta Brillat-Savarin úr, a suresnes-i nagykertes kis villa híres tulajdonosa a szakácsnőjének —, ne feledd, ma csütörtök van. — Nem feledem — volt az öreg főzőtündér válasza —, hiszen tizenöt év óta egyszer sem feledtem el. — Jól van, jól, öregem. Mit főzünk tehát? Mit? Istenem, — talán valami gyenge libamadárkát, májusi gyermeket, tavasz csemetéjét — buzdult föl Mélie, úgyis mint költő, a legszebb tűzhelyi költemények hangiszerelője, gazdája gondolatainak végrehajtója —, mondom, valami fiatal libát kellene aranybarnára sütni, egészen egyszerűen, szarvasgombás saját májacskájával töltve, nem? Ha ez sikerül, akkor a többi mind mellékes dolog, mártás, saláta, édesség, leves, az mind nem jön számba, ha a derékfogás jó. — Legyen hát fiatal liba, Mélie. — Akikor én már megyek is, hiszen mindjárt nyolc óra, fél egyre pedig megérkezik az aibbé ur. — Hát csak menj, Mélie, aztán nehogy felsüljünk azzal a neven dók libával. — Dehogy is süljünk, uram. Ha a liba jól megsül, az ebéd is jól sül el és nincs felsülés. — Rád jött az ermésség, öregem, látom ... Hanem, hopp csak, ni! Hát a spárga? — A spárga? Az már csak természetes, hogy meglesz? Mit számít a csütörtöki ebéd spárga nélkül? Semmit, uram, annál is kevesebbet ... A májjal töltött libáiból Matignon abbé az odabent Parisban sem eszik többet a legnagyobb adagos vendéglőben, mint akár nálunk, akár máshol. Egy fél liba elég neki, ha még fiatal a kis szárnyas, esetleg egy egész. Többet semmi szín alatt meg nem eszik. Hanem, persze, a spárga ... Csak nem mondhatja a pincérnek, hogy hé, hallja, barátom, hozzon nekem vagy egy félóra hosszat spárgát? Megenni azonban megennie egy órányi spárgát is ... — Meg, meg — bólogatott Bruillat-Savarin úr, a már akkor világhírű ínyenc és főzéstudor, hátratett kézzel sétálgatva ezen a gyönyörű májusi reggelen villája kertjében, míg Mélié, a szakácsnőié, a régi cseléd bizalmaskodásával sétált mellette —, meg az üíz fontot is. De mivel I hogy az erszénye jóval szűkebb a gyomránál, nem engedheti meg magának, I , I hogy Tropainnal vagy a Maison d'Orban I annyi spárgát egyék, amennyit meg tudna enni. Bezzeg nálam, ahol annyit terem, meg ahol semmibe sem kerül ez a zamatos manna — legalább a jó abbénak semmibe —, bezzeg nálam minden csütörtökön annyit ehetik, hogy az már egyenesen ártalmas az ilyen gutahajlamost, nem is éppen fiatal embernek— Hát, kedves Méhem, csináld csak majd meg azt a spárgát, úgy, ahogyan szektád, amikor az abbé nálam ebédel. — Értem, uram. Fele borssal, ecetbenolajban, asperges en branches, ez az Ön kedvence, fele pedig vajban, morzsásan, barnán, asperges á la Polonaise, ez az abbé úré. — Helyes. De a spárgával ráérsz meg. Hiszen tudod, nem tart sokáig, egy órával az ebéd kezdete előtt beteheted a sósvízbe, aztán idejére éppen jó lesz . . . No, Isten veled, félie, megyek a könyvem harmadik kiadásának a kefelevonatait tovább javítani. Esetleg még ma délelőtt el is készülök velük, aztán már csak a harmadik kiadás előszavát kell megírnom, ha ugyan megírom . . . — Ó, drága Brillat-Savarin úr, írja meg! — könyörgött az öreg Mélie. — Olyan büszke volnék rá, ha . . . Az egyébként hihetetlenül prózai és — mint minden materialista — teljesen cinikus ínyenc, az erdő hangja mégis csak megindult kissé. Lám, az öreg Mélie, egy ilyen egyszerű, jámbor lélek, milyen nagyon részt vesz gazdája könyvének sorsában; büszke arra, hogy ilyen embernél szolgálhat, ez a szolgálat tiszteletet és megbecsülést szerez neki az ő hozzáillő ismerősei körében, — jól van, öreg Mélie, meglesz az előszó. Ezt gondolta Brillat-Savarin, Mélie pedig ártatlan arccal és naiv nézéssel befejezte a mondatot: — ... ha végre, mint ahogyan már annyiszor megírta, az én nevemet is megörökítené a könyvében. Az a gyenge mosoly, amely még az imént ott játszadozott a Brillat-Savarin szája körül, eltűnt. A „Physiologie du gout“ szerzője sarkon fordult, valami crapule-félét dünnyögött és bement a házba. Csak semmi érzelgősség, soha és semmi körülmények között. Még ezért a percnyiért is kár volt. Fél egy órára megérkezett az abbé. A két régi barát megrázta egymás kezét, aztán Matignon tisztelendő úr üdvözölte a tisztelgés céljából megjelent Méliet, elmondta a tizenöt éve megszokott „aztán ne sajnálja a vajat arról a spárgáról, Mélie“ tartalmú és kül alakú mondókat — és amíg az öreg szakácsnő a konyhában sósvízbe tette a hatalmas spárgamennyiséget, Brillat-Savarin és Manganon abbé leült az ebédlő sarkába, a nyitott ablak mellé, kettőjük közé állítván egy garnitúra jó erős étvágygerjesztő növényi pálinkát, és elbeszélgetett az ország és a város dolgairól, meg a világ folyásáról. Az abbé minden epikureizmusa, sőt szimpla nagyérűsége mellett is jámbor, istenfélő, vallásos ember volt, éppen az ellenkezője anyagias, realisztikus gondolkozása barátjának. De hát tudvalévő dolog, hogy az ellensarkok vonzzák egymást és a két régi barát egészen szépen meg volt egymással, leginkább az ínyencség, a falatválogatás tömör abroncsától összefogva. Csak vitáik hangja volt olykor-olykor egy kissé túlságosan emelkedett. Azaz hogy nem is mindkettőjük hangja, csupán a papé. Brillat-Savarin nyugodt, bár fölényes vitatkozását is abbé hangja, ha meg nem cáfolta le, de mindig túlharsogta. Az öreg Mélie most is csupán a vendég hangját hallotta ki a konyhájába. Ilyeneket hallott szenvedelmes pathosszal kiáltozni: — Csakis a királyság . . .! Az Istentől való, a legitim királyság . . .! Eh, ne hozakodjék elő azzal a Másikkal . . . Jól van, jól, ön persze császárpárti, öntől meg is érdemli a volt uralkodó, hogy hozzá szítson, elég jót tett önnel . . . Die én? . . . Aztán csönd. Egy idő múltán, amely alatt a házigazda érvelhetett Napoleon mellett, megint csak Matignon abbé hangja csattant föl: — Eh, mindegy! Vive le Roi! Megint csöndes lett az ebédlő tájai Mélie egy ideig neszt sem hallott. Pár pillanattal később azonban felpattant a konyhaajtó és a küszöbön megjelent Brillat-Savarin szikár alakja. A karja befelé mutatott az ebédlőbe. Mélie arra tekintett és elsikította magát a földön, elterülve ott látta az abbét mozdulatlanul. Hozzá rohant, rázta a nagy, erős testet, de hiába. Könnybeborultan kérdő szemmel nézett az öreg szakácsnő gazdájára, ez pedig komoly képpel bólintott. Bizony, a jó Matignon abbét szélhűdés érte a vitatkozás hevében . . . — Mélie — szólalt meg kisvártatva Brillat-Savarin — szólj le Pierrenek, hogy menjen be a faluba orvosért, halottkémért . . . És komor arccal hozzátette: — A spárgát pedig minden branched csináld meg!