Nemzeti Ujság, 1933. augusztus (15. évfolyam, 172-197. szám)
1933-08-01 / 172. szám
■, ( wai) ' ér/?, s Stochinger osztrák kereskedelmi miniszter Budapesten tárgyal Idöjárás ■' ' ■ — ■ ■■■■■ — '■ — ■ ■■ ' "" ■ ■ —n bPünni a Meteorológiai a- ^ szörnyű szálló-Intézet jelentése a Él robbanás hát— szerint várható VK ¥ W ¥ W# lm Mr TM teres szerelmi időjárás a követ- Pflk 1 WL& MW t$L*d Hl ül ffj 9 §1 III Sf _ dráma — Baden keze 24 órávas 9Iwl Jffl §1 |§§ 1 I 1 pl Uff!«* Powell világ fö-Változóan fel- | V 1 If I M 9 1 * * * „ H V 9 1 BV lliMllll K cserkész megérhes, melegedő A IsA. ül. kezeit Gödöllőre idő, esetleg keze-— JVem mozgásitten még kisebb „w , . . . _ . . . _t ,a Kisantant Pazdporok XV. évfolyam 172. szám 4 KEDD 4 Budapest, 1933 augusztust Schluss esetén ______ • i iO 1 A .•. *- i y - \ 5 • , ^ Lord Baden Powell, a világ főcserkésze Budapestre érkezett Frederik dán trónörökös és 1 Vilmos herceg, a svéd trónörökös fia a gödöllői jamboree fejedelmi vendégei Colonna herceg budapesti követ vezette az olasz balillákat a Hősök emlékműve elé tisztelgésre Kié a gyümölcs gyümölcse? körül egész sereg olyan nehézség merül fel, amelynek megoldása elsőrendű nemzeti feladat. Nem annyira ^g^uaölcs termeléséről van szó, bár ezen^iP^nSben is igen sokat kellene még tennünk, hanem az értékesítés visszásságairól. A magyar gyümölcstermelést sújtó adók és nehéz közterhek nem a legjelentékenyebbek azok közül a tényezők közül, amelyek hátrányos hely- szetbe hozzák a termelőt. De a mosolygó barack akkor kezd igazán szomorkodni, amikor nevelő gazdájától az első, máso-dik, harmadik és negyedik kereskedő kezébe kerül. Akkor kezd szomorkodni, amikor rájön arra, hogy nem a vézna és gyenge városi gyermek szervezetébe viszi el a napsugaras mezők életét és egészségét, hanem a fölösleges és kártékony közvetítőket táplálja. Amíg a barack eljut a fogyasztóig, addig valóságos közgazdasági rémregényt jár. A termelő megkapja a maga kis pénzét munkájának, befektetett tőkéjének és vállalkozói kockázatának csekély ellenértékét, az igazi hasznot azonban nem ő keresi meg, hanem azok a kezek, amelyek adják-veszik, hozzák-viszik, mérikméricskélik a magyar gyümölcsöt. Azok akarnak meghízni a gyümölcsön, akik nem tudják megkülönböztetni a barackfát a körtefától és akiknek fogalmuk sincs arról a tengergondról és vesződségről, amelyet a gyümölcstermelés jelent. Súlyos nehézségek vannak a magyar gyümölcsértékesítés körül. De még szomorúbb az, hogy a gyümölcspiacon megjelennek a spekuláció hernyói és felfalják azt a hasznot, ami jogosan a termelőt és a becsületes exportőrt illetné meg. A spekuláció az, amely lehetetlenné teszi a gazda számára a reális termelést, mert rakottan várták az ember kezét. A mafektetett munkát és pénzt s értékesítése úgy játszik a gyümölccsel, mint a tőzsdeSzóló szőlőnek, csengő körtének, mosolygó baracknak becézi a magyar nyelv költészete a gyümölcsöt, amelyből az egészség mosolygását és az élet édes izének megszólamlását, látta meg a magyar nép szemlélete. A múltban, sajnos, inkább csak a népköltészet fordult szeretettel és megértéssel a gyümölcs felé, mert a legnagyobb vidékek gazdái alig akartak megbarátkozni a gyümölcsfával, amelyben nem láttak komoly gazdasági értéket, mert, az ő szemükben csak a rengő búzatáblák arányló fénye jelentette az ipari értéket és az életet. Csak lassan indult meg a magyar gyümölcstermelés. A kezdet kezdetén még nem fejleszthette ki a magyar mezőgazdaság a hazai talajnak megfelelő gyümölcstípusokat s csak lassan haladtunk előre a gyümölcsnemesítés nehéz, de szép mesterségében. Azóta azonban már sikerült kitermelnünk a legpompásabb kajszin és rózsabarackot, a szőlőknek számtalan pompás csemegefajtáját, a körtének és az őszibaracknak olyan zamatos típusait, amelyek párjukat ritkítják az egész világon. Rájöttünk arra, hogy a magyarországi időjárás szeszélyessége a gyümölcstermelés szempontjából különleges értéket jelent, mert hiszen éppen a folyton váltakozó hőmérsékleti és csapadékviszonyoknak köszönheti a magyar gyrilftölés azt, hogy zamatosabb olaszországi és kaliforniai versenytársainál. Az idén a természet kivételesen megáldotta a magyar földet. A zónákon kemény szemekkel telt, lehajtott fejű kalászok öntötték a gazdag termést, a gyümölcsfák pedig pirosló-aranyló terméssel meggyar gyümölcs fővárosában a barackfák ezrei mosolyogva kínálták a termést és a gazda hálatelt szívvel boldogan szüretelt. Szép termésünk volt és szerencsére az értékesítési viszonyok is sokkal kedvezőbbek voltak, mint a tavalyi esztendőben. Emlékezhetünk rá, hogy milyen országos riadalmat okozott az elmúlt esztendőben a kecskeméti barack szomorú sorsa, milyen megdöbbenést keltett az egész országban az, hogy épp az érés idején egy kellemetlen félreértés következtében lezárultak az osztrák határok a magyar gyümölcs előtt és a kecskeméti piacon és az exportőrök udvarán hiába álltak a hajnali óráktól kezdve a zöldséggel és gyümölccsel megrakott kocsik, nem volt, aki az árut korán künt megvásárolhatta volna. A Nemzeti Újság akkor országos mozgalmat indított a magyar gyümölcs érdekében és fsivó szavunkra nem csupán a konzervgyárak, hanem a nagyközönség legszélesebb rétegei is a szokottnál jóval nagyobb mennyiségben főzték be a barackot, hogy a magyar fák kincsét megmentsék a pusztulástól Szerencsére az idén nincs ilyen baj. Valóságos gyümölcsvonatok futnak ki az országból nyugat felé, hogy onnan szétágazva, vasúti sínpárokon eljuthasson a magyar gyümölcs az idegen országokba. A magyar gyümölcsöt ma nem kell félteni attól, hogy itthon rothad el a fák alatt. A mosolygó barack és a szőló szőlő problémája azonban, sajnos, még ma sincs megoldva, mert még ma is annyi akadállyal, annyi nehézséggel küzd a magyar gyümölcstermelés, hogy a gyümölcs most nem adja vissza teljesen a belé A NÉPKÖLTŐ Némileg Arany Jánossal szólva, körülbelül húsz évvel ezelőttről rémlik fel nekem Bögözi Bálint képe. A neve valóságban is ilyen aliterációval hangzott, mintha szülei már jóelőre gondoltak volna az ő jövő pályafutására. Mert Bögözi bátya, kereken kimondva, népköltő volt, kis városunknak — ahol kicsiben minden megvolt, ami az országiban —■ Hazafi Veras Jánosa. S erre a címre tökéletesen rá is szolgált. Mindezt még akkor, kezdet-kezdetén nem tudtam róla ilyen tökéletes bizonyossággal és mint tíz év körüli cérnakáplár elemista, kiváncsisággal vegyes félelemmel nézegettem az utcán groteszk alakját, cigányosan barna képét. Szó ami szó, furcsa szerzet volt Bögözi Bálint. Tulajdonképen nem is a városban lakott, hanem a közeli faluból sétált be komótosan mindennap a piacra, a hátán görcsös botra akasztott tele átalvetővel. Nem úgy járt, mint a többi falusiak, hanem ószerre kimustrált, városi öltözetben, vedlett nadrágját azonban majd térdig felgyűrte és úgy cuppogott porbansárban mezítláb. Legfeljebb csak csikorgó télen tett kivételt, amikor is maga készítette fapapucsban csattogtatta a városban a flasztert, őszinte megrökönyödésére a fényesre zsírozott csizmában nyiszorgó atyafiaknak. Reám ennél is nagyobb hatást tett koromszínű, kacskaringós bajusza és főként hosszú-hosszú fekete haja, ami vastag fürtökben göndörödött hátra és köröskörül izmos vállát csapkodta. Hasonló hajzatot csak a história nagyjainak képein láttam, ha dugva, előszedtem otthon a tízkötetes történelmi mű valamelyikét, így hát érthető volt jámbor elképedésem, mikor belebotlottam ilyen eleven csudába, mint Bögözi bán. Otthon ,akaratlanul is gondoskodtak róla, hogy valamiképen mindig eszembe juttassák. Éjfélbe nyúló estéken, ernyős petróleumlámpa zöldes fénye mellett (künn az utcán már villany égett, de a IRTA: MIHÁLY LÁSZLÓ házakban benn kissé késlekedett még a világítási reform) a lecketanulás után olyan jól esett a családi díványon összekuporodva szomjas szemmel és még szomjasabb lélekkel falni a könyveket, gyermekésszel találgatni, nyitogatni a szavak rejtélyes zára mögé bújt értelmet, a titkot. Mindegy volt: Shakespeare vagy meséskönyv, Donászy-regény, rablóhistória, vagy Petőfi — csak könyv legyen, betű legyen! S minél érthetetlenebb, titokzatosabb volt a számomra, annál inkább borzongatott, vonzott. Zsongó, estek csendben való felejthetetlen szép órák! A tiltott élvezet csak addig tartott, míg valamelyik nőném meg nem sokkalta. Bejött, gyengéden rámpaskolt egyet-kettőt és kikergetett: — Mars aludni! Nézze meg az ember, mit rontod itt a szemedet! Éppen neked való ez a sok minden! Várj a sorodra... Olyan akarsz lenni, mint Bögöző Bálinti! Az, hogy személyemmel hoztáktöbbszörösen vonatkozásba ezt a Tolsztoj külsejű figurát, csak még jobban felszították iránta érdeklődésemet. Édesapámtól kíváncsiskodtam, de a válasza újabb talány volt nekem: — Félkótya fráter. Népköltő. Afféle Hazafi Verai János... Hazafi Verai János... Hát ez meg ki? Egyelőre annyi világosodott meg a fejemben, hogy Bögözi Bálint — „költő“. A költőkről pedig akkor már kapiskáltam egyet-mást. Az a naiv hitem volt például, hogy születésük után nyomban a remekírók képes kiadásába kerülnek. (Azóta természetesen kiábrándultam már ebből a holdvilágos tévhitből.) Az eredménytelen kérdezősködések után még többet bámészkodtam el Bögözi Bálinton, ahol csak elembe került. Diabarna nagy szemét sokszor mintha félelmetesen forgatta volna felém: „Mindjárt megeszlek, te szájtáti kölyök“. Ez a félelem azonban tisztán csak az én könyveken felhizlalt képzelődésem volt, mert Bögözi bálégynek sem ártott soha, sőt amikor nagyobbacska lettem, mert édesapámat ismerte, engem is hangosan köszöntött: — Adjon Isten, nagyságos urfi... Addig azonban sok viz folyt le a Küküllőn... Tisztes távolban nézegettem, ahogy Bögözi bátya egyforma hidegvérrel szedte elő mindig, a tarisznyájából a zöld lapiba göngyölgetett friss vajat, vagy a saját verseit tartalmazó, különböző színű, vékony füzeteket. A vajat a portáján köpülte, a zöngeményeit viszont a helybeli nyomdában nyomatta ki. S ki amit akart, azzal szolgált neki a piacon. Csodálatosan egyeztette össze a kettőt: az ihletett hangulatú versírást és a bukolikus költészet gyakorlatban való„művelését“. Ez utóbbi mesterség elég szépen hozott neki a konyhára, míg a másikra majdnem hogy ráfizetett. A háziasszonyok könnyen rámondták, hogy „bolond“, vasat ellenben szívesen vettek tőle. S igazuk is volt, mert ha Bögözi mester verseinek témáin, rímelésén meg is érzett az avas sza vaja soha sem volt avas. A gyerekek gyakran kiabáltak utána, hogy: „Hány fertállyal telik, Bögözi bál“ Nekem azonban határozottan imponált és nem fújtam egy követ a csúfolódókkal. Később, mikor egyszer csendes családi körben szóba került a pályaválasztás és nagyreményű személyemben kamaszos lelkesedéssel, mindamellett szemérmesen elpirult arccal, azt a vakmerő megjegyzést kockáztattam meg, hogy fütyülök minden tisztes polgári foglalkozásra és uk-fuk-muk egyszerűen a „Költői pályára“ lépek, kitört a vihar. — Elment az eszed — csapták össze kezüket szüleim. — Meg ne halljunk többet ilyesmit! Olyan akarsz lenni, mint Bögözi ... Az is, látod, elvégezte a jogot... Lehorgasztott fejjel vonultam félre, tökéletesen belátva a szülői felháborodás jogosságát. Mikor a költői naplopást nem lehet fizetési osztályok fokozatai közé és semmiféle ranglétrára beilleszteni... Abban is igaza volt szüleimnek, hogy még Lapunk mai száma 16 fHér