Nemzeti Ujság, 1934. április (16. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
l/VíN # p rJk • \ . .-■» -r Ma ingyen Hasvéti Szalon és Képes-mellékleti Időjárás ■ ■ - _ _ - . —--------------------Benes p lNEMZEn DJS&G fű méPSváltozt£ltg XVI. évfolyam 73. szám 4 VASÁRNAP 4 Budapest, 1934 április 1 menetrend Faufhaber müncheni bíboros-érsek világszerte nagy feltűnést keltő könyve most jelent meg magyar fordításban Dr. Degen Árpád egyetemi professzor, az európai hírű tudós meghalt Dr. Lőrincz Ferenc és Dr. Mihalik Péter az új egyetemi magántanárok TÁRCA JEGYZETEK Barátom, a kitűnő költő, az édesszavú lírikus, a gyöngéd és finom lélek, boldogan közölte velem a tényt. Arca sugárzott, szemei ragyogtak, barátom általában úgy viselkedett, mint egy komoly ingatlanügynök, ha egy nagyobb bérházra sikerült vevőt találnia. Lelkes volt és rajongó. — Pál — szólott — tegnap reggel megszólalt a telefonom és egy bájos női hang csicsergett a készülékbe. Soha ilyen kedves hangot még nem hallottam. Olyan volt ez a hang, mint Galli Curci a gramofonlemezeken s nem a Népoperában. Azzal kezdte, hogy négy sort idézett egyik versemből, mit mondjak neked, nem is egyik versemből, hanem a legszebb költeményemből, amelyet valaha írtaim, a tavaszi napsugárról szólott ez a vers és Ő azt kérdezte tőlem, várjon mi is ihletett meg akkor, amikor ezt a költeményt írtam, mert ezt neki tudnia kell, boldogtalan volna, ha nem ismerné a hatásokat, a benyomásokat és az okokat, amelyek alatt életem egyik főműve megszületett és én olyan zavarba jöttem, hogy valósággal motyogtam, mert huszonöt évvel ezelőtt írtam ezt a verset és bevallom neked, fogalmam sincs, miért írtam, tehát ki kellett találnom egy mesét egy nőről, aki azóta eltűnt az életemből, de aki múzsám volt költészetem második szakában, mint ahogy azt az irodalomtörténet majdan meg fogja állapítani. De nem ez a fontos a dologban, hanem magának a nőnek a hangja, az elérzékenyülése, az odaadása, a kíváncsisága, a mondatai, amelyek elhangzottak, amelyek mind azt igazolják, hogy mindegyik versemet olvasta, minden munkámat ismeri, alaposan és részletesem hogy valósággal benne él költészetemben s hogy lelkem beleolvadt az övébe. Mit szólsz ehhez, barátom? — Mindig voltak rajongók és mindig lesznek szerelmes fiatal leányok — nyugtattam meg barátomat, aki panyókára vetette felöltőjét és a divatáruüzletbe ment, hogy új nyakkendőt vásároljon. Ha költők sokáig állnak nyakkendősboltok kirakatai előtt, az mindenkor komoly fejlődést jelent a lírai költészet számára, hiszen az uj nyakkendő szerelmet jelent és az uj szerelem verset. Valóban, néhány nap múltán barátom új híreket hozott a pezsdülő szerelemről, mert a csicsergő női hang minden reggel jelentkezett és minden reggel új és új érdeklődést mutatott barátom költészetének értékei iránt. A hölgy elmélyedt barátom munkáiban. Versei mögött életének titkait kereste, lelkének mélységeibe kívánt behatolni, szimbólumokat keresett a szavak mögött, nagy, tüzes, lángoló szerelmeket a rímek között és verseinek mindegyikét úgy boncolta, mint egy szerelmi vallomást, ám minden szava és mondata maga is vallomás volt a költő számára, aki érezte, hogy végre megtalálta a múzsát, a nagy és titokzatos ismeretlent, aki új,vágyakat kelt lelkében, friss lendületre emeli fel költészetének kókadt szárnyait. A hang nem nyugodott bele az egyszerű magyarázatokba: minden vers számára megkövetelte az élményt s barátom kénytelen volt történeteket kitalálni, kesergő és boldog szerelmeinek szépségeit, bujáit és fájdalmait, örömeit és csalódásait ecsetelni, mert a hang ebben a tekintetben kérlelhetetlen volt és csak akkor odaadó, csak akkor vágyakozó, ha a szerelmi történet édes szépsége betölteni látszott szivét. Barátom, amint mondá, úgy érezte, hogy megtalálta azt a női lelket, amelyik egyedül az övé, amely költészetében él, megtalálta azt a leányt, akinek gondolatvilágát, érzelmeit, vágyakozásait egyedül csak az ő költészete irányítja. Barátom boldog volt, olyan boldog volt, mint egy úrvezető, ha az elhagyott országúton háromórai várakozás után végül egy teherautó jön szemközt és 10 liter benzint ad kölcsön. Bevallom, e boldogság titkát csak akkor értettem meg, amikor barátom magát a rejtelmet közölte velem. Ez a rejtelem az volt, hogy a csicsergő női hang minden alkalommal más-más városból hívta fel a költőt. Először Budapestről szólalt meg, azután Monorról, aztán Ceglédről, aztán Nagykőrösről, Kecskemétről, Félegyházáról. Ezt nem értette barátom, ezt tekintette a titkok titkának, vájjon ki lehet az az ismeretlen fiatal leány, aki így keresi minden reggelén az alkalmat arra, hogy a költővel beszélhessen, múltjába bekapcsolhassa lelkét, jövendőjének odaadhassa szívét Végre egy napon Szegedről jelentkezett a női hang. Barátom ekkor bátorságot vett magának, hogy találkozót kérjen a leánytól. Boldogan, felelte a leány. Meg is állapodtak abban, hogy it£ Budapesten találkoznak majd egy cukrászdában, a leány kezében a költő kötete lesz, a nagy ismertetőjel. Barátom akkor fordult újból hozzám. — Életem legnagyobb csalódása volna, ha a leány más volna, mint amilyennek elképzelem, úgy hiszem, hogy 20 esztendős, szőke, karcsú, kék szemei vannak, gyönyörű lába. Mi lenne, ha egy öreges, ráncos, vénkisasszony jelentkeznék? Megígértem barátomnak, hogy a találkozó órájában én megyek be a cukrász- ÍRJA: SZÜRKE PÁL, A KÖLTŐ SZERELME Lapunk mai száma 40 fillér / 16 A feltámadás útja irta: gróf Zichy János Kétezer év óta szimbólum a feltámadás ünnepe, amely a szenvedések tragikus sorozata után a jobb jövendő lentőségét hirdeti az emberiségnek. Természetes, hogy ezen a napon előre nézve keresni igyekezünk az utat, ame- Im sonsverte nemzetünk s vele együtt a súlyos válsággal birkózó Európa is megtalálja a kibontakozást mai aggasztó helyzetéből. A római találkozás után mindnyájunk előtt világos a vonal, amelyet követni kell s elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy az a külpolitika elgondolás, amelynek realizálási folyamata az örök Városban megkezdődött, elfogadása annak az irányzatnak, amelyet a magyar parlament múlt esztendei bamdetvitájának alkalmából mi fejtettünk ki, mi, akik ugyanakkor újból leszögeztük magunkat a jogfolytonosság mellé, nemzeti szempontból megdönthetetlen életkövetelménye mellett s figyelmeztettük a kormányzatot, hogy az eredmények érdekében, amelyekre ez a kibontakozási terv komoly reményeket nyújt, nemcsak célszerű, hanem feltétlenül szükséges is, az úgynevezett királykérdés törvényes megoldásának diplomáciai előkészítését szorgalmazni. Nem kell hozzá politikai iskolázottság, hogy fellépésünk indító okait bárki is megérthesse, hiszen kézenfekvő, hogy azt az elgondolást, amely gazdasági téren Magyarországot közelebb viszi Ausztriához és Ausztriát közelebb hozza Magyarországihoz, semmi sem segítheti inkább elő és semmi sem támaszthatja az érdekek kölcsönös kielégítésével eredményesebben alá, mint a restauráció. A miniszterelnök úr akkor nemcsak megellenezte ezt az elgondolást, hanem véleményünkkel szögesen ellentétes és merev álláspontra is helyezkedett, azt sejtetve, hogy a magyarság legégetőbb problémáit bátran így is mondhatjuk: életkérdéseit más irányú kezdeményezéssel akarja megoldani. Aggodalmunkat, amelynek igen komoly visszhangja volt országszerte, igazolni látszott az a kormánypolitika, amely még abban az időben Ausztriát valósággal negligálta, más oldalon viszont olyan lendülettel lépett a cselekvés terére, hogy még a modern technika eszközeit is felhasználva, mindnyájunk aggodalmára máról-holnapra Berlinbe röpítette a miniszterelnököt. Istennek hála, az események gyorsan követik egymást és erősebbek, mint az emberek! örülnünk kell rajta, hogy a problémák nem egyszer a vezető férfiak ellenére a viszonyok kényszerítő erejével, önmaguktól is megoldásra találnak. Úgy érzem, most is ilyen eset előtt állunk s örülök, hogy külügyi politikánk minden intermezzo dacára végül is azon az útón indul el a kibontakozás felé, amelyet mi jelöltünk meg. A római megállapodás, amennyire nem von le semmit a kormány érdeméből, amely abból áll, hogy álláspontunkat elfogadta, igazolja épp úgy előrelátásunkat, mint következtetésünket, annak a szükségességét, hogy az európai helyzet ismeretében és a lehetőségek mérlegelésének alapján végre foglalkoznunk kell a restauráció előkészítésével. Lehet, hogy ez a feladat nem rokonszenves a kormányelnök személyének, aki ehhez a kérdéshez hozzányúlni egyelőre nem akart, mert egyénileg nem híve ennek a megoldásnak. Azt hiszem azonban, hogy ennek ellenére a kérdésssel foglalkozni fog, mert nincs kétség bennem aziránt, hogy hazafisága egyéni antipátiáját is legyőzve, abba az irányba kényszeríti majd politikáját, amelyen hazája a boldogulás útját megtalálhatja s ha elvben nem is, célszerűségi okokból tényleg mégis el fogja fogadni közjogi felfogásunkat, amely ma már több a jogi distinkciónál, több a teóriánál: az utolsó 15 esztendő alatt létkér,dés lett, mert egyedül ennek a keretei-iben építhetők ki a magyar nemzet jövőjének reális biztosítékai. Nemcsak az a közfelfogás szól mellettünk, amely ilyen a magyar nemzet többsége álláspontunkat magáévá téve, elveti a szabad királyválasztó frázisokat s nyíltan tumására hozza minden próbálkozónak, hogy nehéz gondjai között ebben a sorsdöntő kérdésben nem kapható semmiféle kísérletezésre, hanem meggyőzően bizonyítja felfogásunk helyességét a kisantantpolitika legkérlelhetetlenebb megszemélyesítőjének, Benesnek számos nyilatkozata is, aki nem csinál titkot belőle, hogy minden befolásával azért ellenzi a restaurációt, mert ezzel felélednek és feltartóztathatatlan erőkké válnak integritási törekvéseink és rövides igényeink is. Nem ok nélkül mondom, hogy megem szerint Olaszorzág is első