Nemzeti Ujság, 1934. május (16. évfolyam, 97-121. szám)
1934-05-01 / 97. szám
A. E. Brinckmann berlini egyetemi professzor a XVIII. század német művészetéről tartott előadást Budapesten Dr. Kiss Endre, Kecskemét város új polgármestere Van der Voort, a belgiumi magyar munkások pártfogója, nagy beszédet mondott a Gyermekvédő Liga közgyűlésén Stajcsányi László (MAC) az idei magyar kardbajnok l7 ^ Megszületett a rendi Ausztria v Időjárás ■ ■ - ■ " ■■ ■ ■ ■ ■ —| I ■ ■ "ii — ■ Imrédy Jt Meteorológiai a költségvetés Intézettelentései általános vitája Étén ft ft el éti- lj||k III? gH MM ^ illF Mi w után Genfbe ut adélkeleti lég g^I ilJ Ml M WLJ M M M I M m zik - Ausztria áramlás, né- |lg|J (((ni IWg Jgf a| 9 ül a Szentszékkel hány helyen | 111 Egg I f P Jgf S 1 11 Ül 1 I fi ' konkordátumot JL ^ Méták f MfflLrSLtd JL ÜL alá - M franvataram nomércia politika el séklett alig vál- évfolyam 97. szám + KEDD , Budapest, 1934 május 1 f°kömUvességtől ll genfi út előtt A pénzügyminiszter megint Genfbe megy. Genf . . . Ideges remegés fut át rajtunk, ha ennek a tündérszép városnak a nevét halljuk. Sohasem gondoltuk régen, hogy valaha ilyen fontos szerepe legyen a magyar életben. Fogalommá lett. De milyen fogalom! Ha Genfről beszélünk, akkor csak igen kevés ember gondol a Lac Leman partján emelkedő metropolisra és a magyar millliók képzeletében sohasem a körülötte emelkedő havasok jelennek meg. Genf nem földrajzi tényező a magyar politikában, hanem egyik kifejezője a mostani nyomorúságos állapotunknak, boldog és gondtalan rabtartónk, találkozóhelye azoknak, akik a kölcsönadott pénz hatalmával őrködnek minden lélegzetvételünk fölött. A hitelezőjére senkisem gondol szívesen és Genf nevének az említésére egész sereg hitelező alakja rémlik fel a képzeletben. Nem irigyeljük a pénzügyminisztert ezért a hivatalos kiküldetésért. A hitelezőkkel való tárgyalás nem tartozik a leírnattabb élvezetek közé, különösen akkor, ha a hitelező olyan hajlíthatatlan, rideg és kegyetlen, amilyennek eddig velünk szemben a Genfben találkozó urak bizonyultak. Az az államférfi, aki Genfben a magyar álláspontot kénytelen képviselni, nehéz és hálátlan feladatra vállalkozik. Vaskalapoknak kell magyaráznia, hideg, gondolkodni és érezni nem tudó számoszlopokkal kell megütköznie, nyugodtan és türelmesen kell beszélnie olyan fülekbe, amelyek csak az arany csengését tudják meghallani. Hány magyar pénzügyminiszter indult már el az utolsó években az érvek, meggyőzés és jóindulat fegyverével a genfi szélmalmok felé és milyen elszomorítóan kevés az az eredmény, amelyet hazahozhattak! A költségvetés egyik legszembeszökőbb, legfájóbb tétele a külföldi adósságok fizetésére fordított összeg. Ez tabu a magyar költségvetésben, amely elbírta a tárgyi kiadások megszorítását és bámulatos hajlékonyságot mutatott a személyi kiadások leszűkítésénél, de ezen az egy ponton nem enged. Ezt a tételt akarjuk mindenekelőtt kisebbnek látni, tessék a genfi hatalmasságoknak tudomásul venni, hogy itt összeroppant a lakosság többségét jelentő agrártársadalom, hogy az ipart milyen rettenetes áldozatok árán tudjuk fenntartani, tessék tudomásul venni Genfben azt is, hogy itt a magyar gazdaság a legkisebb polgári exisztenciákkal együtt élethalál harcot vív a puszíta megélhetésért. Az adósságot elismerjük és nem vagyunk olyan naivak, hogy annak az eltörlését, vagy elengedését várjuk. Senki sem tételezi fel a Genfben tárgyaló urakról, hogy egy szép napon majd összeülnek és leírják Magyarország adósságait. Azt azonban joggal vártuk és reméltük, hogy elkövetkezik majd az idő, amikor a tényleges helyzetet ennek az adósságnak törlesztésénél is érvényesítik és hozzájárulnak a külföldre szóló fizetések csökkentéséhez. Ehelyett az történt, hogy mindig a legridegebb hitelezői álláspontba ütköztünk és ha néhanapján sikerült is a merev elzárkózottsággal részben kisebb engedményeket kicsikarni, annak gyakorlati hasznát vajmi keveset láttuk. Lényegben nem változott semmi. Itt ül ma is a külföldi hitelezők egyénileg igen tiszteletreméltó képviselője, Mr. Royal Tyler, aki negyedévenként jelentéseket küld Genfbe és véleményt mond a magyar gazdasági élet alakulásáról. A vendégeink iránt mindig udvariasak voltunk és lehetőleg kerültük, hogy hangot adjunk azoknak a véleményeknek, amelyek e jelentések nyomán a magyar közhangulatban keletkeztek. Nem beszéltünk arról, milyen vállveregető és kínos az a fölényes atyáskodás, amelylyel Mr. Tyler a száz tűzpróbál kiállott, komoly és érett nép erőfeszítéseit kezein Csak halkan és szerényen mondtuk meg, néha, hogy köszönjük szépen, bölcsnek látszó tanácsokkal az elkövetkező néhány évszázadra el vagyunk látva, viszont a legkisebb gyakorlati segítség többet érne, mint egész bőséges tanácskészletünk. Mr. Royal Tyler a maga személyében rokonszenvesen s szívesen látjuk vendégként, de még szívesebben látnók, ha csak vendég lenne, mindert hivatalos megbízatás nélkül. Teljesen feleslegesnek láttuk ugyanis azokat a bölcseségeket, amelyeket a hitelezők megbízottja tanács formájában publikált. Hogy csak a legutóbbi jelentésnél maradjunk: nekünk nem kell magyarázni az autarkia, káros és veszedelmes voltát. Mielőbb rájöttünk erre és igyekeztünk megmagyarázni másoknak, de, sajnos, ebben az igyekezetünkben a hitelezők megbízottjánál most sem találtunk segítségre. Egyik kitűnő közgazdászunk költségvetési beszédére hivatkozunk: ne magyarázzák nekünk, hogy csökkentsük az iparunkat akkor, amikor egyetlen cselekedetet nem látunk abban az irányban, hogy az ipari államok erőszakos agrárosítását iparkodnának meggátolni. Még csak elviselnénk valahogy ezeket a tanácsokat, meg is lehetne szokni ! PRIMAVERA GÁSPÁR JENŐ Nagyapó régi könyvei és írásai között kutatott Az öreg tulipános láda, amely ott állt a szoba sarkában, kinyílt és egymás után tárta fel kincseit. Poros és sárga füzetek hevertek egymás hegyénhátán, rajtuk régelmúlt tudósok nevei, évei, évek, amelyek az egyetem padjaira emlékeztették. Nagyapó kiiinyitott egyegy füzetet, lapozgatott bennük, aztán kinézett az ablakon a kertbe, amelyben harsogó zöld színnel, világosan álltak a fák. Mindenik füzettel életének egy-egy éve merült fel a múltból, a komolyodás, az elmélyülés évei, esztendők, amelyek közelebb hozták az élethez. Az élethez, amelyben annyi volt a szenvedés, a keményöklű munka, a csalódás, amíg elérkezett a nyugodt, csendes öregséghez, a mához, amelyből már jól esik a viszszaemlékezés. Ebből a nyugodt és csendes öregségből megszépültek az ifjúkor küzdelmei, s a poros, sárga füzetek és könyvek fölött gyakrabban mosolyodott el nagyapó. Jó volt a harcot harcolni, s ha elölről kezdhetné, bizonyára minden úgy történne, ahogy történt. Egyre nagyobb vágyat érzett arra, hogy kiürítse az egész ládát Mélyebben nyúlt a sárga és poros füzetek alá s egyszerre kemény kötésű, elrongyolódott könyv került a kezébe. Érdeklődve nyitotta ki. Horatius. A kedvenc költője. Érdeklődve kezdte lapozgatni. Mindenik ódánál, epodusnál, szatíránál, mindenik epiistolánál régi és elmosódott arcok tűntek fel. Sorokat látott aláhúzva a versekben, mint ahogy ez már diáki könyvekben szokás, néhol kezdetleges rajzok vigyorogtak feléje az egyes lapokról, ábrák, amelyeknek semmi közük sem volt a latin költőhöz és nevek. Szeszélyesen odafirkált nevek, mint ahogy az már diáki könyvekben szokás. Egyszerre kezdett emlékezni mégazegyes órákra is. Március volt, mikor a kövér Kovács Berci megnevettette az egész osztályt, mert túl költőd akart lenni s nimphuskáknak fordította az egyik tavaszról szóló ódában a nimphákat. Egy kövér és groteszk disznó arma dacira emlékezette, amelyet a szeplős Bársony Pista kapott Ulrich tanár úrtól, mert nem tudta, hogy a Sorache hegy-e, vagy folyó. Mosolyogva lapozgatott tovább. Aztán hirtelen rámeredit az egyik oldalra. Nem volt telefirkálva, sem agyon huzigálva. A verssorok még annyi esztendő után is tisztán és érintetlenül feketéitek feléje: Liber Garminum III. Carmen XXX. Exegi monumentum aere perennius . . . És a hires óda felett ott vakított, ott ragyogott egy név: Bella. Nagyapó elmosolyodott és úgy elpirult, mint akkor, nyolcadikos korában, mikor Ulrich tanár úr megállt a pad mellett és belenézett a könyvébe, ő lesütötte a szemét, de még úgy is látta, hogy a tanár elmosolyodik, ahogy elolvasta a női nevet. Tgy érezte, hogy halálos megsemmisülés közeledik feléje, mikor megszólalt felette, mintha messziről, nagyon messziről szólott volna a hang: Bárczy Géza feleljen. És emlékszik, hogy felállt, sápadtan és égő szemekkel, ránézett a tanár arcára, s szinte könyörögve nyögte ki a latin választ, úgy ahogy akkoriban még szokásos volt a szerzetesi iskolákban: Non sum paratus. És várta, hogy lecsap a menykő. De nem történt semmi baj, ellenben Ulrich tanár ur kezét érezte a fején s egy latinos-olaszos szót hallott a füle mellett elmuzsikálni: Primavera. Bárczy Géza nyugalmazott államtitkár ur nagyon forrónak érezte egyszerre a homlokát. Az a régi tavasz minden szépségével és melegségével rohanta meg és kezében a kopott, megtépett Horatiuskönyvvel az ablakhoz lépett. Most már világosan emlékezett mindenre. Halálosan szerelmes volt Eördögh Bellába és még Horatius sem ízlett neki. A leány nevét érezte a levegőben, a virágok illantában, és abban a szépséges tavaszban, amelynél szebbet nem is ismert még soha. Ez volt az oka, hogy a latin költő híres ódáját akkor neon tanulta meg. És ez volt az oka, hogy a nehezebb szavak és alakzatok nem voltak aláhúzva az ódában, s talán illetlenség és lovagiatlanság is lett volna, ha azon az oldalon más bejegyzés is lett volna, mint a Bella neve. És Bárczy Géza nyugalmazott államtitkár úr, vagy ahogy történetünk elején neveztük, nagyapó, elmerengett a kopott könyv fölött. És egyszerre valami megmagyarázhatatlan kényszert érzett, hogy, pótolja azt, amit akkor elmulasztott és olvasni kezdte lassan, szótagolva a latin verset: Exegi monumentum aere perennius . . . Lent, a bokrok között suttogó leányhang hallatszott: — Géza, viselkedjék rendesen. Egész délután nem tanultunk . . . — De mikor olyan unalmas... — És az érettségi? — hangzott most már erélyesebben a leány hangja. — Minek az? — makacskodott a fiú. — úgy? — sziszegett kissé a leányhang. — Az urfinak nem fontos az érettségi. — Nekem csak maga fontos, Bella — hangzott a lovagi hódolat. — Igen, én csak tanuljak, nekem érettségiznem kell, de az urfinak nem fontos. Nem gondolja, milyen nevetséges házasok leszünk, ha nekem lesz érettségim és magának nem? Nagyapó kezéből az ablak fájára esett a könyv. Hát így vagyunk? Az unokája és a szomszéd diáklány . . . Érettségi előtt, tanulás helyett bujdokolás a bokrok között . . . Még szerencse, hogy olyan erélyes az a Dárday-lány. Hogy is hívják? Bella. Aztán hirtelen arra gondolt, hogy ez is Bella. Mint az a régi, kedves Bella, Eördögh Bella. Az ő első szerelme, akit elvett és akivel oly szép és harmonikus életet élt. No, de az mégsem járja, hogy ezek a fiatalok odalent a bokrok Lapunk mai száma 16 fillér