Nemzeti Ujság, 1935. február (17. évfolyam, 27-49. szám)
1935-02-01 / 27. szám
Nicki Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták az új belga —magyar gazdasági egyezményt Varga Mihály apát, a kiváló egyházi író most mondotta aranymiséjét Báró Babarczy István tanácsnak készítette el a fővárosi iskolák tandíjleszállítását Teljes heti rádióműsor-nzeléklet t ^ eső és havaseső, y BI® rondonba ér*fiem gyeken havazás» ' mes sztrájft a kissé nimesítettik XVII. évfolyam 27. szám + PÉNTEK + Budapest, 1935 február ^ ban * Felelősség a késért! Ugyanazokban az órákban, amelyekben a francia kormány férfiak repülőgépének döreje még ott hangzott London repülőterén, s amelyekben minden ország külső és belső politikájának vizei különböző megmozdulások körül gyűrűztek, egy tizenötéves diák kése villant fel tanárjának háta mögött, hogy öljön. S ha a kísérlet nem is sikerült, de nyilván megvolt a szándék, hogy a fiú öljön egy sérelemért, ami nem is volt sérelem, csak osztályozás. Három napon át hordozta magával a kést, végül tanárjára támadt, azzal a fenyegető, sötét és éles elszántsággal arcán, amelyet olyan jól ismerünk, s amelynek árnyéka rémperek és tragédiák felett lebegett és mára véres párával futja be azokat az ablakokat, amelyeken át a napi eseményekre nézhetnénk. Vájjon mi van e rettentő aposztázia mögött, amellyel a serdülő nemzedék közül annyian fordulnak fegyelmezőik ellen vért és könnyeket ontva, diákgyilkosságok, öngyilkosságok, botrányok mögött, amelyek szinte matematikai szabályszerűséggel ismétlődnek meg időrőlidőre. Talán egy nemzedék összeesküvése, afféle „Tízévesek Internacionáléja“. Semmniesetre sem! Tizenhét—tizennyolc éves koráig még nincs a korrétegeknek közös nemzedéktudatuk, legfeljebb közös élettényezőik vannak, és valóban közös tényezők derengenek azoknak a kósza, szétszórt, de egyre nagyobb számmal felbukkanó gyermek-anarchistáiknak élete mögött, akiik felmondani készülnek — többnyire az iskolának a felelősségtudatot, egyáltalában a felelősségre vonatás minden lehetőségét és jogát, — ez a csoport valamikor gyermekes csínyekben tombolta ki magát, ma ott áll hol szülővel, hol tanárral szemben teljes lázadással, szinte emelt lobogókkal és még élni is tud, ha úgy érzi, hogy igazságtalanság érte.• Van-e természetesebb, mint hogy ezekkel a lázadókkal komoly gondok közt viaskodik az iskola, pontosabban: ezek a lázadók elszánt daccal állnak az iskolával szemben és tagadják meg a padokat, amelyekben ülnek. Tanárok, gyóntatók és irányító pedagógusok aggódó arccal hajolnak föléje és igyekeznek megállapítani e lázadás erkölcsi és szociológiai diagnózisát. Mindenekelőtt, ha erről a konkrét esetről van szó, akkor az a valóság, hogy a megtámadott tanár egyike volt iskolája legvonzóbb egyéniségű, legodaadóbb pedagógusainak s abban az ügyben, amelyben a konfliktus keletkezett, a legteljesebb mértékben az iskola oldalán volt az igazság. Annak az iskolának oldalán, amelynek joga, sőt kötelessége előrehaladásokat számon tartani és lemérni, szelekciós tevékenységet fejteni ki és ambicionálni. S amiknek mint mindenekelőtt erkölcsi tényezőknek megfelelő alkalmazásában régi és új tanári nemzedékünk szinte versenyez egymással, különösen a büntetési szankcióknak, akár osztályzatoknak, akár fegyelmi intézkedéseknek tapintatos alkalmazásában. S amivel szemben a tanár és az iskola szakadatlanul ott kénytelen látni a diákban egy már rendszerint hozott, de később mindenesetre kifejlődő s az iskolán kívül táplált iskola- és tanárellenes diszpozíció jegyeit. • Ez az iskola- és tanárellenes diszpozíció mint valami lelki ragály, mint valóságos pszichózis pusztít a most növő kamaszmetsverséik 6 sorai között, néha talán azokat fertőzve meg legjobban, akiknek szülei egyénileg esetleg mindent megtesznek, hogy gyermeküket a tanár és iskola tiszteletében és az azzal való együttműködésben neveljék, — de hiába, mert a fiút az egész nemzedékkel együtt megfertőzték, a többiek szülei, az a talajt a lábai alatt elvesztett, öntudatracsonkult szülőnnemzedék, amely bizonytalanul, talán legtöbbször divatos jelzőktől félrevezetve, egyéniségre való pozitív nevelés helyett laza engedékenységgel s a felelősségérzet elkorcsositásával neveli gyermekét egyenesen az iskola és a tanár ellen! / A GYÚJTOGATÓ Vasárnap délelőtt volt. Ott, álltak a Piactéren, pipáztak, köpködtek és panaszkodtak. Tanyaiak is bevergődtek néhányan a faluba, ide-oda hángubáltak a csoportok között és hallgatták a szót, hogy hátha okosodhatnak belőle, öreg Suba Molnár körül volt legnagyobb a gyűrű, mert a Samajit beszélte, a kistanyás Samajit, aki az ősszel már úgy lecsökkent, hogy az egy szál lovát is szélnek eresztette. Breggy és keress olyan gazdát, aki táplálni is tud! — mert semmije se volt már, csak az a kis szalmája, amin maga hált a családjával, meg a viskója födele. — Hát — meséli Öreg Suba Molnár — egy este, lámpagyujtat után — nagyon bent jártunk már az őszben, tán november vége lehetett —, nyerszést hallok az udvaromon. — Treszka, mondok az aszszonynak, tán az Imre elment, oszt nyitva hagyta az istállót. — Mán hogy ment vóna el! — mongja az asszony. — No, kimegyünk az udvarra, künn vót akkor már az Imre fiam is, nézzük a lovat, nem véljük, kié lehet az idegen jószág, igen nyomorúságos vót bsza, firtatjuk a szomszédokat, no, szóval, éccaikára bekötjük az istállóba ... Másnap szólok a jedzőnek, ki is dobolják, de nem jelentkezett senki. Keserves vót lesz nékem is, dehát az Imre fiam erősködött, hogy elég lesz a takarmány, ha a ló erőhöz gyón, akkor a tavasszal könnyebben végez ...Hát így ott, fogtuk. — Aha! — mondta Fukar Kis István, aki vasárnap is meztélláb járt és szárazon szítta a pipáját. Öreg Suba Molnár meg felnyujtotta az ujját. — Hanem ezt adják össze, emberök! Tavasszal, hogy az Imre fiam befogja a lovat a trágyás szekérbe, beállít ám a kislányáé Samaji és követeli a lovat, merhogy az övé. — Aha! — szólt Fukar Kis István és nagyot szilt a pipaszáron. — Nagy veszekedés, mi fene, kitesszük a Samajit az udvarból, megyünk a jedzőhöz, ott kérdik a Samajit, hogy miért nem jelentkezett, amitke kidobolták! Aszongya, hogy ő a telet a városban húzta ki a sógoránál, merthogy leégett a tanyája. Most meg pizhez jutott, mert a biztosító kifizette, oszt építkezni akar, ahhoz kéne a ló — folytatta öreg Suba Molnár. — Ejnye, hát szekurálva vót! — kérdezték nagy csodálkozva. — De jól járt! Ugyan mi pénzt kaphatott! A ló esete már nem nagyon érdekelte az embereket, egyre azt tudakolták, hogy mekkora összeg üthette a markát a kistanyás Samajinak, ha már építkezni akar. Pedig Öreg Suba Molnár igen magyarázta a furfangériát a ló körül és mondta, hogy pörre mennek. Miséig tárgyaltak, tanakodtak. Mise után, ahogy kifelé mennek a templomból, látja öreg Suba, hogy Fukar Kis cigarettára gyújt, olyan szopóka nélküli olcsóra. Aszongya neki tréfásan: — Mi az! Tán kend is szekurálva van! Fukar Kis meztérláb feszeng, fújja a füstöt s úgy adja vissza a szót: — Csakhogy én nem égek ám le! — Ne is ággyá az Isten — feleli Öreg Suba és arra gondol, hogy elég közeli szomszédok ők, ha más-más utcán laknak is, de a szérűjük összeér. És ettől fogva, Isten csudája, mindig cigarettát szítt Fukar Kis, pedig azelőtt a kapadohányt is sajnálta magától. , No, telt, múlt az idő, eljött az áldott nyár és a Jóisten letekintett félszemével a magyar földre is, így aztán az a-Nem! Ez a kérdés semmiesetre sem elméleti. Hogy mennyire egyike lett a legégőbb gyakorlati kérdéseknek, azt ma már nemcsak a tanárok mondják, hanem újságlapok nagybetűs szenzációi, szabályosan ismétlődő rendszerességgel. Az otthon és az otthoni nevelés elvált, élesen és tragikusan elvált az iskolai nevelés szempontjától és módszereitől, amelyek, minthogy tradíciókat nehezebben feladó konzervatív szerkezetről van szó, ha rugalmasan is, de töretlenül igyekeznek őrizni bizonyos klasszikus, örökéletű tradíciókat, kétezer keresztény év eredményeit és vívmányait, a felelősségre és erkölcsi öntudatra való nevelés és fegyelmezés metódusait. S az otthon — úgy rémlik — nagyon sokhelyütt, mintha felmondta volna ezeket a konzervatív elveket. Tehát ha nemzedéki kérdés van a probléma mögött, a nemzedéki kérdés nem ezeké a tizenöt éveseké, hanem szüleik nemzedékéé és egy korszellemé. Egy korszellemé, amely itt úszkál körülöttünk komorén és zavarosan háború utáni évek rommá omlott Európájában. Két idősebb nemzedék kezéből hullott ki az európai sors. két idősebb nemzedék nem egy tagja látja reménytás után olyan osztagokat raktak, akár a torom, aki a hegyibe volt, azt se tudta, hogyan keveredik megint le. Fukar Kis rettentő megelégedetten, járt. A lajbizsebben, vagy a kalapja koszlott szalagja mellett mindig akadt cigaretta, pipa már nem is került a szájába, mindig csak ezeket szítta, de Isten tudja, akárhányszor felibe-harmadába hányta el a maradékot, rendesen a tarlón és akkor azt nézte, hogyan hamvad e. Valami különös volt ez. Fukar Kis, ha magára maradt, körülnézett, nem lesi-e valaki, aztán összekotort néhány szalmaszálat, rádobta az égő cigarettát, és azt figyelte, mint ég, mint hamvad el. Megpiszkálta a lábaujjával, leguggolt hozzá s nézte, nézte. De amint észrevett valakit a közelben, menten, szétkotorta a pernyét, bár hiszen a nyomát nem tudta eltüntetni teljesen. Már a cséplésre készülődtek. Öreg Suba fia, az Imre, épp a szérüskertben járt, amikor megpillantotta Fukar Kist, amint gugyon ült s előtte meg füstöl valami. — A nemjóját! — gondolta Imre —, hogy ennek épp itt van kedve tüzet rakni. Már majd átkiáltott hozzá, de aztán csak meglapult az asztag mögött s onnan leste. Hát valami sokat nem látott, hanem az apjának azért mégis azt mondta: — Pista bácsi a szomszédban aligha,, nem eladja már a gabonáját. — Husze’még ki sincs csépelve. — Nem baj az, édesapám. Aki megveszi, megfizeti a százát is. Öreg Suba Mihály ránézett az Imrére, nem tréfál-e, csak aztán mondta: Miaffene! — Hát én megtöltöm a hordókat vízzel, meg még a csöbröket is, osztán éccakára fölhúzom a ponyvákat az asztalokra, mer mink nem vagyunk szekurálva. öreg Suba megsodorta a bajszát, krá- IRTA: MAJTHÉNYI GYÖRGY Lapunk mai száma 16 fillér