Nemzeti Ujság, 1935. március (17. évfolyam, 50-74. szám)
1935-03-01 / 50. szám
Dr. Gombócz Endre, a Pázmány Péter tudományegyetem c. nyilvános, rendkívüli tanára lett Király Kálmán tanácsnok harminc esztendeje áll a főváros szolgálatában Zolotovits Mirkova, a szófiai nemzeti színház ünnepelt primadonnája sikerrel Szerepelt az Operaházban J. Perry tenniszvilágbajnok Hollywoodba szerződött filmszínésznek Teljes heti rádióműsor-mevület Időjárás — i m — - ■ — ■ —■ ——Simon 71 Meteorológiai ^ külügyminiszter Intézet Jelentése M ------- _lA- újra Parisba szerints Déli BMl érkezett Knox szél, sok helyen ffm I WLA ttjl Sa ■ ■ 1 I 1 «1^ 1# 1 a Saarvidék főeső, egy-két he- I íral IWBI Mg H ■ ■ I H Im» V biztosa átadta igen esetleg zi- I ^ M I W M 1 ^ ■ g§ 11 f IV^|»| ■ *, « hatalmat -vatar. 71 hömér- I ^ m JHL M RLSjM * Újra kiéleseséklet nem vál- A ■■ . pdett az olasztOZlgesenVe' XVII. évfolyam 50. szám + PÉNTEK + Budapest 1935 március^ ^^strktus *0"’ Tizenöt év Gondoljunk egy pilanatra vissza: mi volt itt tizenöt évvel ezelőtti Milyen zavar, bizonytalanság, nyomor, rémület és kapkodás, mennyi sötét veszedelem és vak remény az egyik oldalon, viszont milyen friss erők, sistergő feltörések, milyen lelkesültség, lendület a másikon. Akkor tértünk magunkhoz a forradalom rabságából és kábulatából, akkor tapogattuk végig magunkat: csupa seb, vér és zúzódás volt a testünk, de a nemzeti lélek már új erőre kapott s rongyosan, megtépázva elindultunk a bizonytalan, nehéz jövendő felé. Megbecsülést kért magának a meghurcolt, sárba taposott magyar név, ki kellett tisztogatnunk a forradalom itt maradt pásványos foltjait, új csapást kellett keresnünk abban az ingoványban, amelybe beletaszítottak bennünket. Érvényesülést követelt a magyar alkotmányos szellem, ki kellett ásni a romokból az eltemetett értékeket és meg kellett alkotni azokat a szabályokat, amelyeket a hirtelenül és végzetesen megváltozott magyar élet parancsolóan követelt. Mérhetetlen nagy feladatok állottak szemben mérhetetlen kicsiny lehetőségekkel és állandóan ott settenkedett a veszedelem, hogyha pillanatra megtántorodunk, menthetetlenül és örökre visszacsúszunk a pusztulásba. Férfi kellett, talpig, ízig-vérig férfi, aki határozott mozdulattal összefogja az erőket, hitet, bátorságot önt az elcsüggedt lelkekbe és kezébe veszi az állami főhatalmat. Pártember nem is lett volna alkalmas erre a feladatra. Olyanra volt szükség, aki erre szinte végzetszerű biztonsággal rendeltetett, akinek neve, múltja, egyénisége, gondolkodása vitathatatlanul és egyedül volt alkalmas erre az irigylésre egyáltalán nem való szerepnek betöltésére. Ez a férfi volt Horthy Miklós. Tizenöt éve annak, hogy kormányzóvá választotta a nemzetgyűlés és letette az esküt. Ennek a napnak az évfordulóján Magyarország kormányzója elzárkózott az ünneplés elől, de a közvélemény, amely hálával és szeretettel kisérte nagy munkáját, amely számontartja az évek múlását és az élen állók életének eredményeit, felfigyel erre a napra és minden Lampionos, hejehujás ünnepség nélkül ünnepi tüzet gyújt a lelkében a kormányzó tiszteletére. A lelkek halk ünnepe ez az évforduló, azoké a magyar telkeké, amelyek Horthy Miklós vezetéséből és útmutatásából merítettek erőt, acélosságot a harcra, türelmet, kitartást az elmúlt másfél évtized megpróbáltatásainak az elviselésére. A megmentett magyar léleg tiszteleg csendesen a királyi Vár felé, ahol most Magyarország kormányzójának kezében fut össze az összekuszált magyar sors minden idegszála. Azt szokták ránk mondani, hogy örülni, ünnepelni kevés nemzet tud úgy, mint a magyar. A mi ünnepléseink valóban szépek és melegek, de nem a külsőségek fénye és pompája miatt, hanem azért, mert átfűti őket a szív melege, az érzések bősége és a legprimitívebb megnyilatkozásból is ellenálhatatlanul áradó őszinteség. A mi ünnepünknek nincs szüksége arra, hogy világraszóló külsőségekben keressenek érvényesülést, akit mi szeretünk, az megérti és megérzi ennek a szeretetnek a melegét akkor is, ha csak a gondolat hangtalan és láthatatlan szárnyán száll feléje. Tizenöt év nagy idő egy ember életében, de olyan tizenöt év, amelyet mi most átéltünk, az állam életében is néha századokkal felér. Horthy Miklós férfikorának javarészét áldozta arra, hogy ezen a nehéz és alig elviselhető tizenöt éven keresztül megtartsa az országot a történelem által megjelölt irányban, a nagy nemzeti célok szolgálatában és nem utolsó sorban az életben. És most, amikor tizenötéves kemény és férfias munkája után eredményekre hivatkozhatik, amelyekre boldog bizakodással tekint minden magyar: a rendre, az alkotmányos élet biztonságára, a nemzeti értékek szilárd védelmére, a magyar vágyak valóraválásának egyre biztatóbb és reálisabb lehetőségeire, akkor külön öröm és boldogság nekünk, hogy a kormányzói székben ugyanaz a kemény munkára kész, siánta fiatalos lendületű férfi ül, aki tizenöt évvel ezelőtt ezt a méltóságot elfoglalta. Az idő csak megedzette, de nem kezdte ki Horthy Miklós rugalmasságát s az eredmények, amelyeket LELKIISMERET Amikor felfelé haladt a lépcsőn még biztos volt a járása, s füle élesen fogott fel minden aprócska neszt. Ilyenkor tizenegy óra tájt már csak elvétve hallatszott zaj a négyemeletes bérkaszárnya udvarán. Az első emelet kanyarodójánál megállott, ott ahol a malter nagy darabon hullott le a szennyesre kopott falról. Hallgatózott. Nem messze fölötte ajtó csapódott, majd léptek siettek lefelé, közeledtek ahhoz a kanyarodóhoz, ahol állott. Szabó Lajos állástalan tisztviselő a fal felé fordult, aztán sietve lehajolt, mintha keresne valamit, mialatt amazok elhaladtak mellette. Felegyenesedett. Kihajolt a korláton, nézetta távozók után, míg csak el nem tűntek a kapualjban. Akkor mintha meglökték volna nekiiramodott felfelé a negyedik emeletre. A külső folyosóra szolgáló ajtó előtt megállt. — Most mindjárt megpillant valamit — gondolta magában—, amit nem jó lesz meglátni. Egy rozzantfájú üvegesajtót, amire belülről makulátlan fehér csipkefüggönyt illesztettek. Az ajtón világosság fog kiszűrődni, fénypászma esik a folyosó vasrácsára. Szabó Lajosnak ekkor az jutott eszébe, hogy legjobb lenne visszafordulni. Megtheti, senki sem állja útját. Ugyanakkor fogta a kilincset, kitárta az ajtót és már kint állott a homályosan világított udvar folyosóján. Amikor meglátta azt a bizonyos fénypászmát, tudta azt is, hogy nem fog visszafordulni, így nem lehet visszafordulni. És most hirtelen villanásszerűen eszébe ötlött valami. Egyszer nagyon régen, nyolc vagy tízéves lehetett, ugyanígy álldogált ezen a helyen. Megszökött hazulról és két álló napig csavargott az utcákon. Az úgy történt, hogy almát lopott a Csik néni spejzából. Csik néni a szomszédban lakott, kócos hajtömeg éktelenkedett a fején, savaszin szemei rövidlátón vizslattak vöröses pillái alatt. Abban a percben toppant be a konyhába, amikor éppen kisurranni készült a zsákmánnyal Fülénél fogva cipelte ki a folyosóra, most is érzi a hegyeskörmü ujjakat cimpáján s közben éktelenül szitkozódott Utolsó pillanatban siklott ki keze közül. Lerohant a lépcsőn és két napig nem jött haza. Nem mert hazajönni. Nem Csik nénitől félt, valaki mástól. Az édesanyjától. Furcsa — állott meg egy percre a folyosó feleutján — most is őtőle félek. Attól, hogy a szemébe kell nézni, a hangját kell hallani. Istenem, az Édeske szeme... Két kicsi égszínkék tó, mosolygós, amikor reánéz és áhitatos, amikor aprócska kezében a rózsafüzért pergeti. Hát lehet attól a két szemtől félni? Lehet. Talán azért, mert olyan tiszta, olyan irdatlan mélységű, mint a csillagokat tükröző kút vize. Mindig simogat a tekintete és ez a simogatás olykor tüzes vasnál perzselőbb. A hangjától még inkább lehet félni. Mert azzal csodákat mivel. Valamikor királyfiakról és sárkánykígyókról mesélt neki, úgy hogy szinte hallani vélte aranylombú erdők zúgását, holdsugárhídon táncoló tündérek danáját. Együgyü, elkopott szavak sziporkázó köntöst öltenek, ha Édeske mondja ki őket... Mindez egy szempillantás alatt villant át Szabó Lajos agyán, ahogy a fehér csipkefüggöny világos foltját nézte. Még egy kicsit várok — gondolta magában — csak néhány percig és odatámaszkodott a vaskorlát pereméhez. Jó mélyen kihajolt és amint nézett le a keramitkochkás udvarra, úgy érezte, mintha hídon állana és odalenn szenynyes, sáros hullámok kavarognának. Ha most megbillentené a derekát csak egy csöppet ...? Különös, hogy most egyszerre ez jutott az eszébe. Elképzelte, mi történnék a következő tíz percben. Legelőször Bokor bácsi, a házmester rohanna ki. Ebben a pillanatban biztosan békésen pipázik, talán az asztalra könyököl és azt a híres kalandját meséli, amikor kis hijján muszka fogságba került. Legelőször tehát, ő venné észre Felvenné a házat, s hamarosan széles embergyűrű tolongana körülötte. Mentőket hívnának, valaki reáhajolna a testére, hallgatná, hogy dobog-e a szive Aztán végigtapogatnák a ruháit. Géletumának a zsebébe ... Szabó Lajos tenyere önkéntelen mozdulattal csapódott arra a bizonyos zsebre. Ujjai belesiklottak a nyílásba, bankók öteget tapintott, egyet, kettőt, hármat ... háromezer pengőt ... Ekkor mintha meglökték volna, felegyenesedett. Hideg borzongás futott át gerincén, térdei megremegtek, a falhoz támaszkodott. Tekintetét kényszerítő erő húzta oda, ahhoz a fényfolthoz, amit az édesanyja fehér függönyös ajtaja vetett az éjszakába. Ez a fényfolt nőtt, nollon növekedett, belevilágított az agya, legrejtettebb zugába és — állapította meg szinte tárgyilagosan — most már el kell mondani mindent. Hát igen megtettem — gondolta a fénypászmát bámuló ember —, jogom volt megtenni, mert te érted tettem, anyám. Egy ujjal sem nyúltam senkiihez, csupán egy werthem zárás ládikált feszítettem fel. Neked akarok meleg papucsot venni, hogy ne fázzon a lábad, ha hajnalban kimész a konyhába tejet forralni. Neked hozok holnap narancsot, pörköltkávét, piskótát, mindent, amit kívánsz. Ugye örülsz majd neki, ugye nem haragszol anyám? A falhoz támaszkodó ember összekulcsolta két kezét, előrehajolt, mintha nagyon messziről, vagy nagyon mélyrő'il f'elszűrődő hangra figyelne. Kisvártatva megbiccentette fejét. Igazad van anyám — eszmélt fel —, nem mondtam igazat. Nem te miattad tettem. Azt a ládikát akkor is felfeszítettem volna, ha te nem vagy a világon. Magamnak vettem el háromezer pengőt. Mert kellett, mert a jogom Van hozzá. Figyelj ide, anyám. Én azt a pénzt olyan embertől vettem el, akinek nem számít ennyi veszteség, én pedig új életet kezdek vele. Már Tsi gondoltatt apróra mindent, éppen csak háromeer pengő hiányzott hozzá. .Többet is vehettem volna abból a ladikéból, kétszer, háromszor anynyit, nem tettem meg. Ebből is láthatod, hogy nem loptam, csupán elvettem azt, ami kellett. Mást mondok, anyám, talán így jobban megértesz. Képzeld el, hogy az életem, a gyermeked élete függne at- tól, hogy háromezer pengőt előteremts. Ugye te is megtennéd értem azt, amit énmegtettem? Ugye... Az ácsorgó ember gondolatai itt hirtelen megszakadtak. Még mindig a fény- ÍRTA: C. SZEMERE KLÁRA Lapunk mai száma 16 fillér i innmilliftTrin rin rri i ? i rmmr1