Nemzeti Ujság, 1935. március (17. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-12 / 59. szám

Dr. Karai-Krakker Kálmán Pest vár­­megye, Fékésházi Tabódy Tibor Zala vármegye új főispánja Demestichas tengernagy, a fellázadt görög flotta parancsnoka, Egyip­tomba szökött Andrásfay Antal állampénztári igazgató, az Adóhivatali Tisztviselők Egyesületé­nek elnöke, Signum Laudist kapott T Érdekes jelentések a választási frontról J 5 Időjárás —1 ■ — ———— ■ ■ M görög Délkeleti lég­ . w) kormány leverte áramlás, délnyit- a forradalmat, gáton felhős é- I Wi'lm H ^ mm a forradalom vé­dés. A köméi*- fPpk 1 Jjl§LdjS IUIMm ffl H Hl jf|. fSr JtyJ , é-z.és*kai*a Bulgá­séklel lassan | w| »1^1 IW® SW BH Kg Hl HE nfába menekült I1IICItIIL1_L1 1 UJOnl ban a derültebb TM ^d&íjfm­eg a n­tieterősefagylé9 XVII. évfolyam 59. szám + KEDD + Budapest 1935 március 12 9^Mkezé^VeP ­l ,' n«, cnigg'v .­­ 1935 MRa 1 a 4 rettenetes árnyék Amíg nálunk a választási kampány csatazaja dúl és a hivatottak a nem­hivatottakkal egyetemben tologatják hadállásaik kulisszáit és egy rövid időre a dilettánsok is abban a remény­ben ringathatják magukat, hogy ko­moly politikai tényezőkké léptetik elő őket az események, legtöbben észre sem veszik, hogy a Balkánon komoly fegy­verropogás tölti be a levegőt. Görög­ország felett bombavető repülőgépek szállanak, komoly hadműveleteket foly­tatnak le és mindennap befutnak a jelentések: ennyi halott és ennyi sebe­sült. Csak a napokban írta le a Daily Herald, hogy Európa Magyarország határainál megszűnik és azután követ­kezik a kiszámíthatatlanság, az örökké ugrásra, harcra és zsákmányolásra leső balkáni éhség. A kis balkánnemezetek­nek nem veszedelem a háború nyugat­európai értelemben. A háborúnak itt jó emlékei vannak, mert előbb szinte egy évszázadon keresztül mindig a ha­talmas és elernyedt török államtestből adott alkalmat a falatozásra és zsák­mányolásra, a most húsz esztendeje megindult háborús kampányban pedig észak felé az osztrák-magyar monar­chia kultúrterületei felé is megnyíltak a terjeszkedési lehetőségek s hatalmas kultúrvidékek szinte ingyen hullottak a balkáni államok zsákmányául. A Balkán nem veszíthet, mert városai, nemzedékek keserves munkájával fel­épített kultúrintézményei alig vannak. Még a repülő­gépharcnak is alig van mit elpusztítania, mert a félvad lakos­ság egyszerűen a hegyekbe hajtja fel kecskenyájait, az olajfák törzse szívós és gyökeréből is kihajt és ha elvonult a harc, a lakosság majdnem ugyanott folytathatja életét, ahol elhagyta: egy szinte prehisztorikusan primitív civili­záció keretei között. A háborún, a romboláson csak az igazi értelemben vett Európa veszít­het. Lent a kopár hegyek és kecske­­legelők között a háború csak izgága kaland, felelőtlen, éles töltésekkel vi­vott fegyvergyakorlat, avagy a nem­zeti virtus szabadjára eresztett nép­ünnepélye. A görög forradalmi akció­nak a rugóit, indítékait, valódi kény­szerűségét nem ismerjük teljesen. Nem tudjuk, mit akar a kormány, mit akar a forradalmi párt, miért on­tanak vért, miért robbantanak hi­dakat, mért bombáznak városokat és miért rabolják el a tengeren futó hajókat. Azaz még talán ezt ért­hetjük meg leginkább, mert elvenni valamit majdnem annyit jelent az al­kotásra nem képes embereknél, mint a kultúra élén haladó népeknél az, ha valami nagy nemzeti művet, csatornát, alagutat, vasutat alkotnak. Mindez nem érdemelne sok szót, ha a Balkán házi ügyénél nem jelentene többet. Utóvégre minden nemzet maga vá­lasztja meg azt a területet, aminek ke­retei közt erőit kiélheti. Európának azonban szomorú tapasztalatai vannak már a balkáni bombavetősdi és me­­rényletesdi következményeiről. Az egyik ilyen húsz esztendő előtti me­rénylet következményeit mai napig sem tudta kiheverni a kontinens. Egész generációk sínylik a gyászos utókövet­kezményeket, a forradalmak végtelen sora vallja szülőapjának­ a világégést és azok a nemzetek, amelyek erejük minden megfeszítésével törekszenek megóvni a békét és akarják rombadön­­tött országaikat újra a fejlődés, az em­beri boldogulás és a kulturális virág­zás melegágyaivá tenni, nem nézhetik közönyösen ezeket a balkáni mozgoló­dásokat, amelyek abban erősen hason­lítanak a kőlavinához, hogy a legkisebb elindított szikladarab óriási romlást s beláthatatlan következményeket von-l­hat maga után. Ma még csak a Balkán legdélibb­ részén dúl a harc, de Törökország máris, feljogosítva érzi magát, hogy a Darda­nellák partvidékeit hadterületté építse ki és háborús ragály könnyen átra­gadhat a többi temperamentumos bal­káni nemzetecskére is. Hogy mi legyen a háború oka, az nem fontos, amint­hogy most sem tudjuk, hogy mi a gö­rög forradalom lényege, generációs oka és főképpen, hogy mi a célja. Bizonyos­nak ebben az egész konflagrációban csak egyetlen egy bizonyos. S ez a bi­zonyos fix pont, amiből kiindulhatunk, Görögország területén kívül fekszik s ma már egyre bizonyosabbak lehetünk, hogy akár Délamerikában csetepatéz­nak a történelemnélküli köztársaságok a Gran Chaco és a vízválasztók birtok­­­lási jogai fölött, akár a távol Keleten, akár a Balkánon tör ki forrongás, a szálak többnyire egyetlen gyújtópontba vezetnek. S ez a gyújtópont egy szikár, szinte nem is emberi, hanem sátáni fo­galommá ködösödött lény, akiben egy bűnös, nemzetközi üzleti társaság ma­chinációi testesednek meg: Sir Basil Sacc­aroff. A mosolygó, édeskés, pálmás és virá­gos Riviéria sétányain kapják le néha NINCSENEK FELNŐTTEK! Ahogy a múlt vasárnap felmentem Pók Danihoz, aki igen kedves és régi barátom, nagy zűrzavart találtam ná­luk. A család legifjabb sarja, Pistike, a sarokban térdelt és az orrát törülgette, az asszony a dívány sarkában sóhajto­zott, Dani pedig olyan emberevő ábrá­­zatot vágott, mintha pont, há a bérnegyed lett volna. — Na, mi baj van? — mondtam köny­­nyedén, hogy közbelépéseimmel enyhít­sek a szemmel látható feszültségen. Pistike szipogott tovább, de az asz­­szony megszólalt, ám nem volt benne semmi köszönet, mert csupán ennyit re­­begett: — Áh, szóra sem érdemes ... Dani azonban már az asztalt verte és mindent kipakkolt: — Persze, semmi! Szóra sem érdemes, amit ez a komisz kölyök művelt?! Alig hat éves még és máris rettegésben tartja az egész házat! Nem elég, hogy nap­hosszat avval az átkozott trombitájával bosszantja az embert, amit az anyja vett neki karácsonyra, ma a szomszéd­­asszony is panaszkodott, rá, hogy papír­­gombócoikkal hajigálja a folyosón! — Nono — szóltam közbe békítőleg —, hiszen gyerek és mi is voltunk fiatalok — De ennyire nem rakoncátlankodtam soha! — rikkantotta Dani. — Mit csi­nált a vacsoránál is?! Addig kellett neki vacakolnia, amíg egy hajszál hajján el n­em törte a kávéscsészéjét. Hát ez így nem mehet tovább! Ha aztán az ember kissé meglepkézteti a fickót, akkor ke­gyetlenne­k, emberevőnek titulálják. Pe­dig meg kell nevelni a gyereket, hiszen maholnap felnő és mi lesz vele, ha ko­misz marad?! Egyszer már meg kell ko­molyodnia! Csönd lett. Ezt a pillanatnyi viharszü­netet használta fel Pistike , azt remélve, hogy megjelenésem amnesztiát fog eredmé­nyezni számára, félbeszakította a vizs­gálati fogságát és hozzám rohant evvel a csatakiáltással: — Bácsi, játsszunk vonatosdit! Én le­szek a mozdony. Ám az atyai szigor azonnal megaka­dályozta a ,,filléres gyors“ megalakulá­sát: — Leszel ám... majd megmondtam mi­csoda!! Hagyd a bácsit békén. Majd pont veled fog szamárkodni. Jobban tennéd, ha nagy fiú létedre már leszoknál arról a sok vacak játékról! Azzal ágyba dugták az ipsét, hogy ko­molyodjon. Mi ellenben leültünk egy kis bridzsre, mert elvégre is az ember meg­lett korban már nem játszhatik vonatos­dit, hát bridzzsel szórakozik. Bár utólag kissé megbántam, hogy nem maradtam a vonatosdi mellett, mert azon aligha vesztettem volna el hat pengőt, míg ez­zel a komoly, elmefoglalkoztató művelet­tel igen. Daniék bridzsben verhetetlenek. Természetesen 11 után felkerekedtünk és egy kis üdülésre letelepedtünk az egyik kávéházban. — Az ember annyit dülöng, lót-fut, ro­botol egész nap — mondta Dani — hát igazán ráfér egy kis szellemi pihenés. Már kitűnő hangulat csapongott a te­remben. Alighogy beléptünk, tizen is szí­nes papírgolyókkal kezdték bombázni a fiatal, szép Daninét és negyedórán belül valakinek sikerült is úgy szemen bagy­­gyintania őnagyságát, hogy egész este könnyezett belé. — Uggyan, fiam, hát mit csináljunk — mosolygott Dani, amikor a panaszkodó neje dühöngött — elvégre ez csak játék, hecc s az ember igazán nem tehet ilyen véletlen incidensről. Majd én is úgy igyekszem, hogy valakit jól fejbe trafál­­jak, így aztán mi is hárman gőzerővel kezd­tünk dobálózni. A szomszéd asztalnál az ősz tanácsos irgalmatlan hamisan és hango­san sípolt állandóan egy papírfurulyával és közben vígan lengette a tarkóján levő vörös fezt. Sajnos, nekünk már in­dián tolldisz jutott, mert a vendégek addigra mind megvették az érdekesebb csákókat. — Szivem, szemet szemért — előzé­­kenykedett Dani és vett a feleségének egy néger álarcot, amit az asszonyka rögtön fel is erősített és attól kezdve nem könnyezett többé a szeme. Csudára festett a két dagadt fekete szemmel, annyi biztos. És kapott mel­léje még egy tülköt is, amelyiknek ha billeg,tette­d a lyukjait, ezt sivitotta: ámuiuiuiéééin­. Persze fülrepesztően! — összetörted a szívemet, Maca! — bömbölte a legújabb foxtrott szövegét egyik asztalinál egy virágos kedvű tár­saság és stílszerűen minden sor végé­nél poharat vágtak földhöz. — Ez aztán mulatós, a teremfáját! — irigykedett Dani szenvedélyesen — nőt­len koromban magam is sokat kultivál­­tam. Valóban igen nettül viselkedett a tár­saság, mert erősen birta pénzzel. Össze is törtek ott nagyhirtelenében vagy tíz­­tizenöt pezsgőspoharat. De az már nem volt szép, hogy később, amikor a papír­­golyóik elfogytak, pogácsával kezdtek el dobálózni, ami ugyan eredeti ötlet volt tőlük, de szerencsétlenségre összetörték az egyik vendég szemüvegét. Igaz, hogy bocsánatot kértek utólag, de mégis . . . — Hej, amikor mi pezsgősüveget vág­tunk bele a tükörbe és szétszedtük jó­kedvünkön a zongorát, de szép is volt! — lelkesült Dani néhai urfikorának du­haj emlékein. — Hiába, ma már ritka az ilyesmi. Nincsen se hangu­lata az embereknek' — No még csak.^ftt^. Tljcc, hogy újra hozzákezdj a .i rí­­psh&z és lumpo­láshoz! —. . ^ Daniné ajká­ról — manfcaiemi ,gknyal hozzátette. — A hetyMK^tlSgt a msfiaálnak nem akarod megbocsmatol, de Viagaa kedvet kapnál hozfSJ .. • — Jwlek.^ kérlek, én csak a múltat emle?I|Am és ezért még nem kell mind­járt leinteni az embert. Én tudom, hogy mivel és tartozom a karomnak, de az a gyerek is tanulja meg, az élet nem ék­- IRTA: KINIZSI ANDOR Lapunk mai száma 16 fillér

Next