Nemzeti Ujság, 1935. június (17. évfolyam, 124-146. szám)
1935-06-01 / 124. szám
Flandin francia miniszterelnök lemondott Fernand Bouisson kapott megbízást az új kormány megalakítására Voinovich Géza kormánybiztos távozik a Nemzeti Színház éléről Az új igazgató: dr. Németh Antal A francia árnyék (I. A.) A frank halálos veszélyben, percenként 1,061.666 frank értékű arany özönlik ki az országból, hatvankét és félmillió frank azalatt, amíg Flandin a Kamara szerdáról csütörtökre virradó kísérteties ülésén beszélt. Új és új ájulási rohamok között, sínekbe pólyáit tört karját néha egy-egy tétova és fájdalmas gesztusra emelve, tízpercenkint kapott injekcióból merítve fizikai és idegerőt, hogy be tudja terjeszteni expozéját a frank megmentéséről és a rendkívüli felhatalmazásért könyörögve az éjszakai ülés lámpái alatt, miközben expresszvonatok száguldanak kint az éjszakában a menekülő arannyal kifelé. De az arcok vele szemben mint a kő. A számtalan pártra és frakcióra széthasadozó francia parlament magában már megbuktatta Flandint, a kormánybuktatásra összeállt klikkek és erőcsoportok már a miniszteri és államtitkári állásokat osztják fel képzeletben s könyörtelenül nem törődnek a megbuktatott kormánnyal és az igazi vesztessel — a megbuktatott frankkal. Pedig Franciaországnak, az átlagos francia polgárnak aligha lehet nagyobb ügye, mint a frank veszélye. A francia polgárság egész gazdasági és lelki alkata a takarékosságra és a tőkegyűjtésre van beállítva, a polgárság és a kispolgárság szinte csak egyedül Franciaországban burzsoá, a szó ama teljes értelmében, amely magában foglalja azt a mellékzöngét is, ahogyan ezt a szót egy más világnézeti táborban használni szokták. Mégis ebben a pillanatban, amikor a frank csatája a legválságosabb, amikor az ütközet a leghevesebben dúl, amikor a titokzatos nemzetközi kontremin nagyszerű stílussal rohamozza meg az összes hadállásokat, a frank ügye gazdátlan. Pedig minden perc több mint egymillió frankot ér — s huszonnégy óra múlt már el a frank-pánik kitörése óta. Az a helyzet, amit a frank válsága feltárt, helyesebben szólva újból a világ elé tárt: félelmetesebb és aggasztóbb, mint maga az anyagi része az ügynek — egy félelmetes lellki és politikai válság, amelynek árnyékai némáik és sötétek a kamara padsorai felett, amikor a képviselők először leszavazzák Flandint, másodsorban pedig meg fogják adni a felhatalmazást Bouisson-nak, a kamara eddigi elnökének, aki megbízatást kapott a kormányalakításra. „Ha ezt a kormányt megbuktatják — mondta tört hangon Flandin, két injekció között — akkor a parlamentarizmus rendszerét diszkreditálják ... A következő kormánynak úgyis meg kell adni a felhatalmazást De akkor már késő lesz ... Nem tudják elkerülni a frank aláértékelését ...“ • Nos, a kamara megbuktatta Flandint, a válság huszonnégy órája alatt egymilliárd aranyfrank értékű aranyat engedett elfolyni az országból és diszkreditálta ha nem is a parlamentarizmust, vagy akár csak a francia parlamentarizmust is, de mindenesetre a francia politika hatalmi és formai rendszerének azokat az erkölcsi és organikus hibáit, amelyekkel apró politikai klikkek összefogásának és állások szétosztására való megegyezésének játéka lehetett, huszonnégy visszabozhatatlan Óra a frank marnei csatájában. Ami kissé a francia presztízs veszélye is, mert az egész Európa elbámultan látja, hogy vezető nagyhatalmának belső politikai egyensúlya milyen ingadozó s hogy a francia géniusz sugárzó fényei mellett milyen súlyos árnyékok lappanganak a francia arcon. Mert hisz itt, ebben a pillanatban már nem az arany menekülésével van baj. Az arany a pénz legvégső szimbóluma, a maga nemzetközi és titokzatos életét éli és mint a libella légcseppje, az egyensúlyi helyzetet mutatva libeg országról országra, és különben is a most menekülő aranyat éppen a francia gazdasági terület biztos volta miatt hozták ide, Franciaországba. Arról van szó, hogy Franciaország ezt a legnagyobb érdekét, a maga nagyszerű gazdasági biztonságát nem tudja megvédelmezni egy súlyos és hirtelen megrendülés idején, mert a helyzet abban a pillanatban politikai imponderábiliák játéka lesz, klikkek és koztémák megegyezése, parlamenten, sőt politikán kívüli kis hatalmak öncélú játéka. Százötven év múlt el a Nagy Forradalom óta, de Franciaországot még mindig a jakobinus klubok kormányozzák! Micsoda szörnyű ez a tűzvész, amellyel ez a jakobinus tűzvész összeégette Isten Franciaországának fehér és arany liliomait, égő tűzfoltjai al rászivárogtak minden társadalmi osztályba, s azonkívül sivataggá tették a francia politikai élet területét Micsoda töréseken és eltorzulásokon mehet át ott a nemzet akarata, míg a választótól a parlamentig ér, menynyire kiirthatja a politika erkölcsi erőibe és idealizmusába vetett hitet, amikor a legsúlyosabb harcnak, a francia milliárdoknak hullahegyei felett is akadtak fontosabb kérdések a parliament számára. Pedig negatíve mégis csak igaza van ennek az állásfoglalásnak. Franciaországnak — amint éppen ebből az esetből látszik — valóban vannak fontosabb kérdései, mint a frank és csatája. Csakhogy ezek a kérdések nem a frankra vonatkoznak, nem az aranyra, nem is a parlamentarizmusra, sőt még talán nem is a poli- HALOTT LEVÉL Amint az íróasztalomat rendeztem, elém bukkant egy régi levél. Se kezdete, se vége . . . Csak annyi bizonyos, hogy egy lánynak írtam . . . • Diákkorunkban az intézetben Mindszentek után a táblára szoktuk felírni a karácsonyi vakációtól elválasztó lápok számát s napról-napra harsányan megéljeneztük az ajtónállót, amikor óra előtt krétával odavetette a tegnapi számot, áthúzta és melléje hatalmas vonalakkal felrajzolta az aznapit, amely eggyel természetesen mindig kisebb volt a tegnapinál. Közeledett a karácsony. Fekete táblán ez a fehér szám mindent jelentett. A kigyuló karácsonyi gyertyákat, a megsűrűsödött szülői szeretet forró ölelésbe robbanását, bejglit, dédelgetőét, gondtalanságot, boldogságot, otthont. Ugyanezzel a sóvárgással írtam fel én is Maga miatt a számokat. Különleges szertartással kezdődött a napom. Ahogy az ébresztőóra elberregte nótáját, első öntudatos gondolatom hat hónapon át a naptárra szaladt. Vége a tegnapi napnak. Már csak száz, már csak negyven, már csak huszonegy, már csak három nap! Azutáni! Minden reggel kitártam az ablakomat. Túlkiabáltam a szél eüvöltését, az eső zúgását, belevilágítottam a ködbe, megolvasztottam a hópihéket forró tenyeremen, felmosolyogtam a szelíd bárányfelhőkre és minden reggel hat hónapon keresztül elmondtam, így kezdtem a napot: szeretem. Tudtam, ha tavasszal a szél barna hajába kócol, az üzenetem. Télen a hópihe parányi cseppé olvad az arcán, a könnyem, s az elmúló tél köde sejtelmes homályt teremt a szeme előtt, az én sok miértjem. Minek ez a megpróbáltatás, ez a hat hónapos próbát Szeretem. A nyár bárányfelhőiből mosolygott magára a vágyam: végre jöhetek. Télen kezdődött a próbám. Állhatatosan átvészelte a tavaszt, akácok, jázminok, orgonák, bodzák, ruganyos lépésű lányok, megújult fiatalságukban tündöklő igézetes asszonyok fullasztó, illatos tavaszát. Megérte a nyarat, hársok, mályvák, rózsák nyílásával és aztán, végre száguldva, tülkölve rohantam a Tisza felé. Január harmadikán, délután hat óra öt perckor kötötte rám ezt a félesztendős próbát. És július harmadikán délután hat órakor álltam meg a házuk előtt. Kézfogás, dadogó üdvözlő szó és mentünk is a kerti ház felé. Apró virágágyak között mentünk, emlékszem, megsimogattam egy kókadt muskátlifejet, emlékszelm, ahogy ropogtak a lábam alatt a kavicsszemek, rettentően sajnáltam őket. Boldog voltam. Minden úgy történt, ahogy elgondoltam. Várt a ház előtt. Apró virágos kék ruhát viselt, hátrafésülte rakoncátlan haját, amely így szabadon hagyta fehér oiros homlokát. A négy fal szorító közelsége helyett a kerti házba vitt, ahonnan messzire lehetett látni a tiszamenti füzesekre,amint ágaikat áztatják a vízbe, a kanyargó folyamágra és érezni lehetett a csendet, amelybe minden emberi indulat maradéktalanul elfér. A többit is tudtam előre. Főpróbát tartottam az után s mikor az utolsó egyenesbe fordult a kocsi, a motor is zakatolta már, mit mondok én, mit mond Maga. Régi-régi egyetlen csókjának íze csiklandozta a számat puhán és melegen. Aztán a kerti házban megnéztem a karórámat: — Hat óra hat perc. Letelt a félév. Szeretem. Magának nem kelllett volna mondani ___ . * semmit, csak oda kellett volna adni a kezét s én magamhoz húztam volna, hogy két csók között magára zúdítsam hat hónap magamba fojtott és most sustorogva kitörő rengeteg mondanivalóját. De maga beszélt. — Én is szeretem. A keze után nyúltam, de nem értem el. Csöndes szavait hallottam újra: — Pedig nem hiszem, hogy szeret. Mégis szeretem. Tudja, milyen nagy dolog ez. Rémülten és bután nézhettem magára. Emlékszem, nem mozdult a nyelvem, megakadt ez agyam. Annyi gondolat torlódott egyetlen pillanatban egyetlen, irányba, hogy végzetesen elállták a kisutat. Nem tudtam szólni. Maga beszélt: — Elment, tehát akart felejteni. Tehát nem örömnek, hanem tehernek érezte a szerelmet, amely felém húzta. Szabadulni akart tőle! — Maga akarta. — De maga vállalta. — Fontos ez? Szeretem. — Fontos. Megvetném magamat, ha elfogadnám azt az érzést, amelytől szívesen megszabadult volna, ha tudott volna. Annyi, mintha áldozatot fogadnék el. Könyöradomány nem kell. Ugye, jól emlékszent minden szóra? Ugye, pontosan így múltak el ezek a szörnyű percek? Leírtam őket, mert hajtott valami titkos vágy. Ezek a gyötrelmek egyszerűen nem fértek el bennem. Most kicsitkönnyebben vagyok. A sok valósziűfigitis forró és gyötrő érzés hűvösen néz rzám a józan papírról. Fájdalomcsillapító kellett. Most csak zsong a seb. A*szaggattás elállt. Azután bocsánatot kell kérnem. Engem akkor elöntött az indulat. Az öklöm felsiglé indult. Ne haragudjon. Örült voltául. Bocsásson meg, hogy ordítottam, asogy nem tudtam mást mondani, mint ezt Jói orromba*, ökölcsapással felérő gorompbaságot: szamár! Valahol az országúton tapostam már IRTA: saád béla Lapunk mai száma 16 fillér ■ C* JfeLf' JUHI 1 Koncentrációs feormány atahal Franciaország^n ^ MiM.év*séld n cwn. lÉjK fp & ft n. f é E* c ft— Vált°gesennye~ XVII. évfolyam 124. szám + SZOMBAT + Budapest 1935 junius^ hawdttat