Nemzeti Ujság, 1935. augusztus (17. évfolyam, 173-197. szám)
1935-08-01 / 173. szám
_ Elvi megegyezés Génfben az kérdésben Időjárás — — — — — - — 71 JI/bieonológiai Jwl6Ql6l6nt Intézet jelentése: ^ _______ _________ jmer Bornemisza Gészsssrgi HkTUl17m !»»? mIH Ifi BS’ SJI I iv\ M ¥ sebb eső. Ti hö- Jf 11 Ifi w iaa MM __ ISI fül ül Hl J HSV, 18 kormány - Renmérsé fi let már AS JmBL deletet adtak ki lassan emelked. ... „ ' /»* burgonyani fog XVII. évfolyam 173. szám + CSÜTÖRTÖK + Budapest 1935 augusztus 1. nap éröl *e ‘' A világ legfiatalabb pilótája, a 13 esztendős Mariano Urritia, aki bátyjával együtt konstruált saját gépén szokott repülni Setafe spanyol városkában Mansfeld Géza, a pécsi egyetem rektora II. oszt. magyar érdemkeresztet kapott László Géza, a kereskedelmi minisztériumban minszteri tanácsos és Schmaderer Oszkár, a budapesti XIV. kerület elöljárója lett Az örök nomád (k. m.) A civilizáció mindenütt helyhez kötötte a társadalmakat és a polgárosultság eszközeit. Van azonban éppen a civilizáció főtényezői között egy örök nomád, egy nyugtalan, vándor, aki nem ismer megállást, rövid pihenőkre tér be csak valahová, nehéz becsalogatni, de még sokkal nehezebb megtartani, alig melegedett meg valahol, gyakran éppen mikor legkedvesebb volna, rohan tovább új fedelet, új barátokat keresni. Ez a nyugtalan vérű vándor, ez az örök nomád, a pénz, a vagyon. Most tették közzé a belvárosi adófizetők névjegyzékét, s a Nemzeti Újság is közölte — és ez a névjegyzék csak újabb bizonyítéka a vagyon állhatatlan, nomád természete mellett. Mert ezt a névjegyzéket böngészve, fájdalmasilletésléssel kell megállapítanunk. jjagy belváros régi, közismert^pa£r^e csalán al a magyar polgári középosztály legkivóbb oszlopa^ a nemzeti vagyonosod^8 munka*® úttörői sorra eltünedeznek .a ^eS" adófizetők névsorából. Hiába késük ma a régi, patinás, magyar erdemektől csengő neveket azok között, akik tízezer pengőnél magasabb jövedelmi alap után fizetnek adót. Uj, ismeretlen, egészen más hangzású nevek szerepelnek ma ezen a listán. A régieknek a hűtlen vagyon nyomában távozniok kellett. A Belváros régi nagy palotái még ott állanak, mint egy nagy magyar korszak beszédes tanúi. De a tükörablakok mögött, a drága kárpitok fedőinek meghitt homályában, hasztalan keresnék már az egykori gazdákat, akiknek családi története, hagyományai szorosan összenőttek ezekkel a hallgatóságokban is sokatmondó kövekkel. Mondjuk, a hűtlen vagyon ritkán állja a harmadik nemzedéket, a negyediket pedig már alig-alig szolgálja. De akármilyen ridegen állapítja is ezt meg a gazdasági törvényszerűség, mégis van az ilyen tisztességben, termékeny munkával, termékeny célokra összegyűjtött vagyon szétmorzsolódásában valami megrendítő. A polgári vagyon pusztulásának tragédiáját csodálatos művészettel írta meg a németek nagy regényírója, Thomas Mann Buddenrockék című hatalmas regényeposzában. Hány ilyen Buddenrocktragédia sír felénk a Belváros palotáiból! Hány szétmállott, más talán kevésbbé méltó kézbe vándorolt magyar polgári vagyon siralmas éneke zokog fel itt! Igaz, lehet talán arra is hivatkozni, hogy a Belvárosnak ma már nagyrészen City jellege van. Átalakult üzletessá, ahol a magánlakások helyét bausok, forgalmi irodák, vállalati központok foglalták el. Az is igaz, hogy sokan voltak a ’vagyonos magyar köjéposztályból, akik ma költöztek. Buda és a gyedek az utóbbi időben erősen iták magukhoz a főváros tebb lakosságát. De semmi esetre ,an mértékű ez az átköltözés, mint amilyen gyökeres a vagyonok vándorlása következtében az adófizető névjegyzékek átalakulása. Különben hasonló tüneteket mutat majd a többi kerület egymás után nyilvánosságra kerülő adófizetőlajstroma is, jeléül annak, hogy itt általános jelenségről van szó, nem egykét család tragédiájáról, hanem egy egész osztály, a magyar polgári patrícius rend egyetemes katasztrófájáról Igaz, nem az az osztály az egyetlen. A válságoknak egész sora szántott itt végig. Nincs réteg, nincs foglalkozásu( ág, amely meg ne érezte volna az idfők'* ) rettenetes rengését, a viszonyok vég- s zetes változását. Kis- és nagygazda egyformán nyögi a nehéz helyzet igi-^áját. Az ipari romlás fenn, a munkanélküliek tízezreire, sőt nagyiparos társadalmakban millióira vezetett az alsóbb rétegekben. De talán egyetlen réteg sem volt, amelyet oly gyökeresen kezdett volna ki a baj, amelynek lehanyatlása, elvagyontalanodása ilyen egyetemesen következett volna be. Itt valóban nemcsak egyesek pusztultak, nemcsak családok szegényedtek el, hanem pusztulófélben van egy egész osztály. Éppen az az osztály, amelynek itt története van, amelynek múltja és hagyományai szorosan öszefüggnek a főváros fejlődésével amely színes, meleg és nagy emlékeket állított itt kövekben éS fiWVfllflwn e Amuly-rjfil JJ g rf-TT vett maholnap csak bt. ti f/¡«nevek tát* iói -aL ui* hjgy-egy tunOT -lV eltűnt név fogalom volt Budapesten « a család, mely ezt a nevet viseli, orui ma, ha valamelyik tagjának egy fogalmazói állást fog kiverekedni, mint családi létalapot, hangok, bűvös szavak, érzelmes szerelmi dalok foszlányai futkostak bele a fülébe... Akkor éjjel nem hunyta le hosszú pillájú szemét, mert rádöbbent arra, hogy őt ijesztő papjával szerelemmel senki sem szeretheti... Reggel, korán, kínzásos szomorúsággal ébredt, mert alig aluszkált talán egy nóta hosszat. Künn alázatos csenddel szemetelt az eső, de kíséretében ha csak egy villanásra is, mégis kisütött a nap. LEHULLOTT ÁLMOK nagymihály Sándor Úgy teremtődött, mint gyermekszép-ség. Még ködös létezése előtt aranyporba mártották a haját és a tavaszi ég kékes ibolyaszínét hintették el csodálatosan nagyra kerekedett szemében. De aztán jött a bóbiskoló kedvű dajkája és egyszer, jaj, havasvilágú és sírásos emlékű karácsonykor (a túlsó szobában már csak az angyalhaj bárányfelhője hiányzott a Jézuska szépséges fájáról) el-elbámészkodott és leejtette a karjáról. Hosszú hónapokig, lassan cammogó évekig hurcolgatták a karbolszegi kórházakban. Acélvázas ágyacskából kukucskált ki és ha mozdult, nyikorogva nyögdécseltek a hátegyenesítő, ezüstfényű abroncsai. Később, sokára a hetedik tavaszán lábra is kapott, de óh, csufságos púp csökönyösködött a hátán. Ha járt, szöszke kis feje előrebukott és hosszúra nyiladozó szempillái alól különös szomorúság ködlött. Csak akkor csodálkozott rá az emberekre, ha ült. Otthon nyurga lábú karosszékien trónolt és beállították az emeleti ablak alá. Alant a milliós város nyüzsgött. Nyáron rikító tarkaszinek, télen ólmos szürkeség és locs-pocsban fázott a világ. De mindenhol sok, sok erdőnyi ember. Ki magasabbra nyúlt, ki alacsonyabbra. De sehol egy hajlott, görbült, könyökével falat súroló púpos ilyenkor szorongó kis szívét simogatta. Az szegény fájdalmában majdnem kiszakadt ... De milyen jó is, hogy olyan kurtalábu, röpke egy nappal. A konyhaszagú, harangozásig nyújtózkodó délelőttre hamar rábukik az álmos délután és siet, vágtat a villlanylámpás este, amikor aludni és álmodni lehet. A túlvilági hímes réteken viglágoskedvű pajtásokkal hancúrozott, majd csak fordult jegyet, a párnája csipkéjébe nevetett és már lenn visongott a csörömpölő villamosok mellett, egy szélesmellű utcán, száz gidakedvű parti közt: épen, egészségesen, veszejtőn, rakoncátlankodva. Otthon dugdosták. Az iskoláknak csak vizsgált borongós idejénlátta színét, így magányos, társtalan lélek maradt, mert ugyan ki játszana főzőcskét egy csúnyán csúf kis púpos lánnyal. Senki. És ő ezt tudta, meg hallotta is. Anyu a család szégyenét látta benne, ki miatt nővérei nem tudnak férjet fogni. Otthon csücsülnek és várnak, várnak. Mind csak miatta. De ő mindezekkel nem törődött. Bezárkózott a szobájába. Tanult. Bámulatos nyelvérzékével szinte hónapok alatt világ nagy nyelveket végzett ki. A gimnázium alsó osztályaiból — persze magánúton — remekelt és olyan szomjas tudásvágy szállta meg, hogy két könyvtárat falt fel, alig évek alatt. Miért és kinek tanult? — tudakolták tőle. Magamnak — felelt kényszeredetten. De még benső énjének sem tudott komolyan számot adni arról, hogy egykoron, majdan, mitévő is lesz ezzel a rengeteges tudással. • Már a hetedik gimnáziumi évét jegyezték be vizsgakönyvébe, amikor szokatlan visszásságok hullottak bele agyonrendszabályozott életébe. A lármás estéjű utcájukban ekkor, ezen a veszejtő tavaszon, friss, irigyetsimogató szellő kódorgott. Tudja Isten, honnan, talán tulnan a Dunán, a csillámos hótakaró alól fellélegző hegyekből, ibolyaszagot porlasztott a szél. A téltől elszomorodott nők menten kiszínesedtek. Könnyű felöltőjében sóvárgón szimatolt a téli bálok hőse. A korcsolyázó-bajnok hódítási színterét az aszfaltra helyezte át. Éhesen nyíltak a gondosan el-eltömött ablakok és Szegényke is mit sem sejtve, sokáig birkózott az egyik makacskodó ablakszárnnyal, míg az engedelmeskedve nyilt-nyílt kifelé. Az utcán szelíden ringatóztak a kifeszített villanylámpák és az egyik hosszú fénycsóva árnyakában szelíden egymáshoz simulva andalgott egy fiatal pár. És ő látta őket. Vagy talán nem is. Ki tudja már? De ahogy roppanásig figyelt, titokzatos tengermélyről rohantak rá a könnyek és ha akarta, ha nem, lentről, a tavaszi utcából . Mert úgy jött a sorsa, hogy a közeli könyvkereskedésbe iskolai füzetért maga ugott át és a bekötéshez mindjárt fedőlapot is vásárort. Csak kék szinűit tudok adni — udvariaskodta a kereskedősegéd és rácsodálkozott. — Olyan nefelejcskék szépet, mind a kisasszony szeme! — Ez szemtelenség — akarta mondani, de piruló zavarában csak szédült és künn az utcán ha el nem rántják a felé lihegő autó elől, talán alá is kerül. Mert se látott, se hallott égigérő boldogságában és otthon, sokára, csak úgy ahogy tért magához. A tükrét kereste, belecsókolt a szemével, mire megnyugodott: — Soha olyan kéket mint az én szemem! — Olyan szép nefelejcskéket, mint a szemem! Ezt írta le milliószor az új iskolai füzetébe és ha akarta, ha nem, álmában a kereskedősegéd gyújtogatott. Az álom romantikus színeket kevert el agyának palettáján és festette nagyvonalúan, regényesen. Az a szegény zöldfülű kereskedősegéd, csak a megszépítő álomban tűnt ki róla — gazdag, csodagazdag, jócsaládból szakadó, igazi urifiú és csak munkaszeretetből álldogált az üzletben, talán azért, hogy őt kiszolgálja. Semmi másért. Csak egyedül érte. is. * E naptól kezdve, ha csak tehette, beosont az üzletbe. Csak egy pillanatra és boldog volt, ha láthatta. Boldog, nagyon boldog. Végre-végre valaki. Egy férfi... És egy este üzletzárás táján szorongva állt az árnyéktól halkított túloldalon. Látni akarta munkaköpeny nélkül. Kiváncsi ! Lapunk mai száma 16 fillér