Nemzeti Ujság, 1936. június (18. évfolyam, 126-147. szám)
1936-06-03 / 126. szám
A katedrájától búcsúzó báró Korány Sándort ünnepelték az Orvosi Nagyhéten Szmrecsányi Miklós ny. miniszteri tanár elős elhunyt Dr. Ruszwurm Rezső mentőfőorvos az egyházi zene terén kifejtett munkásságáért megkapta a Lateráni keresztét Palócz Endre veretlenül nyerte a főiskolai kard- és tőrvívó bajnokságot IIKAROSZ Miért olyan kínzó a tragédiája ennek a kisfiúnak, aki a szeles kora nyári napon a szárnyaira kötött drót- és papírszárnyakon a magtár tetejéről akart elindulni a csillagok felé? A jégóceán fölé, ahol kétezer méter magasban az Amszterdam—Indiai-járat aluminium kolosszusai dübörögnek! Óriásszárnyak, lebegtető szerkezetek és sokszáz lóerős motorok helyett rábízni magát két vézna gyermekkor szárnycsapásaira és az akácfás pusztai utak felől kerekedő szélre: ebben van valami rettenetesen emberi, rettenetesen gyermekes — és nem tehetünk róla — rettenetesen magyar. A világ közvéleményét minden bizonnyal nem érdekli, de nekünk nagyon keserű és nagyon szimbolikus ez a gyermeki és magyar Ikarosz tragédia, ott lent a dunamenti pusztán, mialatt pünkösd mindkét ünnepén teljes üzemmel gyártott egyebek közt repülőgép alkatrészeket és légcsvarokat is az angol hadi nehézipar; mialatt Franciaország most építi ki a levegő tengerén át a repülő útvonalak acélhálózatát a maga gyarmati világbirodalmához; mialatt Itáliában a keletafrikai háború befejezte alkalmából még tartanak az ünnepélyek: egy új légi nagyhatalom ünnepli repülőflottáját, amely győztesen harcolt az északafrikai hegységek alpi hágóinál s számának és erejének rettentő presztízse az anyaországot is megvédelmezte. Annak idején milyen keserűen elmaradtunk a tengerekről, mennyire hiányoztak szellemünk és politikánk térképéről az óceánok lendülete és távlatai és most ismét mozdulatlanul maradunk eget járó más népeknek a légóceánt átszelő hajójáratai alatt. A terveink és lehetőségeink, amelyek megmaradtak, nem sokkal többek, mint ennek a két gyermeknek vágyakozása, akik drótvázra erősített tollakkal és papírszárnyakkal akartak nekivágni a levegőnek a magtár tetejéről. Azzal az örök vággyal, amely már Ikaroszban élt és Ikarosz óta sem aludt ki az emberiség egyetlen nemzedékéből sem s ma a Hollandiától Indiáig vezető légi vonal kényelmes repülő luxus-szállodái alatt is az ikaroszi kezdetlegességgel kísérti az utat felfelé. Semmi kétség: vannak nagyszerű és derék vitorlázó repülőink, sőt van kitűnő repülővállalatunk is, amely elegendően, sőt bőkezűen látja el a levegőn át lehetséges forgalmunkat Nyugat felé, de ez a gyermeki és fájó ikaroszi tragédia mégis a villám robbanásával világít meg egy szegény és zárt magyar helyzetet: azokon túl már csak a gyermeki vágy és tapasztalatlan heroizmus tárja az egek újonnan megnyílt tartományai felé a maga vézna karjait. Hol van a mi óriás Zeppelinünk, amelyet egy szintén bilincsbe vert nép kovácsolt ki, szinte a saját megalázottságából, fáj-igf Jfől , dalmából és dühéből. Azt akarta megmutatni, hogy ha megrabolták, ha félreszorították is, mégsem tudják megakadályozni, hogy légi rendszabályok bilincseibe verten meg ne építse a maga levegőért való vágyakozásának gigantikus jelképét, az Óriás-Zeppelint és ponyvát vet vele maga a forgó földgömb köré s az óriási testtel kontinensek közti közlekedésben játszva veri le mint utas- és postaszállitó a legyó gyorsabb és legmodernebb tengerjárók úi konkurenciáját. Számunkra ez a kísér J let megszakadt a magyar óceánr emlések,A meteorként felvillanó dicsőségével csak most figyelmeztetnek vitorlázó repülőink diadalai és közvetlenül utánuk a perkátai kis gyermekholttest valamire. Ki tagadhatná le, hogy a korunk heroikus kor, a tizenkilencedik század nyárspolgárisága után új típusok nőnek ki belőle: heroikusak az úttörői, heroikusak az eszmei vezérei, heroikusak a tömegmozgalmai. És heroikus célokat kellett kitűzniök maguk elé Európa összes nemzeteinek, ha azt nem akarják, hogy elvesszenek a népek acélos és gyötrelmes versenyében. A mi társadalmunkat félelmetes vajúdásban és belső válságban érte a kornak és Európának ez a dinamikus heroizmusa, nálunk még az irredentagondolat sem termelt tömegesen és típusnak hősöket és aszkétákat, a gondolat és a tett megszállottjait valamiféle irányban s Trianoni Ország kicsiny méreteihez lassanként hozzászabódott mint tömegtípus, a Trianoni SZIGET Léptei zajára papagájok röppentek föl a fákról. Elgondolkozva ballagott fölfelé a lejtőn, a keskeny ösvényen. A forró levegő mozdulatlan volt; egy-egy zöldeskék hátú bogár szállít el zúgva előtte és beleveszett a tikkadt bozótba. A dombtetőn, a tisztáson, megállt és letekintett a tengerre. A nap dagadtan és kínlódva vöröslött, félig már belemosódva a messzeség határozatlan színű, zsúfolt párázatába. A kikötő és a telep nem látszott a fáktól. A szomszéd domb fennsíkján, dacolva az alkony tragikus és rikoltó színeivel, a hajdani erőd romladozó fala feketéllett. Romantikusan uralkodott a táj fölött, az elhagyatottság méla és elgondolkoztató szimbólumaként. Tetejére vékony földréteget hordott a szél, s a magoktól, melyeket a madarak felejtettek ott, sásszerű füvek, apró páfrányfélék és erőszakos kúszónövények sarjadtak. Most, a lenyugvó nap éles megvilágításában, határozottan ki lehetett venni az indák tekervényes vonalait, a csipkézett levelű páfrányok trópusi fákat utánzó alakzatát, a jövevénytenyészet egész megdöbbentő bujaságát. Ez a honfoglaló növényzet, sziluettszerűségében, még melankólikusabbá tette a rom képét, még jobban hangsúlyozta a múlandóság hangulatát, mely ápolódottan és reménytelenül áradt belőle. Leült a tisztáson, végigdült a vastag és rücskös fatörzsre és maga elé bámult. Ilyenkor ifjúsága homályos emlékei látogatták meg, s elrévedezett sorsán, melyet nem értett: a közelgő este fűszeres illatai elkábították, lelkében egybefolyt az idő, szemei előtt a táj, pihenni szokott egy keveset, aztán visszaindult a telepre, elégedetlenül, méla sóhajokkal, a kezdődő dzsungel tömör és giccses díszletei közt. Mire leért, rendszerint kigyulladtak a csillagok és vöröses tűzzel lobogtak, mint kétségbeejtő kiütések a lázas égboltozat testén. A szálló terraszáról, ahová az európaiak esténkint összegyűltek, belerecsegett a fülledt éjszakába a rádió. Valamelyik ázsiai adó zenét közvetített. Ha ÍRTA: RÓNAY GYÖRGY egy-egy szám véget ért, s a bemondó újat jelentett, az angol szavak öntudatosan és fölényesen pattogtak a lusta levegőben. Ez mindig kellemetlenül hatott rá. Elsietett a kiszűrődő fényben, a telep déli része felé. A hangok elmaradtak, s ahogy tovább ment, egyre erősödve, a malájiak dünnyögő éneke hallatszott, de nem zavarta, inkább még mélyebbé tette a csöndet, így ment estéről estére. Legfeljebb a hold változott. Ha vihar volt, otthon maradt, vagy behúzódott a hotelba. Nem voltak barátai. A barátsághoz idő kell és fehér ember nem maradt egy, másfél évnél tovább a szigeten. Csak ő rostokol itt már huszadik esztendeje. Huszonegy éves volt, kitűnő vizsgákkal és nagy reményekkel éppen indulni készült hazulról tanulmányútra Németországba, mikor kitört a háború. Nemsokára a korosztálya kiképzésére került a sor. Éjszakánkint olvasott, ködös és lázadó hónapokat élt, egyre súlyosodó undorral a „gyilkos kultúra“ iránt, egyre emésztőbben vágyakozva a szűz és békés természet után. Lassan kialakult benne a „szigetlakó szerep“; örömmel vállalta, életének ebben a nagy, döntő válságában, ifjúsága gőzös és talajtalan káoszában. ..A kultúra átok“. — szavalta magában és társai közt a kollégiumban; Európát extázisában sülyedő hajónak látta, melyről ő, magányosan és szegényen, egyedül leválik. Kiszakad a szimbolikus Szigetre, a romlatlan vadonba. A dolgok lassan elvesztették számára józan arányaikat, megpuffadtak apokaliptikus álmai párázatában, s egy hajnalon — a kelő nap akadozva, sárgásan görgött a kásás téli ködben — elhagyta Londont, az ágyúfüstös Európát, a Sülyedő Hajót, egy Csendes Óceánra induló gőzösön. A fedélzeten állt, lobogó pátosszal nézte a tűnő hazai partokat s mintha színpadon lett volna, gyönyörködött a saját pózában, megindultan játszotta a nagy szerepet a mitikus játékban, melynek sokat jelentő címe: Búcsú Európától. Ifjúság! A szerep az életévé nőtt lassan. Akkor nem gondolta, hogy a Sziget börtön is lehet s a hősiesség se fölemelő, ha magányos. Akkor, a távozás hajnalán, egy pillanatra ő volt a nagy hérosz a rivalda fényeiben s a partról könnyesen néztek utána társai, leverten és meghatottan az „örökre“ szívszorító távlatától, aztán kiürült a nézőtér, ledültek a kulisszák, a Szigetről lefoszlott a szimbólum varázsa és csak a szerep maradt meg, értelmetlen és olcsó rabruhául. Itt ült kint a tisztáson, szemközt a rommal, a lebukó nappal és a tengerrel, amikor ezt először végiggondolta, amikor, kimerülve az isszonyú hőségtől, az idegösszeroppanás pillanatnyi őszinteségében, rádöbbent, hogy heroizmusa voltaiképen értelmetlenné vált s a sziget idillje a valóságban kin, téboly és magány. Azt hitte akkor, meg kell őrülnie. Üressé lett egyszerre egész élete. Pisztolyát kétségbeesetten szorongatta a kezében és képek egész sora pergett le előtte: London, hajnal a hajóról, a szálló a szigeten, kártyaparti a holland telepesekkel és az angol kapitánnyal, aztán saját maga átlőtt fejjel itt a dombtetőn, a trópusi bozót duzzadt kulisszái alatt, vére szivárgó csíkjaival sápadt arcán... S ekkor újra hőssé vált, játszva a halállal, szerepe új értelmet nyert maga előtt, nagynak, megindítónak érezte magát, pisztolya golyóit kilövöldözte a levegőbe és vidáman, fütyürészve indult vissza a telepre. Később sokat gondolt vissza erre a végzettel terhes alkonyaira. Valami bajazzói, tragikomikus hetykeséget érzett benne. Ekkor fedezte föl, hogy az életet egyedül a magunk számára játszott szerep teszi elviselhetővé. Nem a közönség a fontos, hanem a játék, az illúzió, amit magunkban tudunk kelteni, magunknak játszunk és magunk tapsolunk magunknak. S ettől fogva esténkint újra meg újra elővette könyveit.. A fehéreikkel alig érintkezett. Busan és lemondóan haladt el házaik előtt, egy-egy hiánytalanul melankolikus legyintés után, mellyel a meghívások elől kitért, úgy érezte, élete sugárzóvá teljesedik, holdszitűen fénylővé s ő meghatottan figyeli ezt a nagyszerű tüneményt. „A szigetlakó“ volt, önkéntes és rejtélyes Cj936 veTvLy * **$*1 4% Schuschnigg Olaszországba utazott / Időjárás flngol ( M Meteorológiai ^ teonxervativ Matéxet jelentése: cbhl wjoafjhihhrhphmhhhhrmbbhhhhb ftej^ris^'jLoft látó• asTKA-ss: IJClf'TL ■ fTfCh' ihSbä-as r Ss NlMILN UJoAll SEprí *rS kétséges XVIII. évfolyam 126. szám + SZERDA + Budapest 1936 június 3 programfö" Lapunk mai száma 16 fillér