Nemzeti Ujsag, 1936. július (18. évfolyam, 148-174. szám)

1936-07-05 / 152. szám

ÁDASBAN irta: Törökné Kovács Hermin Itt, a nádasokban, egészen különös, ismeretlen világ él. Buja, gazdag, sokrétű, örök harcban élő, örökké versengő, éhes, mohó, kielégíthettem Más, ha aranyport hint fölébe a szikrázó augusztusi nap, más, ha szél fodrozza, vihar dönti, eső paskolja, más, ha apránkint kúszik le róla az aszályban szikkadó tó. Mosolygó, derűs, mint játék közt ragyogó gyermekarc, de komor és fenséges, haragos, bosszúálló, irigy. Szeszélyes, változó, irott parancsot nem ismer. Könnyen, kicsinylőn néz át fölötte aki nem ismeri. Mindig ugyanaz — mondja, — aki csak a felszínt látja. A sötéten tömör, fenyegető bugák és szélben cicázó laza nádvirágok sűrűn állanak a hosszú, karcsú szárakon, mindenkor készen összefogó csatára, pajzán mulatságra. Szívós erejében elkapatott, fölényesen bizakodó a nád. Lesimítja magáról a próbálkozó kínzó növényeket, megcsalja, véresre borotválja a támadó emberi kezet. Ám zöld palástja alatt eltűri alázatos rabszolganépét, milliárdjait a mozgó, nyüzsgő rovarvilágnak, portyázó békáknak, halászmadaraknak, karcsalábu, selymes gémeknek, biztos búvóhelyet ad vadkacsának, vadlibának, megveti fészkét annak a jellegzetes madárvilágnak, amely otthont ma már alig talál Csonkamagyarországon. Odaát, a túlsó parton, erdőkoszorúzta, szőllőtermő sziklás hegyek, élesen csipkézett sárgáié tarlók a domhajlatokon; a védett szögletekben apró, bogárhátú házak felett karcsún fehérlő templomtornyok. Elszórt tisztások, barnuló fák, őrtálló magas jegenyék a tó szintje felett, majd ködbevész a messze. Óvatosan simuló hegyhát zeg-zugos vonalú kontúrja. A Velencei tó, Gárdony. Csónakom lassan siklik a hintázó vizen . . . Már együvé rendeződik az itteni oldal . . . Pipacsoshátú, mosolygó kis villák, apró wekend-házak a szivárvány összes színében és a rét virághímes zöld selyme, kacér tornyok, meglapuló bódék; a háttérben lombkoszorúzottan a falu és a felső telep komoly épületei. A nagy strandon fürdőzők sűrűn cikázó raja, de végig, a zöldszegélyű parton, a szárazságban befelé húzódó tó sárgán-szürke, puha homokján, gyermekhadas gödrös tavakat, épít morcos lovagvárakat. Csónakok ringanak cölöpökhöz kötözötten, vitorlások lepkeszárnya fehérült az aranyszegélyü felhőket tükröző vizen. Evezőm csobbanva ir napban szikrázó köröket. Elérem a mérföldeket nyelő nádast. Királyi fényözönben fürdik. Smaragdvize átlátszó és mozdulatlan. Künn hirtelen jött szellő fodrozza a habokat, itt elvész a halk moraj, hogy felváltsa a nádas különös, zizegő muzsikája. A keskeny vizi sikátoron lassan haladok tovább- Csónakom kinyúló földnyelvhez ütődik. Bevonom az evezőket. Nézem a nádas hirtelen megmozduló, izgatott életét. Amott, a víz színén két nagy, riasztóan csúf, szinte nyélen ülő szem meredezik. Nem tudom miféle állat, talán béka, talán hal. Itt-amott sűrű csobbanás. Kicsi, furcsa alakok tekergőznek, úsznak, csúsznak, kapaszkodnak. Némelyiknek aranyfényű pajzsa van, másik ezüsttel gőgösködik, vagy fut szürkén, feketén, zölden, barnán, hol négy lábbal, hol sok lábbal. Mind siet. Vihart érez. Biztos helyet keres. A nád méltósággal, zizegve ring fölöttük. Hová siettek ! Hol az otthonotok? Nád szárán, levelek alján, a nehezen mozduló mélyben, víz fenekén, homokos zátonyok rejtett üregében? Közben, odaát a Meleg-hegyen összebeszéltek egymással a Szélgyerekek. Csinytevő, pajzán, legtöbbször mérges, zordkedvű legények. Előszöknek hirtelen a hegy odvaiból, barlangjaiból, mérgeset mozdulnak, azzal neki a tónak! Látszólag ok nélkül. Se felhő, se közelgő zivatar nem kergeti őket. Perc alatt megmozgatja a víztömegeket. Hallani, ahogyan morog, nyög, sóhajtozik, ahogyan fodrozza, kergeti maga előtt a magasra csapó hullámokat. A mozgás közeledik . . . Pillanat — és más a kép. A nád vizének tiszta emaragdszíne megzavarodik. Elsötétedik, majd fekete lesz, akár a tinta. A madarak vésztjósló kardala elhallgat. Már nem látok állati életet sehol. Elkésett hal pattan fel előttem, amott feltartva fejjel ideges kietséggel vízi sikló kígyózik. Fenn, az égen sötét felhők kergetőznek. A hegyek mögül robbantak elő. Sukoró, lejebb Pákozd, amott Velence gyorsan ölt sötét ködruhát. Villám cikkezik, csattog. Remeg, rázkódik, inog körülöttem minden, egy-egy dördülésre lélekzetfojtottan torpan meg, hogy a következő pillanatban annál hevesebb táncra kerekedjék. Gyors iramban nő a felfokozott izgalom. A nádkévék már mélyen hajtogatják kevély derekukat, előre-hátra csapódnak vad félelemben, de ráfektetik zilált virágfejüket óvón a tövükben meghúzódó állati életre. Felhőszakadás, orkán, ágyuk tömegét csúfoló égiháború . . . A szélgyerekek őrült tánca . . . Gyönyörű ... Még ki sem pihegem az álomszerű látomás meglepetését, még minden idegszálam vele viharzik, pezsdül, még le kell csuknom szemem, hogy magamba igyam a rámszakadó szépségeket, amikor már újra változik a kép . . . Elfutnak a felhők, nyomaiban a vadtombolás, eszeveszett szelek, kinyílik fölöttem az égboltozat. Kéken, sugárzón, melegen. Még reszket a náderdő, még habzik a felkavart víz, de már csobbanva indul prédáját keresni a béka, megmutatja ezüstpikkelyes hátát a hal, előmerészkedik valamennyi rejtőző, apró élet. Odafenn, fehéren ível a sirály és a magasban a vadlibák húznak zavartalan ékalakban ... Odaát, a Meleghegy lebontja ködruháját. Sötét, hosszú foltok újból az erdők, sárga paszták a tarlók, zöld ligetek a kukoricások. Fehéren csillognak a házak, a két tom rím * o r n n ”. Csend, béke, nyugalom. Míg lassan evezek vissza a ragyogó színekben fürdő, hivogató kis telepre az apró villák és wekend-házak felé. hol 1 '’•dog egyszerűségben élnek az emb"’’", és el lehet felejani az év többi tíz hónapjának harcát, arra gondolok, milyen kár, h hogy aránylag olyan kevesen ismerik fel a kicsiben a nagyot, az egyszerűbbé a rejtett nomnnkat ... A nádas virágfeje lengve, búcsúzva integet. Csónakom halkan, lassan siklik, mintha betelt álmokat hordana . . . AMY MOLLISON ELMONDJA hogyan lett óceánrepülő és hogyan csinálja csodálatos és tündöklő rekordjait? London, június hó. Az újságok esztendők óta vastagbetűs feliratokkal szoktatták hozzá az ember szemét Amy nevéhez. A tüneményes pilótanő először mint Amy Johnson, később mint Mrs Amy Mollison minduntalan rekordot javított. Egyedül repült Angliából Ausztráliába, aztán átrepülte az óceánt, majd még később Londonból Capcownba és visszarepült. Természetesen rekordidőben! De akadt egy férfi, aki bebizonyította, hogy túl tud tenni Amyn. Még gyorsabban repült Afrika déli csücskéig és vissza. Captain Tommy Rose neve világhírű volt egy ideig. De néhány héttel ezelőtt Amy visszaszerezte a pálmát: egy nappal és 0 órával megjavította Rose teljesítményét! Sokszor gondolkoztam azon, vájjon milyen is lehet Amy. Beképzelt, vagy fölényes? Fényképei után ítélve nem is látszott csinosnak. Talán 90 százalékban férfias nő? Amikor tegnap délután belépett a szalonomba, alig mertem hinni a szememnek. Igazán szép, fiatal, kitűnően öltözött. Karcsú termetű és elegáns, teljesen nőies asszony üdvözölt személyében. Oly egyszerűen és közvetlenül beszélgetett, mintha egyebet sem tenne, csak nagyvilági látogatásokat bonyolítana le. Keze olyan ápolt volt, mintha a levélírás volna a „legnehezebb“ munka, amelyre valaha vállalkozott. Néhány közhely után tapasztalatairól kezdek kérdezősködni. Mi késztette eredetileg a pilótaságra? Elmosolyodott. Buzakék szeme felvillant. — Ezt már sokan kérdezték tőlem. Nehéz rá felelni, mert magam sem tudom pontosan. Talán azért lettem pilóta, mert nagybátyám (aki dán származású volt) fiatalkorában megszökött hazulról, s elment matróznak. Később Angliába jött, s karriert csinált. Talán, mert atyám szintén megszökött hazulról, s a klondykei arany „rush“-ben próbált szerencsét. Utóbb ő is hazajött s igen felelősségteljes családfő lett! Kilenc gyermek között én vagyok a legidősebb — sajnos, mind leányok vagyunk. Talán belémszorult a papa és a nagypapa kalandvágya. Anynyit mondhatok, hogy a háború alatt — amikor iskolába jártam — a légi támadások a legjobban impresszionáltak. Állandóan a repülésen és a légi közlekedésen járt az eszeim. Már akkor elhatároztam, hogy ha törik szakad, megtanulok repülni.“ — S mi történt aztán? — kérdeztem én, alig várva, hogy folytassa előadását. — Aztán jött a békekötés, én az egyetemre kerültem és megbuktam franciából, holott francia tanárnő akartam lenni! Akkor a dékán maga ajánlotta, hogy kezdjek közgazdaságtannal foglalkozni. Sikerült idegén jó eredménnyel végeznem. Atyám egyik ismerőse révén kerültem később egy londoni ügyvédi irodába. Eleinte heti három fontot kerestem. Ez nem volt sok, de mivel még mindig a repülésről álmodoztam, sorba vettem azepülőiskolákat s érdeklődtem, mennyiért szerezhetném meg a pilótabizonyítványt Mind sokkal magasabb „tanoncdijjat“ kért, mint amit én a legnagyobb erőfeszítéssel megspórolhattam volna. — Egy nap falun voltam, s ismerőseimmel sétáltunk a földeken. S ime nem , is messze tőlünk, egy repülőgép landolt! Nem álltam meg, hogy oda ne szaladjak: motorhiba miatti szükséglandolás volt. Beszélgetésbe elegyedtem a pilótákkal,s így tudtam meg, hogy az egyik a londoni aviatikai club titkára. Természetesen rögtön megkérdeztem, mi lenne a leglesebb összeg, amelyért pilótavizsgát tehetnék? S az összeg, amit mondott, sokkal kevesebb volt, mint minden előzetes klubbé. Villámgyors számítást végeztem. Legkedvesebb álmom a megvalósulás stádiumába ért! Azonnal jelentkezem, már ott a mezőn a titkár felírta nevemet és címemet, s mikor láttam, hogy csakugyan „sikerült“, magasat ugrottam s az urak nagy bámulatára szaladtam vissza ismerőseimhez! Amy egészen belemelegedett a megélésbe: látszott rajta, hogy még ma is élvezi első sikeres lépésének emlékét. Majd így folytatta: „Néhány nap múlva már lenn voltam a staglane-i, aerodromban, s ott Mr. Black-tól, a legjobb repülőinstruktortól kezdtem tanulni. Minden egyes leckénél jobban élveztem a repülést, s hamarosan tisztán láttam, hogy ez lesz életem fő célja. Ezért is minden filléremet megspóroltam a leckék díjára. Bizony nem is tagadom, hogy igen „rendetlenül“ jártam az irodába. Egyik reggel atyám igen komolyan elővett, mivel barátja, akinek irodájában dolgoztam, panaszos levélben, fordult hozzá gyakori elmaradásaim miatt. Őszintén bevallottam atyámnak, hogy az iroda egy cseppet sem érdekel, hogy soha repülésen kívül mást nem fogok komolyan csinálni — egy szóval: kiöntöttem neki szívemet. A Papa igen kedves és megértő volt. Végül azt ajánlotta, hogy jam ott az irodát — nincs értelme munkaadómat bosszantani. Ő pedig hajlandónak nyilatkozott hetenkint ugyanakkora összeget nekem a panageképen adni, mint amennyit eddig kerestem, s ha azon a pénzen tisztességesen megtanulok repülni, annál jobb. — Azonnal feltölltöztem Staglane-be, S egész időmet aerodromeban töltöttem. Közvetlenül mellette a pilótáknak, egy kis klubbjuk volt, oda bevettek tagnak — s végtelenül boldognak éreztem magam. — Lassan kint megérlelődött bennem a gondolat, hogy egy nagy „non-stop“ repülést csináljak. Beszéltem erről egyik kollégámmal, aki viszont repülőgépet épített. Megígérte, hogy gépét rombizza! Ez óriás dolog lett volna, s igy nekiláttam a pilótavizsga letétele után a hosszú túrarepülés technikájának tanulmányozásához. Amikor instruktorom már igenjó? volt elégedve, ismét elmentem ismerősömhöz— s mit láttak szemeim: a gép, az Én gépem — magamban már igy neveztem — darabokban hevert" A konstruktőr széjjelszedte, hogy jobbat építsen helyette. Majdnem sírva fakadtam! Az összetört gép helyett saját gép . Ekkor megint csak atyámhoz fordultam. Könyörögtem neki, tegye lehetővé, hogy saját gépet vegyek ... Ez 600 fontot jelentett ... A Papa ép oly megértő és jó volt, mint első alkalommal. Kijelentette, hogy az összeg felét rendelkezésemre állítja, ha a másik felét elő tudom teremteni. Később megtudtam, hogy azért ígérte ezt könnyű szívvel, mert meg volt győződve, hogy senki a világon nem fog nekem ilyen célra egy fillért kölcsönözni. De ebben tévedett. Sir Sefton Backen egyik előadására mentem el, aki hangosan és temperamentumosan biztatta a hallgatóságot, hogy foglalkozzanak a repüléssel, aláhúzottan mondotta, milyen szükség van pionírokra, bátor vállalkozókra. Amint hazamentem írtam neki egy hosszú levelet. Abba a levélbe beleírtam minden vágyamat, minden álmomat, nagyszerű tervemet Ausztráliába való repülésre és még sok mindent. Oly izgalomban voltam, hogzt elfelejtettem a levelet aláírni! De Sir Lefton-t épen ez kapta meg, s három nap múlva megtalált a titkára. Vele való interview után elküldött Lord Wakefield-hez, aki mosolyogva hallgatta vérmes reményektől duzzadó beszédemet, és — carte blanche-ot adott! Én szép szerényen megköszöntem nagylelkűségét — de csak 300 fontot óhajtottam igénybe venni. A 300 fontos csekket azonnal kezembe adta! — Ezután jött a készülődés a hatóságok informálása, az út kirajzolása, a landoló helyek meghatározása s egyszeribe csak elindultam. Azóta igen sokat repültem. De soha olyan kockázatos utam nem volt, mint ez az első szerencsés próba! A végtelen tengereket, a legszörnyűbb veszedelmeket rejtegető őserdőket addig csak leírásból ismertem, most azután rájöttem, mit jelent az: egyedül repülni ezek felett. De a fő dolog megvolt: sikerült megérnem a pilótavizsgát és az első non-stop repülést! Amy szinte lelkendezve beszélt. Boldogan.