Nemzeti Ujsag, 1936. augusztus (18. évfolyam, 175-198. szám)
1936-08-01 / 175. szám
Jt 1986 AU6. - 1. )\ 's J Jú Németország is elmegy az öthatalmi értekezletre Időjárás — ~ ' — — 71 budapesti Várható idő• ^ spanyol követjdrds a követ- A ség az ellenforkezö haszon- Wlk mW ihp «Iradalomhoz csatnégy órára: P|a I fii*,« KB HB-A fü ill H 8 fif mk gf lakozott — Meg-Nyugat felöl las-i '1111 SS HnH H 8H pH 1 W semmisítenék az Sui avulás. Tiszái I ill §§§ Ifi SS jjj 1 Ili ül §1 1 ül W addis-acenai lágyengil. TSz eső 1 1H d rail. ÜL zadó csapatokat kelet felé vonul. — Schuschnigg magasabb lesz XVIII. évfolyam 175. szám + SZOMBAT + Budapest 1936 augusztus 1 dóban volt Umberto olasz trónörökös lesz a kék fél parancsnoka az olasz hadgyakorlatokon Miss Perkins, az USA munkaügyi minisztere elnökel a dolgozó nők párisi nemzetközi kongresszusán Dr. Burger Károly egyetemi nyilvános rendkívüli tanár, dr. Makray Imre vegyészmérnök pedig egyetemi magántanár lett Adassák tisztelet__ (s. m.) Megindult már a forgalom a Rákóczi-úton, az összeomlott ház előtt. Megszűnt a kordon, áram kering a vezetékekben, a csapokból folyik a víz, mintha semmi sem történt volna. Szabadon mehet tovább az élet, gurulhatnak az autók és a villamosok, siethetnek a fürgelábúak és andaloghatnak a ráérők, lehet ácsorogni is a kirakatok előtt és vásárolni a napokig zárva tartott üzletekben. A mentők, a tűzoltók és a rendőrök elvonultak, vissza a maguk őrhelyére, a telefon mellé és az utcasarokra, hogy holnap, vagy ha kell, már a következő percben ismét felvegyék a harcot. A harcot, amely egész embert, hősies lelket, bátorságot és önfeláldozást követel a megújuló elemi csapásokkal, gonosztevőkkel, tűzvésszel, házomlással és ezernyi ádáz veszéllyel szemben. A csodálat, az elismerés, a hála és a forró köszönet legszebb szavait szeretnénk most elmondani a névtelen hősök mindegyikének. Csodáltuk őket a gyors mentési munka életveszélyes óráiban, lelkesedtünk és aggódtunk értük, most pedig az a dolgunk, hogy egy nemzet háláját tolmácsoljuk nekik. Van valami nagyszerű elhivatottság ebben a magyar fajtában. Minden hibája, könynyelműsége és széthúzása mellett a veszély jereiben egyetlen emberré tud összeforrni az egész ország és olyan hősöket képes sorompóba állítani, akikre büszke szívdobbanással nézhet fel mindenki. Megnyugtató, nagy érzés ez: tudni, hogy mentők, tűzoltók és rendőrök vannak, akik percnyi kihagyás nélkül éberen őrködnek, pillanat alatt cselekszenek és amire vállalkoztak, azért, ha kell, az életük árán is helyt állnak. Kik ezek a nagyszerű Névtelenek ! Kemény, egész és szelíd emberek, gondos családapák, akiknek lelki világában nem kényszer, hanem átélt belső erő a fegyelem. Csak bele kell nézni az arcukba, amikor a kötelességteljesítés erőpróbáin találkozunk velük. Mi, újságírók ott állunk ilyenkor a közelükben és sok mindent meglátunk, amit a kordonon kívül látni nem, legfeljebb csak érezni lehet. Ott voltunk most is. Láttuk a mentőorvost, a komoly tudóst, aki ezerszer tartotta két segítő kezében széttépett emberek elszálló életét, a fiatal medikust, akinek homlokán kigyulladt a hivatást átérző lelkesedés fénye, a tűzoltót és tisztjét, kezében a csákánnyal saját esendő életét kockáztatva a megroggyant épületpillérek alatt, amint lázas gyorsasággal kotorta félre a törmeléket, hogy élve próbáljon kihozni onnan valakit, akinek a szemtanúk állítása szerint, ott kellett lennie a romok alatt, láttuk a rendőrt, amint az afrikai hőségben nehéz lódenruhájában őrködött életek és vagyontárgyak fölött és hallottuk azt az aggódó, hívó hangot, amely a megtisztított kirakatablak mellől behallózott a romok alá a tátongó sötétségbe, amikor társát, a talán még élő embert hívta. De ott voltunk máskor is, ezer meg ezer helyen. A közvetlen közelből láttunk és hallottunk mindent. Az életveszélyes üzem és akiknek kezébe ezt az életet letette a közösség, minden egyes alkalommal bebizonyították, hogy méltóak a feladatra. Ők méltóak... igen. De felmerül a kérdés, várjon ez a közösség — ami alatt az egész nemzetet és annak vezetőit, akiknek kezébe ez a nemzet hatalmat is adott — átérzi-e és tudja-e, mivel tartozik a polgári élet nagy hőseinek. Az az „egyszerű“ — tegyük bátran hozzá: nagyszerű ember, aki tulajdonképpen állandó haláltáncot jár a nagyváros ezernyi veszélye között, /várjon azzal a nyugodt érzéssel áll-e /minden pillanatban megsemmisüléssel/vagy súlyos rokkanással fenyegető posztján, fut végig lángban álló háztetők gerincén és rohan lélegzetelállító száguldással a város egyik végéből a másikba, bennünket menteni —, hogy a közösség megetette vele szemben a kötelességét? Ha ezt a szót, hogykötelesség, így egyszerűen kimondjuk, akkor az előbbi kérdésre igennel felelünk. Elvégre fizetése, ha kevés is, de megvan. Az ország szegény, sokkal többet aligha adhat. Ezen a kötelességszerű és éppen hogy a puszta életet fenntartó fizetésen kívül és felül azonban az az érzésünk, hogy többel tartozunk nekik. Könnyebbé kell tenni az életüket. A közhatalom letéteményeseinek fokozott figyelemmel kell fordulniok minden egyes embere felé külön-külön és egyénenként. Jogos és méltánylást érdemlő kérelmek merülhetnek fel, amelyeknek ezidőszerint még hangot sem tud adni a szolgálati út fegyelmében az élet- és vagyonbiztonságnak az a névtelen közkatonája. Nekik többet kell juttatni az egyszerű megélhetésnél. Meg kell találni a lehetőséget a pihenés óráinak megszépíté* nk hát'^ ki tulajfont jár a / ott, Jvay/ s lle/ni^— sel/vagy ÉSZAKI HŰSÉG Stockholm messze van Budapesttől, de nem lehet olyan messze, hogy az üzenetek el ne juthassanak egyik városból a másikba.Talán van is közöttünk valami hasonlatosság, amikor az ember Skane felől nézi az esti várost, vagy felmegy a városházai jellegzetes tornyába, egy percre szívén üti valami. Ugyanolyan látvány tárul eléje, mint Budapesten: az ezernyi csillogó fény, mely belevesz a vízbe, a sok csatornába, amelyeken Stockholm épült. Azt is mondják, hogy Stockholm észak Velencéje. Az utas, amint odaérkezik, az első percben megdöbben, mert nagyobb különbséget, mint Velence és az északi királynő között el sem lehet képzelni. Aztán mégis ráébred a csodálatos hasonlóságra és a csodálatos különbségre is. Stockholm is vizen épült, de milyen más épületeinek előkelő szigorúsága, játékos kedvének finomsága, vizének színe, mint az, amit az ember Velencében lát. Velence ragyog, sokszínűen, Stockholm fénylik. Velence vizének színe zöld, itt mindent átfog télen, nyáron, tavasszal, egy kék káprázat. Velence izgalmas, Stockholm bensőséges. Velence forró, Stockholmban örökre otthon tudna maradni az ember. Velence sötét sikátorait néha nem világítja meg semmi. Egy repülőgépre kellene felszállnunk, hogy meglássuk a vízbe omló fények ragyogását. CsakBudapesttel lehet összehasonlítani ezert a téren, csak a Duna és a Dunapart tudja meg ugyanazt az illúziót, amit a Mjalar-tó sok-sok összekötő hídjával. Amiért az emberek Stockholmot az első pillanattól kezdve a szívükbe zárják, az az északi hűség. Legendákat mesélnek el a becsületességről és szeretetről, amely az embereket egymáshoz fűzi. A hűség pedig több a legendánál. Mindenre kiterjed ennek a fogalomnak értelme. Barátságra és szerelemre is. Azt mondják: az északi hűség megdönthetetlen. S aki egyszer találkozott vele, nem felejti el IRTA: ARADI ZSOLT soha s ami a legfontosabb, kitart mellette és a hűség örökre. Én az ellenkezőjét akarom megírni. Nem haragszom Stockholmra és nem bántam, csak egy legendával, egy illúzióval lettem kevesebb s titokban, kegyetlenül, visszataszítóan örültem neki, hogy nem velem történt meg. Ha „déli“ ember felkerül erre a vidékre, amint átlépi Malmőnél vagy Tralleborgnál a határt, egészen más világba kerül. Mi déliek nagy gesztusokhoz, izgalmakhoz, veszekedéshez, érzelmeink rángatódzásához vagyunk szokva. Őróluk odafönn azt tartjuk és azt hiszszük, hogy elzárkózóan hidegek. A déli ember egy-két kisebb mozdulatával sokkal többet hat, mintha idehaza egész érzésskáláját kiöntené. A déli ember fekete szemei, fekete haja és hirtelen lángoló temperamentuma mindenkit megragad, így történt ez abban az esetben is, melyről a krónika szól. A magyar fiatalember hat évig udvarolt a svéd leánynak. Megírjam külön, felemlítsem, hogy a magyar fiúnak nem volt pénze? Ha lett volna, nem tartott volna hat évig. És megírtam azt is, hogy a svéd leány sem volt a svéd mértékek szerint gazdag. (Magyar mértékkel mérve a helyzet egészen más.) Hat éven keresztül mentek a levelek és folytak a látogatások, hol Stockholmban, hol Budapesten. Az északi hűség csodálatos példájára hozták fel előttem is és mások előtt is ezt az esetet. A svéd leány egymás után mutatott ajtót más kérőinek. Várt, pedig mintha bizonytalannak látszott volna a jövő, mintha azok a tapasztalt öregek, akik az ilyen esetekben ítéletet tudnak mondani, sokat jelentő módon néztek volna össze, mikor mi kijelentettük előttük: északi hűség. * Először akkor „rendültem meg“ benne, amikor én vittem üzenetet a svéd leánynak s éppen itt álltunk fent s néztük az alattunk elterülő várost. A svéd mind álmodozó. A norvégekről azt mondják, hogy ők észak drámaírói, a dánok észak színészei s a svédek észak költői. Mind a három nemzet irodalmából ez derül ki. Nincs lágyabb, elomlóbb lila, mint amely Lagerlöf Zehn a Gösta Berlingjéből kicsendül. De az álmok csalókák és az ábrándozás messze visz... Amikor itt hallgattam a svéd leány messzi álmait, csodálatos meséjét, már akkor nem hittem, hogy a kitartás hosszú ideig fog tartani. A valóság túlságosan rideg nekik. Kitartanak a családi életben, de micsoda szenvedések árán! És amíg elhatározzák magukat, mennyi próbán, mennyi kísérleten mennek keresztül. Tudtam, vagy legalább is éreztem, hogy a svéd leánynak tetszik a távolság, amely Budapestet összeköti Stockholmmal. Romantikus képzelőtehetsége kiszínezte ezt, mintha a Tejút kötné össze a két várost. A férfi álmainak lovagja lett, hiszen évente kétszer látta s nem is hasonlított ahhoz, akire gondolt. Azt mondtam neki hirtelen, mikor rájöttem erre: „Most rajzolja le nékem, milyen a vőlegénye?“ Csodálkozva nézett rám. „Hiszen ismeri“ — felelte. — „Igen, de szeretném tudni, hogy maga hogyan ismeri“. És akkor az elképzelés szárnyán elindultak szavai. Csodálatos mese, hihetetlen történet, selyembe és bársonyba, tompa aranyba és ugyanabba a kék káprázatba öltözött fekete fiatalember, ragyogó szemekkel, lépett ki a leány álmainak világából, mint amilyen kék az Északi tenger és a Malaj-tó. Mint amilyen kék télen a hófödte svéd síkság, a dombok és a hegyek. Én is álomban hallgattam és hittem neki. Furcsa érzéseim voltak, hittem neki, hogy hű lesz ehhez a lovaghoz, de sejtéseim azt mondták hogy mégis valami baj van. Aztán többször beszélgettünk. Mindig ezen álmok, mesék táncoltak előttünk. Visszaemlékeztem gyermekkorom meséire, csupa északi mese volt. Északi történeteket tett elém az a jó kéz, amely gondoskodott olvasmányaimról. A hókirályról, annak lányáról, tündérekről és egy ugyanilyen selyembe, fehérbe bár- Lapunk mai száma 16 fillér