Nemzeti Ujság, 1937. április (19. évfolyam, 72-97. szám)
1937-04-29 / 96. szám
Időjárás: Megkezdték a költségvetés vitáját Várható időjárás a következő 24 órára. Mérsékelt szél, változó felhőzet, helyenként záporeső, zivatar• 1s nappali hőmérséklet kissé emelkedikNEMZETI ÚJSÁG XIX. évfolyam 96. szám + CSÜTÖRTÖK + Budapest 1937 április 29 Papp Antal c. érsek, apostoli kormányzó, m. kir. titkos tanácsos lett Konkoly-Thege Sándor gazdasági főtanácsos egyetemi rendkívüli tanári címet kapott Petróczy István ny. repülőezredes, az országos légvédelmi kiállítás rendezője Dr. Szászy István min. osztálytanácsos megkapta a magyar érdemrend lovagkeresztjét A román „munkavédelem (htm.) „Ilyen jogi alkotás még soha Európában nem látott napvilágot.“ Jogosan s a létében megtámadott emberek felháborodásával mondják ezt az erdélyi magyarok arról a „munkavédelmi“ törvénytervezetről, amelyet nyilvánosságra hozott a bukaresti kormány. A paragrafusokba foglalt jogi esztelenségnek olyan megdöbbentő ténye tárul fel ebben a törvénytervezetben, amilyenre valóban nincs példa Európa törvényalkotásainak eléggé változatos történetében. Bukarestből azonban ne vágják a fejünkhöz, hogy a magyarok, mint „jogásznemzet“, mindig jogi elveken lovagolnak, mert itt nemcsak jogi képtelenségről van szó, hanem az európai civilizációt megcsúfoló olyan szégyenletes tervről, amely előtt értetlenül kell, hogy álljon a világ: arról, hogy egy állam kormánya törvényhozási úton akarja kiütni saját többmilliónyi állampolgárainak kezéből a kenyeret. Törvénnyel akarnak kiüldözni műhelyekből, gépek mellől százezreket, a szerszámot akarják kiütni kenyérkereső emberek kezéből, utcára akarnak kergetni százezernyi családfenntartó embert, akik az államnak polgárai s akik számára az állampolgári jogokat alkotmánytörvények és nemzetközi szerződések biztosították. Nem jogi elveken való lovaglásról van szó, hanem arról, hogy egy európai állam hadjáratot indít saját adófizető állampolgárai ellen, törvénnyel parancsolja ki őket munkahelyeikről és bünteti azt, aki ezeknek az állampolgároknak munkát adni mer. Arról van szó, hogy a román kormány törvényt készített a numerus walachicusról, a Vasgárda elferdült agyú sovinisztáinak arról a lázas állapotban megszületett demagóg gondolatáról, hogy az állami és a magánvállalkozás egész területéről kiakarják szorítani a kisebbségeket, természetesen elsősorban a magyarokat. A törvény kimondja, hogy a kereskedelmi és ipari vállalatok személyzetének összetételét úgy kell megváltoztatni, hogy a munkahelyeken legfeljebb huszonöt százalék kisebbségi tisztviselő és munkás maradhat. A többit el kell bocsátani! Ki velük az utcám! Kenyeret adni ezeknek tilos! Nem kivétel még a külföldi tőkével dolgozó magánvállalat sem, mert ennek is csak húsz százaléknyi idegen alkalmazottja lehet, a többi nyolcvan százaléknak csak huszonöt százaléka lehet kisebbségi állampolgár. Az aránynak a fizetésekben is meg kell nyilvánulnia. Sok mindenre el voltunk készülve a kisebbségek üldözésének mesterségében kifogyhatatlanul leleményes románok részéről, de ez a leleményes „munkavédelem“ már túl jár azon a határon, amelyet józan ésszel, — és tegyük hozzá becsületes, emberséges gondolkodással — várni lehetett, még attól a Romániától is, amely verhetetlenül tartja a szerződések megszegésének világrekordját. Mert ha egyebet nem, annyit várni lehetett Romániától, hogy azoknak a győző nagyhatalmaknak kedvéért, amelyek a háborús zsákmányt neki biztosították, megőrzi legalább a szemérmesség látszatát. Ez a törvény azt jelenti, hogy ellentétben a kisebbségi szerződés betűjével és szellemével, kétféle állampolgárságot statuál: a született románok teljesjogú állampolgárságát és a kisebbségek jogtalanná sülyesztett állampolgárságát. Az egyiknek mindent, a másiknak semmit. De akkor azt kérdezzük: hogyan merészelnek Románia államférfiai szüntelenül a „szerződések szentségére“ hivatkozni! Hogyan foszthatták meg önrendelkezési joguktól a Romániához csatolt területek ősi lakosságát s népszavazás nélkül hogyan kényszerithették ezeket olyan állala szuverenitása alá, amely arcuk sapja a vállalt kötelezettséget s most már törvényben veszi el azt a jogot, amelynek betartását a szerződésekért felelős nagyhatalmak garantálták! Milyen alapon birtokolhatja Románia Erdélyt, amely azt a trianoni szerződés és a kisebbségi szerződés jogokat biztosító kikötései ellenében kapta meg? Ennek a törvénynek embertelen szörnyűségét még fokozza az, hogy meg is hamisítja a kisebbségek arányszámát. Ezeknek csak huszonöt százalékot enged a munkaalkalmakból, pedig ez csak Nagyrománia arányszáma, — ha ugyan, ez is nem hamisítás, — míg Erdélyben a kisebbségek arányszáma még a hamisított népszámlálás szerint is negyvenhatszázalékos munkaalkalomnak adna helyet. Hogy Románia kormánya beleavatkozik a magángazdasági életbe s az állam, amelynek semmi részesedése és kockázata nincs a magánvállalatoknál, azoknak egész menetét felforgatja, ha minket nem érdekel, — ez Románi baja. Ahhoz sincs közünk, hogy a magángazdasági élet egyszerűen csődöt mondhat abban a balkáni államban, amelynek született román állampolgárai között sem a vállalatok vezetéséhez és adminisztrálásához szükséges értelmisége, sem a vállalatok fizikai munkájához szükséges szakképzett munkája nincsen. Ez is Románia baja. Nem is mi dolgunk, hogy a fejünk fájjon sí román gazdasági életet fenyegető belső leromlás miatt. Ezért majd megfizetik a románok a tandíjat. Az ellenben a mi ügyünk, de Európa ügye is, hogy a kisebbségi üldözés ennyire elfajult s a világ azon a szellemi és erkölcsi szemétdombon, amelyet Európában új békeszerződések teremtettek, odáig jutott, hogy Románia most már leplezetlenül, törvényben üldözheti azokat a magyarokat, akiket a vak és süket gyűlölet az ő hatalmuk alá juttatott. Ezt az üldözést nem menti az, hogy a 41° CELSIUS Halálország küszöbéről érkezett. 41° Celsius volt a mesgyekő. Most annak a hosszú utazásnak piheni fáradalmait ebben az eldugott, kis svéd halászfaluban, hol az egyetlen valamire való szálloda magányos lakója. Unott arccal ül a rádiókészülék mellett s a levegő hullámai segitségével bolyong a nagyvilágban. A stockholmi bemondó hangja csendül föl. — Következő műsorszámunk: Liszt II. Rapszódia. A hang nyomán, kis szünettel felzúg egyszerre minden hangszer. Mintha csak az ég nyílt volna meg eger-földet rázó dörgéssel, vagy mintha a napégette, szikes pusztán, elszabadult volna a ménes s most vágtatna, dübörögne a sok száz szikrázó pata nyomán. Még hallatszik a tovamorajló zaj, még éget a keményen tűző nap ..., de a szellő már hüvösödik s a láthatár szélén borongó hegyek felett ólomszinü felhők tornyosulnak ... A meleg vastag rétegben vibrál ... Vihar közeleg ... Messziről már kigyúlnak az őrtüzek ... cikkázó villámok száguldanak. Szélirányba dőlnek a nehézfejű búzakalászok ... A pásztor karám felé tereli nyáját, mert mindjárt itt lesz a nyári zivatar ... Villámok hasítanak mély tűzbarázdákat az elsötétült égen. Szivet remegtető mennydörgések váltogatják egymást ... Majd kövér cseppekben lezúdul az eső is . .. Paskolja a föld eltikkadt arcát ... Egy-egy szilaj mén felnyerit, egy-egy háremét féltő füstösnyakú bika felhődül ... De azért nyári zivatar, hogy jöjjön és menjen . .. Előbujik a nap is a sötétlila kárpit mögül. Végignyargal a megfrissült tájon. Az égen már százszinti szivárvány ragyog. Fent, a magasban pacsirta énekel. Illa- IRTA: FORGÁCS FERENC Jos a mellet betöltő levegő. S kampós botjára támaszkodva áll, rendületlen nyugalommal, derűs arccal a magyar föld örök szerelmese: a pusztai pásztor. Pár pillanatig dermedten ül a helyén. Majd hirtelen mozdulattal kikapcsolja a készüléket. — Ezt a hangulatot nem szabad, hogy megzavarja valami is — gondolja. Nyugtalan lelkébe béke, megelégedettség költözik. Az ablakhoz lép. Sarkig tárja. Kint már az északi tavasz bontogatja szárnyait. A hosszú tél emlékét csak a hasüveges hegyóriások hirdetik. — Milyen jó élni! — szakad fel ajkán a szó emlékezetében képek, események vihar zannak át s egy név: — Amelita Carso! Percek tört századrésze alatt végigszáguld azon az útón, melynek leheletnélküli rohanására az a vasúti szerencsétlenség tett pontot, mely majdnem az életébe került. Mint összetört roncsot szedték ki a romok alól. Ott lelte halálát Amelita Carso is, a szép és szőke olasz énekesnő, aki mindent: tavaszt, életet, mát, holnapot, jövőt, boldogságot jelentett Kelemen Zoltán számára, mióta meglátta a budapesti Vigadó hangversenypódiumán. Mennyit kellett küzdenie, míg tudomást vett létezéséről. A minden este pontosan küldött vérvörös rózsacsokrok is sokáig válasz nélkül maradtak.. Egészen a bécsi hangversenyig... Bécsben választ kapott a néma hódolatra- Vérvörös rózsával a mellén énekelt Amelita Carso ... és utána fogadta Kelemen Zoltánt . . . Milyen szép napok következtek . . . Értelme volt a rohanásnak, végcélja az életnek, színe, ize, zamata az életnek . . . Barátságosabbak lettek a hotelszobák és vidámabbak a vonatban eltöltött napok . . . Mennyi gonddal építette azt a pillanatot, amikor majd karján be fogja vezetni Amelita Careot a tiszaparti kastélyba, mint a feleségét. Most mindennek vége. Az erőszakos halál eltépte egy élet fonalát... Minden elfoszlott ábránd csupán. A végzet sorompóján nem tudtak átjutni. Hetekig a megsemmisülés határán mozgott az élete. De győzött az ifjú, erős szervezet... S következnek a nagy hétköznapok. — Mit kellene tenni... Hová, már rá kellene menekülni a sebemmel! Mind-mind válasz nélkül maradt kérdések. — Haza!... Haza! — súgja untalan egsi hang fülébe. — Talán jó lenne... — gondolja. — A munka, a föld meggyógyítanának... Mégsem tudja elhatározni magát. Szinte bosszankodva gondol barátjára, Kerekes Ferkóra, akinek levele galacsínná gyűrve ott pihen a zsebében már két napja, aki a levélben azt írja, hogy már éppen ideje lenne hazautazni, mert gazda nélkül uratlan a jószág... És az örökölt négyezer hold fele gazdát cserélt. — De kinek mi köze ahhoz, hogy Kelemen Zoltán elveri az ősi vagyont!... ágaskodik benne az indulat. — Ha elúszott, hát elúszott. Az én földem volt. Minden embernek van valamilyenszenvedélye... Az egyik a kártyát szereti 3 ezreket kockáztat egy cifra, festett lapon. A másik lóversenyen veri el minden, jövedelmét. A harmadik meg ópium, kokain, morfium rabja. Én Amelita Carsot szerettem. A rabja voltam s vagyok. Nekem ő volt a kártya, a lóverseny, az ópium, a kokain, a morfium, a szenvedélyem, a végzetem... Hogy kétezer hold földbe került, az csak egyedül , rám tartozik... meg az ősökre... Velük majd elintézem a dolgot, ha fent találkozunk és ha kérdezik... De lehet, hogy nem is Lapunk mai száma Ió fillér abszenia polgár soránt húztól ország helyt Ciano