Nemzeti Ujság, 1937. október (19. évfolyam, 223-248. szám)

1937-10-14 / 233. szám

¥ ■ ' 7 ó Beszámoló Budapest légvédelmi éjszakájáról , * Időjárást nr­i — ■ —■«———^———^Mngtta M­érsékelt északi Határozata: szélé JWéfkáajp fta* cnm jbmmhmhi és^2b -rassza a semle~ ss ifttrjss. KTCUfTlITV TTfCin Af-A UJucn# tétft­ssí emethe XIX. évfolyam, 233. szám + CSÜTÖRTÖK ♦ Budapest 1937 október 14 neft­v ából“,A _________ ____ ___ ______ ____ _ \ Matuska Péter, az új stockholmi magyar követ bemutatkozott a svéd királyi udvarnál­­.Jakabb Oszkár titkos tan­á­­tsos, államtit­kár lett a Nemzeti Bank új kormány­­biztosa .Vitéz Fábry Dániel vezérkari ezredes országos légvédelmi parancsnok irányí­totta a szerda éjszakai légoltalmi gya­korlatot Toscanini vezényelte nagy sikerrel a bécsi filharmonikusok pesti hangversenyét A SÖTÉTSÉG HATALMA . Ma­. BÉRY LÁSZLÓ Légvédelmi gyakorlat. Nálunk az első. Mennyit beszéltek, mennyit olvastunk róla! Berlinben így, Bécsben úgy. Pá­­ris védhetetlen, London már elpusztult — jelképesen. Füzeteket kaptunk, lát­tuk a kiállítást. Mindennap olvassuk, hány ház pusztult el Barcelonában, mi­lyen városok omlottak össze a kínai partvidéken, hány halott, sebesült­­ a valóságban. A házunkat már úgy kell építeni, hogy bombabiztos fedezékünk legyen. Ősszel megyünk légvédelmi tan­folyamra. A szirénadugást is megszok­tuk már. Valahogyan elfásul az ember. A leg­nagyobb csapás is csak akkor megrázó, ha hirtelen, váratlanul jön. Amiről so­kat beszélnek és mindennap megtör­ténhetik, az, ha még olyan szörnyű is, valahogyan elveszti az irtózatosságát. Tárgyilagos, túlzásoktól mentes leírá­sokat olvastunk a háború szörnyűségei­ről, pergőtűzről, gáztámadásról, szu­ronyrohamról. Aki olvasta, megrémült. Aki végigcsinálta és nem pusztult bele, az a harmadik héten már megszokta. Azt hittük, a légvédelmi gyakorlat is megszokottá vált. Egy este, két óra az egész, érdekes látványosság, nem mindennapi esemény,­­ semmi több. Aztán eljött a szerda este. Egyszerre valami furcsa, fojtogató érzés szaladt a torkunkba. Vacsoraidő volt és nem kívántuk az ételt. Dolgunk akadt és nem tudtunk odafigyelni. Beszélgetni akartunk könnyen, gondtalanul és nem találtunk szavakat. Az ajkunkat még csak mosolyra erőltettük, de a sze­münkben riadt fény villogott. Fölénye­sek, egyszerűek és biztosak akartunk lenni és nem vettük észre, hogy a ke­zünk remeg. Kinéztünk az utcára: miért sötét már minden ablak, mikor még csak féltíz van és a gyakorlat fél­tizenegykor kezdődik? Minek ennyi rendőr és miért vonulnak olyan izga­tottan, rendetlen sorokban a mentők? Kínos ez a lila fény az autók reflekto­rán: h­alottasmenetre készül ez vala­mennyi? A lámpák miért égnek már ilyen homályosan és miért csapódik le a gyönge fény olyan parányi körre alattuk? A villamosok csupa gyász­kocsi, mintha elátkozták volna, vélet­lenül sincs utasuk. Az autóbusz úgy vánszorog, mint a sánta. Minek jár egyáltalán? Az üzletek előtt őrök to­pognak idegesen. Még csak tíz óra. Le a kalappal Budapest lakossága előtt! Ez a léhának, cinikusnak mon­dott nagyvárosi nép halálosan komo­lyan vette a gyakorlatot. Nem várta meg a hivatalos időpontot, önként sö­tétbe borította a várost jóval a gyakor­lat megkezdése előtt. Megérezte, hogy nem babra megy a játék s nem is já­ték az, aminek most akaratlan, szen­vedő szereplője. Nem kellett semmi kü­lönleges propaganda, hivatalos ijeszte­­getés, tudta, érezte, hogy az életéről van szó, olyan próbáról, amelynél nem szabad megvárni, amíg valósággá vá­lik. Védekeznie kell egy fantom, egy rém, egy feltevés ellen, amely azonban minden borzalmassága és hihetetlen­sége mellett fenyegető valóság, amely ott fojtogatja a békés polgári lakossá­got, a nőket, gyermekeket, aggastyá­nokat a világ különböző pontjain, amely nem ismer nemzetiségi különb­séget, amelyre letagadhatatlanul és kö­nyörtelenül készül az egész civilizált világ. Nem várt itt senki vezényszót. Mire vezényelni kellett, már minden készen állott. Féltizenegykor megdermedt a­ város. Az ablakokat leredőnyöztették gondosan elfüggönyözték, a lépcsnősorzak sötéten ásítottak, csak a kapuk zálata őgyelgett néhány ember, várta .A tétpes, elsötéti* test. Most már hallani leb^tiAi a leve* gőben cirkáló repülőgép^..?3'regését. Minden nagyvárosban megszállták már a repülőgépeket. Most még Sö^ebben a hangulatban a sötétnek és némaságnak ebben a csöndjében idegtépő h­ukogás volt a repülőgépmotor lmgkén­­telenü­l behúzta mindenki a tnyákat és riadtan kémlelt az égre. Pedfel ezek a gépek a mi gépeink voltak, ártatlan megfigyelők, éppen olyan szereplői­k, légvédelmi gyakorlatnak, mint azok a mereven álló, hátraszegett fejű embe­­rek, akik megbűvölten követték tágra meredt szemmel a mozgásukat. Mi volna, ha idegen gépek berregnének a fejünk fölött! Féltizenkettőkor vaksötét borult a városra. Az idegek pattanásig feszül* * tek, várták a sziréna hangját. Elma­radt. A szirénázás megbukott. Néhány utcával odébb már nem lehetett hallani­? semmit. Vijjogni, sikongani kellene, hogy az alvók is felébredjenek s hogy mindenki rohanjon a puszta élete men­tésére. A légvédelmi gyakorlat első tanúsága: megerősíteni, megsokszorozni a szirénákat! A vaksötétben egyszerre fényes lett az ég. Az égboltozat, amely minden este olyan feketén borult a város fölé, olyan világos lett, hogy szinte meg­­könnyebbültü­nk, amikor rámeredt a szemünk. Felhős októberi éjszaka, a treid szinte félkaréjnyi, mégis milyen bőséges, jóleső fényesség, a mi ijedt, fojtogató sötétségünkhöz képest. Olyan élesen rajzolódtak föl rá a házak kon­túrjai, hogy­­szinte bántott. Lélek ama járt az utcám Akit a riadó ott talált, az falhoz lapulva, tapogatózva vál­­szor­­gott valamelyik biztos kapualjba. Hang nem hallatszott, moccanás nem érzett: halott volt a város teljes félórán ke­resztül, tetszhalott, akiből elszállt az AZ ELSŐ ESET KORODA MIKLÓS Vali ápolónő lett. Még nem rendes, fizetéses kórházi alkalmazott, de már az intézethez tartozik. Tanfolyamra jár és közben gyakornok az Új Szent Kristóf­­kórház gyermekosztályán. Hosszú, ko­moly orvosi köpenyt visel és aggodalma­san, de mégis vidáman sétál végig a kis ágyak között. — Két hét múlva megunja!. — mondták barátnői, amikor megtudták az új kísér­letet. Mert Vali sok mindenhez kezdett már. Rajzai már az iskolában sokat ígér­tek és neves művészek biztatták: tanul­jon tovább, mert érdemes. Azt ő is érezte, hogy ki lehetne hozni valamit belőle, de a vonalak nem tudták lekötni képzeletét. Ezért a színekhez nyúlt és festeni tanult nagy mesterektől. Első képeiről már be­szélni kezdtek művészkörökben, amikor ráébredt, hogy a véső közelebb áll hozzá, mint az ecset. Minden mást eldobott és elfúló izgalommal járt délelőttönkint egy ismert szobrász műtermébe. A nagy he­­vülésben olyan női alakot mintázott, hogy most már mindenki biztos volt: Valiból művész lesz. De amikor a részletekre került a sor és végig kellett volna csinálni az iskolát, elfáradt. Nem tudott kicsiket lélegzeni, mindjárt Rodin akart lenni. Szabadsá­golta magát és többé nem ment vissza a műterembe. Később a gyógyszeres üvegek vonzot­ták, mert szerelmes lett egy patikusba, de ezt ő sem tudta a valóságba átvinni, mert megijedt a hosszú egyetemi tanul­mányoktól. Beiratkozott a kertészeti fő­iskolára is, megtanulta a talajbakterio­lógiát és azt, hogy mi a különbség a meggy és a cseresznye között. De ad­digra szülei eladták a gellérthegyi vil­lát és nem volt kert, ahol tudományát kipróbálja s igy céltalannak látta a ta­nulás folytatását. Tökéletesen beszélt franciául, miután a Sion apácái nevel­ték és szerette a gyerekeket, ezért elha­tározta, hogy francia szakos tanárnő lesz. Felvették a bölcsészeti karra, büszkén mutogatta a félév elején a zöld indexet, de a második szemeszterben már nem jelentkezett, mert megtudta, hogy még egy szaktárgyat kell választania, más­hoz pedig, mint a franciához, nem volt kedve Legutóbb gyerekekkel foglalkozott, színházat csinált velük, de itt anyagi nehézségek támadtak és egy év után szétoszlott a kis társulat. Ezért nevetett most mindenki, amikor híre ment, hogy Vali ápolónő lett. Még két hétig sem bírja, mert rosszul lesz, ha vért lát és majd őt kell ápolni! Operációról pedig ne is beszéljünk, mert még az ét­er szagát sem bírja. Már a műtő ajtajában összeesik! •— legyintet­tek az ismerősök fölényesen. — Nem neki való reggel héttől este hétig feszülten dolgozni. Mikor a sokkal kényelmesebb és nagyobb lehetőségeket kínáló pályá­kat sem tudta végigcsinálni, Bankban is szereztek neki állást. Csak délelőtt kellett bent lennie, több szabadságot kapott, mint a vezérigazgató, de ez szürke élet volt és elviselhetetlen rabszolgamunka. Elismerte, hogy keveset követelnek tőle, de ez meg az önérzetét bántotta. Nem tudott fölösleges ember lenni, ezért vette fel a fehér köpenyt. Itt talán igazán szükség lesz reá. Az első napok kábán és ténferegve tel­tek el. Inkább játszott a betegekkel, mint ápolta őket, mert a régi ápolónő nem engedte semmihez nyúlni. Vadul féltékeny volt, összeszorított szájjal nézte a betolakodót, aki részt kér magának ebből a zárt életből és kis kenyérből. Va­lit ez nem zavarta, udvarias volt és előre köszönt a begyakorolt kolléganőnek. De az ridegen visszautasított minden köze­ledést, úgy érezte, megbénul az ellen­szenv légkörében és a gyerekekhez me­nekült. A harmadik reggel a kedves nővér az­zal fogadta, hogy súlyos beteg gyereket hoztak az éjszaka: — Mellhártyagyulladás és későn került hozzánk! — a kis ágy mellett komoly arccal állt a tisztaszemű professzor, a többiekkel: a krémarcú fiatal alorvossal, a doktorkisasszonnyal és a fehérkabátok mozgó gyűrűjében ott feküdt egy kilenc éves Loreley-szőke kislány. Az angya­lian kedves arcra a kín éles vonalakat­ húzott. Melle zihált, gyorsan, szaggatot­­tan lélegzett, alig kapott levegőt. — Lumbur punctio! — hallotta Vali a professzortól, aztán levitték a kislányt a műtőbe. — Fogja a gyereket! — szólt feléje az orvos. — Legalább lát egy érdekes ese­tet — tette még hozzá, aztán dolgozni kezdett. Először a hátgerinc-lecsapolást végezték el. De ez nem volt elég. Kathé­­ter következett. A beteg kislány arca szinte egybeolvadt a műtő villogó fehér­­ségével, a csöpp kéz riadtan vergődött Vali tenyerében és ujjaival mereven ka­paszkodott az új ápolónőbe. Orvosi más szavak úsztak a levegőben, mint az éther. A beteg gyermek már h­örgött. — Oxigént! — mondta az alorvos. Vali meg akarta simogatni a kislányt, de eb­ben a pillanatban egy feketehajú orvos, akit eddig még soha nem látott, maga­­hoz intette: — Injekciós tűz! — Vali alig tudta ki­­szabadítani kezét a görcsös szorításból Ránézett az alorvosra, valami utasítást várt, de még egy tekintetet sem kapott, a másik oldalról pedig újra felhangzott a parancsoló sürgetés. Egy kézmozdulat­ból látta, mire van szükség s pillanatok múlva vitte az injekciós tűt, ampullákat, mintha a századik műtétnél segédkezett volna már. De nem volt elég a rengeteg injekció. — Tranzfuzió! — csapta meg Vali fülét a műszó. Az alorvos mondott még vala­­mit az egyik kollégának és utána fel­­vágta a kislány bokáján a nagy eret, hogy előkészítse a vérátömlesztést. Per­cekig nem találta meg a­ vékony kék vonalat. Mire megvolt, a másik orvos már ampullákba csorgatta az ápoló vé­­rét és fecskendőbe szivta. Az alorvos kezébe vette a készüléket, a világosság­ban megcsillant egy pillanatra az üveg­­hengeren keresztül a sütétpiros folyadék és vékony sugárban zuhogott a vér, az élet a haldokló gyermek testébe. *— Kész! — tette le az injekciós készü* Lapunk mai száma 16 fillér

Next