Nemzeti Ujság, 1937. október (19. évfolyam, 223-248. szám)
1937-10-14 / 233. szám
¥ ■ ' 7 ó Beszámoló Budapest légvédelmi éjszakájáról , * Időjárást nri — ■ —■«———^———^Mngtta Mérsékelt északi Határozata: szélé JWéfkáajp fta* cnm jbmmhmhi és^2b -rassza a semle~ ss ifttrjss. KTCUfTlITV TTfCin Af-A UJucn# tétftssí emethe XIX. évfolyam, 233. szám + CSÜTÖRTÖK ♦ Budapest 1937 október 14 neftv ából“,A _________ ____ ___ ______ ____ _ \ Matuska Péter, az új stockholmi magyar követ bemutatkozott a svéd királyi udvarnál.Jakabb Oszkár titkos tanátsos, államtitkár lett a Nemzeti Bank új kormánybiztosa .Vitéz Fábry Dániel vezérkari ezredes országos légvédelmi parancsnok irányította a szerda éjszakai légoltalmi gyakorlatot Toscanini vezényelte nagy sikerrel a bécsi filharmonikusok pesti hangversenyét A SÖTÉTSÉG HATALMA . Ma. BÉRY LÁSZLÓ Légvédelmi gyakorlat. Nálunk az első. Mennyit beszéltek, mennyit olvastunk róla! Berlinben így, Bécsben úgy. Páris védhetetlen, London már elpusztult — jelképesen. Füzeteket kaptunk, láttuk a kiállítást. Mindennap olvassuk, hány ház pusztult el Barcelonában, milyen városok omlottak össze a kínai partvidéken, hány halott, sebesült a valóságban. A házunkat már úgy kell építeni, hogy bombabiztos fedezékünk legyen. Ősszel megyünk légvédelmi tanfolyamra. A szirénadugást is megszoktuk már. Valahogyan elfásul az ember. A legnagyobb csapás is csak akkor megrázó, ha hirtelen, váratlanul jön. Amiről sokat beszélnek és mindennap megtörténhetik, az, ha még olyan szörnyű is, valahogyan elveszti az irtózatosságát. Tárgyilagos, túlzásoktól mentes leírásokat olvastunk a háború szörnyűségeiről, pergőtűzről, gáztámadásról, szuronyrohamról. Aki olvasta, megrémült. Aki végigcsinálta és nem pusztult bele, az a harmadik héten már megszokta. Azt hittük, a légvédelmi gyakorlat is megszokottá vált. Egy este, két óra az egész, érdekes látványosság, nem mindennapi esemény, semmi több. Aztán eljött a szerda este. Egyszerre valami furcsa, fojtogató érzés szaladt a torkunkba. Vacsoraidő volt és nem kívántuk az ételt. Dolgunk akadt és nem tudtunk odafigyelni. Beszélgetni akartunk könnyen, gondtalanul és nem találtunk szavakat. Az ajkunkat még csak mosolyra erőltettük, de a szemünkben riadt fény villogott. Fölényesek, egyszerűek és biztosak akartunk lenni és nem vettük észre, hogy a kezünk remeg. Kinéztünk az utcára: miért sötét már minden ablak, mikor még csak féltíz van és a gyakorlat féltizenegykor kezdődik? Minek ennyi rendőr és miért vonulnak olyan izgatottan, rendetlen sorokban a mentők? Kínos ez a lila fény az autók reflektorán: halottasmenetre készül ez valamennyi? A lámpák miért égnek már ilyen homályosan és miért csapódik le a gyönge fény olyan parányi körre alattuk? A villamosok csupa gyászkocsi, mintha elátkozták volna, véletlenül sincs utasuk. Az autóbusz úgy vánszorog, mint a sánta. Minek jár egyáltalán? Az üzletek előtt őrök topognak idegesen. Még csak tíz óra. Le a kalappal Budapest lakossága előtt! Ez a léhának, cinikusnak mondott nagyvárosi nép halálosan komolyan vette a gyakorlatot. Nem várta meg a hivatalos időpontot, önként sötétbe borította a várost jóval a gyakorlat megkezdése előtt. Megérezte, hogy nem babra megy a játék s nem is játék az, aminek most akaratlan, szenvedő szereplője. Nem kellett semmi különleges propaganda, hivatalos ijesztegetés, tudta, érezte, hogy az életéről van szó, olyan próbáról, amelynél nem szabad megvárni, amíg valósággá válik. Védekeznie kell egy fantom, egy rém, egy feltevés ellen, amely azonban minden borzalmassága és hihetetlensége mellett fenyegető valóság, amely ott fojtogatja a békés polgári lakosságot, a nőket, gyermekeket, aggastyánokat a világ különböző pontjain, amely nem ismer nemzetiségi különbséget, amelyre letagadhatatlanul és könyörtelenül készül az egész civilizált világ. Nem várt itt senki vezényszót. Mire vezényelni kellett, már minden készen állott. Féltizenegykor megdermedt a város. Az ablakokat leredőnyöztették gondosan elfüggönyözték, a lépcsnősorzak sötéten ásítottak, csak a kapuk zálata őgyelgett néhány ember, várta .A tétpes, elsötéti* test. Most már hallani leb^tiAi a leve* gőben cirkáló repülőgép^..?3'regését. Minden nagyvárosban megszállták már a repülőgépeket. Most még Sö^ebben a hangulatban a sötétnek és némaságnak ebben a csöndjében idegtépő hukogás volt a repülőgépmotor lmgkéntelenül behúzta mindenki a tnyákat és riadtan kémlelt az égre. Pedfel ezek a gépek a mi gépeink voltak, ártatlan megfigyelők, éppen olyan szereplőik, légvédelmi gyakorlatnak, mint azok a mereven álló, hátraszegett fejű emberek, akik megbűvölten követték tágra meredt szemmel a mozgásukat. Mi volna, ha idegen gépek berregnének a fejünk fölött! Féltizenkettőkor vaksötét borult a városra. Az idegek pattanásig feszül* * tek, várták a sziréna hangját. Elmaradt. A szirénázás megbukott. Néhány utcával odébb már nem lehetett hallani? semmit. Vijjogni, sikongani kellene, hogy az alvók is felébredjenek s hogy mindenki rohanjon a puszta élete mentésére. A légvédelmi gyakorlat első tanúsága: megerősíteni, megsokszorozni a szirénákat! A vaksötétben egyszerre fényes lett az ég. Az égboltozat, amely minden este olyan feketén borult a város fölé, olyan világos lett, hogy szinte megkönnyebbültünk, amikor rámeredt a szemünk. Felhős októberi éjszaka, a treid szinte félkaréjnyi, mégis milyen bőséges, jóleső fényesség, a mi ijedt, fojtogató sötétségünkhöz képest. Olyan élesen rajzolódtak föl rá a házak kontúrjai, hogyszinte bántott. Lélek ama járt az utcám Akit a riadó ott talált, az falhoz lapulva, tapogatózva válszorgott valamelyik biztos kapualjba. Hang nem hallatszott, moccanás nem érzett: halott volt a város teljes félórán keresztül, tetszhalott, akiből elszállt az AZ ELSŐ ESET KORODA MIKLÓS Vali ápolónő lett. Még nem rendes, fizetéses kórházi alkalmazott, de már az intézethez tartozik. Tanfolyamra jár és közben gyakornok az Új Szent Kristófkórház gyermekosztályán. Hosszú, komoly orvosi köpenyt visel és aggodalmasan, de mégis vidáman sétál végig a kis ágyak között. — Két hét múlva megunja!. — mondták barátnői, amikor megtudták az új kísérletet. Mert Vali sok mindenhez kezdett már. Rajzai már az iskolában sokat ígértek és neves művészek biztatták: tanuljon tovább, mert érdemes. Azt ő is érezte, hogy ki lehetne hozni valamit belőle, de a vonalak nem tudták lekötni képzeletét. Ezért a színekhez nyúlt és festeni tanult nagy mesterektől. Első képeiről már beszélni kezdtek művészkörökben, amikor ráébredt, hogy a véső közelebb áll hozzá, mint az ecset. Minden mást eldobott és elfúló izgalommal járt délelőttönkint egy ismert szobrász műtermébe. A nagy hevülésben olyan női alakot mintázott, hogy most már mindenki biztos volt: Valiból művész lesz. De amikor a részletekre került a sor és végig kellett volna csinálni az iskolát, elfáradt. Nem tudott kicsiket lélegzeni, mindjárt Rodin akart lenni. Szabadságolta magát és többé nem ment vissza a műterembe. Később a gyógyszeres üvegek vonzották, mert szerelmes lett egy patikusba, de ezt ő sem tudta a valóságba átvinni, mert megijedt a hosszú egyetemi tanulmányoktól. Beiratkozott a kertészeti főiskolára is, megtanulta a talajbakteriológiát és azt, hogy mi a különbség a meggy és a cseresznye között. De addigra szülei eladták a gellérthegyi villát és nem volt kert, ahol tudományát kipróbálja s igy céltalannak látta a tanulás folytatását. Tökéletesen beszélt franciául, miután a Sion apácái nevelték és szerette a gyerekeket, ezért elhatározta, hogy francia szakos tanárnő lesz. Felvették a bölcsészeti karra, büszkén mutogatta a félév elején a zöld indexet, de a második szemeszterben már nem jelentkezett, mert megtudta, hogy még egy szaktárgyat kell választania, máshoz pedig, mint a franciához, nem volt kedve Legutóbb gyerekekkel foglalkozott, színházat csinált velük, de itt anyagi nehézségek támadtak és egy év után szétoszlott a kis társulat. Ezért nevetett most mindenki, amikor híre ment, hogy Vali ápolónő lett. Még két hétig sem bírja, mert rosszul lesz, ha vért lát és majd őt kell ápolni! Operációról pedig ne is beszéljünk, mert még az éter szagát sem bírja. Már a műtő ajtajában összeesik! •— legyintettek az ismerősök fölényesen. — Nem neki való reggel héttől este hétig feszülten dolgozni. Mikor a sokkal kényelmesebb és nagyobb lehetőségeket kínáló pályákat sem tudta végigcsinálni, Bankban is szereztek neki állást. Csak délelőtt kellett bent lennie, több szabadságot kapott, mint a vezérigazgató, de ez szürke élet volt és elviselhetetlen rabszolgamunka. Elismerte, hogy keveset követelnek tőle, de ez meg az önérzetét bántotta. Nem tudott fölösleges ember lenni, ezért vette fel a fehér köpenyt. Itt talán igazán szükség lesz reá. Az első napok kábán és ténferegve teltek el. Inkább játszott a betegekkel, mint ápolta őket, mert a régi ápolónő nem engedte semmihez nyúlni. Vadul féltékeny volt, összeszorított szájjal nézte a betolakodót, aki részt kér magának ebből a zárt életből és kis kenyérből. Valit ez nem zavarta, udvarias volt és előre köszönt a begyakorolt kolléganőnek. De az ridegen visszautasított minden közeledést, úgy érezte, megbénul az ellenszenv légkörében és a gyerekekhez menekült. A harmadik reggel a kedves nővér azzal fogadta, hogy súlyos beteg gyereket hoztak az éjszaka: — Mellhártyagyulladás és későn került hozzánk! — a kis ágy mellett komoly arccal állt a tisztaszemű professzor, a többiekkel: a krémarcú fiatal alorvossal, a doktorkisasszonnyal és a fehérkabátok mozgó gyűrűjében ott feküdt egy kilenc éves Loreley-szőke kislány. Az angyalian kedves arcra a kín éles vonalakat húzott. Melle zihált, gyorsan, szaggatottan lélegzett, alig kapott levegőt. — Lumbur punctio! — hallotta Vali a professzortól, aztán levitték a kislányt a műtőbe. — Fogja a gyereket! — szólt feléje az orvos. — Legalább lát egy érdekes esetet — tette még hozzá, aztán dolgozni kezdett. Először a hátgerinc-lecsapolást végezték el. De ez nem volt elég. Kathéter következett. A beteg kislány arca szinte egybeolvadt a műtő villogó fehérségével, a csöpp kéz riadtan vergődött Vali tenyerében és ujjaival mereven kapaszkodott az új ápolónőbe. Orvosi más szavak úsztak a levegőben, mint az éther. A beteg gyermek már hörgött. — Oxigént! — mondta az alorvos. Vali meg akarta simogatni a kislányt, de ebben a pillanatban egy feketehajú orvos, akit eddig még soha nem látott, magahoz intette: — Injekciós tűz! — Vali alig tudta kiszabadítani kezét a görcsös szorításból Ránézett az alorvosra, valami utasítást várt, de még egy tekintetet sem kapott, a másik oldalról pedig újra felhangzott a parancsoló sürgetés. Egy kézmozdulatból látta, mire van szükség s pillanatok múlva vitte az injekciós tűt, ampullákat, mintha a századik műtétnél segédkezett volna már. De nem volt elég a rengeteg injekció. — Tranzfuzió! — csapta meg Vali fülét a műszó. Az alorvos mondott még valamit az egyik kollégának és utána felvágta a kislány bokáján a nagy eret, hogy előkészítse a vérátömlesztést. Percekig nem találta meg a vékony kék vonalat. Mire megvolt, a másik orvos már ampullákba csorgatta az ápoló vérét és fecskendőbe szivta. Az alorvos kezébe vette a készüléket, a világosságban megcsillant egy pillanatra az üveghengeren keresztül a sütétpiros folyadék és vékony sugárban zuhogott a vér, az élet a haldokló gyermek testébe. *— Kész! — tette le az injekciós készü* Lapunk mai száma 16 fillér