Nemzeti Ujság, 1938. március (20. évfolyam, 48-72. szám)
1938-03-01 / 48. szám
^ f «38 Mll J y/ ; P A Balkan-szövetség eltért a lWlönlitffi» Irányától Időjárás: - — —. .. .— Vansittart V fim ható idöjd- / biztosit la az t*ás a körtet- ^ \ ^ — - angol-olasz meg lMDMTnCTI Mérsékelt szét. HM fWl # HM H M n S W tüntetéseknek — Vei htozó felhő I l|§ Ifi SS M §K n l M Sutyos ellentét zet. Északon he I M TM | Bmf „ TM Mi jjü ML 3. MB keletkezett a lvenként eső. n A * iiiimmirii ^ A francia kamara hőmérséklet alig . _____ _ _ . . . . . és szenátus változik XX. évfolyam, 48. szám ♦ KEDD + Budapest 1938 március 1 között R. A. Buttler, Anglia új külügyi államtitkára Griger Miklós tragikus hirtelenséggel elhunyt Ilindy Zoltán, a kőszegi választókerület új országgyűlési képviselője Hátszeghy József nyerte a tőrvívó válogató versenyt A NYÁK Könyökig feltörte a selyemruha ujját és hosszú fehér kezeivel a mosdótálba nyúlt. A súlyos anyag ropogott, amikor a felgyűrődő ráncok egymáshoz értek. A szappan habjából két kis buborék a szoknyára hullt, mint a márciusi hópehely. Nem vette észre a fehér foltokat, csak Albert herceg kövér gyermekarcán a kormos ujjnyomokat, amelyeket Jozefa hercegnő tapasztott bátyjára. — Rosszabbak vagytok, mint az árvás parasztgyerekek! — pattant a fiatalaszszony hangja keddőn, de enyhén kék szeme majdnem pajkosan mosolyogott. Bemártotta a kis hercegfejét a vállon és az anyák dühös buzgalmával sikálta tisztára a feketére mázolt arcot. Durva és erős szövésű kendővel megtörölte a fiút, aztán Jozefa kezét vette elő. — Neki is az arcát! — szipogott ellenségesen Albert és elszántan nézte húgát, készen arra, hogy folytassa a döntés előtt megzavart csatát. Soha nem hagyják befejezni, amihez hozzá kezdenek. Amikor a legérdekesebb, jönnek a felnőttek és mindent elrontanak. Mami mindig észreveszi, ha betyárt vagy lovat játszanak. Most is, még el sem készültek a kifestéssel, anya már mindent leleplezett, pedig nagyon siet, mert várják a Burgban. Azért öltözött fel ilyen szépen, földig érő selyemruhába, amelynek hosszú uszálya poros lett, mert olyan kiváncsi és nem hagyja egyedül őket ...- Úgy kell neki! — dörzsölte meg nedves szemét apró öklével a kis herceg. — Megint elkésik ... — Mindig későn érkezünk! — sürgetett a másik szobából egy ingerült hang. — Mindjárt, Albert! — szappanozta tovább sebesen a kislány maszatos kezét. — Nem hagyhatom így a gyerekeket! Mennyi baj van velük, hiába vigyáz rájuk. Albert és Jozefa felülmúlhatatlanok az apró csapdákban, mintha öreg vadászok lennének, úgy vetnek tőrt az anyai aggodalom elé. A két egészen apró gyerekkel, Martussal és Ádámmal nincs annyi gond, de a kicsiket sem bízhatja ÍRTA: KORODA MIKLÓS egészen a cselédségre, nem tudhatják azok, mit akarnak az ilyen két és három éves, élő babák. Egyik reggel sem engedi el a sajátkezű fürösztést, a körmei kiáznak a sok forró víztől, a térdét beleüti a nagy kerek dézsába, de a pattanásos arcú bécsi pesztonka csak az érdes tapintású lepedőt csavarhatja a sivító Márta princesszin és a bömbölő Adam herceg pirosra gőzölt teste köré. Aling a bölcső volt a kis hercegek ágya és az egymásba karikázó nappal s éjszaka nem oszlott fel még számukra tört részekre: maga ringatta lábával az Árvából hozott „koliskát“ és dúdolt felvidéki dalokat. Amikor potyás volt a háznál, nem járt sehová, még az udvarnál is beteget jelentett. Ha pedig a gyerekekkel történt valami, nátha, szamárhurut, kanyaró vagy érthetetlen láz, a császárváros minden tudós doktora a palotában tanakodott az apró hercegek hasfájásának okairól. — Mamiku, Mamikul — rontott be Adam herceg a szobába. Világoskék angyalszeméből kövéren buggyant a könyy. Felmászott az anyja ölébe, egyre halkuló sírással, de az izgalomtól még mindig csukló hangon panaszkodott és vádolt. — Fáj... Uffáj... a cica... cici — Megkarmolt a cica? Csúnya cic! — omlottak a puha csókok a kisfiú fejére. — Sic, cica! Majd megverjük! —Szájábaette a csöpp ujjat, amelyből pirosan, mint az érő cseresznye leve, szivárgott a vér. A selyemruha fehér habfoltjai mellé vörös pettyek estek. Csipkés batiszt zsebkendőjéből lehasított egy vékony darabot és bekötötte a vérző ujjat. Megfújta és rá mosolygott, ahogy csak az egészen tiszta nők, a fiatal anyák tudnak nevetni és megsimogatta a puha arcocskát: — Babát kapott a kis Adi, most tessék játszani vele! — Megtérülte a gyerek szemét, kifujatta az orrát és végre felállt. Az ajtóból még egyszer hátrafordult: Ádám herceg az ujját nézte, aztán a másik kezével megsimogatta a fehér . A trónteremben zsibongva készült a ceremóniára az udvar: II. József születésnapját ünnepelték. Mária Terézia már társuralkodónak vette maga mellé a fiát és így a láz a császárnak is szólt. A belső lakosztályban, a nagyterem mögött a királynő nyugtalanul és rosszkedvűen hallgatta Kaunitzot, aki Frigyes császár és Katalin cárnő ajánlatáról, Lengyelország felosztásáról beszélt. Megzavarta s felháborította a védtelen és ártatlan nemzet kirablásának terve, amikor nemrégen még a lengyelek védelmével dicsekedtek. — Inkább lássanak gyengének és védtelennek! — válaszotta Kaunitz érveléseire elbántóan és szomorúan, mert tudta, hogy fiának és uralkodó társának hatalmi álmaival szemben tehetetlen. — Nincs még hír Judit hercegnőről? — fordult a szőke Anna grófnő felé. Az udvarhölgyek karéja, amely mint valami állandóan forgatott, nyitott legyező, hullámzott előre és hátra, suhogva összébb zárult. A tornyos fejdíszek egymáshoz értek és sustorogva áradt szét a halk nevetés, mintha valaki végigcsiklandozta volna a dámákat. — Biztosan a gyerekek, felség! — bókolt szertartásosan a grófnő. — A hercegné maga foglalkozik mindegyikkel... — Talán orrvérzést kapott Ádám herceg! — hajolt meg a fiúsán vidám és merész Erdődy comtesse. — Azért késik... — Küldjenek valakit érte! — intett Kaunitz felé. Elhatározta, hogy megbünteti Judit hercegnőt. Nem lesz kegyvesztés, amit mondani fog, de mégis a nyilvánosság előtt figyelmezteti a pompás és szigorú spanyol Habsburg-etikettre. A zsongás, megdermedt, a kisteremben, senki sem mert beszélni, ítélet előtt .20- *!* GINGER MIKLÓS 1880—1938. Ötvennyolc éves korában, őszen, rokkantan, betegen, hosszú évek óta áskálódó, gyilkos kórral a szivében, meghalt — egy gyermek, akinek a lelke olyan tiszta és fehér volt, hogy csodájára jártak volna az emberek, ha jobban ismerték volna és ráértek volna csodájára járni. Meghalt Griger Miklós olyan frissen, fiatalon, romlatlanul és változatlanul, ahogyan három évtizeddel ezelőtt vállalta Isten szolgálatának nagy és nehéz keresztjét és megkezdte harcát az elhanyagolt, pusztulásnak indult szegény magyar nép sorsának jobbrafordulásáért. Pillanatig sem távozott el a közéletből és fenékig kivette a részét azokból a megpróbáltatásokból, amelyek ez idő alatt a magyarságra záporoztak. Voltak személyi sikerei és fájdalmas bukásai, volt sok ellensége és még több fanatikus híve, volt boldog és végzetesen elkeseredett, de a lelke, a hite, a rajongása mindig, minden körülmények között, megőrizte azt a vonzó és pótolhatatlan bimport, amely csak a gyermek érintetlen lelkét ékesíti. Mindenki más, aki részt vett a közéleti harcokban, idővel könyörtelenül elkérgesedik, viseli a sebek nyomát, amelyeket a közéleti csatározásokban kapott. Griger megmaradt annak, aki volt, az évek csak a haját porozták be, szellemes, markáns arcára szántottak mély ráncokat és izmos vállát görbítették meg, de nem bírtak a lelke fiatalságával. Ebben volt ő mindenekelőtt egyetlen a magyar közéletben, amint egyedül maradt valójában utolsó pillanatáig. Tót gyerek volt, származását mindig büszkén emlegette. Nagyobb, melegebb szeretettel senki sem beszélt az édesanyjáról, akitől az első szavakat tanulta s akit minden istenáldott nap imáiba foglalt. — A nevem német, a származásom tót, merje mondani valaki, hogy nálam jobb magyar! Nagy magyar szemlélettel nézte a nemzet egységét, amelyből senki érdemeset nem engedetett kiszorítani. Valami sajátságos szempontból nézte, inkább érezte a nép fogalmát, amelyben nem tudott csak kormányzásra, fegyelmezésre, államfenntartásra szoruló tömeget látni. Szinte harciasan azonosította magát mindig vele. Tűzbe jött, ha vélt vagy tényleges igazságtalanságot látott. A „nép“, a „szegénység“, az „üldözöttek és elnyomottak“ védelme, a kifejezések, amelyek olyan könnyen válnak a demagógiát harsonázó frázisokká, ■—. Grigernél a politikai agitáció világítórakétái voltak, amelyek sohasem váltak az ember, a politikus, méltatlan eszközeivé. Csordultig volt a szive szeretettel, fizikai és lelki fájdalommal s amikor szíve elvitte erről a szeretetlenséggel teli világról, olyan tisztán szállott fel a magasságos egekbe, amilyen nófehér lehet egy gyermek, aki még emberi gyöngeségeit is a szeretetből építtette. Még emlékezünk arra az első, fityermet keltő beszédére, amelyet " közel harminc évvel ezelőtt mondott el a Katolikus Népszövetségben: új haltig volt, új megvilágítása régi bajoknak " és elhanyagolt kérdéseknek. Akkor vette észre a magyar nép elhanyagoltságát, amikor a „nép“ még alig szabadult ki a népszínművek megtévesztő világításának fényköréből, vagy ott vergődött, mint kísérleti nyúl, egy idegen és gonoszul tendenciózus propaganda hálójában. Az igazi népet meglátni, megérteni és átérezni, akkor még nem volt divatos dolog, annál kevésbé meglátni a gyorsan letörölt, szégyenkezve titkolt könnyeket és vágyakat, amelyek a fájdalomtól elhomályosult szemek mögött égtek. Giiger a nép alatt nem értett sohasem osztályt, / hanem egyetemességükben és minden* / problémájukban azokat, akik méltat/ lanul megalázva, az emberi méltóság színvonaláról letaszítva, értetlenségtől megbántva élnek. Nem volt demagóg, pedig minden feltétele meg volt adva szónoki képességeinek színességében, érdeklődésének körében, hogy a szenvedés árjától elsodorva, végül is az legyen. Soha nagyobb igazságtalanságot nem szegeztek az ő egyéniségével szembe, mint amikor az elhagyatott szegényekért egész mellel kiálló ember, közéleti pályájának minden erkölcsi erőtartalékával kiállt a királyi jogok mellett s akkor vágták szemébe, hogy: „vörös pap“, akit ki kell irtani a politika arénájából. Joggal érezhette magát üldözöttnek, de neki nem ez, hanem az üldözött igazság, az üldözött gondolattal együtt a nagy magyar jövendő sorsa fájt. A szívét ez a fájdalom emésztette, de ez a fájdalom tartotta kötést. Vissza szeretett volna szaladni, hogy újra megcsókolja a fiát, de a férje ismét kiszólt a másik szobából. A szobalány nedves ronggyal próbálta eltüntetni a szappan és a vér nyomait, de erre már nem maradt idő. Hohenlohe Waldenburg Schillingsfürst Albert uralkodó herceget és feleségét, báró Reviczky Juditot várta a Hofburg és Mária Terézia, a császárnő. Lapunk mai száma 16 fillér