Nemzeti Ujság, 1939. március (21. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-01 / 49. szám
/WW re. / -3Q39 | " \ wf " Vj Megszökött Madridból a mgrtn -kormány Időjárás: ~~ - - — ~ ** — Jiit — Hzana Várható időjártözzétette levés a ftövet* - _______ . .. .AS XZg mondását Boris *„%%% OVdns:HJBTIMTMim TTTOLffS Mérsékelt szél: 1%? «M ffffl M fiFfül HIB m Al W Ciano magas ki* Változó felhőzet, 1 lü M ifi ^ fi fi Hl Wf tüntetést kapott Helyenként eső. A i§| ill * Sgll MsEr _ lü M IL HL JP «k, a lengyel elnök* a hőmérséklet HnKflUV Jmim, *mm Átöl — Szocialista . méa tovább emel- _ _ __ _ kormány Bel* ftetik XXI. évfolyam, 49. szám 4 SZERDA 4 Budapest, 1939 március 1 ^ giumbgn Stoil C. Stoiloff követ vezette be a magyar rádió bolgár estjét Kenyeres Balázs professzor a halléi akadémia tagja lett Dr. Szmolenszky József a fővárosi számszék h. igazgatója magy. kir. gazdasági főtanácsosi címet kapott Dr. Jajczay Jánost a Szent István Akadémia tagjává választották HOL IS KEZDŐDÖTT? Sokat beszélnek arról most és különösképpen éppen a baloldali sajtó hasábjain, hol kezdődött, mint kezdődött a demagógia? Amint a fogalom görög megjelölése mutatja, valóban elég régen, még az athéni demokráciában. Azóta hol felerősödve, hol legyengülve, végigkísérte az emberiséget a történelem különböző korszakain keresztül mind a mai napig. Mert, amíg lesznek mindenáron uralomra kerülni akarók és lesznek megpróbált, szenvedő néprétegek, amelyek hisznek a hangzatos ígéreteknek, nem is valószínű, hogy valaha tökéletesen ki lehessen irtani a közösségek életéből. Hogy minálunk mikor kezdődött, azért is vissza kellene menni legalább száz esztendőre, hiszen a haza bölcse ellen is ez uszította szinte egész életén keresztül a tömegeket. Kezdve a híres zalai véres választáson, amikor a demagógia kortesei teletüdővel énekelték, hogy: „Deák Ferenc, megélünk mi rend nélkül — Kell nekünk a szabadság, de rend nélkül!!" szinte az „öreg úr“ haláláig. Az azóta elmúlt, közel háromnegyed század pedig igazán kis megszakításokkal, újra meg újra demagógia-átokkal vert volt, hogy a tömegszenvedélyeket végül egy szégyenletes forradalom szennyes áradásába kergesse. De ennek keserű tanulságai sem tudták kiirtani a magyar közéletből a demagógiát. Igaz, hogy a legutolsó pár évben a különböző nyilaspártok és mozgalmak külföldi példák és módszerek szorgalmas és szolgai másolásával szinte tökéletessé képezték ki magukat ezen a téren. De azért az utolsó húsz esztendő legnagyobb részében a demagógiában mégis csak a baloldal, a radikális, polgári s a forradalmi marxista pártok vitték nálunk is a vezérszólamot. Történt pedig mindez részükről az ő demokráciájuk kivívása érdekében és az „elmaradt“ történelmi Magyarországgal szemben és az ellen. Mégpedig elsősorban és legfőképpen az általános, egyenlő és titkos választójogért, mert hiszen ez volt az a harci jelszó, amely körül a baloldali politika az utolsó negyedszázadon keresztül csoportosult és a maga demagógiájával rendszeresen izgatta a tömeget. Annál különösebb, hogy ennek a baloldali harcnak egyik vezető szócsövében, az egykor báró Kemény Zsigmond vezette újságban s azon a helyen, ahol valamikor Deák híres húsvéti cikke jelent meg, nemrég éles támadás látott napvilágot — a demagógia és „az országot lejtőre vivő“ titkos választójog ellen! A liberális vezérorgánum olvasói nem kis meghökkenéssel értesülhettek ebből a vezércikkből, hogy minden bajnak a titkos választójog törvénybe iktatása volt az oka, amelynek történelmi szükségszerűségét pedig ezeken a hasábokon évtizedeken át kalapálták a jámbor magyarság fejébe. A cikk írója jeles és pallérozott elme, aki igen nagy elméleti tudással rendelkezik, de a gyakorlati politikában, amelytől már hosszabb idő óta el is vonult, nem jutott fontosabb vezető szerephez. Ezt nem szemrehányásképpen mondjuk, csak azt hisszük, hogy aki a feszült légkörű, lázas utolsó esztendők során nem élt benne a politika lüktető áramában, az nem igen ítélheti meg az államférfiak gyakorlati cselekedeteinek szükségességét és helyességét. A liberális lapban az ó-konzervatív publicista azt fejtegeti, hogy a dolog — mármint a baj és a demagógia — „úgy kezdődött, hogy egy szép napon Darányi Kálmán előállt a közjogi reformokkal“. Elmondja, hogy ennek gócpontjában a titkos választójog állt, ez kavart föl mindent s ezzel indult meg „az utca győzelmes bevonulása az alkotmány sáncai közé“ és „az ország belpolitikája ezzel jutott lejtőre“. Nem tartoztunk Darányi Kálmán párthívei közé miniszterelnöksége idején. De mint a kor becsületes és tárgyilagos krónikásai, akik magunk is benne éltünk és verekedtünk tikai harcokban, meg kell, hogy imondjuk: ez a megállapítás a legteljesebb^ellentétben van a tényekkel, a hozzáfJ^WJ^t^vetkeztetéseknek pedig éppen az e|j(Enkezője az igaz. Először is a titkos ujlztójogot, amelyet Darányi Kálmán Jre^e törvénybe iktatott, nem ő találtatjpll^^fehéz, terhes hagyatékként maradt rá ^Todjétöl, sőt elődeitől, mint a magf£?w*Mtözéletnek egyik megoldatlan és éppen ezért már túlságosan elüszkösödött kérdá*. Az általános titkos választói háború alatt királyi szó ígérte mV TO a törvény, amely ez alapon kószált, ^közbejött események miatt elavatt^fnji előtt életbeléphetett volna. De megígéri, az általános titkos választójogot nem az utolsó Wekerle-kormány^Bpsó parlamenti megnyilatkozása is, niff^pedig a gondolat nagy ellenségének, gróf Tisza Istvánnak kényszerű hozzájárulásával. A keresztény nemzeti újjászületés azután a romjaiból újjáéledő állami életet a szükségrendeleti jog elvi alapján éppen az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetésével kezdte meg. Igaz, hogy később a kormányok — jogos és komoly aggodalmak alapján, amelylyel éppen a szűnni nem akaró baloldali demagógia ellen akarták megvédeni a forradalmi megrázkódtatásokon átesett és a súlyos gazdasági helyzetben szenvedő tömegeket — a választójogot megszorították és újra nyílttá tették. Az általános, titkos és egyenlő választójog és vele a demokratikus gondolat azonban már olyan erős volt, hogy nemcsak balfelől, hanem jobbfelől is egyre komolyabban, egyre határozottabban követelték. Gömbös Gyula pedig kormányrajutásakor kötelező ígéretet tett arra, hogy többé nem fog a lelkeken tiporni, hanem csak titkosan fog választani , megcsinálja a választójogi reformot. Amikor Gömbös ennek ellenére mégis újra nyíltan választatott, utána ismét ünnepélyesen megígérte a titkos választójogot, halála előtt pedig Sztranyavszky Sándorhoz intézett levelében egyenesen politikai örökségül hagyta következő AZ UTÓKOR kinizsi andor é s. Lamda Ottó és Szirom János egy vállalatnál dolgozott, a Papír- és Készpénz Intézetnél. Csakhogy Lamda Ottó igazgató volt, Szirom János pedig kettős könyvelő, ami lényeges különbség. Ezt idáig főként a könyvelő érezte, de az igazgató úrban is tudatossá vált abban a pillanatban, amikor átnézte az évvégi üzleti jelentést. Lapozott, megelégedéssel lapozott a vaskos könyvben, azután egyszer hirtelen rámeredt az egyik oldalra és azt hitte, hogy menten megüti a guta. — Hallatlan! Ez már mégis csak tűrhetetlen! — sziszegte s csengetett. A titkár másodpercnyi pontossággal jelentkezett. — Mondja, Tubák — kérdezte tőle az igazgató — átnézte maga ezeket az iratokat? — Igenis, tisztelettel. Mindent a leg-nagyobb rendben találtam. — Nézze, fiam, én elhiszem, hogy maga lelkiismeretes, pontos ember, de én azt is megtaláltam, amit maga nem vett észre. — Mint, igazgató úr? — Mit? Ezt a vacakot, ezt a papírt, ni! — harsogta Lamda Ottó. — Mégis csak lehetetlen, hogy ilyesmi előfordulhat! Ha szokásom szerint nem nézem át a jelentést és ha az elnök úr őexcellenciája szokása ellenére esetleg beletekint, megtalálta volna ezt a szamárságot és ki nevet. Érti, röhög rajtam! Hogy kerülhetett ez a szemét a főkönyvbe?! Az igazgató egészen kivörösödött a haragtól. Kezében dühösen egy papírlapot lobogtatott és a titkár hiába nyújtogatta nyakát, nem tudta megállapítani, hogy mi a csuda lehet az. Valaki bent felejthette az iratok közt és most ilyen veszekedés lett belőle. — Tessék, olvassa! — nyomta oda ide-gesen titkára orra elé Lamda Ottó a nagy vihart keltő papirost. A fiatalévi 11 bér kidülledt szemmel, düledezve böngészte át a legépelt Írás címét: Tavaszi dal, L. A.-nak mély hódolattal. Tovább nem jutott, mert a direktor elkapta előle a papírt, így is tudta azonban, hogy miről van szó. Már megint ez a szerencsétlen Szirom csinált valami szamárságot. Nem elég, hogy pontatlan és álmodozó, mint aféle költő, akivel már eddig is sok bajuk volt, most még hozzájön ez is. És még ha csak egy vacak kis vers volna, de pont a... — Pont az én leányomat kell kiválasztania, hogy firkáljon neki?! — csattant fel újra az igazgató, mintha titkára gondolatát folytatta volna. — Lamda Andrea nem szorul rá egy ilyen fűzfapoéta verseire! Az én lányomhoz senki se írjon dalt, se tavasszal, se télen! Micsoda pluszkvar vakmerőség?! Mondja meg a fráternek, hogy inkább a munkájával foglalkozzék és hagyja békén a leányomat, mert repülni fog. Maga meg vigyázzon, Tudák, hogy még egyszer elő ne fordulhasson hasonló tapintatlanság. Kellemetlen számomra. — Igenis, igazgató úr — mondta a titkár. Most már emlékezett a dologra. Persze, a könyvet ő adta ki Sziromnak, hogy vezesse be a zárótételeket. Az a mafla meg benne hagyta a verset. Rémes! — Na megállj! — gondolta, amikor a párnázott ajtót becsukta maga után és kiment az irodába. Ott már ő rikoltott: — Hallja, Szirom!... A kis könyvelő remegve állt fel asztalától. II. A Pénzbálon mindenkinek feltűnt, hogy Szirom állandóan a Lamda-leánnyal foglalkozik. Kölcsönkért frakkjában, amely esetlenül állt vékony termetén, árnyékként kísérte a szép leányt, akit eleinte mulattatott a játék. Már eddig is kapott a halkszavú, ábrándos fiútól levélben verseket, amiket azonban nem mutatott meg apjának. Szórakoztatta a dolog, jólesett női hiúságának ez a romantikus rajongás— Mondja, maga őszintén érzi mindazt, amit hozzám írt? — kérdezte a fiútól tánc közben, bűvösen tekintve a szemébe. — Őszintén érzem?! Ne gúnyoljon, drága Andrea kisasszony — dadogta a fiatalember. — Egyszerű életem éjszakájában maga az egyetlen fény, ami után kábultan megyek. Szeretném híressé, halhatatlanná tenni a maga nevét, szeretném a világnak odakiáltani... — Pszt, csendesebben, itt ne kiabáljon — szorította meg kezét a leány. — Igazán szépek a versei, tetszenek nekem. Ekkor lekérték és továbbment. Lamda Andrea nem sokáig tűrte a finkonok udvarlását. Kezdte bosszantani, hogy Szirom a legjobb táncosaitól elkéri, azok már nevetnek rajta, mindenképpen kellemetlenné válik az ügy. — Mama, kérlek — szólt oda egyik szünetben az anyjának. — Szabadítsatok meg ettől az unalmas rajongótól. Terhemre van. Az anyja pár perc múlva odaintette magához a férjet. — Ottó. Szirommal valamit csinálni kell — súgta a legyezője mögött. — Andreát folyton molesztálja, tönkreteszi a mulatságát. — Nahát! — robbant ki az igazgatóból, harag. — Ami sok, az sok. Gyorsan elindult és megkereste titkárát. — Tubák, kérem, ezt a Sziromot tüstént távolítsa el! Rövidesen botrány lesz, ha szabadon hagyjuk garázdálkodni! Tubák elrohant és Szirom húsz perc múlva zakatoló, szédült aggyal már ment is haza. Elsején pedig csendesen lehelyezték a pécsi fiókhoz, hogy minél messzebb legyen az igazgató leányától. Előtte persze, alaposan megkapta a magáét. — Vége mindennek! — sóhajtotta a szerencsétlen, amikor közölték vele a vi- Lapunk mai száma 10 fillér