Nemzeti Ujság, 1939. november (21. évfolyam, 249-272. szám)
1939-11-22 / 265. szám
B H'AZ ÍRELD. Hivatalos jelentés a müncheni bombarobbanásról Időjárás: ---- i---- i i - m -■ ........................mmvr~~ Taft Váltható idő iá* Roosevelt ellen* ptí s ot követ* m| wem JHHHHwnmmaB mmm mmmp felőlije lesz kező /túszon• A f W?H W W " Érdekes jelen* m2!SSA'Z m §4Hl # mi Hl 1 11 V »ASiX*MaSSZ hány helyen lesz B ^gg ' % W Kg Jf V 1 ^ §k ÉS M 9 ®Y ffl zeténél - Chant* futóesö, havas• j& Ms * nl JpL if&LJLMy Sfe^JFjLjsher lain nyilat• eső, havazás. kozott az úszó* ” Ole*UUsallat XXI. évfolyam, 265. szám . SZERDA ^ Budapest, 1939 november 22 ok "má/a .....................................................itt.........mi ii im in -—iii.I..... ..................1 .............................................................................................................................unni......................."'~T ...nim Hans Fischböck volt osztrák pénzügyminiszter előadást tartott Budapesten .Vitéz Lakatos Géza dandárparancsnok tábornok lett Ujj György postafőigazgató a Magyar Érdemrend középkeresztjét kapta Plósz Sándort, az Elektromos Művek vezérigazgatóját a Vöröskereszt, érdemkeresztjével tüntették ki ------------------------------------------------------------------------rT^I^^-YiTiT^------------ A képviselőház keddi ülésének kettős nagy eseménye gróf Csáky István külügyminiszter nagyjelentőségű külügyi expozéja és gróf Teleki Pál miniszterelnök felszólalása volt, Tasnádi Nagy András elnök néhány perccel 10 óra után nyitotta meg az ülést. A külügyi tárca költségvetését gróf Hunyady Ferenc előadó ismertette. Megállapította, hogy a külügyi tárca költségvetési tételei között politika nincs. A kiadások összege emelkedik, de a külügyi kötségvetés mégsem más, mint szerény elődök szerény utóda. Bajcsy-Zsilinszky Endre, a független kisgazdapárt vezérszónoka azt fejtegette, hogy pártja külpolitikai bizakodásának legfőbb alapja a kormány?/ urnak az országgyűlést megnyitó hatalmas beszéde. El kell ismerni, hogy húsz esztendő óta a Teleki-kormány az amely a külpolitikában legjobban keresi az ősszehangolódást az ősi, évezredes magyar népi külpolitikai ösztönökkel. Makkai János, a kormánypárt vezérszónoka szerint első megállapításunknak annak kell lennie, hogy a világháborúban nem veszünk részt. Nem akarunk újabb wilsoni meglepetésekbe kerülni, újabb népszövetségi és egyéb céltalan intézmények támogatásába belemenni. A világrendet csak az emberi igazságra lehet alapítani. . Matolcsy Mátyás, a nyilaskeresztes front vezérszónoka azt fejtegette, hogy a magyar külpolitikai vezetés azon a nyomon jár, amely a magyarság igazi érdekeit szolgálja. Turchányi Imre, a Felvidéki Egyesült Párt vezérszónoka rendkívül örvendetesnek mondotta, hogy honvédségünk ma már erős és állandó fejlődésben van. Elismeréssel adózott külügyi politikánknak. Oláh György (MKP) megállapította, hogy Itália mai állásfoglalásával az egész európai kultúrát és a világbékét szolgálja. Hatalmas és lángeszű barátunk mai erőgyűjtésének minden órája erőgyűjtés nekünk is. Meskó Zoltán helyesli a külügyminiszter politikáját. Régi barátaink láthatják, hogy Magyarországban sohasem csalatkoznak, rámutattak a pozitív kivezető útra, amelyre aligha mondhatja valaki, hogy szerénytelen volt. Sajnos, amikor Európa urai észlelni kezdték, hogy baj van, csak a tüneteket akarták gyógyítani. Ha lehetett, szép szóval, ha kellett, erőszakkal. A szép szavak élén halad a Millerand-féle 1920 május 6-án kelt válaszjegyzék, amelyben a magyar békedelegáció érveléseit zárja le „Nélkülünk, vagy ellenünk a Dunamedencében semmi sem történhetik!" Csáky külügyminiszter expozéja és Teleki miniszterelnök felszólalása a képviselőház költségvetési vitájában A külügyminiszter beszéde Ezután általános figyelem közepette gróf Csáky István külügyminiszter emelkedett szólásra és így kezdette meg nagyjelentőségű külügyi expozéját: — Hónapok óta szívszorongva kémleljük a láthatárt körülöttünk. Északon két olyan államot állított fegyveres kézzel egymással szembe a könyörtelen sors, amelyhez baráti kapcsolatok fűzik a magyar nemzetet évszázadok óta. Mindkettőben személyes barátaink haltak meg céltudatos harcban olyan önfeláldozó hősiességgel, amelyre minden nép örökre büszke lehetne. És a háború tovább folyik. Szorongó érzésünket nem csökkenti, hogy eltolódott határainkról nyugat felé. Trtóvégre tudjuk, hogy nem lehet kiszámítani, hogy az egyszer lángra lobbant tűz mely pillanatban hová és milyen módon csaphat át. Ezenfelül a küzdelmet nemcsak mint magyarok, Szent István királyunk hagyományaihoz híven, mint aggódó európaiak is figyeljük. A világháború befejezése óta külföldön is mindinkább közismertté válik ez a kettős világnézetünk: elsősorban magyarok vagyunk, de különleges magyar érdekeink érvényesítésekor sohasem feledkezünk meg arról, hogy ezeket a lehetőség határáig hozzá kell hangolnunk az egyetemes európai érdekekhez. Érvényesítésüket állandó jelleggel csak így biztosíthatjuk. Eme elvi álláspont alapján a háború kitörésekor úgy véltük, hogy első és legfontosabb feladatunk azoknak az erőfeszítését támogatni, akik arra törekedtek, hogy az égési felületet minél szűkebb térre szorítsák. És ezt a kötelességét, mely a magyar néppel, barátaival és egész Európával szemben fennáll, a kormány — merem állítani — erejének legfelső határáig teljesítette. Közismert, hogy ez nem volt mindig egyszerű dolog. De legalább élő bizonyságát adtuk azoknak, akik őszinte békekészségünkben nem tudtak, vagy nem akartak hinni, hogy külpolitikai vagy éppen háborús kalandokra a kormány nem kapható. — Ennek a külpolitikának hosszú múltja van. Összes elődeink követték és ha régebben talán nem jutott bele ilyen pregnánsan a nemzetközi köztudatba, úgy vélem, ez azzal magyarázható, hogy a háború előtt kevésbé voltunk előtérben, mint ma. Pedig már 1920 május 12-én a magyar kormány félhivatalos kiküldöttei az Európa élén álló, tehát döntő súllyal rendelkező francia külügyminisztériumban Paléologue vezértitkárnak ilyen szellemben tartott emlékiratot adtak át. Kitűnik abból, mily súlyt helyezett már az akkori magyar kormány arra, hogy Magyarország és szomszédai között a kapcsolatok őszintén rendeztessenek. Az emlékirat bevezetésében ezt mondja: „Attól a meggondolástól vezettetve, hogy az emberiség fejlődéséhez oly szükséges tartós békés állapot csak a Magyarország és összes szomszédai közötti teljesen kielégítő viszony helyreállítása révén biztosítható, Magyarország kész közvetlen tárgyalásokat kezdeni összes szomszédaival, hogy a függő kérdések összességét velük barátságosan és valamennyi érdekelt fél teljes megelégedésére rendezze.“ Azután felsorolja az emlékirat azokat a pontokat, amelyek alapján ilyen tartós megegyezés lehetséges volna. Nem a magyar kormányokon múlott, hogy a hatalmasok csak későn eszméltek rá, hogy a magyaroknak igazuk volt, amikor saját tömegeik lelkes túlzásai közepette is hideg fővel bizonygatták, hogy a páris körüli békeszerződések erőszakos fenntartása katasztrófához vezethet úgy a felülmaradottak, mint az alulmaradottak részére. Elődeink nem szorítkoztak negatív kritikára, hanem A Mitberand-levél . A szövetséges és társult hatalmak nevében azt írja többi között néhai gróf Apponyi Albert elnöknek: „A szövetséges és társult hatalmak foglalkoztak azzal az eshetőséggel is, hogy a megállapított határ esetleg nem felel meg mindenütt teljesen a néprajzi vagy gazdasági kívánalmaknak. A helyszínen megejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerződésben megállapított határt áthelyezzék“ Az erőszakkal való fenyegetés nagyon, világos az alábbi kitételekben: „A szövetséges és társult kormányok nem mehettek messzebb. A határbizottságokra ruházott hatalom a területi határozmányok ügyében, a szerződés különböző cikkeiben végrehajtott módosítások, amelyekről a csatolt megjegyzések nyújtanak részletes felvilágosítást, jelzik a hatalmak engedményeinek végső határát. A ma átnyújtott békefeltételek tehát véglegesek.“ „Ennélfogva a szövetséges és társult hatalmak a jelen közlés dátumától számított tíz nap alatt elvárják a magyar békedelegáció nyilatkozatát.“ Ennek az írásműnek fenyegetésnek szánt, de ránk nézve ma már egészen más jelentőségű kitétele: „A dolgok meglevő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott" Ezt a szép mondást a magyar nemzet bizonyára teljes mértékben magáévá teszi. Részben a szép szavak sorába iktathatja a történelem azt a nagyszámú tervet, amely Tardieu-tól Hodzsáig Közép-Európa gazdasági vagy politikai újjárendezését tűzte ki célul. A független erős Magyarország nélkülözhetetlen tényező . Az államok egész sora és végül a Népszövetség is kísérletezett teoretikus elgondolásait a középerópai államok együttéléséről az életbe átültetni. Amint már említettem, a világháborúban felülmaradottak érezték, hogy baj van, talán komoly baj, de a megelőzés célravezető békés eszközeit csak nagyon kevesen merték, még négy fal között is, meglátni vagy felsorolni. Nem igen akarta senkisem belátni, hogy az újjárendezés Németország bevonása nélkül vagy pláne ellene irányadó éllel nemcsak rendkívül veszélyes, de egyenesen lehetetlen. Közismert, a páris körüli békék egy mintára készültek és egy összefüggő politikai elgondolást testesítettek meg és így közel feküdt a gondolat, hogy ha a tákolmányból egy pillért kivesznek vagy meglazítanak, az építők fejére zuhanhat az egész. Már kezdetben tisztán látta ezt Take Ionescu néhai román miniszterelnök, aki 1920-ban gróf Csekonics Iván akkori varsói követünknek azt mondotta, hogy őt „Párisban valaki megkérdezte, számít-e arra, hogy Magyarország be fog lépni az általa tervezett kis entete-ba, mire ő azt felelte, hogy nem, mert Magyarország lojális ország, amely mindig megtartja a szavát és ezért nem léphet be olyan szerződésbe, amelynek bekezdése már kimondja, hogy azt öt állam (Romána, Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Görögország) abból a célból köti ezt az egyezményt, hogy fenntartsa és biztosítsa a Versaillesi, st. germaini és trianoni béka összes határozatait.“ Alapvető hiba volt, hogy csak közel két évtized után fedezték fel, hogy a független, erős Magyarország nemcsak a Dunamedencében nélkülözhetetlen kiegyensúlyozó tényező, hanem egész Közép-Európában. Néha túl, máskor alábecsülték erőnket. Pedig elég jó zsinórmértékül szolgálhatott volna az a tény, amelyért már helytálltunk és minden viharban helyt fogunk állatni, hogy nélkülünk vagy ellenünk a Dunamedencében semmi sem történhetik, ami sorsunkba belevág. Csodálkozik még valaki, hogy, ilyen történelmi tévedések után minden terv, amely a Balkánná tett Közép-Európa megreformálásával foglalkozott, fokozatosan súlyosabb kimenetelű kudarcba fulladt meg, míg végül eldördültek az 1919—* 1920-ban jól megtöltött fegyverek? — Amikor történelmileg igyekszem bizonyítani, hogy a magyar külpolitika mindig megőrizte mértékletességét, kö- Lapunk mai száma 10 fillér