Nemzeti Ujság, 1939. november (21. évfolyam, 249-272. szám)

1939-11-22 / 265. szám

B H'A­Z ÍRELD. Hivatalos jelentés a müncheni bombarobbanásról Időjárás: ---- i---- i i - m -■ ........................mmvr~~ Taft V­áltható idő iá* Roosevelt ellen* ptí s ot követ* m| wem JHHHHwnmmaB mmm mmmp felőlije lesz k­ező /túszon• A f W?H W W " Érdekes jelen* m2!SSA'Z m §4Hl # mi Hl 1 11 V »ASiX*MaSSZ hány helyen lesz B ^gg ' % W Kg Jf V 1 ^ §k ÉS M 9 ®Y ffl zeténél - Chant* futóesö, havas• j& Ms * nl JpL if&LJLMy Sfe^JFjLjsher lain nyilat• eső, havazás. kozott az úszó* ” Ole*UUsallat XXI. évfolyam, 265. szám . SZERDA ^ Budapest, 1939 november 22 ok "má/a .....................................................itt.........mi ii im in -—iii.I..... ..................1 .............................................................................................................................unni.......................­­"'~T ...nim Hans Fisch­böck volt osztrák pénzügy­­miniszter előadást tartott Budapesten .Vitéz Lakatos Géza dandárparancsnok tábornok lett Ujj György postafőigazgató a Magyar Érdemrend középkeresztjét kapta Plósz Sándort, az Elektromos Művek vezérigazgatóját a Vöröskereszt, érdem­­keresztjével tüntették ki ------------------------------------------------------------------------rT^I^^-YiTiT^------------ A képviselőház keddi ülésének kettős nagy eseménye gróf Csáky István külügyminiszter nagyjelentőségű külügyi expozéja és gróf Teleki Pál miniszterelnök felszólalása volt, Tasnádi Nagy András elnök néhány perccel 10 óra után nyitotta meg az ülést. A kül­ügyi tárca költségvetését gróf Hunyady Fe­renc előadó ismertette. Megállapította, hogy a külügyi tárca költségvetési tételei között politika nincs. A kiadások összege emelkedik, de a külügyi kö­tségvetés még­sem más, mint szerény elődök szerény utóda. Bajcsy-Zsilinszky Endre, a független kis­gazdapárt vezérszónoka azt fejtegette, hogy pártja külpolitikai bizakodásának legfőbb alapja a kormány?/­ urnak az országgyűlést megnyitó hatalmas beszéde. El kell ismerni, hogy húsz esztendő óta a Teleki-kormány az amely a külpolitikában legjobban keresi az ősszeh­­angolód­ást az ősi, évezredes magyar népi külpolitikai ösztönökkel. Makkai János, a kormánypárt vezérszónoka szerint első megállapításunknak annak kell lennie, hogy a világháborúban nem veszünk részt. Nem akarunk újabb wilsoni meglepeté­sekbe kerülni, újabb népszövetségi és egyéb céltalan intézmények támogatásába belemenni. A világrendet csak az emberi igazságra lehet alapítani. . Matolcsy Mátyás, a nyilaskeresztes front vezérszónoka azt fejtegette, hogy a magyar külpolitikai vezetés azon a nyomon jár, amely a magyarság igazi érdekeit szolgálja. Turchányi Imre, a Felvidéki Egyesült Párt vezérszónoka rendkívül örvendetesnek mon­dotta, hogy honvédségünk ma már erős és állandó fejlődésben van. Elismeréssel adózott külügyi politikánknak. Oláh György (MKP) megállapította, hogy Itália mai állásfoglalásával az egész európai kultúrát és a világbékét szolgálja. Hatalmas és lángeszű barátunk mai erőgyűjtésének min­den órája erőgyűjtés nekünk is. Meskó Zoltán helyesli a külügyminiszter politikáját. Régi barátaink láthatják, hogy Magyarországban sohasem csalatkoznak, rámutattak a pozitív kivezető útra, amelyre aligha mondhatja valaki, hogy szerénytelen volt. Sajnos, amikor Európa urai észlelni kezdték, hogy baj va­n, csak a tüneteket akarták gyógyítani. Ha lehetett, szép szóval, ha kellett, erőszak­kal. A szép szavak élén halad a Mille­­rand-féle 1920 május 6-án kelt válasz­jegyzék, amelyben a magyar békedele­gáció érveléseit zárja le „Nélkülünk, vagy ellenünk a Duna­medencében semmi sem történhetik!" Csáky külügyminiszter expozéja és Teleki miniszterelnök felszólalása a képviselőház költségvetési vitájában A külü­gyminiszter beszéde Ezután általános figyelem közepette gróf Csáky István külügyminiszter emelkedett szó­lásra és így kezdette meg nagyjelentőségű külügyi expozéját: — Hónapok óta szívszorongva kémlel­jük a láthatárt körülöttünk. Északon két olyan államot állított fegyveres kéz­zel egymással szembe a könyörtelen sors, amelyhez baráti kapcsolatok fűzik a magyar nemzetet évszázadok óta. Mindkettőben személyes barátaink hal­tak meg céltudatos harcban olyan ön­feláldozó hősiességgel, amelyre minden nép örökre büszke lehetne. És a háború tovább folyik. Szorongó érzésünket nem csökkenti, hogy eltolódott határainkról nyugat felé. Trtóvégre tudjuk,­ hogy nem lehet kiszámítani, hogy az egyszer lángra lobbant tűz mely pillanatban hová és milyen módon csaphat át. Ezenfelül a küzdelmet nemcsak mint magyarok, Szent István királyunk hagyományai­hoz híven, mint aggódó európaiak is figyeljük. A világháború befejezése óta külföldön is mindinkább közismertté vá­lik ez a kettős világnézetünk: elsősor­ban magyarok vagyunk, de különleges magyar érdekeink érvényesítésekor soha­sem feledkezünk meg arról, hogy eze­ket a lehetőség határáig hozzá kell han­golnunk az egyetemes európai érdekek­hez. Érvényesítésüket állandó jelleggel csak így biztosíthatjuk. Eme elvi állás­pont alapján a háború kitörésekor úgy véltük, hogy első és legfontosabb fel­adatunk azoknak az erőfeszítését támo­gatni, akik arra törekedtek, hogy az égési felületet minél szűkebb térre szo­rítsák. És ezt a kötelességét, mely a magyar néppel, barátaival és egész Európával szemben fennáll, a kormány — merem állítani — erejének legfelső határáig teljesítette. Közismert, hogy ez nem volt mindig egyszerű dolog. De legalább élő bizonyságát adtuk azoknak, akik őszinte békekészségünkben nem tudtak, vagy nem akartak hinni, hogy külpolitikai vagy éppen háborús kalan­dokra a kormány nem kapható. — Ennek a külpolitikának hosszú múltja van. Összes elődeink követték és ha régebben talán nem jutott bele ilyen pregnánsan a nemzetközi köztudatba, úgy vélem, ez azzal magyarázható, hogy a háború előtt kevésbé voltunk előtér­ben, mint ma. Pedig már 1920 május 12-én a magyar kormány félhivatalos kiküldöttei az Európa élén álló, tehát döntő súllyal rendelkező francia kül­ügyminisztériumban Paléologue vezér­titkárnak ilyen szellemben tartott em­lékiratot adtak át.­­ Kitűnik abból, mily súlyt helyezett már­ az akkori magyar kormány arra, hogy Magyarország és szomszédai között a kapcsolatok őszintén rendeztessenek. Az emlékirat bevezetésében ezt mondja: „Attól a meggondolástól vezettetve, hogy az emberiség fejlődéséhez oly szükséges tartós békés állapot csa­k a Magyarország és összes szomszédai közötti teljesen ki­elégítő viszony helyreállítása révén biz­tosítható, Magyarország kész közvetlen tárgyalásokat kezdeni összes szomszédai­val, hogy a függő kérdések összességét velük barátságosan és valamennyi érde­kelt fél teljes megelégedésére rendezze.“ Azután felsorolja az emlékirat azokat a pontokat, amelyek alapján ilyen tartós megegyezés lehetséges volna.­­ Nem a magyar kormányokon mú­lott, hogy a hatalmasok csak későn esz­méltek rá, hogy a magyaroknak igazuk volt, amikor saját tömegeik lelkes túlzá­sai közepette is hideg fővel bizonygat­ták, hogy a páris körüli békeszerződések erőszakos fenntartása katasztrófához ve­zethet úgy a felülmaradottak, mint az alulmaradottak részére. Elődeink nem szorítkoztak negatív kritikára, hanem A Mi­tberand-levél . A szövetséges és társult hatalmak nevében azt írja többi között néhai gróf Apponyi Albert elnöknek: „A szövetsé­ges és társult hatalmak foglalkoztak azzal az eshetőséggel is, hogy a megálla­pított határ esetleg nem felel meg min­denütt teljesen a néprajzi vagy gazda­sági­­ kívánalmaknak. A helyszínen meg­ejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerződés­ben megállapított határt áthelyezzék­“ Az erőszakkal való fenyegetés nagyon, világos az alábbi kitételekben: „A szövet­séges és társult kormányok nem mehet­tek messzebb. A határbizottságokra ru­házott hatalom a területi határozmányok ügyében, a szerződés különböző cikkei­ben végrehajtott módosítások, amelyek­ről a csatolt megjegyzések nyújtanak részletes felvilágosítást, jelzik a hatal­mak engedményeinek végső határát. A ma átnyújtott békefeltételek tehát vég­legesek.“ „Ennélfogva a szövetséges és társult hatalmak a jelen közlés dátumá­tól számított tíz nap alatt elvárják a magyar békedelegáció nyilatkozatát.“ Ennek az írásműnek fenyegetésnek szánt, de ránk nézve ma már egészen más je­lentőségű kitétele: „A dolgok meglevő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak talál­tatott" Ezt a szép mondást a magyar nemzet bizonyára teljes mértékben ma­gáévá teszi. Részben a szép szavak so­rába iktathatja a történelem azt a nagy­számú tervet, amely Tardieu-tól Hodzsáig Közép-Európa gazdasági vagy politikai újjárendezését tűzte ki célul. A független erős Magyarország nélkülözhetetlen tényező . Az államok egész sora és végül a Népszövetség is kísérletezett teoretikus elgondolásait a középerópai államok együttéléséről az életbe átültetni. Amint már említettem, a világháborúban felül­­maradottak érezték, hogy baj van, talán komoly baj, de a megelőzés célravezető békés eszközeit csak nagyon kevesen merték, még négy fal között is, meglátni vagy felsorolni. Nem­ igen akarta senki­­sem belátni, hogy az újjárendezés Német­ország bevonása nélkül vagy pláne ellene irányadó éllel nemcsak rendkívül veszé­lyes, de egyenesen lehetetlen. Közismert, a páris körüli békék egy mintára készül­tek és egy összefüggő politikai elgondo­lást testesítettek meg és így közel feküdt a gondolat, hogy ha a tákolmányból egy pillért kivesznek vagy meglazítanak, az építők fejére zuhanhat az egész. Már kez­detben tisztán látta ezt Take Ionescu néhai román miniszterelnök, aki 1920-ban gróf Csekonics Iván akkori varsói köve­tünknek azt mondotta, hogy őt „Párisban valaki megkérdezte, számít-e arra, hogy Magyarország be fog lépni az általa ter­vezett kis­ entete-ba, mire ő azt felelte, hogy nem, mert Magyarország lojális or­szág, amely mindig megtartja a szavát és ezért nem léphet be olyan szerződésbe, amelynek bekezdése már kimondja, hogy azt öt állam (Romána, Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Görögor­szág) abból a célból köti ezt az egyez­ményt, hogy fenntartsa és biztosítsa a Versaillesi, st. germaini és trianoni béka összes határozatait.“ Alapvető hiba volt, hogy csak közel két évtized után fedezték fel, hogy a független, erős Magyarország nemcsak a Dunamedencében nélkülözhe­tetlen kiegyensúlyozó tényező, hanem egész Közép-Európában. Néha túl, más­kor alábecsülték erőnket. Pedig elég jó zsinórmértékül szolgálhatott volna az a tény, amelyért már helytálltunk és minden viharban helyt fogunk állatni, hogy nél­külünk vagy ellenünk a Dunamedencében semmi sem történhetik, ami sorsunkba belevág. Csodálkozik még valaki, hogy, ilyen történelmi tévedések után minden terv, amely a Balkánná tett Közép-Európa megreformálásával foglalkozott, fokoza­tosan súlyosabb kimenetelű kudarcba ful­ladt meg, míg végül eldördültek az 1919—* 1920-ban jól megtöltött fegyverek­? — Amikor történelmileg igyekszem bi­zonyítani, hogy a magyar külpolitika mindig megőrizte mértékletességét, kö- Lapunk mai száma 10 fillér

Next