Nemzeti Ujság, 1939. december (21. évfolyam, 273-296. szám)

1939-12-24 / 292. szám

megfellebbezhetetlen ítélőképességének volt köszönhető. S az idők sodrában azután most ismét hű katonái között tölti napjait a férfiú, aki bár ősrégi nemes ősöktől származik és csecsemő korától ezüstkanállal evett, most mégis ott kanalazza a levest a bádog­edényből valahol a nyugati hadszíntéren ... Amikor nemrégiben amerikai és más külföldi újságírók látogattak el a szö­vetséges seregek főhadiszállására, mind­nyájunkra mély hatást keltett az angol parancsnok keresetlen egyszerűsége és a lét Ennek­ a három ténynek következmé­nyei robbantak ki ezután 1939. őszén. Az emlékezetes 1935 januárjában két újjáteremtője! A birodalom soha nem felejti el kiváló katonafiának, hogy az általános hadkötelezettség bevezetése Lord Gort ritka körültekintésének és angol vendég töltötte szabadságát a svájci hegyekben. Mindketten sportemberek lé­vén, gyakran indultak síkirándulásra s egy alkalommal — hogy, hogy nem — vé­letlenül összeütköztek az egyik völgykat­lanban, amelybe ellentétes irányból szá­guldoztak lefelé mind a ketten. A két férfi találkozása nem volt éppen barátsá­gosnak mondható, de miután előzőleg nem éppen épületes díszjelzőkkel illették egymást, végül mégis csak győzött a köz­mondásos hidegvér és a hagyományos udvariasság. Bemutatkoztak egymásnak. Egyikük Leslie Hore-Belisha, a másik Lord Gort volt. A véletlen játéka folytán a különös svájci találkozás később teljesen új irányt szabott Lord Gort pályafutásának. 1937 novemberében Hora­ Belisha lett a brit birodalom hadügyminisztere. Reá hárult a feladat, hogy teljesen átszervezze az angol hadsereget. Az új miniszternek első dolga volt, hogy megfelelő munka­társat keressen. Áttanulmányozva a jelöl­tek hosszú listáját, a miniszter tekintete megakadt egy névén: „Gort“! Ugyan ki is volt ez? Igen, igen,­­ az a véletlen össze­ütközés ott St. Moritzban... Ki tudja, nem-e a sors játéka volt-e?... A hadügyminiszter azonnal intézkedett! Úgy döntött, hogy Lord Gort legyen az első hadsegéd. A kinevezés azonban nem ment simán, mert Gort akkoriban még csak alezredes volt, de Hore-Belisha le­küzdött minden akadályt célja megvalósí­­tása érdekében. Keresztülvitte, hogy Gortot ezredessé nevezzék ki és haladék­talanul reá bízta katonai irodájának ve­zetését. Ettől kezdve azután tüneményes gyorsasággal emelkedett Lord Gort a katonai ranglistán. Alig néhány hónap­pal később, mint tábornok, az angol nagyvezérkar főnöke lett. Ilyen váratlan emelkedés természete­sen nem történhet zúgolódás, vagy bírá­lat nélkül! Nem kevesebb, mint harminc­két tábornok tartozott Lord Gort közvet­len alantasai közé és közülük bizony nem egy akadt, aki nem titkolta véleményét afölött, hogy az alig ötven esztendős új­donsült tábornokot állították a vezérkar élére. Hore-Belisha azonban nem tágí­tott. A zúgolódókat rövid uton nyuga­lomba küldte, azok pedig, akik továbbra is megtartották beosztásukat, hamarosan maguk is belátták, hogy az új vezérkari főnök kivételesen képzett katona és olyan adottságokkal rendelkezik, ame­lyek minden kétséget kizáróan igazolják elhivatottságát. Új beosztásában Lord Gort teljes erő­vel látott a munkához. Átszervezte az angol hadügyminisztériumot. A legfőbb haditanács helyett a parancsnokok taná­csát alakította meg. Pontosan kidolgo­zott, nagyszabású tervet állított össze a birodalmi hadsereg egységes szervezé­sére vonatkozóan. Valóban nem volt cso­dálatos, hogy ötvennégy esztendős korá­ban Lord Gort töltötte be a brit hadsereg legmagasabb rangját. A hadsereg körében páratlan lelkese­déssel fogadták Gort kinevezésének hí­rét. A világháborús veteránok közül so­kan hangoztatták, hogy ha valaha ismét fel kell ölteniök az egyenruhát, úgy azt Gort parancsnoksága alatt tennék a leg­szívesebben. Emberei nagyrabecsülték, mert általános volt köztük a vélemény, hogy Gort nem tartozott az olyan pa­rancsnokok közé, akiknek hősiessége sú­lyos emberáldozatokat követel, sőt in­kább olyan férfiú volt, aki soha nem kö­vetelte azt az embereitől, amit ő maga is meg nem cselekedett volna. Lord Gort ritka személyes bátorsága közmondásos az angol hadseregben, de éppen ezért tudják róla a legjobban azt is, hogy ez a bátorság nem kockáztatja fölöslegesen a mások életét. 1939 július 14-én, Franciaország nem­zeti ünnepén, verőfényes napra virradt Páris. Vidám embercsoportok tolong­tak az utcán és sorakoztak a boulevardo­­kon, hogy szemtanúi legyenek a ritka látványosságnak, amikor az angol had­sereg küldöttsége a világháború óta elő­ször vonul fel a francia főváros utcáin. Sőt mi több, először történt a történelem során is, hogy angol katonaság ünne­pelte a párisiakkal együtt a köztársaság nagy népünnepélyét. A diadalív alatt, ahol Gamelin tábor­nok, a francia vezérkar főnöke szemlélte az előtte elvonuló hadoszlopokat, a tö­megből szinte toronymagasan emelke­dett ki Lord Gort szálas alakja. Ott ál­lott ő is teljes tábornoki díszben, a mel­lét elborító kitüntetésekkel. Komoly arc­­kifejezésével, szőke, nyírott bajuszával, a katonai osztagokra tekintő nyugodt pil­lantásával mintha jelképe lett volna a higgadt angol katonának. És a tömeg őt is határtalan lelkesedéssel ünnepelte, bár csupán ann­yit tudtak róla, hogy az angol hadsereg vezérkari főnöke volt és az év tavaszán megszemlélte a Maginot-vonal erődítményét. Bizonyára nem akadt senki aki csak sejtette volna a hamarosan bekövetkező történelmi eseményeket, a­melyek mintha árnyékukat vetették volna előre Lord Gort megjelenésével a fran­ciák nemzeti ünnepén. Lord Gort valóban az angol hadsereg Mannerheim marsall, a felszabadító hadvezér Fent Északon, ahol jég és hótakaró bo­rította be „Ezertó országa“ csillogó sze­meit, egy hárommilliós nemzet vívja he­roikus küzdelmét a roppant túlerővel szemben. Dávid és Góliát harca ez, amely­ben parittya került szembe az ágyúval. Elszánt „maroknyi“ sereg harca a füg­getlenségért és Suomi területi integritá­sáért, élén ott áll a 72 éves ősz marsall, Mannerheim. December 1-én, amikor az első szovjet csapatok megindultak Finn­ország ellen, Mannerheim az egykori cári gárda délceg katonája újból aktív kato­nai szolgálatra jelentkezett és szívében fiatalon, a hazaszeretet soha ki nem apadó izzásával lelkében azóta is vezeti a finn csapatok világdicsőségre szóló si­keres hadműveleteit. Az egész finn nem­zet egyemberként áll a háta mögött, ma ő Finnország első katonája s a vörös csa­patok „elsőszámú közellensége.“ Május 16-án múlt huszonegy éve, hogy Karl Gusztáv Emil Mannerheim cári al­tábornagy, a 17. lovas brigád parancs­noka, ledobva a cári uniformist, egy ön­kéntes hadsereg élén győzelmesen bevo­nult Helsinkibe s ezzel a fényes haditettel felszabadította hazáját, Finnországot, az évszázados orosz uralom alól. Befejező­dött a finn nemzet szabadságküzdelme s az örömmámorban úszó testvéri nép há­lából kormányzójává kiáltotta ki Man­nerheim marsallt, 1918 decemberében. Megbízatását azonban csak addig viselte, amíg három hónap múlva, 1919 márciusá­ban, az új alkotmány értelmében köztár­sasági elnököt választott Finnország. Mannerheim, az előrelátó bölcs hadvezér már akkor felismerte a korszerű hadsereg­ben rejlő erőt s ettől kezdve minden ide­jét a kicsi, de erős finn hadsereg kiépíté­sére fordította. Négy év alatt egy telje­sen felszerelt kitűnő hadsereget adott Finnországnak s a hadsereg szervezése körül kifejtett fel nem mérhető érdemei­ért a köztársasági elnök 1933-ban mar­sallá nevezte ki. Finnország felszabadí­tója hat évig viselte ezt a legmagasabb katonai tisztséget. Az idén nyáron lemon­dott a fővezérségről és nyugalomba vo­nult, mert a finn parlament nem akarta megszavazni az általla előterjesztett vé­delmi költségeket. Megérdemelt pihenésében sem fordult el azonban tekintetével a hadseregtől , amikor az európai diplomácia színpadán megjelent a szovjet, már tudta, hogy uj­­i bál ott van a helye, a hadsereg élén. Két­­ évtized alatt az egész világ előtt bebizo­nyította Finnország, hogy a finn nép egységbeforrt államalkotó elem s hogy ősi kultúrájával és népének határtalan szorgalmával olyan mintaállamot rende­zett be az „Ezer-tó országában“, amely minden ifjú állam előtt csak mintakép­ként lebeghet. És ez elsősorban Manner­heim érdeme. Ma már az egész világ dobogó szívvel figyeli a finnországi eseményeket, Man­nerheim marsall és a finn hadsereg újabb és újabb sikereit. Mannerheim hadvezéri profilja s a testvér finn nemzetnek füg­getlenségét vivő heroikus küzdelme töké­letesen csak akkor rajzolódik azonban ki, ha néhány mondatban­­ felelevenítjük­­ Finnország történelmi múltját, a finn nép évszázados szabadságharcát. A finn népet a történelemben elsőnek Tacitus említi évkönyveiben. Később Tolemeus is úgy emlékszik meg róluk, mint akik keletről vándoroltak mai lakó­helyükre. A kereszténységet 1154-ben vet­ték fel Szent Eric keresztes hadjárata során. A finnek 1293-tól kezdve a svéd kultúra és politikai befolyás alá kerültek. Suomi első területi körvonalait az 1323-iki neteborgi szerződés határozza meg. Svéd befolyásra a finnek 1523-ban a lutheránus vallásra tértek át. 1556-ban hercegséggé, 1581-ben pedig nagyhercegséggé alakult át Finnország. A hárommilliós nemzet fénykora a XVIII. századra esik, Gusz­táv Adolf svéd király uralkodása idején. A finnek svéd támogatással megszerezték az oroszoktól nyugati Karéliát és Inger­­manlandot. Nagy Péter cár az északi háborúban egész Finnországot meghódította és fel­dúlta. Az 1721-iki nystadti békében Finn­ország a hozzátartozó tartományokkal és bizalom, amely egész lényében a szövet­séges hadsereg iránt megnyilvánul. — Ne feledjük, hogy annak idején kard­dal szereztük meg a birodalmat — mon­dotta Lord Gort — s hogy azt karddal is kell megvédenünk. A háború kitörésekor Lord Gortot ne­vezték ki a brit expedíciós seregek főpa­rancsnokává. A vezérkari főnök tisztsé­gét ettől kezdve Sir Edmund Ironside töltötte be. Lord Gort elérte, amit óhaj­tott! Az ember és hadvezér most ismét hazája seregeinek élén új diadalra ve­zeti övéit. Embereit, akiket legelsősor­ban embereknek tart és katonáit, akik a világbirodalom őrei, Listowel Judit szigetekkel végképpen orosz uralom alá jutott. A hosszú elnyomás évtizedei után I. Sándor cár az 1809-iki horgai ország­gyűlésen a finnek vallási és politikai ki­váltságait megerősítette s az akkor le­fektetett alapokmány határozta meg ké­sőbb is az ország közjogi állását az orosz birodalomhoz. Az orosz cárok ezen alkot­mány alapján elismerték a finneknek azt a jogát, hogy finn származású kormány­zót választhatnak, székhelyüket azonban nem Finnországban, hanem az egykori Szentpéterváron tartották. Finnország 1878-ig önálló vámterület volt, sőt a finn hivatalos nyelv használati jogát is el­ismerték. Az orosz nacionalista ellenhatás és a programszerű oroszosítás folyamata nagy erővel indult meg az elmúlt század vé­gén és tetőpontjára hágott az elnyomás Bobrikov tábornok diktatórikus kor­mányzósága idején, amikor is törekvé­seit az orosz kormány messzemenően tá­mogatta. Az elnyomatásnak ezekben az éveiben a finnek többször fellázadtak s egy ilyen mozgalom eredményekép 1904- ben a gyűlölt Bobrikov tábornokát meg­gyilkolták. Az oroszosítás eredményeként Finnországot minden vonalon egyesítet­ték Oroszországgal, megfosztották régi előjogaitól, sőt finn területen az ortodox egyház erőszakos bevezetésére is kísérle­tet tettek a viipuri görögkeleti püspök­ség megszervezésével. A finn törvény­­hozást megfosztották önállóságától s azt minden tekintetben az orosz birodalmi tanács alá rendelték. 1900-ban eltörölték a finn-svéd hivatalos nyelvet és helyébe az oroszt vezették be. A világháborúnak kellett közbejönni és Mannerheim marsallnak kellett a finn nemzet élére állni ahhoz, hogy Finnország végre kivívja teljes nemzeti függetlensé­gét. Huszonkét évvel ezelőtt, 1917 december 6-án, a finn parlament ülésén Svinhuf­­vud elnök kinyilvánít­otta Finnország elszakadását Oroszországtól. A bejelen­tést az egész parlament óriási lelkesedés­sel vette tudomásul. A felbomlóban levő orosz hadseregből tömegesen tértek vissaz szülőföldjükre a finn nemzetiségű kato­­nák, köztük legelsőnek Karl Gustav Emil Mannerheim cári altábornagy. Mannerheim marsall svéd eredetű ne­mesi családból származik. 1867 június 4-én született Finnországban. A családi hagyomány szerint a fiatal Mannerheim katonai pályára lépett s előbb egy svéd katonai intézetben, majd egy orosz kato­nai lovasakadémiában kezdte katonai tanulmányait. Tanulmányaiban, cseleke­deteiben, már egészen fiatal korában megnyilatkoztak a leendő nagy hadvezér oroszlánkörmei. Tanulmányait kiváló eredménnyel végezte el 1889-ben s azon­nal csapatszolgálatra osztották be. Az 1904—1905-ös orosz—japán háborúban már mint alezredes egy lovasosztag pa­rancsnoka, majd a háború befejezése után ezredessé léptették elő. Később egy orosz politikai küldöttség tagjaként nagy utazásokat tett Középázsiában és Kínában s ekkor felettesei kitűnő diplo­máciai érzékéről is meggyőződhettek. 1911-ben mint az ulánus testőrség pa­rancsnokát Szentpétervárra rendelték, egy esztendő múlva pedig lovasbrigád­­parancsnokká nevezi ki a cár. Ilyen be­osztásban találja őt a világháború, amelynek során először a varsói lovas­dandárt vezeti, majd a Kárpátokban mű­ködő orosz lovasság irányításával bízták meg. 1917-ben érte el a cári hadseregben a legmagasabb katonai rangot: altábor­nagy lett. Mannerheim marsall azalatt az idő alatt is, amíg a cári uniformist viselte, csak becsületet, elismerést és tiszteletet szer­zett tiszti kardbojtjának, de lelkében min­denkor megmaradt finn­nek. Amikor az 1917-iki októberi forradalom kitört és a cári hadsereg összeomlott, Mannerheim Finnországba sietett, ahol ekkor már ugyancsak forradalmi állapotok uralkod­tak. Petrogradról mintegy nyolcvanezer főnyi kommunista hadsereg nyomult be Finnországba s igyekezett ott a bolse­vista elveknek megfelelő rendszert beve­zetni, de a finn hadsereg Mannerheim vezénylete alatt véres fejjel küldte vissza az oroszokat.­­Mannerheim nem riadt vissza a ké­sőbbi nehézségektől sem. Finnország nyugati kikötőiben összegyűjtötte a finn patriótákat és néhány tiszt segítségével kiképezte őket. Fegyver, élelem és szál­lítóeszközök alig álltak rendelkezésére, sőt az ideiglenes, forradalmi finn kor­mány, amely orosz jóváhagyással műkö­dött, ahol csak lehetett, akadályozta te­vékenységét. Ilyen nehézségek között végre is döntő lépésre határozta el ma­­gát. 1918 januárjának 27-éről 28-ára vir­radó hajnalán, amikor a finn ideiglenes kormány lemondott, Mannerheim sza­badcsapatával megrohamozta az egyik legnagyobb orosz helyőrséget, ott igen jelentékeny muníciót és gazdag hadi­­zsákmányt szerzett, így vált lehetővé számára, hogy szabadcsapatait felfegy­­verezze. 1918 január végén Mannerheim hadserege a Finnországban rekedt kevés­számú német­ csapatokkal egyesülve, megkezdte felszabadító hadjáratát. Hosszú és véres küzdelmek után 1918 május 16-án vonult be Mannerheim ki­csiny hadserege Helsingforsba. Ekkor azonban új nehézségek tornyosultak Mannerheim elé. A győztes hatalmak ugyanis csak abban az esetben voltak hajlandók a finnek további szabadság­­harcát támogatni a bolsevizmus ellen, ha Mannerheim elbocsájtja a finn hadsereg­gel együttműködő német csapatokat. A finn nemzeti gárda ekkor azonban már ura volt a helyzetnek s igy a német csapatok önként visszatérhettek hazá­jukba. Új korszak következett Mannerheim életében: egymásután aratta a diplomá­ciai sikereket. A szabadságharc befeje­zése után hazája ugyanis Angliába és Franciaországba küldte, hogy felvegye és kiépítse Finnország kapcsolatait a nyugati hatalmakkal. Mannerheim útját fényes siker kísérte. A nyugati nagy­hatalmak elismerték a független Finn­országot, pénzzel és fegyverrel segélyez­ték és intervenciójukra Amerikából ha­talmas mennyiségű élelmiszer érkezett a háborútól feldúlt, éhínség előtt álló Finnországba. Ennek a fényes diplomáciai sikernek köszönheti most Suomi, hogy Anglia fegyverrel és pénzzel segíti újból a fin­nek küzdelmét. A finn hadsereg és az egész finn nép vakon bízik Mannerheim­­ben, aki két évtizeddel ezelőtt egyszer már megmutatta, hogy nem ismer lehe­tetlent, amikor kivívta a szabadságot ■ a sokszoros túlerő ellen. Így látjuk mi Mannerheim marsall alakját, így ismeri őt a finn nép is, s ezt az arcot őrzi meg majd a történe­lem is. A finnek jelenlegi küzdelmében nemzetüknek minden tagja, de az egész világ közvéleménye is Mannerheim tábor­nokot tekinti a finn nép elhivatott vezé­rének. Koncz Károly NEMZETI ÚJSÁG útt 1939 december 24. Vasárnap Vorosilov, a született forradalmár Az 1896-ik évben két lovaskozák hajtott maga előtt egy tizenhatéves legényt valahol Jekaterinoslav körül. A magas hóban nehezen bukdácsolt a legény s a kozákok emiatt nogajkával biztatták gyorsabb mozgásra. Gregorovics Kliment volt a neve. Később Vorosilov néven ismerte meg a világ. Apja nihilista volt és részes egy bombamerényletben, amelyet Moszkva környékén, a cári bi­rodalom egyik államférfiának kastélya ellen követtek el. Tizenkét éves koráig írás-olvasástudatlan, alkalmi munkás volt, akit a kozákok most hajtottak a cernovaik elé, hogy kihallgassák vala­miért. Ő maga beszélte ezt­el az Izvesztia munkatársának, amikor a kom­munista hivatalos lap Vorosilovban a bolsevista haderők marsallját ünnepelte. Vorosilovnak akkor még sejtelme sem volt arról, hogy foltozott tarisznyájában hordozza a „marsallbotot.“ Legyünk tár­gyilagosak: nem hordott sem a tarisz­nyájában marsallbotot, sem pedig tuda­tában magasra törő terveket. Nagy hadi­tettek és nagy győzelmek diadalai nélkül

Next