Nemzeti Ujság, 1943. február (25. évfolyam, 26-48. szám)
1943-02-21 / 42. szám
TISZ TELETET A HADÁCNAK.! |NTMS'..Hg*G a — Miben van olyan nagyszerű költészet, rejtélyes mélység, mint benned, halál? ... — tépelődik a halál költészetéről írt hatalmas versében Madách Imre ... Igen, a halál a senkit sem kímélő „igazi egyenlőség", — mióta világ a világ és ember az ember, lerázhatatlanul kíséri a gondolkodást és az érzést. A hívő keresztény lélek, de a pogány vagy istentelen sem tud szabadulni a tudattól, hogy elkerülhetetlen. Csak a válasz más, amit az egyik, vagy a másik az örök kérdésre ad. Gondolkozó lény nem is lehet az, aki akár csak egy napra is meg tud feledkezni róla. Mindenki a természete és eszmevilága szerint nyugszik bele vagy lázadozik ellene, de félelmes fenségét senki sem tagadja. Az élet rendes körülményei között azonban mindig csak a természetes halál sötét és örök gondja száll a hátunk mögött. Ezt megszokjuk attól kezdve, hogy elhagyjuk az ártatlan, még nem eszmélő gyermekség idejét s minél jobban öregszünk, —bár egyre közelebb jutunk hozzá, — elfogadjuk és összekötjük magunkban a betegség, vagy a megvénülés fogalmával. De mindig csak a természetes halált. Az erőszakos halál azonban, sőt még a váratlan is, megrendít, lesújt és lelki hatása sokáig tartó utánrezgéssel nyugtalanít. Mégpedig nemcsak az egyént, hanem a tömeget is, amelyet a hirtelen s még inkább az erőszakos halál a megdöbbenés, a rettenet, az elámulás olyan erővel fog meg, mint talán semmi más. Néha még a legnagyobbak elvesztése fölött érzett általános gyásznál is izgatóbb hatású a tömeglélekre a váratlan és erőszakos halál ijesztő együttes megjelenése: a gyilkosság. Ezért nem kell csodálkozni rajta, hogy békés korok nyugodtnak megszokott légkörében egy pisztolylövés, vagy egy lesújtó balta csattanása hirtelen szörnyű visszhangot kap s körülötte kigyullad a tömegek érdeklődésének láza és különös izgalma. Amikor tudniillik az egyszerű, becsületes ember az elmúlás természetes valóságával szemben lelkileg felkészült, de egy emberi életnek hirtelen és erőszakos megszakítása fellázítja benne a jogérzetetés megrendíti a nyugalom bizalmát. Az az izgalom, amely ilyenkor kirobbant a közönségből, nem feltétlenül alantas ösztönök megnyilatkozása, nem is egyedül rut és tolakodó kíváncsiság volt, hanem a megtámadott és megszégyenített emberi méltóság visszacsapása, a véres tettel megsértett jogrend féltésének és elégtételkeresésének a megnyilatkozása. Éppen ezért, ha nem is lehetett helyeselni, meg lehetett érteni, hogy a közönség egy-egy gyilkossági eset körül nagyobb érdeklődést mutatott, mint valami hasznos, áldást hozó találmány nyilvánosságra kerülésekor. A sajtó pedig, amely kötelességszerűen igyekszik kielégíteni a tömegek érdeklődését, — különösen, ha jó szándék és üzleti számítás nélkül való volt eljárása —, néha éppen a nyomozás érdekében, vagy a bűntől való visszarettentés okából — természetesen bővebben tárgyalta a gyilkosságokat s utána esetleg a szükséges nyomozást a tettes után. De már akkor is ellenszenves s a közre feltétlenül káros volt, ha ezt a sajtóban olyan jelenségek kísérték, amelyek már nyilvánvalóan nem a jóhiszemű közönség jogérzetét és lelki sérelmét akarták szolgálni, hanem azt az alantas kíváncsiságot, amely a példányszámot emeli... De hiszen ezek a nyugodt idők úgy elmúltak, mintha sohasem lettek volna! A vihar, amely most zúg a világ fölött, a semmibe söpörte az ilyen szenzációkat. A halál pedig féktelen erejű óriássá lett, áld percről-percre rendeket vág emberi életekből. Az egyszerű, természetes halál szinte alig látszik meg mellette, de felvillan és a hősiesség fehér izzásban ég a bátor katonahalál, a férfi legnagyobb, legszebb, emberi és honfiúi tanuságtétele... A hősi halál komor és fenséges árnyéka borult országokra és nemzetekre. Az este, az éjszaka, de a piros hajnal és a ragyogó nappal is ennek a tündöklő halálnak dicsfényével van tele. Aggodalmunk, amellyel szeretteinket féltjük, gyászunk, amellyel elesetteinket megsiratjuk, kegyeletünk, amellyel gondolunk a messzi fakereszt alatt elpihentekre, s a forró együttérzésünk, amely azokat kiséri, akik fegyverrel a kezükben néznek most szembe a halál borzalmával és fenségével most mégis minduntalan kínos megdöbbenéssel és visszautasító ellenérzéssel ütközik bele a legközönségesebb és legförtelmesebb gyilkosságok hosszadalmasan részletező híradásaiba. Az események áradása és a lapok szűkreszabott terjedelme miatt hatalmas hőstettek pár sorban összeszorítva kerülnek a közönség elé; egy-egy hősi halott megrendítő gyászjelentése néhány szóban mondja el a vitéz magyar életáldozatát a házért. De ugyanakkor hitvány bűnözők rémtettével véghezvitt közönséges gyilkosság hasábokra növekedve tolakodik bele a háború megrendítő, véres, napi krónikájába. irta: TÓTH LÁSZLÓ Kit érdekelnek ezek ennyire? Az anya siratja fiát, a feleség az urát, gyerek az apját, testvér a testvért, barát a barátot s a mérhetetlen gyászba belekikolt a megölt perdita életregényének szennyes múltból kipiszkált szenzációja, vagy a kamaszfiúkkal borozgató, meghibbant idegéletű öregember förtelmes története. Mi adhat olyan rangot ma ezeknek az alvilági eseményeknek, hogy hangjukkal betöltsék a magyar nyilvánosságot? Ami megtörtént, meg kell ínni. Helyes. De az talán mégsem lehet feladata ma az újságírásnak, ennek az annyiszor joggal magasrendű közszolgálatnak nevezett élethivatásnak, hogy a bűntanyák szennyesét éppen most a nyilvánosság előtt mosogassák és teregessék. A nagyvárosi élet mellékutcákban lapuló, vagy kültelkekre húzódott bűnvilágának szomorú tényeit nem lehet és nem kell titkolni. Bízvást el lehet azonban intézni néhány sorban, vagy ha esetleg a nyomozás érdeke így kívánja, akár kisebb cikkben is. De hogy miért kelljen a jóérzésű közönségnek megismerkednie egy elzüllött táncosnő szánalmas múltjának mocsokban vergődő élettörténetével, vagy egy ismeretlen, természetellenes hajlamú agglegény méltatlan viszonyaival s elállatiasodott mulatozásaival, — azt semmiképpen sem tudjuk megérteni. Tovább megyünk! Emberi szánalommal hallunk például a látszólag ok nélkül, talán csak hisztérikus rohamban elkövetett érthetetlen öngyilkosságról, ahogy egy szerencsétlen, fiatal énekesnő éjszaka kiugrik a negyedik emeleti ablakból; de hogy ez a szomorú eset részletes és nyilvános megtárgyalást kívánna a lapokban, nem hisszük! Nem részvétlenség ez az egyéni tragédiákkal szemben és nem fölényes semmibevevése mások erőszakos halálának. Nem. Csak természetes lelki mértéktartás kívánsága akkor, amikor az emberek javának, a nemzet virágának vére hullik messze idegenben a behavazott fagyos földbe, vagy az olvadás fekete latyakjával együtt szívódik be a hadigépek barna keréknyomába. Van, aki nem érzi át, milyen méltatlan, milyen kegyetlen az a tény, hogy a nagyvárosi bűnkrónika újra el akar terpeszkedni az újságok összeszorult hasábjain s annyi teret követel magának, amennyit a nemzet száz, meg száz fontos kérdéseinek nem lehet ma biztosítani? Ha valahol egy faluszéli kocsmában két bővérű legény egymásnak megy, előkerül a bicska és egy leány miatt, vagy egy őszkor elszántott barázda miatt halálosan találja a szívét a kés, — ez az emberileg mégiscsak tisztább kis néptragédia megkapja a maga pár sorát, de senki, sem csinál belőle szenzációt. Pedig itt talán különben becsületes és mindenesetre jobb sorsra érdemes magyar emberek szomorú indulatösszeütközése, s mégis csak a becsület és a jog körül egymásra törő harag drámája folyt le... Miért kap viszont ugyanakkor a nyilvánosság szinte folytatásos szekszuál-bűnügyi regényeket, amely a szerencsétlen, bukott nőt még a sírban sem hagyja nyugodni, hanem spiritiszta szeánszokról közöl híradást, ahol néven szólítják a szerencsétlen áldozatot: „mondd meg, hogy ki ölt meg?...“ Szabad annak megtörténnie, hogy az első oldalon a hősi kor sorsdöntő erőpróbájáról, a nemzet és minden magyar ember helytállásáról írjunk és akkor az ötödik oldalról patologikus rémtörténetek és a nagyvárosi mocsár alvilági förtelmei vigyorogjanak az olvasóra? A ponyva ellen, a gangszterfilm ellen megindult a hadjárat és tagadhatatlanul nagy eredményt ért el. Maga a társadalom mozdult meg, de vele együtt a sajtó is követelte a lélekmérgező, embervadító, bűn felé csábító irodalmi és művészeti veszedelmek megfékezését. A legszörnyűbb, legvisszataszítóbb bünkrónika azonban újra szabadon garázdálkodhatik? Hasábszám mérheti ki a büzhödt csatornák szennyező és mérgező kábítószerét a gyanútlan tömegeknek, a szenvedő emberiség legnagyobb megpróbáltatásának árnyékában? Hogy mindennek van-e még mindig akkora közönsége, mint régen? Nem tudjuk, de nem hisszük! Az az érzésünk, hogy a megnehezedett élet elsötétült láthatárába meredő emberi szem ma nem ezekre veti kutató tekintetét. Az a közönség, amely maga is éli az idők gondját, amelynek magának is van aggódni és félteni valója, amely maga is elesett szeretteinek hősi emlékét őrzi kegyelettel s amely maga is megrendülve néz a háborúban dúsan arató félelmetes halálra, aligha érezhet különösebb kíváncsiságot a külvárosi söpredék véres bűncselekményei, vagy akár Budapest életének — egyre jobban kialvó —fényeitől elkáprázott és elbódult szerencsétlen öngyilkosok iránt! — Kell, hogy az a nagy belső megrendülés, ami az embereket mindig elkapja a halál félelmes gondolatától, ma nagyobb távlatok felé röpítse ki a lelkekből az együttérzés, a részvét, a megdöbbenés nagy érzelmeit. Kétségbe kellene esni, ha azt hihetnék, hogy a közönség egy része még az ország és a világ legnehezebb napjai között is oda tudja magát dobni alantas ösztönök kiváncsi izgalmainak. Nos, mi nem hisszük ezt! Nem hisszük elsősorban azért, mert ismerjük a saját közönségünket s a vele való szoros kapcsolatban egyre látjuk éppen a legnemesebb érzelmek, éppen a legtisztább szándékok uj, meg uj bizonyságait és tanuságtételeit. De ha mégis volna ilyen része a tömegnek, s ha valóban lennének emberek, akik az eféle olvasmányokat keresik még ma is az újságokban, akkor kétszeresen és százszorosan nem szabad kielégíteni és kiszolgálni őket! Éppen akkor lép föl fokozottan a sajtó erkölcsi felelőssége, ha a halom lelki megrázkódtatásai nem a jó felé irányítanák a közönség érzéseit és érdeklődését, hanem tényleg visszarántanák oda, ahol még a perdita-gyilkosságok és züllött kiskorúak szennyes bűnözései, elfajult emberi szenvedélyek mocsárszagú rémtettei voltak a békenapok kínos szenzáción A sajtó szabadságát most a törvény alapján a legmagasabb állami és nemzeti érdekek korlátozzák. A sajtó felelősségét azonban — és mindenekfelett felelősségérzetét — ugyanezek az érdekek mérhetetlenül kiterjesztik. A leírt szónak soha sincs akkora jelentősége, a közzétett gondolatnak soha sincs akkora hatóereje, a nyilvánosságra hozott tényeknek soha sincsen olyan rendkívüli eredménye, mint éppen ilyenkor, — a világviharban, a nagy nemzeti próbatétel idején. Nem mindegy tehát, hogy mit hoznak a közönség elé és — hogyan hozzák eléje azt! A halál száll a világ felett, de az a halál, amelyet a jövendő életért kell vállalni, s amelyet százezrek és százezrek,, a legjobbak vállalnak is, férfibecsülettel, magyar öntudattal. Ennek a férfibecsületnek, ennek a magyar öntudatnak tartozunk annyi tisztelettel és hódolattal, hogy ezeknek a napoknak magyar vérrel és magyar dicsőséggel telehintett krónikalapjaira ne fröccsentsünk a gyilkos bűn, az elvetemült állatiasság, az elbukott és felemelkedni többé nem tudó alvilági szellem mocskos szennyvizét A főváros síremléket állít Wolff Károlynak A keresztény eszmék nagy harcosának, Wolff Károlynak a székesfőváros síremléket állít és Szendy Károly polgármester erre vonatkozó javaslatát a legközelebbi törvényhatósági közgyűlés elé terjesztik. A polgármester javaslatában rámutat arra, hogy Wolff Károly 1936 július 23-án költözött el az élők sorából és alakja az azóta eltelt hét év távlatában még magasabbra nőtt, mint azok szemében, akik a magyar közéletben részt vesznek. Működésének legérdemesebb, el nem múló fejezete a székesfőváros törvényhatósági bizottságában folyt. Egy világháború, forradalmak és megrázkódtatások súlya alatt már-már porba omlott világváros újraélesztésének, talpraállításának, szebb jövő felé lendítésének évtizedeiben a bátor építőakarat munkájából szent meggyőződéssel, magasra vezető, csüggedetlen lendülettel vette ki részét és a közélet harcaiban azok megbecsülését is kiérdemelte, akik egyébként szembenállottak vele. Működésének emlékét alkotások őrzik, — mutat rá a polgármester javaslatában — melyek maradandók, mert egy város polgárságának javait, hasznát, jobb sorsát szolgálják, egy város jövendőjének nélkülözhetetlen alapkövei. Másfél évtizeden keresztül volt a főváros törvényhatósági bizottságának olyan vezérlő egyénisége, akire eltávozásakor a súlyos veszteség megrendítő érzésével, már egy újból felvirágoztatott város közönsége tekintett, benne — a legbizonytalanabb, legálhatatlanabb időkben — biztos határozottsággal célszabó alakját siratva. A polgármester hangsúlyozza, hogy a főváros ma is különös kegyelettel gondol vissza Wolff Károlyra és kötelességének is érzi, hogy kegyeletének és köszönetének látható kifejezést adjon, s azt sírján igaz bensőséggel megörökítse. A polgármester ezek előrebocsátása után azzal a javaslattal járul a közgyűlés elé, határozzál el, hogy a székesfőváros törvényhatósági bizottságának bensőséges kegyelete és el nem múló hálája jeléül síremléket állít Wolff Károlynak a farkasréti temetőben lévő nyugvóhelyén. A polgármester felhatalmazást kér a közgyűléstől, hogy a síremlék méltó módon való megvalósítása érdekében megtehesse a szükséges lépéseket és a felmerülő költségek biztosítására előterjesztést tehessen. MEDDIG TERJED D DIRODDLDM? Bukarestből jelentik: Politikai körökben élénk érdeklődéssel beszélnek egy sajtóvitáról, amely voltakép nem is volt „vita“. A németnyelvű Bukarester Tageblatt „Das Reich“ címmel február 9-én vezércikkben a következő megállapításokat tette: A Német Birodalom más valami, mint Németország. Németország ott van, ahol német népi terület van. A Birodalom viszont hosszú időn át nagyobb volt Németországnál s csak a vestfáliai, majd méginkább a versaillesi béke óta nem volt így. A Birodalom már egy évezred óta fennáll. Ezalatt az évezred alatt sok nem-német nép és törzs is élt a Birodalom határain belül. Ezekkel szemben a Birodalom működése nem az erőszak, hanem a védelem volt. A Birodalom elismeri a népeket, de a „közösség“ parancsát alkalmazza rájuk, aminek keretében mindenki annyit ér, amennyit értékben nyújt a közösségnek s következésképpen annyi követelményre van jogosítva, amennyire engedelmeskedik a közösségnek. A Német Állam a németek megszervezett népi területe, amely ilyképpen a Birodalom súlypontja. A Birodalom határai tehát túlterjednek az Állam határain. A Birodalom határain belül csak egyetlen állam van, a Német Állam, amelyet, mint a német nép akaratának és erejének birtokosát, a Birodalom nemnémetek által lakott országainak vezetése is megillet. Ezeknek a Birodalomhoz tartozó nem-német országoknak kapcsolati alakja a Birodalom közösségi érdekeihez igazodik. A Birodalom ilykép az Európa közepén élő nép politikai akaraterejének és szervezőképességének megnyilvánulása. Ami a Birodalom nevében történik, az Európa nevében történik. Amilyen messzi nyúlik el a Birodalom hatalma kelet felé, addig terjed Európa. Aki a Birodalomról beszél, az gondolatban Európát érti alatta, minthogy Európának nincs más rendészeti ereje, mint a Birodalom. Amilyen feltűnést keltettek román politikai körökben a Bukarester Tageblatt fenti megállapításai, ugyanolyan figyelemmel fogadták a Porunca Vremii felt-