Nemzeti Ujság, 1943. április (25. évfolyam, 73-96. szám)
1943-04-04 / 76. szám
Iggmii csu apái S. Q.: Qtziaila ünnepek A keresztény ókorban a legtöbb egyházközség összeállította a hitért halt vértanuk jegyzékét. E naptárszerű jegyzéket nevezték martyrologiumnak. Később beiktatták ebbe egyéb szentjeik, püspökeik, sőt már nagyjaik nevét is, ami azután a Martyrologium Romanum hatalmas korpusának kialakulásához vezetett. E kis füzetben magyar fordításban közli a kitűnő szerző azoknak a boldogoknak és szenteknek jegyzékét, mely jegyzéket a Jézus Társaság olvastat fel a Martyrologium Romanumba beleszőve az egybegyült szerzetesi közösség előtt. A martyrologium latin szövege legtöbbször közvetlen és tömör, szóról-szóra fordítani alig lehetséges, a két nyelv egymástól elütő szelleme miatt. Mindazonáltal a fordító behatóan igyekezett a fordítási hűséget és a magyaros izt a lehetőség szerint egybehangolni. Ugyancsak a jeles magyar jezsuita rendtörténész tollából jelent meg „A jezsuita rend hazánkban“ c. hézagpótló jelentőségű tanulmánya is, amely úgy hat, mint egy később megírandó nagyobbszabású rendtörténet igen alapos vázlata, az összes történeti szempontok s a tárgyalandó problémák világos felvetésével. A szerző végigvezeti a tájékozódást kereső olvasót a megtelepedés első kísérleti korán, majd külön fejezetet szentel Pázmány Péternek és művének, utána pedig a virágzás korszakának nagy eredményeit foglalja össze. A XVIII-ik századbeli szétszóródást azonban éppen a modern időkben ismét az erős emelkedés tendenciái jellemzik, bizonyságául e hatalmas készültségű rendtörténelem szükségességének. Gyenis András S. J. újabban megjelent rendtörténeti tanulmányai közül ki kell még emelnünk a .,Régi magyar jezsuita rendházak“ c. kis kötetét, amelynek egészen új anyaga két részből tevődik össze. Az első rész közli azoknak a jelentősebb rendházaknak, kollégiumoknak, telepeknek és birtokoknak a nevét, amelyeket a Jézus társaság a Szent Korona országainak területén hoszszabb, rövidebb ideig fenntartott. A második rész felsorolja azoknak a nevét, akik joghatóságuknál fogva befolytak a magyar jezsuita rendházak igazgatásába. Függelékül megkaptuk az egyetemes rendgyűlések és ügyvivői gyűlések idejét is. Dádár ipajei: Um parka Arra lenn, Csongorád felé, ahol a kanyargós Tisza partján szakálas, vén fűzfák hajolnak a szürkés-zöld viz fölé és sejtelmes, bus meséket susognak a zsombékosokban csellengő pákászoknak, halászoknak, —a valami különös, ódon hangulatú, bazsalikom illatú világ van- Oda még alig jutott el a huszadik század és a gerendás kis szobákban élő népek életének romantikáját még nem gázolta le a hétmérföldes csizmákkal rohanó „kultúra"- Abból a szép, színes világból indult el Kádár Lajos, a néhai való bokrosi számadó fia. Gyerekkorában maga is ott turatta a limányt a sárban hempergő disznókkal, mint afféle más kenyerén tengődő kanászgyerek. Aki ott látta meg a Napot a Tisza partján, annak a szive-gyökere örökké ott marad. Kádár Lajosnak ott telt meg a szive-lelke költészettel a tiszaparti füzesekben, s az ujfalusi Kecés-soron, a századok dohát lehelő, gyér világossága kis szobákban, ahol néha akkora a csönd, hogy hallani a szó sercegését az avas mestergerendákban. Kádár őserejű költészetének legszebb virágai, az olvasók nagy tömegét meghódító regényei ebből a világból indulnak el. Ott kezdődik a legújabb, immár hetedik kitűnő regénye, a „Taposóka“ is. A gazdag lány és szegény legény története tulajdonképpen nem új. Mégis érdekes, izgalmas és fordulatos a regény meséje, mert Kádár képzelőereje színessé teszi, s szinte magával tudja ragadni az olvasót. Kádár írásaiban azonban az igazi lényeg soha sem az, amit mesél, sranem az, ahogyan a mesét elmondja, ahogy a maga romantikus tiszai világát az olvasó képzeletébe éles vonásokkal belerajzolja. Úgynevezett népi regényt napjainkban sokan írnak. Egyesek talán a meseszövésben, vagy az írói mesterség egyéb „technikájában“ ügyesebbek. De ahogy a parasztjaik élnek, mozognak, gondolkoznak és beszélnek — az minden, csak nem a magyar paraszt- Kádár alakjai élnek, környezetüket a legapróbb részletekig is megelevenítő erővel tárja elénk az író, s a gondolkodásmódjukban, párbeszédeikben sehol sincs bántó, ferde hang. Az egyszerűség és közvetlenség legmagasabb fokú művészetével tárja elénk a Taposóka a tiszavidéki falu életét és ugyanolyan hűen rajzolja meg a két világháború közötti Budapest éjszakai életét és munka nélkül, vagy éhbéren kiuzsorázott proletárságnak vergődését is. A mesemondás módja, az egyszerű, de igaz hang, a csodálatosan szép magyar nyelv és pompás stílus avatják örökértékűvé Kádár Lajos legújabb regényét. (Athenaeum-kiadás.) — tv. — Az itt ismertetett könyvek megrendelhetők Dr. VÁJNA GYÖRGY ÉS TÁRSA cégnél, Budapest, IV., Váci u. 23. Telefon: 387—120. rfi komjetk török (gyulaci papban I—II. Harmincéves korában, hirtelen hunyt el, küszöbén annak a pillanatnak, hogy gyors egymásutánban megjelent nagy regényeivel kiegészítette a századforduló magyar panorámáját a hanyatló gentry néhány múlhatatlanul tökéletes arcképével. Justh Zsigmond és Tolnai a régi magyar nemesi középosztály felbomlását még belülről élik át. Török azonban már ennek az életformának kényszerű szakadárja, aki gyermekkora szép emlékeiként menti át a hibrid, újdonsült „polgárságba“ osztályának legnemesebb tulajdonságait: a hagyománytiszteletet, a humanizmust s a haladás iránti tiszta fogékonyságot, kulturális és társadalmi téren egyaránt. Török Gyula késői sarja annak a nemesi középosztálynak, amelynek legjobbjai a XIX-ik század alkományjogi harcaiban egy új magyar életforma eszmei alapjait rakták le, ahhoz azonban, hogy ez az avantgarde-osztály be is töltse a kereteket, nem volt elég nagy gazdasági és biológiai erőtartaléka. A formába öntés művét nagyrészt a század sajtójában annyi váddal emlegetett „fezér“- vagy ,,gründoló“-típus hajtotta végre, a politikai és gazdasági élet mindmegannyi kalandora vagy ábrándosa, kik a korlátlan lehetőségek hazájának tekintették az országot. Az egykori vezetőosztály legjobbjai félrehúzódtak, ki meghasonlottan, ki sértődve s az önként vállalt passzív rezisztenciában: térből és időből egyaránt kiszorulnak. A zöm azonban együttsodródik az árral s egy látszatragyogás mámorában egyszerre elveszti gyökereit, erkölcsi létalapját. Török Gyula kiszakadását osztályából azonban egyéni tragédia magyarázza. Osztályán kívül, de még alig néhány laza kapoccsal fogazva a „polgári“ útba, kénytelen feltornáznia magát s mire megkapaszkodhatnék, életereje felőrlődik. Hoszszu vidéki ujságiróskodás után, későn kerül fel Pestre és sokára lesz szó. Azt mondják: gyötrődve, verejtékezve irt s mire felismerték, már meghalt. Jelentőségét a mai kritika (csak mostanában fedezték fel újra) Adyéval és Krúdy Gyuláéval méri. Ha életben marad és kibontakozik, betetézője lett volna a magyar regényírás realista, balzaci nagy szárnyának, mint Kemény Zsigmond, Justh Zsigmond és Tolnai örököse. Csábító társasjáték lenne azon is eltűnődni, milyen irányt vesz az összeomlás után Móricz Zsigmond kispolgári-népi realizmusa és Szabó Dezső stílusromantikája, ha ez az egészen nagyszabású konstruktőr kifejthette volna hatását a magyar prózára, a műfaj életére s közgondolkodásunkra? Életműve azonban így sem torzó. Legnagyobb jelentősége, hogy regényeiben megörökíti a középnemesség legjavából kialakuló új magyar polgári életeszményt, a gúnyolt s az ostorozott gentrytől tudatosan elkülönülő Széchenyi-szabású középosztály típusát. Típusalkotó művészetében Török Gyula azonban egyelőre még átmeneti formát képvisel. Ezúttal kiásott regényének hőse, Kender Pál földbirtokos, csalódik szerelmében, elbukik üzleti vállalkozásaiban, összeütközésbe kerül a „porváros“ kártyás, párbajozó, korrupt társadalmával s bár az ő oldalán van minden erkölcsi érték és fölény, mégsem tud fölébe kerekedni megrekedt sorsának. Fia születése napján öngyilkos lesz. Az író pesszimizmusa tehát még koráé. Romantikus hagyomány és a „század betegsége“ egyaránt ezt a megoldást sugalják neki, talán jobb meggyőződése ellenére is. Mert már ebben az első regényében mutatkoznak olyan mozzanatok, amelyek arra utalnak, hogy Török Gyula tovább látott öngyilkos koránál. Akarta a jövőt s az egészségesebb, az akaraterősebb nemzedéket. És látta a jövőt, amely újra életre keltette őt és amely immár befogadja igaz mondását, áhítja bátorságát és megcsodálja nemcsak páratlan kultúráját, hanem emberi és írói tisztaságát is. A nagy regény Harsányi Zsolt kitűnő bevezető tanulmányával a Franklin Társulat kiadásában jelent meg. KÉZAI BÉLA. Jiúdúr (Jzerened jászság, ílipasza (Szent István Társulat kiadása.) Ötszáznál több nagyméretű oldalon, hat esztendő hatalmas és lelkiismeretes munkájával írta meg dr. Fodor Ferenc egyetemi tanár, a Szent István Akadémia tagja, a magyar katolikus közélet kiválósága, „A jászság életrajza“ című tanulmányát. A művet — mint a szerző maga is mondja — nem lehet elhelyezni a különféle tudományok kategóriáiba. Ez a könyv földrajz is, történelem is, településtörténet és gazdaságtörénet is. Egy táj és a rajta élő nép életének egy rendkívül nagy anyagismerettel, tiszteletreméltó kritikai éleslátással és melegen érző emberi szívvel, megáldott tudós által, milliméterről milliméterre kidolgozott rajza. A mű bevezető részében dr. Fodor Ferenc a jászság földjének geológiai képét írja le a legrégibb időktől napjainkig. Ez a rész azonban nemcsak a földrajztudósoknak nyújt majd felbecsülhetetlen forrást, hanem a nyelvészeknek is. Az eltűnt jászsági mocsárvilág emlékezetével együtt rengeteg vízrajzi helynevet ment meg az utókornak Fodor Ferenc. Külön fejezetben foglalkozik a Jászságban, de a Tiszántúl más vidékein is található, ú. n. „kunhalmok“-kal, kimutatva, hogy azok a legrégibb időben temetkezési helyek voltak, később pedig a pásztorok népének használatát és a tájékozódást szolgálták a mocsarak és nádasok világában. Szinte hősi legendának tekinthetjük azt a fejezetet, amelyben a jászságnak a vizekkel való küzdelmét írja le. A jász nép nevéről és származásáról az eddigi irodalom véleményének részletes ismertetése és gondos mérlegelése után érdekes és meggyőző megállapításokat ad a mű tudós szerzője. Fejtegetéseiből az tűnik ki, hogy a szidták és szarmatáknak a délorosz steppéken összeolvadt maradványaiból támadt alánok voltak a jászok ősei. Az alánok két részre váltak; egyik csoportjukból a Kaukázusban maradt oszszétek népe alakult ki, a másikból pedig a kunokkal való keveredés után a jászság. E népnek itteni életmódja — írja a szerző — előbbi nomád, későbbi kóbor pásztorélete arra vall, hogy már ideérkezésekor is etnikumában törökös nép volt. Nemcsak kunokkal, de valószínü besenyőkkel is volt keveredve. Uj hazájukban elmagyarosodtt besenyőtelepek közé kerültek és maguk is hamar átvették a magyar nyelvet. A szerző maga is feltűnőnek tartja ugyan, hogy a jászoknak nemcsak nyelvemlékük nem maradt, de egyetlen helynév sem maradt fenn, amely eredeti nyelvükre vallana, ennek ellenére úgy véli, hogy a jászoknak külön nyelvük volt. Ezekben a kérdésekben természetesen ma már a legnehezebb tényeket kimutatni. A rendelkezésre álló források sokféle állásfoglalása között azonban meggyőzőeknek látszanak Fodor Ferenc dr. érvelései. Táblázatokkal, grafikonokkal, fényképekkel és térképek egész sorával támasztja alá a hatalmas mű egyes fejezetének gondosan összeválogatott anyagát a szerző. A Jászság különleges közjogi helyzetéről, a birtokviszonyokról, a jászföld társadalmáról s az egyes helységekről kapunk azután az oldalak százain keresztül, rengeteg adattal megírt ismertetést. Fodor Ferenc műve valóban a jászság és a jászföld életrajzát adja, s művében megtalál az olvasó mindent, amit erről a népről és erről a tájról tudni szeretne, amit csak azokról mondani lehet. Rendkívüli értéke a könyvnek, hogy élvezetes, könnyed stílusban, színesen írta meg az illusztris szerző, így bár a mű a legkomolyabb tudomány, mégsem fárasztó, hanem élvezetes, színes, izgalmasan szép szórakoztató olvasmány is. A magyarságtudományi és tájrajzi kutatások irodalmában mindenesetre az első helyek egyike illeti meg dr. Fodor Ferenc tájéletrajzi tanulmányát. Kalandozás a szavak világában A magyarság néppé, majd nemzetté alakulásának történetét kellene tisztázniok azoknak a kutatásoknak, amelyekről ma nagyon sok szó esik a tudományos és a napi sajtóban. Hogy a kutatók meglehetős homályban tapogatódznak előre s valahányan keresik a visszafelé vezető utakat, majdnem mind más és más eredményre jutnak, azon nem lehet csodálkozni, mert az írásos nyomok száma elenyészően kevés, megbízhatóságuk még annál is csekélyebb, a tisztán nyelvészeti vonalon végzett kutatások alapján megszerkesztett elméletek pedig nagyon is problematikus értékűek, mert ez szabad portyázó területe az önkényes következtetéseknek. A portyázó laikus nyelvészek — talán helyesebben: nyelvészkedők — a leghangosabbak, s eredményeikben több az ellentmondás, a zűrzavar, mint a komoly tudományos érték. Azok a merész következtetések, amelyek tisztán nyelvészeti alapon a magyarság antropológiai múltjára akarnak fényt kelni, sok NEMZETI ÚJSÁG 19 1943 április 4. Vasárnap Ab Itt Ismertetett kínyvefc mefreadeüieflfK Dr. VÁJNA GYÖRGY ÉS TÁRSA «éjnél, Budarest, IV., Váel n, *8. Telefon: 387—1». kétkedésre adnak okot, nem is szólva azokról, akik egy-két könyvből, vagy hírlapi cikkből szerzett tudás alapján ellentmondást nem tűrő hangon jelentik, ki, mennyi a magyarban a finnugor, a keletbalti, a szláv és a török százalék.... Legutóbb igen figyelemreméltó előadássorozat hangzott el erről a kérdésről s azok az egyetemi tanárok, hivatott tudósok, akik a magyarság származáséra, faji vegyülésére, az ősök egykori eredethelyére világítottak rá, épen azzal érdemelték meg a különös érdeklődést és figyelmet, hogy maguk is fenntartásokkal éltek, nem kívántak csalhatatlanok lenni s végső és vitathatatlan igazságoknak hirdetni azt, ami még sok ellenőrzésre s bizonyításra szorul. Előre kellett ezt bocsátanunk, amikor egy érdekes könyvről emlékezünk meg, amely nem lép fel a szaktudás hivalkodó gőgjével s írója elismeri, hogy maga is laikus, de olyan sok meggondolásra érdemes megállapítást tesz, hogy a szakembereket is méltán érdekelheti. Ha igaz az, hogy a nyelvkutatás célra vezet a magyarság őstörténeté- nek felderítésénél, akkor éppen elég meggondolni valót ad a szerzőnek igen sok adata, amelyekből kiderül, hogy a finnugorságot bizonyitó nyelvrokonság szavai számtalan esetben bizonyítanak indogermán rokonságot is s ugyanazokkal a szavakkal akár angolszász rokonság is bizonyítható volna. A szerző Vidor Emil „Kalandozás a szarvak világában“ c. könyve a szavak kelet-» kezesének elemzésére építi fel mondani» valóit. A hangok, szótagok, szavak szerkezeti vázát, a mássalhangzók változását, a tompa mássalhangzók élessé válását, a nyelvkényelmi változásokat, az t és az n mássalhangzók í-re való átalakítását (kunbdacizmus) vagy az I-nek r-rs való metamorfózisát (rotacizmus), majd a szavak ős gyökeinek, töveinek változásait mutatja ki, hogy azután áttérjen könyvének legérdekesebb részére a szavak keletkezésének, értelmi változásánál, s egyes nyelvekben való használatának és értékének fejtegetésére. Adatai messzevezető szövevényét tárják fel a szavaid keletkezésének s ez alapon magyar, német, spanyol, angol szavak rokonságának. így állapítja meg számtalan példa között, hogy a marhát jelentő ó-felnémet Mahra-ból lett a Mähre (lovat jelentett) s ebből a nagyurak istállóját jelentő Marstail. A középkori németben istállóseprő szolgának Mareshalknak nevezett emberből lett az udvari istállófelügyelőt jelentő foglalkozás neve, ebből lovassági tábornoki elnevezés révén a mai Marschall. Kalandos itt a fejlődésben, de a megfigyelés érdekes, így lett comitat a comesből s ebből lett például a francia Connertable de la France (Franciaország tábornoka). A betyár a szerb becarból származott, ami a szerbeknél állandó lakás nélkülit, vagy zsoldost jelentett. A lator a görög latron, a latin latro ivadéka; a silány szó akapja a német schlicht és annak elődje a latin selectus. A nálunk használatos giccs szó, amivel silány művészi alkotást jelzünk, a német Kitsch (értéktelen mű) szón át jött az eredeti görög sedios, majd az angol sketsch szóból. A haramia az arab haram, az albán harami és a szerb haramia szavakból jött át a magyarba. Az istenfogalmat kifejező görög Theos szóból lett Theodoros, Tivadar, Todor, Theokles, Tekla, Theophilos, Teofil. A keddi nap neve a kettedik számnévből alakult ki, szerda szláv szó (hét közepe), csütörtök a szláv csetvomik (negyedik nap) magyarosítása, péntek a szlávi piatnik (ötödik nap) szóból ered. A szombat neve a héber sabbath-ból jött át, de lehet, hogy a latin Saturnusnak szentelt nap, Dies Saturni nevéből. Az indigen a szóból származott az idegen, a pajtás szó alapja a vándorlegények luxushotelje, a pajta, akik cimborák, szobatársak (Zimmerbursche) voltak. A ház a szerző szerint nem a német Haus-ból, hanem a latin casa-ból származik. Az is érdekes, amit a szerző a neveld etymologiájáról mutat ki, s egészen meglepő dolgokat egyes nevek, szavak félreértéséről. A bakator neve nem onnan származik, mintha bakák innák bakatorokon, mert névadója az olasz bacca d’oro szőlő név (aranybogyó). A baksör: valóságos baklövés, mert nincs köze a kecskebakhoz. A német Einbeck község sörének jóvoltából lett Einbeckbier s innen ferdült el Bockbier-ré. A címeresökör nevében nem a chaer és az ökör, hanem a német Ochsen-Ziemer rossz fordítása játszik szerepet. A bőregér a német Fledermans származéka. A fordító Fleder-ből csinált félreértéssel Ledermanst. Dollfuss neve nem Tollfussból, hanem Adolfussból keletkezett. A sok vitára alkalmat adott soproni Lover. domb-