Nemzeti Ujság, 1943. április (25. évfolyam, 73-96. szám)

1943-04-04 / 76. szám

Iggmii csu­ apái S. Q.: Qtziaila ünnepek A keresztény ókorban a legtöbb egyház­község összeállította a hitért halt vértanuk jegyzékét. E naptárszerű jegyzéket nevezték martyrologiumnak. Később beiktatták ebbe egyéb szentjeik, püspökeik, sőt már nagy­jaik nevét is, ami azután a Martyrologium Romanum hatalmas korpusának kialakulásá­hoz vezetett. E kis füzetben magyar fordításban közli a kitűnő szerző azoknak a boldogoknak és szenteknek jegyzékét, mely jegyzéket a Jézus Társaság olvastat fel a Martyrologium Romanumba beleszőve az egybegyült szer­zetesi közösség előtt. A martyrologium latin szövege legtöbbször közvetlen és tömör, szóról-szóra fordítani alig lehetséges, a két nyelv egymástól elütő szelleme miatt. Mindazonáltal a fordító behatóan igyekezett a fordítási hűséget és a magyaros izt a lehetőség szerint egybehangolni. Ugyancsak a jeles magyar jezsuita rend­­történész tollából jelent meg „A jezsuita rend hazánkban“ c. hézagpótló jelentőségű tanulmánya is, amely úgy hat, mint egy később megírandó nagyobb­szabású rendtör­ténet igen alapos vázlata, az összes történeti szempontok s a tárgyalandó problémák vilá­gos felvetésével. A szerző végigvezeti a tájékozódást kereső olvasót a megtelepedés első kísérleti korán, majd külön fejezetet szentel Pázmány Péternek és művének, utána pedig a virágzás korszakának nagy eredményeit foglalja össze. A XVIII-ik szá­zadbeli szétszóródást azonban éppen a modern időkben ismét az erős emelkedés tendenciái jellemzik, bizonyságául e hatal­mas készültségű rend­történelem szükséges­ségének. Gyenis András S. J. újabban meg­jelent rendtörténeti tanulmányai közül ki kell még emelnünk a .,Régi magyar jezsuita rendházak“ c. kis kötetét, amelynek egészen új anyaga két részből tevődik össze. Az első rész közli azoknak a jelentősebb rendházak­nak, kollégiumoknak, telepeknek és birto­koknak a nevét, amelyeket a Jézus társaság a Szent Korona országainak területén hosz­­szabb, rövidebb ideig fenntartott. A második rész felsorolja azoknak a nevét, akik joghatóságuknál fogva befolytak a magyar jezsuita rendházak igazgatásába. Függelékül megkaptuk az egyetemes rend­­gyűlések és ügyvivői gyűlések idejét is. D­ádár ipajei: Um pa­r­ka Arra lenn, Csongorád felé, ahol a ka­nyargós Tisza partján szakálas, vén fűz­fák hajolnak a szürkés-zöld viz fölé és sejtelmes, bus meséket susognak a zsom­­békosokban csellengő pákászoknak, halá­szoknak, —a valami különös, ódon han­gulatú, bazsalikom illatú világ van- Oda még alig jutott el a huszadik század és a gerendás kis szobákban élő népek életé­nek romantikáját még nem gázolta le a hétmérföldes csizmákkal rohanó „kul­túra"- Abból a szép, színes világból in­dult el Kádár Lajos, a néhai való bokrosi számadó fia. Gyerekkorában maga is ott turatta a limányt a sárban hempergő disznókkal, mint afféle más kenyerén tengődő kanászgyerek. Aki ott látta meg a Napot a Tisza partján, annak a szive-gyökere örökké ott marad. Kádár Lajosnak ott telt meg a szive-lelke költészettel a tiszaparti fü­zesekben, s az ujfalusi Kecés-soron, a századok dohát lehelő, gyér világossága kis szobákban, ahol néha akkora a csönd, hogy hallani a szó sercegését az avas mestergerendákban. Kádár őserejű költészetének legszebb virágai, az olvasók nagy tömegét meg­hódító regényei ebből a világból indul­nak el. Ott kezdődik a legújabb, immár hetedik kitűnő regénye, a „Taposóka“ is. A gazdag lány és szegény legény törté­nete tulajdonképpen nem új. Mégis érde­kes, izgalmas és fordulatos a regény me­séje, mert Kádár képzelőereje színessé teszi, s szinte magával tudja ragadni az olvasót. Kádár írásaiban azonban az igazi lé­nyeg soha sem az, amit mesél, sranem­ az, ahogyan a mesét elmondja, ahogy a maga­­ romantikus tiszai világát az olvasó kép­zeletébe éles vonásokkal belerajzolja. Úgynevezett népi regényt napjainkban sokan írnak. Egyesek talán a meseszövés­ben, vagy az írói mesterség egyéb „technikájában“ ügyesebbek. De ahogy a parasztjaik élnek, mozognak, gondolkoz­nak és beszélnek — az minden, csak nem a magyar paraszt- Kádár alakjai élnek, környezetüket a legapróbb részletekig is megelevenítő erővel tárja elénk az író, s a gondolkodásmódjukban, párbeszé­deikben sehol sincs bántó, ferde hang. Az egyszerűség és közvetlenség legmagasabb fokú művészetével tárja elénk a Tapo­­­sóka a tiszavidéki falu életét és ugyan­olyan hűen rajzolja meg a két világ­háború közötti Budapest éjszakai életét és munka nélkül, vagy éhbéren kiuzsorá­­zott proletárságnak vergődését is. A mesemondás módja, az egyszerű, de igaz hang, a csodálatosan szép magyar nyelv és pompás stílus avatják örök­­értékűvé Kádár Lajos legújabb regényét. (Athenaeum-kiadás.) — tv. — Az itt ismertetett könyvek megrendelhetők Dr. VÁJNA GYÖRGY ÉS TÁRSA cégnél, Budapest, IV., Váci­ u. 23. Telefon: 387—120. rfi komjetk török (gyula­­ci papban I—II. Harmincéves korában, hirtelen hunyt el, küszöbén annak a pillanatnak, hogy gyors egymásutánban megjelent nagy regényeivel kiegészítette a századforduló magyar panorámáját a hanyatló gentry néhány múlhatatlanul tökéletes arcképé­vel. Justh Zsigmond és Tolnai a régi ma­gyar nemesi középosztály felbomlását még belülről élik át. Török azonban már en­nek az életformának kényszerű szakadárja, aki gyermekkora szép emlékeiként menti át a hibrid, újdonsült „polgárságba“ osz­tályának legnemesebb tulajdonságait: a hagyománytiszteletet, a humanizmust s a haladás iránti tiszta fogékonyságot, kul­turális és társadalmi téren egyaránt. Török Gyula késői sarja annak a nemesi középosztálynak, amelynek legjobbjai a XIX-ik század alkományjogi harcaiban egy új magyar életforma eszmei alapjait rakták le, ahhoz azonban, hogy ez az avantgarde-osztály be is töltse a kereteket, nem volt elég nagy gazdasági és biológiai erőtartaléka. A formába öntés művét nagyrészt­­ a század sajtójában annyi váddal emlegetett „fezér“- vagy ,,grün­­doló“-típus hajtotta végre, a politikai és gazdasági élet mindmegannyi kalandora vagy ábrándosa, kik a korlátlan lehetősé­gek hazájának tekintették az országot. Az egykori vezetőosztály legjobbjai félre­­húzódtak, ki meghasonlottan, ki sértődve s az önként vállalt passzív rezisztenciában: térből és időből egyaránt kiszorulnak. A zöm azonban együttsodródik az árral s egy látszatragyogás mámorában egyszerre elveszti gyökereit, erkölcsi létalapját. Török Gyula kiszakadását osztályából azonban­ egyéni tragédia magyarázza. Osztályán kívül, de még alig néhány laza kapoccsal fogazva a „polgári“ útba, kény­telen feltornáznia magát s mire megka­paszkodhatnék, életereje felőrlődik. Hosz­­szu vidéki ujságiróskodás után, későn kerül fel Pestre és sokára lesz szó. Azt mondják: gyötrődve, verejtékezve irt s mire felismerték, már meghalt. Jelentő­ségét a mai kritika (csak mostanában fe­dezték fel újra) Adyéval és Krúdy Gyu­láéval méri. Ha életben marad és kibon­takozik, betetézője lett volna a magyar regényírás realista, balzaci nagy szárnyá­nak, mint Kemény Zsigmond, Justh Zsig­mond és Tolnai örököse. Csábító társas­játék lenne azon is eltűnődni, milyen irányt vesz az összeomlás után Móricz Zsigmond kispolgári-népi realizmusa és Szabó Dezső stílusromantikája, ha ez az egészen nagyszabású konstruktőr kifejt­hette volna hatását a magyar prózára, a műfaj életére s közgondolkodásunkra? Életműve azonban így sem torzó. Leg­nagyobb jelentősége, hogy regényeiben megörökíti a középnemesség legjavá­ból kialakuló új magyar polgári életesz­ményt, a gúnyolt s az ostorozott gentry­­től tudatosan elkülönülő Széchenyi-sza­­bású középosztály típusát. Típusalkotó mű­vészetében Török Gyula azonban egyelőre még átmeneti formát képvisel. Ezúttal kiásott regényének hőse, Kender Pál földbirtokos, csalódik szerelmében, el­bukik üzleti vállalkozásaiban, összeütkö­zésbe kerül a „porváros“ kártyás, párba­jozó, korrupt társadalmával s bár az ő oldalán van minden erkölcsi érték és fölény, még­sem tud fölébe kerekedni megrekedt sorsának. Fia születése napján öngyilkos lesz. Az író pesszimizmusa tehát még koráé. Romantikus hagyomány és a „század betegsége“ egyaránt ezt a meg­oldást sugalják neki, talán jobb meggyő­ződése ellenére is. Mert már ebben az első regényében mutatkoznak olyan moz­zanatok, amelyek arra utalnak, hogy Török Gyula tovább látott öngyilkos ko­ránál. Akarta a jövőt s az egészségesebb, az akaraterősebb nemzedéket. És látta a jövőt, amely újra életre keltette őt és amely immár befogadja igaz mondását, áhítja bátorságát és megcsodálja nemcsak páratlan kultúráját, hanem emberi és írói tisztaságát is. A nagy regény Harsá­­nyi Zsolt kitűnő bevezető tanulmányával a Franklin Társulat kiadásában jelent meg. KÉZAI BÉLA. Jiúdúr (Jzerene­­d jászság, íl­ipasza (Szent István­ Társulat kiadása.) Ötszáznál több nagyméretű oldalon, hat esztendő hatalmas és lelkiismeretes mun­kájával írta meg dr. Fodor Ferenc egye­temi tanár, a Szent István Akadémia tagja, a magyar katolikus közélet kiváló­sága, „A jászság életrajza“ című tanulmá­nyát. A művet — mint a szerző maga is mondja — nem lehet elhelyezni a külön­féle tudományok kategóriáiba. Ez a könyv földrajz is, történelem is, településtörté­net és gazdaságtörénet is. Egy táj és a rajta élő nép életének egy rendkívül nagy anyagismerettel, tiszteletreméltó kri­tikai éleslátással és melegen érző emberi szívvel, megáldott tudós által, milliméter­ről milliméterre kidolgozott rajza. A mű bevezető részében dr. Fodor Fe­renc a jászság földjének geológiai képét írja le a legrégibb időktől napjainkig. Ez a rész azonban nemcsak a földrajztudó­soknak nyújt majd felbecsülhetetlen for­rást, hanem a nyelvészeknek is. Az eltűnt jászsági mocsárvilág emlékezetével együtt rengeteg vízrajzi helynevet ment meg az utókornak Fodor Ferenc. Külön fejezetben foglalkozik a Jászságban, de a Tiszántúl más vidékein is található, ú. n. „kunhal­­mok­“-kal, kimutatva, hogy azok a legré­gibb időben temetkezési helyek voltak, később pedig a pásztorok népének haszná­latát és a tájékozódást szolgálták a mo­csarak és nádasok világában. Szinte hősi legendának tekinthetjük azt a fejezetet, amelyben a jászságnak a vizekkel való küz­delmét írja le. A jász nép nevéről és származásáról az eddigi irodalom véleményének részletes ismertetése és gondos mérlegelése után érdekes és meggyőző megállapításokat ad a mű tudós szerzője. Fejtegetéseiből az tűnik ki, hogy a szidták és szarmatáknak a délorosz steppéken összeolvadt marad­ványaiból támadt alánok voltak a jászok ősei. Az alánok két részre váltak; egyik csoportjukból a Kaukázusban maradt osz­szétek népe alakult ki, a másikból pedig a kunokkal való keveredés után a jász­ság. E népnek itteni életmódja —­ írja a szerző — előbbi nomád, későbbi kóbor pásztorélete arra vall, hogy már ideérke­­zésekor is etnikumában törökös nép volt. Nemcsak kunokkal, de valószínü bese­nyőkkel is volt keveredve. Uj hazájukban elmagyarosodtt besenyőtelepek közé ke­rültek és maguk is hamar átvették a ma­gyar nyelvet. A szerző maga is feltűnőnek tartja ugyan, hogy a jászoknak nemcsak nyelvemlékük nem maradt, de egyetlen helynév sem maradt fenn, amely eredeti nyelvükre vallana, ennek ellenére úgy véli, hogy a jászoknak külön nyelvük volt. Ezekben a kérdésekben természetesen ma már a legnehezebb tényeket kimutatni. A rendelkezésre álló források sokféle ál­lásfoglalása között azonban meggyőzőek­­nek látszanak Fodor Ferenc dr. érvelései. Táblázatokkal, grafikonokkal, fényké­pekkel és térképek egész sorával tá­masztja alá a hatalmas mű egyes fejeze­tének gondosan összeválogatott anyagát a szerző. A Jászság különleges közjogi helyzetéről, a birtokviszonyokról, a jász­föld társadalmáról s az egyes helységek­ről kapunk azután az oldalak százain ke­resztül, rengeteg adattal megírt ismerte­tést. Fodor Ferenc műve valóban a jász­ság és a jászföld életrajzát adja, s­ mű­vében megtalál az olvasó mindent, amit erről a népről és erről a tájról tudni sze­retne, amit csak azokról mondani lehet. Rendkívüli értéke a könyvnek, hogy él­vezetes, könnyed stílusban, színesen írta meg az illusztris szerző, így bár a mű a legkomolyabb tudomány, mégsem fá­rasztó, hanem élvezetes, színes, izgalma­san szép szórakoztató olvasmány is. A magyarságtudományi és tájrajzi kutatá­sok irodalmában mindenesetre az első he­lyek egyike illeti meg dr. Fodor Ferenc tájéletrajzi tanulmányát. K­alandozás a szavak világában A magyarság néppé, majd nemzetté alakulásának történetét kellene tisztáz­­niok azoknak a kutatásoknak, amelyekről ma nagyon sok szó esik a tudományos és a napi sajtóban. Hogy a kutatók meg­lehetős homályban tapogatódznak előre s valahányan keresik a visszafelé vezető utakat, majdnem mind más és más ered­ményre jutnak, azon nem lehet csodál­kozni, mert az írásos nyomok száma el­enyészően kevés, megbízhatóságuk még annál is csekélyebb, a tisztán nyelvészeti vonalon végzett kutatások alapján meg­szerkesztett elméletek pedig nagyon is problematikus értékűek, mert ez szabad port­yázó területe az önkényes következ­tetéseknek. A portyázó laikus nyelvé­szek — talán helyesebben: nyelvészkedők — a leghangosabbak, s eredményeikben több az ellentmondás, a zűrzavar, mint a komoly tudományos érték. Azok a me­rész következtetések, amelyek tisztán nyelvészeti alapon a magyarság antropo­lógiai múltjára akarnak fényt kelni, sok NEMZETI ÚJSÁG 19 1943 április 4. Vasárnap Ab Itt Ismertetett kínyvefc mefreadeüieflfK Dr. VÁJNA GYÖRGY ÉS TÁRSA «éjnél, Buda­rest, IV., Váel­ n, *8. Telefon: 387—1». kétkedésre adnak okot, nem is szólva azokról, akik egy-két könyvből, vagy­ hírlapi cikkből szerzett tudás alapján ellentmondást nem tűrő hangon jelentik, ki, mennyi a magyarban a finn­ugor, a keletbalti, a szláv és a török százalék.... Legutóbb igen figyelemreméltó elő­adássorozat hangzott el erről a kérdésről s azok az egyetemi tanárok, hivatott tudósok, akik a magyarság származáséra, faji vegyülésére, az ősök egykori eredet­­helyére világítottak rá, épen azzal érde­melték meg a különös érdeklődést és figyelmet, hogy maguk is fenntartásokkal éltek, nem kívántak csalhatatlanok lenni s végső és vitathatatlan igazságoknak hirdetni azt, ami még sok ellenőrzésre s bizonyításra szorul. Előre kellett ezt bocsátanunk, amikor egy érdekes könyv­ről emlékezünk meg, amely nem lép fel a szaktudás hivalkodó gőgjével s írója elismeri, hogy maga is laikus, de olyan sok meggondolásra érdemes megállapítást­ tesz, hogy a szakembereket is méltán ér­dekelheti. Ha igaz az, hogy a nyelvkuta­­tás célra vezet a magyarság őstörténeté-­ nek felderítésénél, akkor éppen elég meg­gondolni valót ad a szerzőnek igen sok­ adata, amelyekből kiderül, hogy a finn­ugorságot bizonyitó nyelvrokonság szavai számtalan esetben bizonyítanak indo­­germán rokonságot is s ugyanazokkal a szavakkal akár angolszász rokonság is bi­zonyítható volna. A szerző Vidor Emil „Kalandozás a szar­vak világában“ c. könyve a szavak kelet-» kezesének elemzésére építi fel mondani­» valóit. A hangok, szótagok, szavak szer­kezeti vázát, a mássalhangzók változá­sát, a tompa mássalhangzók élessé válá­sát, a n­yelvkényelmi változásokat, az t­ és az n mássalhangzók í-re való átalakí­tását (kunbdacizmus) vagy az I-nek r-rs való metamorfózisát (rotacizmus), majd a szavak ős gyökeinek, töveinek változá­sait mutatja ki, hogy azután áttérjen könyvének legérdekesebb részére a sza­vak keletkezésének, értelmi változásánál, s egyes nyelvekben való használatának és értékének fejtegetésére. Adatai messze­­vezető szövevényét tárják fel a szavaid keletkezésének s ez alapon magyar, né­met, spanyol, angol szavak rokonságának. így állapítja meg számtalan példa kö­zött, hogy a marhát jelentő ó-felnémet Mahra-ból lett a Mähre (lovat jelentett) s ebből a nagyurak istállóját jelentő Mar­­stail. A középkori németben istállóseprő szolgának Mareshalknak nevezett ember­ből lett az udvari istállófelügyelőt jelentő foglalkozás neve, ebből lovassági tábor­noki elnevezés révén a mai Marschall. Kalandos itt a fejlődésben, de a megfi­gyelés érdekes, így lett comitat a comes­­ből s ebből lett például a francia Conner­table de la France (Franciaország tábor­noka). A betyár a szerb becarból szár­mazott, ami a szerbeknél állandó lakás nél­külit, vagy zsoldost jelentett. A lator a görög latron, a latin latro ivadéka; a si­lány szó akapja a német schlicht és an­nak elődje a latin selectus. A nálunk használatos giccs szó, amivel silány mű­vészi alkotást jelzünk, a német Kitsch (értéktelen mű) szón át jött az eredeti görög sedios, majd az angol sketsch szó­ból. A haramia az arab haram, az albán harami és a szerb haramia szavakból jött át a magyarba. Az istenfogalmat kifejező görög Theos szóból lett Theodoros, Tiva­dar, Todor, Theokles, Tekla, Theophilos, Teofil. A keddi nap neve a kettedik szám­névből alakult ki, szerda szláv szó (hét közepe), csütörtök a szláv csetvomik (ne­gyedik nap) magyarosítása, péntek a szlávi piatnik (ötödik nap) szóból ered. A szom­bat neve a héber sabbath-ból jött át, de lehet, hogy a latin Saturnusnak szentelt nap, Dies Saturni nevéből. Az indigen a szóból származott az idegen, a pajtás szó alapja a vándorlegények luxushotelje, a­ pajta, akik cimborák, szobatársak (Zim­merbursche) voltak. A ház a szerző sze­rint nem a német Haus-ból, hanem a la­tin casa-ból származik. Az is érdekes, amit a szerző a neveld etymologiájáról mutat ki, s egészen meg­lepő dolgokat egyes nevek, szavak félre­értéséről. A bakator neve nem onnan származik, mintha bakák innák baka­torokon, mert névadója az olasz bacca d’oro szőlő név (aranybogyó). A baksör: valóságos baklövés, mert nincs köze a kecskebakhoz. A német Einbeck község sörének jóvoltából lett Einbeckbier s in­nen ferdült el Bockbier-ré. A címeres­­ökör nevében nem a ch­aer és az ökör, hanem a német Ochsen-Ziemer rossz for­dítása játszik szerepet. A bőregér a né­met Fledermans származéka. A fordító Fleder-ből csinált félreértéssel Leder­­manst. Dollfuss neve nem Tollfussból, hanem Adolfussból keletkezett. A sok vi­tára alkalmat adott soproni Lover. domb-

Next