Nemzetközi Szemle, 1969 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1969-06-01 / 6. szám

gáló hálózatoké. A kiskereskedő, a szatócs sorsa pedig a lassú agónia. Számuk minden évben néhány százalékkal csökken. A külföldi turistát is elsősorban az új, pom­pás nagyáruház vonzza. A sarki fűszeres eltűnéséről az ember leg­feljebb a lapok statisztikai össze­sítéséből értesülhet. A kiskereskedők, kisiparosok első országos megmozdulása 1969. március 5-én a terhek, a kor­mányzat adópolitikája elleni de­monstráció volt. Egy hét sem telt el, következett a munkásosztály. A március 11-i egynapos országos sztrájk bérkö­veteléssel indult. Párizsban a Bastille és a République tér kö­zötti felvonulás tiltakozás volt az­­ellen, hogy a tőke­árdrágítással, a kormány forgalmiadó- és tarifa­­emeléssel fokozatosan visszaszedi az 1968 májusában kivívott 12—13 százalékos béremelést. A tavaszi járvány 1969-ben te­hát ismét fenyegetett. A diagnózis alapján de Gaulle újból és most már végleges elhatározással régi receptjével, a „participation”, a részvétel elvének megvalósításá­val kísérletezik. Mi ennek a célja? Legutolsó saj­tóértekezletén a tábornok így nyi­latkozott : a cél „az osztályharc megszüntetése és társas viszony kialakítása a tőke és a munkások között”. Az osztálybéke gondolata nem új koncepció. Sem a kapita­lizmus történetében, sem de Gaulle politikai karrierjében. A második világháborúban megfogalmazott tételt múlt év májusában, a leg­válságosabb napokban akarta népszavazásra bocsátani, csilla­pítószerként felhasználni. A négy­lépcsős tervet — amelytől akkor el kellett állnia — az új kényszer­­helyzet tűzte ismét napirendre. Befejező aktusként az egyetemi reform után, és a területi közigaz­gatás, valamint a szenátus átalakí­tását szentesítő április 27-i népsza­vazás sikerét követően kerülhetett volna sorra. De Gaulle tábornok tervét az „évszázad reformjának” tartotta. A baloldali gaulle-isták hetilapja, a Notre République az ismétlődő megrázkódtatások kórokozójáról, a kapitalizmus leküzdését szolgáló felfedezésről beszél. „... Több mint egy évszázad után de Gaulle tábornok újra kezébe veszi a fran­cia hagyományokra épülő szocia­lizmus követelését, a XX. század gazdasági, tudományos és politi­kai feltételeinek megfelelően. Eb­ből a forrásból egyenesen követ­kezik az idejétmúlt marxizmus és a túlhaladott kapitalizmus közötti harmadik út...” — írja. A tőke új orvosság helyett új orvost akar A tábornok „harmadik útja” valójában senkinek sem kellett. A francia munkásosztály, a bal­oldali szakszervezeti mozgalom vezérkara azonnal felismerte az eredetinek egyáltalán nem mond­ható korporációs terv lényegét: az osztályharc megszüntetésének cél­ját. A francia nagytőke viszont a je­lentéktelen változás ígéretét is so­kallta. Nemcsak a maximális pro­fitban, de a vállalat formális irá­nyításában való „részvétel” elvét is elvetette. Az április 27-ére ki­tűzött népszavazás ellen alapve­tően egy ok miatt halasztotta el az azonnali frontális támadást: nem látott komoly veszélyt. De Gaulle a referendummal elsődlegesen csak a „részvétel” csúcsszervének kiszemelt szenátust akarta átala­kítani, a 96 megyét pedig oly mó­don kívánta összevonni, hogy az ígért decentralizálás valójában még nagyobb központosítást ered­ményezett volna. A 21 körzet, ré­gió élére kinevezett szuperprefek­tus, kellő garancia volt mind a

Next