Nemzetközi Szemle, 1969 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1969-06-01 / 6. szám
gáló hálózatoké. A kiskereskedő, a szatócs sorsa pedig a lassú agónia. Számuk minden évben néhány százalékkal csökken. A külföldi turistát is elsősorban az új, pompás nagyáruház vonzza. A sarki fűszeres eltűnéséről az ember legfeljebb a lapok statisztikai összesítéséből értesülhet. A kiskereskedők, kisiparosok első országos megmozdulása 1969. március 5-én a terhek, a kormányzat adópolitikája elleni demonstráció volt. Egy hét sem telt el, következett a munkásosztály. A március 11-i egynapos országos sztrájk bérköveteléssel indult. Párizsban a Bastille és a République tér közötti felvonulás tiltakozás volt azellen, hogy a tőkeárdrágítással, a kormány forgalmiadó- és tarifaemeléssel fokozatosan visszaszedi az 1968 májusában kivívott 12—13 százalékos béremelést. A tavaszi járvány 1969-ben tehát ismét fenyegetett. A diagnózis alapján de Gaulle újból és most már végleges elhatározással régi receptjével, a „participation”, a részvétel elvének megvalósításával kísérletezik. Mi ennek a célja? Legutolsó sajtóértekezletén a tábornok így nyilatkozott : a cél „az osztályharc megszüntetése és társas viszony kialakítása a tőke és a munkások között”. Az osztálybéke gondolata nem új koncepció. Sem a kapitalizmus történetében, sem de Gaulle politikai karrierjében. A második világháborúban megfogalmazott tételt múlt év májusában, a legválságosabb napokban akarta népszavazásra bocsátani, csillapítószerként felhasználni. A négylépcsős tervet — amelytől akkor el kellett állnia — az új kényszerhelyzet tűzte ismét napirendre. Befejező aktusként az egyetemi reform után, és a területi közigazgatás, valamint a szenátus átalakítását szentesítő április 27-i népszavazás sikerét követően kerülhetett volna sorra. De Gaulle tábornok tervét az „évszázad reformjának” tartotta. A baloldali gaulle-isták hetilapja, a Notre République az ismétlődő megrázkódtatások kórokozójáról, a kapitalizmus leküzdését szolgáló felfedezésről beszél. „... Több mint egy évszázad után de Gaulle tábornok újra kezébe veszi a francia hagyományokra épülő szocializmus követelését, a XX. század gazdasági, tudományos és politikai feltételeinek megfelelően. Ebből a forrásból egyenesen következik az idejétmúlt marxizmus és a túlhaladott kapitalizmus közötti harmadik út...” — írja. A tőke új orvosság helyett új orvost akar A tábornok „harmadik útja” valójában senkinek sem kellett. A francia munkásosztály, a baloldali szakszervezeti mozgalom vezérkara azonnal felismerte az eredetinek egyáltalán nem mondható korporációs terv lényegét: az osztályharc megszüntetésének célját. A francia nagytőke viszont a jelentéktelen változás ígéretét is sokallta. Nemcsak a maximális profitban, de a vállalat formális irányításában való „részvétel” elvét is elvetette. Az április 27-ére kitűzött népszavazás ellen alapvetően egy ok miatt halasztotta el az azonnali frontális támadást: nem látott komoly veszélyt. De Gaulle a referendummal elsődlegesen csak a „részvétel” csúcsszervének kiszemelt szenátust akarta átalakítani, a 96 megyét pedig oly módon kívánta összevonni, hogy az ígért decentralizálás valójában még nagyobb központosítást eredményezett volna. A 21 körzet, régió élére kinevezett szuperprefektus, kellő garancia volt mind a