Népegészségügy, 1977 (58. évfolyam, 1-6. szám)

1977-02-01 / 1. szám

58. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1977. FEBRUÁR NÉPEGÉSZSÉGÜGY AZ EGÉSZSÉGÜGYI MINISZTÉRIUM EGÉSZSÉGPOLITIKf­­. EGÉSZSÉGÜGYI SZERVEZÉSI FOLYÓIRATI­ Népegészségügy 58. 1—3. 1977. Ha élne, 1977. február 7-én lenne 75 éves Jahn Ferenc, a két világháború közötti időszak magyar és nemzet­közi forradalmi mozgalmának egyik kiemelkedő alak­ja, az az orvos, aki ma joggal mindannyiunk példa­képe lehet. Életútja fájdalmasan rövid volt. A Horthy fasizmus keserves körülményei között is évtizedeken keresztül kimagasló orvosként dolgozhatott volna (mint oly sok orvostársa), ha behódol a jobboldali diktatúrának vagy legalábbis „apolitikus orvos” marad. De Jahn Ferenc nemcsak a beteg embert vizsgálta, hanem mélyrehatóan kutatta a társadalmi jelenségek és folyamatok mögött meghúzódó okokat, mindazokat a láncreakciókat, melyek — a háttérben működve — a betegágy mellett végső hatásként életveszélyes szituá­ciókat idéztek elő. Ezek voltak felelősek a higiéné megengedhetetlen fogyatékosságaiért, a nyomorúságos lakásviszonyokért, a munkanélküliségért és művelet­­lenségért; ezek vezettek a dolgozók testi-szellemi el­­nyomorodásához és legkülönbözőbb károsításaihoz, a fertőző megbetegedésekhez, a korai megrokkanáshoz és nemritkán idő előtti halálhoz is. Jól tudta: a testi és szellemi veszélyeztetettség az esetek túlnyomó több­ségében nem endogén okokból állott fenn, hanem a mostoha külső körülmények következménye, és ebben a döntő szerepet a társadalom elmaradott, igazságtalan termelési és elosztási viszonyai, az úri Magyarország politikai rendszere játszotta. Ugyanakkor orvos volt mégpedig a javából. Pedig az a puszta tény is megnehezítette munkáját, hogy az egyetem padjából minden szakképzést, kórházi vagy klinikai segítséget nélkülözve volt kénytelen fejest ugrani egy 65 ezer lakosú munkásváros hozzá forduló lakosainak gyógyításába­n a foghúzástól a szülés­vezetésig. Tudni kell ehhez, hogy a szocialista Jahn soha állást nem kapott (miközben a meghirdetett OTI és MABI állások szétosztásában a SZDP jobboldali vezetőinek döntő szava volt), de a rászorulóktól és elvtársaitól honoráriumot nem fogadott el, sőt a gyógy­szert is igen gyakran ő adta nekik. Valóban „a szegé­nyek orvosa”, aki messzemenően individualizált, amikor diagnosztikai és gyógyító, valamint az előtte oly nagy becsben álló prevetív munkát végezte. A bör­tönből feleségéhez intézett leveleiben önmagáról szinte semmit sem írt, annál inkább kiterjedt érdeklő­dése, gondoskodása betegeire, gondozottjaira: sorra vette mindazokat, akiknek orvosságra, jó tanácsra vagy éppen anyagi támogatásra volt szüksége, jóllehet tudta, hogy saját családja is nélkülözések közepette él. Mint orvos nem a „betegséget” gyógyította, de még nem is egyedül a betegekre összpontosította figyelmét, hanem mindig nagy gonddal elemezte, reflektorfénybe állította a körfolyamatot elindító és azt előre lendítő valamennyi tényezőt, és mindezen ár­talmak eliminálásával törekedett emelni a szervezet ellenállóképességét, előmozdítani a gyógyulási folya­matot. Olyan orvos volt, aki a gyógyítás pszichológiai módszereit az azokat méltán megillető helyre állította, és mélyről fakadó humanizmusát állítva sorompóba sohasem mulasztotta el felhasználni az orvos-beteg kapcsolat semmivel sem pótolható erejét. Nem recep­tek írásában látta orvosi tevékenységének lényegét. Terápiás és emberi gesztusainak alapja a sokoldalú és tárgyilagos elemzés volt, így már nagyon korán, tör­vényszerűen jutott el a társadalmi viszonyok vizsgá­latához, bár ő maga nem tartozott az elnyomott osztály­hoz. A Magyar Tanácsköztársaság eszméi által elköte­lezve már szocialista forradalmár volt, amikor orvosi gyakorlatát megkezdte. Kispolgári és a müncheni tör­vényeket is mindenben kielégítő származása az ő számára teljes védettséget nyújtott volna. Mégis, személyes és családi érdekeivel szakítva választotta a kockázatot; egyik szervezője és vezetője lett a szocia­lista orvoscsoportnak és kiemelkedő alakja a forradal­mi munkásmozgalomnak. Tévedés lenne azonban őt valami aszkétikus hajla­mú, rigorózus embernek elképzelni. Halk szavú, mély érzésű, megjelenésében is vonzó férfi volt, szerette az életet, a művészeteket. De amiképpen a természet­­tudós tárgyilagosságával, és ugyanakkor a segíteni akaró ember szenvedélyességével állt minden beteg mellé, ugyanolyan elemző objektivitással és cselekvő, forradalmi akarással küzdött egy igazságosabb, tisz­tább, emberibb társadalom megvalósításáért. Nem­csak a szegény emberek orvosa volt, hanem a nyomor­ban és kulturálatlanságban élő társadalomé is. Képes volt összekapcsolni a legális és illegális harc különböző formáit a 30-as évek Magyarországának hallatlanul nehéz körülményei között. Már medikus­ként szerepe volt a húszas években működött ún. Béke Egyesület programjának kidolgozásában és azon belül széles körben hirdette az igazságos háború lenini elméletét. 1929-ben­ Weil Emillel, Schönstein Sándorral és más kommunistákkal együtt megalakítja a MSZDP Orvos­tagjainak Szervezetét, melynek titkárává választják. Nem annyira létszáma miatt volt jelentős ez az egye­ Jahn Ferenc dr., a nagy forradalmár orvos 1 1

Next