Népegészségügy, 1977 (58. évfolyam, 1-6. szám)
1977-02-01 / 1. szám
58. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1977. FEBRUÁR NÉPEGÉSZSÉGÜGY AZ EGÉSZSÉGÜGYI MINISZTÉRIUM EGÉSZSÉGPOLITIKf. EGÉSZSÉGÜGYI SZERVEZÉSI FOLYÓIRATI Népegészségügy 58. 1—3. 1977. Ha élne, 1977. február 7-én lenne 75 éves Jahn Ferenc, a két világháború közötti időszak magyar és nemzetközi forradalmi mozgalmának egyik kiemelkedő alakja, az az orvos, aki ma joggal mindannyiunk példaképe lehet. Életútja fájdalmasan rövid volt. A Horthy fasizmus keserves körülményei között is évtizedeken keresztül kimagasló orvosként dolgozhatott volna (mint oly sok orvostársa), ha behódol a jobboldali diktatúrának vagy legalábbis „apolitikus orvos” marad. De Jahn Ferenc nemcsak a beteg embert vizsgálta, hanem mélyrehatóan kutatta a társadalmi jelenségek és folyamatok mögött meghúzódó okokat, mindazokat a láncreakciókat, melyek — a háttérben működve — a betegágy mellett végső hatásként életveszélyes szituációkat idéztek elő. Ezek voltak felelősek a higiéné megengedhetetlen fogyatékosságaiért, a nyomorúságos lakásviszonyokért, a munkanélküliségért és műveletlenségért; ezek vezettek a dolgozók testi-szellemi elnyomorodásához és legkülönbözőbb károsításaihoz, a fertőző megbetegedésekhez, a korai megrokkanáshoz és nemritkán idő előtti halálhoz is. Jól tudta: a testi és szellemi veszélyeztetettség az esetek túlnyomó többségében nem endogén okokból állott fenn, hanem a mostoha külső körülmények következménye, és ebben a döntő szerepet a társadalom elmaradott, igazságtalan termelési és elosztási viszonyai, az úri Magyarország politikai rendszere játszotta. Ugyanakkor orvos volt mégpedig a javából. Pedig az a puszta tény is megnehezítette munkáját, hogy az egyetem padjából minden szakképzést, kórházi vagy klinikai segítséget nélkülözve volt kénytelen fejest ugrani egy 65 ezer lakosú munkásváros hozzá forduló lakosainak gyógyításában a foghúzástól a szülésvezetésig. Tudni kell ehhez, hogy a szocialista Jahn soha állást nem kapott (miközben a meghirdetett OTI és MABI állások szétosztásában a SZDP jobboldali vezetőinek döntő szava volt), de a rászorulóktól és elvtársaitól honoráriumot nem fogadott el, sőt a gyógyszert is igen gyakran ő adta nekik. Valóban „a szegények orvosa”, aki messzemenően individualizált, amikor diagnosztikai és gyógyító, valamint az előtte oly nagy becsben álló prevetív munkát végezte. A börtönből feleségéhez intézett leveleiben önmagáról szinte semmit sem írt, annál inkább kiterjedt érdeklődése, gondoskodása betegeire, gondozottjaira: sorra vette mindazokat, akiknek orvosságra, jó tanácsra vagy éppen anyagi támogatásra volt szüksége, jóllehet tudta, hogy saját családja is nélkülözések közepette él. Mint orvos nem a „betegséget” gyógyította, de még nem is egyedül a betegekre összpontosította figyelmét, hanem mindig nagy gonddal elemezte, reflektorfénybe állította a körfolyamatot elindító és azt előre lendítő valamennyi tényezőt, és mindezen ártalmak eliminálásával törekedett emelni a szervezet ellenállóképességét, előmozdítani a gyógyulási folyamatot. Olyan orvos volt, aki a gyógyítás pszichológiai módszereit az azokat méltán megillető helyre állította, és mélyről fakadó humanizmusát állítva sorompóba sohasem mulasztotta el felhasználni az orvos-beteg kapcsolat semmivel sem pótolható erejét. Nem receptek írásában látta orvosi tevékenységének lényegét. Terápiás és emberi gesztusainak alapja a sokoldalú és tárgyilagos elemzés volt, így már nagyon korán, törvényszerűen jutott el a társadalmi viszonyok vizsgálatához, bár ő maga nem tartozott az elnyomott osztályhoz. A Magyar Tanácsköztársaság eszméi által elkötelezve már szocialista forradalmár volt, amikor orvosi gyakorlatát megkezdte. Kispolgári és a müncheni törvényeket is mindenben kielégítő származása az ő számára teljes védettséget nyújtott volna. Mégis, személyes és családi érdekeivel szakítva választotta a kockázatot; egyik szervezője és vezetője lett a szocialista orvoscsoportnak és kiemelkedő alakja a forradalmi munkásmozgalomnak. Tévedés lenne azonban őt valami aszkétikus hajlamú, rigorózus embernek elképzelni. Halk szavú, mély érzésű, megjelenésében is vonzó férfi volt, szerette az életet, a művészeteket. De amiképpen a természettudós tárgyilagosságával, és ugyanakkor a segíteni akaró ember szenvedélyességével állt minden beteg mellé, ugyanolyan elemző objektivitással és cselekvő, forradalmi akarással küzdött egy igazságosabb, tisztább, emberibb társadalom megvalósításáért. Nemcsak a szegény emberek orvosa volt, hanem a nyomorban és kulturálatlanságban élő társadalomé is. Képes volt összekapcsolni a legális és illegális harc különböző formáit a 30-as évek Magyarországának hallatlanul nehéz körülményei között. Már medikusként szerepe volt a húszas években működött ún. Béke Egyesület programjának kidolgozásában és azon belül széles körben hirdette az igazságos háború lenini elméletét. 1929-ben Weil Emillel, Schönstein Sándorral és más kommunistákkal együtt megalakítja a MSZDP Orvostagjainak Szervezetét, melynek titkárává választják. Nem annyira létszáma miatt volt jelentős ez az egye Jahn Ferenc dr., a nagy forradalmár orvos 1 1