Népfront, 1973 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

jára kitágítani. Ezerféle ok mond állj­t a efféle terjeszkedésnek. Még ott is, ahol szívesen segítenének a vállalatok, a téeszek, a népfront ügyét szívükön viselő emberek. Vannak jószerivel olyan helyek, ahol még a pénz sem segít. Mit lehet tenni az ilyen helyeken? Sorscsapásként kell elviselni az ál­datlan helyzetet? Hát ez az ágas-bogas kérdés, ami­ről szólni szeretnék. Nem receptet adni, csak néhány ötletet azoknak, akik nem akarnak belenyugodni a jelenlegi szűkös körülményekbe (re­mélem, ők, a bele nem nyugvók vannak többségben). Az 1950-es években meglehetősen nagy számban épültek üzemekben, állami gazdaságokban és termelő­­szövetkezetekben olyan művelődési otthonok, amelyeket — félreértett kultúrpolitikai okokból — kifejezet­ten az ott dolgozók részére szántak. Később ugyan kiderült, hogy az em­berek munkaidejük után már nem szívesen maradnak a munkahelyü­kön szórakozni, művelődni, inkább a lakhelyükhöz közelebbi helyen keresnek maguknak szórakozási művelődési lehetőséget. Mire felis­merték az emberek vágyát, már elég késő volt: a művelődési házak (leginkább nagyméretű termekkel) már elkészültek. S nagyon sok he­lyen üresen, kihasználatlanul ma­radtak. Ezekből lett aztán többfelé raktár, munkaterem, vagy éppen „dekoráció”, amit csak a vendégnek mutogattak. A köztudatba már jó­vátehetetlenül úgy mentek át ezek a holt, vagy félholt intézmények, mint gyári, termelőszövetkezeti tu­lajdonok, amelyekhez a kívülélőnek semmi köze. S nem is nagyon en­gedtek oda be senkit, mert mit ke­res ott az, akinek semmi köze a gyárhoz, a gazdasághoz? I­dőközben évtizednyi idő telt el: a gyárat, termelőszövet­kezetet, gazdaságot — a leg­több helyen — körbeépítette a la­kosság. Csak éppen a lényeg nem akar megváltozni: sok helyen még mindig tabu, megközelíthetetlen, idegen test a gyári, gazdasági, szö­vetkezeti művelődési otthon vagy éppen klubterem. A környék lakói csodálhatják, de be nem mehetnek. Felmérések, statisztikák bizonyít­ják, hogy ez a soviniszta, helyi ér­dekeket egyoldalúan képviselő ál­láspont mennyire él még ma is azokban, akik ezeket a művelődési célokra szánt intézményeket vezetik. Szándékosan nem idézek e számada­tokból, ki-ki maga is tudja, hol és merre vannak eféle intézmények. Inkább csak azt szeretném felidézni, hogy a művelődés biztosítása nem­csak a gyári, szövetkezeti emberek számára hasznos, hanem mindenki részére: a lakosság egészére. Azt hiszem, mindenütt, ahol a helységgond égető, a népfront tiszt­ségviselők egyik legfontosabb fel­adata, hogy ezen segítsen. Elnöksé­gi, bizottsági üléseken lenne a leg­ajánlatosabb tárgyalni az üzemek, állami gazdaságok, termelőszövetke­zetek illetékes vezetőivel. Aligha hi­hető, hogy előbb-utóbb ne nyitnák meg a kaput a lakosság előtt, ne lenne szíves vendég a Népfront. Kölcsönös hasznot is hozna ez az együttműködés: az intézményeknek sem közömbös, hogy élet költözik be a falak közé, minél jobb lesz a ki­használás. S a Népfront sem csak azzal gazdagodik, hogy teremhez, klubszobához jut, azzal is gyarapo­dik, hogy élőbb kapcsolatot építhet ki a lakossággal. I­ /Iért nemcsak a pénzen múlik I /I minden. Különösen nem a mi V­­ társadalmunkban. A pénzzel jó ügyesen, csínján bánni, hasznosan beosztani. Nemcsak tízezrekkel lehet gazdálkodni, hanem ügyességgel, talpraesettséggel is. Néha az utóbbi­val többre mehetünk. A bukszából nem művészet kivenni a pénzt. Benkő Tibor

Next