Népfront, 1973 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
jára kitágítani. Ezerféle ok mond álljt a efféle terjeszkedésnek. Még ott is, ahol szívesen segítenének a vállalatok, a téeszek, a népfront ügyét szívükön viselő emberek. Vannak jószerivel olyan helyek, ahol még a pénz sem segít. Mit lehet tenni az ilyen helyeken? Sorscsapásként kell elviselni az áldatlan helyzetet? Hát ez az ágas-bogas kérdés, amiről szólni szeretnék. Nem receptet adni, csak néhány ötletet azoknak, akik nem akarnak belenyugodni a jelenlegi szűkös körülményekbe (remélem, ők, a bele nem nyugvók vannak többségben). Az 1950-es években meglehetősen nagy számban épültek üzemekben, állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben olyan művelődési otthonok, amelyeket — félreértett kultúrpolitikai okokból — kifejezetten az ott dolgozók részére szántak. Később ugyan kiderült, hogy az emberek munkaidejük után már nem szívesen maradnak a munkahelyükön szórakozni, művelődni, inkább a lakhelyükhöz közelebbi helyen keresnek maguknak szórakozási művelődési lehetőséget. Mire felismerték az emberek vágyát, már elég késő volt: a művelődési házak (leginkább nagyméretű termekkel) már elkészültek. S nagyon sok helyen üresen, kihasználatlanul maradtak. Ezekből lett aztán többfelé raktár, munkaterem, vagy éppen „dekoráció”, amit csak a vendégnek mutogattak. A köztudatba már jóvátehetetlenül úgy mentek át ezek a holt, vagy félholt intézmények, mint gyári, termelőszövetkezeti tulajdonok, amelyekhez a kívülélőnek semmi köze. S nem is nagyon engedtek oda be senkit, mert mit keres ott az, akinek semmi köze a gyárhoz, a gazdasághoz? Időközben évtizednyi idő telt el: a gyárat, termelőszövetkezetet, gazdaságot — a legtöbb helyen — körbeépítette a lakosság. Csak éppen a lényeg nem akar megváltozni: sok helyen még mindig tabu, megközelíthetetlen, idegen test a gyári, gazdasági, szövetkezeti művelődési otthon vagy éppen klubterem. A környék lakói csodálhatják, de be nem mehetnek. Felmérések, statisztikák bizonyítják, hogy ez a soviniszta, helyi érdekeket egyoldalúan képviselő álláspont mennyire él még ma is azokban, akik ezeket a művelődési célokra szánt intézményeket vezetik. Szándékosan nem idézek e számadatokból, ki-ki maga is tudja, hol és merre vannak eféle intézmények. Inkább csak azt szeretném felidézni, hogy a művelődés biztosítása nemcsak a gyári, szövetkezeti emberek számára hasznos, hanem mindenki részére: a lakosság egészére. Azt hiszem, mindenütt, ahol a helységgond égető, a népfront tisztségviselők egyik legfontosabb feladata, hogy ezen segítsen. Elnökségi, bizottsági üléseken lenne a legajánlatosabb tárgyalni az üzemek, állami gazdaságok, termelőszövetkezetek illetékes vezetőivel. Aligha hihető, hogy előbb-utóbb ne nyitnák meg a kaput a lakosság előtt, ne lenne szíves vendég a Népfront. Kölcsönös hasznot is hozna ez az együttműködés: az intézményeknek sem közömbös, hogy élet költözik be a falak közé, minél jobb lesz a kihasználás. S a Népfront sem csak azzal gazdagodik, hogy teremhez, klubszobához jut, azzal is gyarapodik, hogy élőbb kapcsolatot építhet ki a lakossággal. I /Iért nemcsak a pénzen múlik I /I minden. Különösen nem a mi V társadalmunkban. A pénzzel jó ügyesen, csínján bánni, hasznosan beosztani. Nemcsak tízezrekkel lehet gazdálkodni, hanem ügyességgel, talpraesettséggel is. Néha az utóbbival többre mehetünk. A bukszából nem művészet kivenni a pénzt. Benkő Tibor