Néphadsereg, 1961. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1961-01-07 / 1. szám

Új ötéves tervünk „első fejezete“ Az új év első napjait él­jük. Lendületes munka, jó­kedvű erőfeszítések híre jön az üzemekből. Például január másodika éppen olyan mun­kanap volt, mint az év bár­mely más napja: a termelés egyenletes, nincs kapkodás, nincs készületlenség és nincs ráérős hangulat. Megkezdő­dött az 1961. évi népgazdasági terv valóra váltása. Ez a terv, amellyel a munkások, a mű­szakiak, s az ország dolgozói most ismerkednek tüzeteseb­ben, mondhatni, „első látás­ra” helyeslő fogadtatásra ta­lált. „Józan és reális munka­program!" — ebben summáz­ható a terv első visszhangja. S ez a meggyőződés önbizal­mat kölcsönöz, derekas mun­kára serkenti az embereket, akik a terv céljait, feladatait és várható eredményeit látva méltán érzik: ezekért érde­mes becsületesen megdolgoz­ni! Valóban érdemes. Hiszen idei tervünk megvalósításá­val megszilárdítjuk mindazo­kat az eredményeket, ame­lyeket a korábbi években ki­vívtunk, egyszersmind jelen­tősen fejlesztjük népgazdasá­gunkat, és további, még gyor­sabb iramú fejlődés alapjait rakjuk le. Az idei terv az új ötéves terv „első fejezete". Ebben a távlatban tekintve az a fő rendeltetése, hogy igen gon­dosan és körültekintően meg­alapozza az ötéves tervet. S annak ellenére, hogy például az ipari termelés növekedésé­nek előirányzata szerényebb, mint a tavaly megvalósult felfutás, feladataink nem ki­sebbek, hanem nagyobbak. Azoknak a tartalékoknak fel­tárása, amelyekkel az éves terv számos, bizonyos érte­lemben nehezebb, mint a múlt években volt. De akár az ipari előirányzatokat, akár a beruházásra szánt összegek nagyságát tekintjük, világos, hogy a terv reális, feltétlenül megvalósítható, és anyagilag már ma, az indulás időszaká­ban teljesen megalapozott. Az éves terv megannyi ada­ta rendkívül sokat mond an­nak, aki megtanult a számok nyelvén érteni, s az egymást követő számnevek mögött fel­ismeri várható fejlődésünk körvonalait. Mi minden bon­takozik ki például képzele­tünk képernyőjén, amikor ezt olvassuk: az idén 317 na­gyobb létesítményt kívánunk üzembe helyezni... Új üze­mek és üzemrészek, bővített és újjáépített kohók, korsze­rűsített bányák, modernizált termelési folyamatok — meg­annyi bő forrása népgazda­ságunk fejlődésének, s a nép­­jólét növekedésének! Ebben az évben folytatjuk iparunk gyors ütemű fejlesztését: 3 százalékkal lesz magasabb az ipari termelés, mint 1960-ban volt. Fontos tényező, hogy az idén 85 ezer új munkás és al­kalmazott kapcsolódik be a szocialista építkezés áramába. De még ennél is fontosabb, bátran mondhatjuk: döntő je­lentőségű­­ tényező a munka termelékenységének várható emelkedése. Az iparban 5,6 százalékkal kell, növelni a munka termelékenységét. S az ipari termelés emelkedését — pártunk VII. kongresszusa ha­tározatának megfelelően — már az idén kétharmad rész­ben a termelékenység fokozá­sából kell fedezni. Miért kulcskérdése ez további fej­lődésünknek, s a jólét növe­kedésének? Mert számunkra ez — a termelékenység növe­lése — az egyetlen járható út! S ha erről lemondanánk, ha a múlt években elkövetett mu­lasztásokkal megalkudnánk, egyszersmind le kellene mon­danunk az életszínvonal eme­léséről is. De erre semmi szükség. A termelékenység növelésének feltételei teljes mértékben megvannak nép­gazdaságunkban. Ezek a fel­tételek elsősorban az új, kor­szerű gépek nagy sokaságá­ban, a munkások és a műsza­kiak szakmai tudásának, gya­korlottságának és termelési tapasztalatainak lényeges emelkedésében, a dolgozók fo­kozódó tettre készségé­ben rej­lenek. Éppen ezért kulcskér­dés a tartalékok bátor feltárá­sa. A terv arra kötelezi gaz­dasági vezetőinket, hogy he­lyes létszám- és bérgazdálko­dással, a fellazult normák rendezésével, a munkafegye­lem szilárdításával, a mű­szaki fejlesztés gyorsításával, és a múlt években megvaló­sított gépi beruházások haté­kony kihasználásával segítsék elő a termelékenység fokozá­sát, és az ipar átlagában véve legalább 2 százalékkal csök­kentsék a termelés költségeit. A terv a mezőgazdasági termelés 7,9 százalékos­ eme­lését írja elő. Természetesen számolunk azzal, hogy 1961 elején befejeződik a termelő­­szövetkezetek tömeges szerve­zése. A növénytermesztés 10,6 és az állattenyésztés termelési értékének 4,5 százalékos eme­lése, az átlagos tejhozamnak évi 2370 literre való növelése, vagy például a borjú-, ser­tés- és baromfiállomány gyor­sabb arányú fejlesztése csupa olyan intézkedések az éves tervben, amelyek elsősorban közvetlenül az élelmiszerel­látás fokozását szolgálják. Ezt mozdítja elő az is, hogy a tavalyinál 20 százalékkal na­gyobb területen végzünk ta­lajjavítást, és az öntözött te­rületet a tavalyihoz képest 22 százalékkal növeljük. Az idén még jobban el kell ter­jesztenünk a nagyhozamú bú­zafajtákat, és a kukorica ve­tésterület 75 százalékán hib­ridfaj­tákat termelünk. A me­zőgazdasági termékek felvá­sárlását 9,1 százalékkal kell növelni. Ipari termelésünk növeke­désével s a mezőgazdaság fel­futásával szoros összhangban fejlődik közlekedésünk, bél­és külkereskedelmünk is. Fi­gyelemre méltó például, hogy külkereskedelmi forgalmunk az idén 13 százalékkal halad­ja majd meg a tavalyit, és az összforgalom 71 százalékát a szocialista tábor országaival bonyolítjuk le. Éves tervünk 30,7 milliárd forintot irányoz elő beruházá­sokra. Beruházási progra­munk legfőbb célja, hogy a rendelkezésre álló összegekből legelőször is a már megkez­dett beruházásokat folytas­suk, sőt, fejezzük is be. Ipari beruházásokra 15 milliárd, mezőgazdasági beruházásokra 5,1 milliárd forintot fordí­tunk. A terv különös nyo­matékkal hívja fel a figyel­met arra, hogy beruházási eszközeinket ne forgácsoljuk szét, hanem központosítva használjuk fel, ott, ahol ez a leggyümölcsözőbb, és a leg­gyorsabban megtérül. 1961-ben a nemzeti jövede­­lem­ a tavalyihoz képest 7 százalékkal növekszik. Ebből a lakosság fogyasztási alapja 4,1 százalékkal nő. A munká­sok és alkalmazottak reáljö­vedelme 1,8 százalékkal, az állami kiskereskedelmi forga­lom 4,6 százalékkal emelke­dik 1961-ben. Állati termékek­ből azonban — noha az idén több húst, tejet, vajat és to­jást hozunk majd forgalomba, mint tavaly — a lakosság nö­vekvő igényeit nem tudjuk teljesen kielégíteni. Viszont a terv más fejezeteiben — amint már láttuk is — gon­doskodás történt az állati­­termékhozamok növeléséről, s ezzel a későbbi jobb ellátás­ról. Bizonyára sokan örülünk annak, hogy a terv előirány­zatainak megvalósulásával az idén 46 ezer család költözhet új lakásba! Legfontosabb kul­turális beruházásunk: mint­egy 900 új iskolai tanterem megépítése. Ezek az éves terv főbb ada­tai. Tükröződik bennük pár­tunk politikájának szelleme, semmi fellengzősség, de tarta­lékaink gondos számbavétele, s a lehetőségeknek fejlődé­sünk szolgálatába történő ál­lítása. A népgazdasági terv­nek — mint mindig — most is az ember a főszereplője. A dolgozó ember, ciki egyrészt valóra váltja a tervet, más­részt élvezi a munka gyü­mölcseit. Megannyi szám és adat ar­ról beszél nekünk, hogy ez a terv a mi programunk, cél­jai és törekvései, feladatai és vállható eredményei egybe­esnek minden becsületes dol­gozó ember céljaival és tö­rekvéseivel. És mi szükséges ahhoz, hogy ez a terv való­sággá váljék, eredményei bennünket gazdagítsanak? Mindannyiunk összefogott, ki­tartó munkája! H. J. A GYÓGYULA Az arca nyugodt, tiszta. A fekete szeme ragyog, a haja fényes, az ajka mo­solygós. —• Élek — mondja —, élek és tovább gyógyulok. Az ar­com, a nyakam, a mellem, bal karom már rendben. Felhúzza pizsamája ujját, friss hegek fehérje erezi az átültetett bőr rózsaszínjét. Félrehajtott fejjel figyeli gyógyult sebei nyomait, s közben-közben boldogan tü­zel ide a tekintete. —­ Ugye, hihetetlen? Valóban az. Amidőn mint­egy fél éve itt jártam, meg­rendülten és megilletődöt­­ten róttam a sorokat: „A kö­tésen átüt a vér, mindenütt fehér és mindenütt piros ...” Mert akkor bármelyik test­részét néztem, a kötszer vi­gasztalan hurkáit és a friss vér élőpiros foltjait láttam. Ma saját lábán jár, levelet is tud írni. Ujjai —, azok az akkor görcsös, béna, tehetet­len ujjak — kézimunkát ké­szítenek. Az arca sem be­esett már, s a mosolya? Boldogságról árulkodik! Hi­szen — él... Szemben ülök vele és ne­hezen születő kérdése­ket fontolgatok. Miről ér­deklődtem, miről faggassam? Hiszen ahhoz képest, hogy él, hogy gyógyul, hogy még kézimunkázni is van lelki, szellemi és testi ereje — ehhez képest, minden apró­ság csupán. Apróság­a 60 ezer forint, amelybe eddigi kezelése került, s az a 15— 20 ezer*is, melyet még ezután költenek rá. Kicsinység a sok száz méter kötszer, ki­csinység, hogy felgyógyulása utáni jövője, munkája biz­tosítva van. Megértő ez a fiú — látja zavaromat —, kérdés nélkül is beszélni kezd. — Amikor idehoztak, már a mélyponton voltam. Esze­veszett fájdalmak gyötörtek, szörnyű lelki kínok. Azon a ponton voltam, amikor már a gyógyulásban sem hisz az ember, csak a ha­lált, és csak a mindentől megváltó sötétséget vártam. Műtétek sorozata: sárgaság; a góliát-erejű fájdalom­­csillapítók bódulata, kilá­­tástalanság. Ezek voltak testőreim. Idegileg is kime­rültem. Elég volt egy mon­dat, sokszor egy szó, s már sírtam. Mert tehetetlen vol­tam és úgy éreztem, nyűg vagyok az emberek nyakán. „Ha nem nyerem vissza életbe vetett hitemet — mondta, ak­kor az önfelál­dozó, a fáradhatatlan, a szobrászkezű Ritoók adjunk­tus elvtárs­a, talán soha­sem gyógyulok meg.” És visszanyertem. — Hogyan történt? — Tudja kérem, engem Dolargannal kezeltek. Iszo­nyatosan erős készítmény ez, mámorában vagy elveszti az ember a logikáját, vagy minden különösen tisztává, roppant érthetővé egyszerű­södik. Akkor, azon a feled­hetetlen napon is megkap­tam a műtét előtti nagy gyógyszeradagot, műtőkocsi­ra tettek és a fájdalmak szentélye felé toltak. Az aj­tóban zavar keletkezett: a műtőből éppen kihoztak va­lakit. Az ápoló odahajolt hozzám, úgy súgta, van már bőr az átültetéshez, adtak a katonák. Hitetlenkedve néz­tem a másik kocsira, onnan egy fiatalember mosolyog rám és mond valamit. Né­zem, jó, fiatal arca van, olyan, amilyen a mi egysé­günknél is soknak. Rövid haj, tiszta mosoly. Állítólag ő is adott bőrt. Nem hiszem. Csak vigasztalnak — gondo­lom. De ha nem igaz — ak­kor is milyen szép... Ezért el kell hinnem. Olyan na­gyon szép, hogy egy idegen, kiszolgáltatott, fájó és vérző embernek szenvedésében más idegen, egészséges és boldog fiatalemberek is osztozni akarnak ... Sírni kezdtem, emlékszem, sírni... — Ha ma lehunyom a sze­mem, mintha szemhéjam belső felére vésték volna ezt a képet. Őrzöm azt a mo­solyt, őrizgetem, s ha fáj­dalmaim vannak, én azt az arcot nézem, — hiszen ezek mosolyogva szenvedtek ér­tem. Addig feküdtem, csak feküdtem az ágyon, szen­vedtem, s a legborzasztóbb a tévhit volt: egyedül va­gyok. Pedig amikor ide, a Központi Kórházba kerül­tem, úgy éreztem, itt még az ágy is puhább. De az igazi megváltást az a má­sik tolókocsi hozta, az a má­sik katona, az az idegen elvtárs... — Ami, határőrök összetar­tunk — gondoltam. — Mi jó testvérek vagyunk, s lám, ők is azt akarják: éljek. — Azután eljöttek meglá­togatni. S kiderült, nem is határőrök, hanem honvédek voltak. Egy másik fegyve­res testület katonái... Órá­kig feküdtem és gondolkod­tam. Ma már nem is em­lékszem azokra a morfin­mámorban született gondo­latokra, csak annyi bizonyos, megértettem, hogy itt több­ről van szó, mint egyszerűen határőr-egyenruhások egy­más szeretetéről. Szenve­dően, megtörtén, féllábbal az elmúlásban értettem meg, hogy az én meggyógyulásom — minden katona ügye. — Ne haragudjék a nagy szavakért. Bejöttek hozzám tisztek a határőrségtől, kér­ték, mondjam meg minden kívánságomat, s ők megvaló­sítják. Jött anyám, hozott otthoni csomagot. Volt meny­asszonyom könnyezett, sira­tott, talán a boldogságunkat siratta. De ők, az én katona elvtársaim harcoltak értem. Eszükbe se jutott a hajtó­kám színe ... Csak a fegy­­vertársat látták bennem, az embert, aki ugyanarra es­küdött, amire ők. El jöttek, képzelje, tíz bőradó kellett és száznyolcan jelentkeztek. És amikor eloszlott a mor­fium köde, itt ültek az agyam mellett, gyengesé­gemben sírtam és tudtán, közben tudtam már, hogy ér nem kell. Közös leveleket, irtunk akkor még menyasz­­szonyomnak, diktáltam és reszketett a hangom, sorol­tam, mit érzek, mit gondo­lok, gyóntam neki, rajtuk az én katona elvtársaimon keresztül... sokat tettek ér­tem az orvosok. Valósággal visszazsonglőrködtek az élet­be, bőrt szereztek; orvossá­got; velem kapcsolatos gond­jaikat titkolva nevettek előt­tem; tréfáltak; még most is megállítanak az udvaron és faggatnak, gyógyulok? Nem lehet jó szó és megindulás nélkül elmondani, hogy az ápolók mennyit fáradoztak. A politikai munkások... a szakácsok ... a takarítók ... a fűtők, a postások, akik a levelemet hozták, mindenki értem dolgozott, mindenki meg akarta életemet mente­ni. De a megmaradásomért harcolni ők tanítottak meg: a bőradók, név szerint Janó elvtárs és Venczel elvtárs. Kétszer is visszahoztak az életbe. — Kétszer?­­cigarettára gyújtunk. — Augusztus közepén már járni is tudtam, szabad­ságra engedtek. Huszadikán megkerestem a kislányt, aki a legnehezebb időkben az életet jelentette számomra. Furcsán fogadott, pedig én... De elég legyen! Megkeres­tem és kiderült, azóta meg­bánta. Tehát elpártolt. Új, egészséges udvarlója akadt, lehet, hogy csinosabb, mint én, nem ismerem. Megértem a kislányt... Ugye mégis: két ujjamat nem tudom majd mozgatni. Nem bű­nös ő... Hiszen a szere­lem ... Elég az, szakítottunk. Elküldtem a képeit, mindent. Hazajöttem ide, a kórházba, és nagyon fájt. Pedig nem tettem szemrehányást neki, nem is tehetek, de a fájda­lom nem függ attól, harag­szunk-e okozójára, vagy sem. — És akkor újra jöttek a katonák, kórteremtársaim, lövészek, határőrök, tüzérek, páncélosok, kiszisták. És az éjjeli lámpa huny­ór­ fényé­ben szerelemről és hűségről beszélgettünk. Megértésről. Boldogságról. És együtt fájt a szívük az én szívemmel, és megtanítottak kézimun­kázni, hogy elszánjanak a gondolataim és a munkál­kodás óráiban megnyugod­jék a szívem. Mert igen, nem lehet ezt letagadni: sze­retem még azt a kislányt, vagy talán nem is őt, de életem egy szakaszát szere­tem benne. Egy lezárult, cso­daszép fejezetét életemnek... ha költő lennék, talán éle­tem tavaszának nevezném. Azt hiszem, a katona elvtár­sak nélkül nem tudtam vol­na megszabadulni e fájó csa­lódás emlékétől. De szabad vagyok már, s ha néha még fáj a karom és a szívem, előveszem a bébi­fonalat és kézimunkázom. Ahogy meg­születik egy-egy minta, egy­­egy terítő, úgy születik meg szívemben a nyugalom. És a béke. Mert érzem és tudom, hogy nem vagyok egyedül. — Sokszor arra gondolok, milyen furcsák is vagyunk mi, katonák ... Olykor nem tisztelgünk egymásnak. Elő­fordul, hogy fitogtatjuk ho­­vatartozásunkat — de szí­vünk mélyén ott rejtőzik a szeretet, amelyet egymás iránt érzünk. S e lappangó érzés egyre inkább elural­kodik rajtunk. Ha pedig egy­másra utal minket az élet... r1­lhallgat. Körülnéz a kór­­-*-i termen, s tekintete megpihen a páncélos kato­nán és a flottilláson, akivel egy szobában fekszik. Vala­mit mondana még, de nem tud, küszködik és hallgat. Gyógyult ujjai önfeledten dörzsölik egymást. Odanézek, ő is odakapja a tekintetét. Felnevet: — Hát nem csodálatos? ... És az arca nyugodt, tiszta,­­Bélteki István határőr ezúttal szere­pel harmadízben a lapunkban. Első eset­ben akkor írtunk róla, amikor élet-halál mezsgyéjén volt; gondatlansága következ­tében kigyulladt a ruhája, és rendkívül súlyos, életveszélyes égési sebeket szen­vedett. Akkor életéért még mások har­coltak. Másodízben azt a levelet közöl­tük, melyben a segítségére volt — szá­mára bőrt adó — harcosoknak és a ke­zelő orvosoknak, köszönetet mondott. Most harmad ízben szerepel a neve a lapunkban.)

Next