Néphadsereg, 1961. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1961-01-07 / 1. szám
Új ötéves tervünk „első fejezete“ Az új év első napjait éljük. Lendületes munka, jókedvű erőfeszítések híre jön az üzemekből. Például január másodika éppen olyan munkanap volt, mint az év bármely más napja: a termelés egyenletes, nincs kapkodás, nincs készületlenség és nincs ráérős hangulat. Megkezdődött az 1961. évi népgazdasági terv valóra váltása. Ez a terv, amellyel a munkások, a műszakiak, s az ország dolgozói most ismerkednek tüzetesebben, mondhatni, „első látásra” helyeslő fogadtatásra talált. „Józan és reális munkaprogram!" — ebben summázható a terv első visszhangja. S ez a meggyőződés önbizalmat kölcsönöz, derekas munkára serkenti az embereket, akik a terv céljait, feladatait és várható eredményeit látva méltán érzik: ezekért érdemes becsületesen megdolgozni! Valóban érdemes. Hiszen idei tervünk megvalósításával megszilárdítjuk mindazokat az eredményeket, amelyeket a korábbi években kivívtunk, egyszersmind jelentősen fejlesztjük népgazdaságunkat, és további, még gyorsabb iramú fejlődés alapjait rakjuk le. Az idei terv az új ötéves terv „első fejezete". Ebben a távlatban tekintve az a fő rendeltetése, hogy igen gondosan és körültekintően megalapozza az ötéves tervet. S annak ellenére, hogy például az ipari termelés növekedésének előirányzata szerényebb, mint a tavaly megvalósult felfutás, feladataink nem kisebbek, hanem nagyobbak. Azoknak a tartalékoknak feltárása, amelyekkel az éves terv számos, bizonyos értelemben nehezebb, mint a múlt években volt. De akár az ipari előirányzatokat, akár a beruházásra szánt összegek nagyságát tekintjük, világos, hogy a terv reális, feltétlenül megvalósítható, és anyagilag már ma, az indulás időszakában teljesen megalapozott. Az éves terv megannyi adata rendkívül sokat mond annak, aki megtanult a számok nyelvén érteni, s az egymást követő számnevek mögött felismeri várható fejlődésünk körvonalait. Mi minden bontakozik ki például képzeletünk képernyőjén, amikor ezt olvassuk: az idén 317 nagyobb létesítményt kívánunk üzembe helyezni... Új üzemek és üzemrészek, bővített és újjáépített kohók, korszerűsített bányák, modernizált termelési folyamatok — megannyi bő forrása népgazdaságunk fejlődésének, s a népjólét növekedésének! Ebben az évben folytatjuk iparunk gyors ütemű fejlesztését: 3 százalékkal lesz magasabb az ipari termelés, mint 1960-ban volt. Fontos tényező, hogy az idén 85 ezer új munkás és alkalmazott kapcsolódik be a szocialista építkezés áramába. De még ennél is fontosabb, bátran mondhatjuk: döntő jelentőségű tényező a munka termelékenységének várható emelkedése. Az iparban 5,6 százalékkal kell, növelni a munka termelékenységét. S az ipari termelés emelkedését — pártunk VII. kongresszusa határozatának megfelelően — már az idén kétharmad részben a termelékenység fokozásából kell fedezni. Miért kulcskérdése ez további fejlődésünknek, s a jólét növekedésének? Mert számunkra ez — a termelékenység növelése — az egyetlen járható út! S ha erről lemondanánk, ha a múlt években elkövetett mulasztásokkal megalkudnánk, egyszersmind le kellene mondanunk az életszínvonal emeléséről is. De erre semmi szükség. A termelékenység növelésének feltételei teljes mértékben megvannak népgazdaságunkban. Ezek a feltételek elsősorban az új, korszerű gépek nagy sokaságában, a munkások és a műszakiak szakmai tudásának, gyakorlottságának és termelési tapasztalatainak lényeges emelkedésében, a dolgozók fokozódó tettre készségében rejlenek. Éppen ezért kulcskérdés a tartalékok bátor feltárása. A terv arra kötelezi gazdasági vezetőinket, hogy helyes létszám- és bérgazdálkodással, a fellazult normák rendezésével, a munkafegyelem szilárdításával, a műszaki fejlesztés gyorsításával, és a múlt években megvalósított gépi beruházások hatékony kihasználásával segítsék elő a termelékenység fokozását, és az ipar átlagában véve legalább 2 százalékkal csökkentsék a termelés költségeit. A terv a mezőgazdasági termelés 7,9 százalékos emelését írja elő. Természetesen számolunk azzal, hogy 1961 elején befejeződik a termelőszövetkezetek tömeges szervezése. A növénytermesztés 10,6 és az állattenyésztés termelési értékének 4,5 százalékos emelése, az átlagos tejhozamnak évi 2370 literre való növelése, vagy például a borjú-, sertés- és baromfiállomány gyorsabb arányú fejlesztése csupa olyan intézkedések az éves tervben, amelyek elsősorban közvetlenül az élelmiszerellátás fokozását szolgálják. Ezt mozdítja elő az is, hogy a tavalyinál 20 százalékkal nagyobb területen végzünk talajjavítást, és az öntözött területet a tavalyihoz képest 22 százalékkal növeljük. Az idén még jobban el kell terjesztenünk a nagyhozamú búzafajtákat, és a kukorica vetésterület 75 százalékán hibridfajtákat termelünk. A mezőgazdasági termékek felvásárlását 9,1 százalékkal kell növelni. Ipari termelésünk növekedésével s a mezőgazdaság felfutásával szoros összhangban fejlődik közlekedésünk, bélés külkereskedelmünk is. Figyelemre méltó például, hogy külkereskedelmi forgalmunk az idén 13 százalékkal haladja majd meg a tavalyit, és az összforgalom 71 százalékát a szocialista tábor országaival bonyolítjuk le. Éves tervünk 30,7 milliárd forintot irányoz elő beruházásokra. Beruházási programunk legfőbb célja, hogy a rendelkezésre álló összegekből legelőször is a már megkezdett beruházásokat folytassuk, sőt, fejezzük is be. Ipari beruházásokra 15 milliárd, mezőgazdasági beruházásokra 5,1 milliárd forintot fordítunk. A terv különös nyomatékkal hívja fel a figyelmet arra, hogy beruházási eszközeinket ne forgácsoljuk szét, hanem központosítva használjuk fel, ott, ahol ez a leggyümölcsözőbb, és a leggyorsabban megtérül. 1961-ben a nemzeti jövedelem a tavalyihoz képest 7 százalékkal növekszik. Ebből a lakosság fogyasztási alapja 4,1 százalékkal nő. A munkások és alkalmazottak reáljövedelme 1,8 százalékkal, az állami kiskereskedelmi forgalom 4,6 százalékkal emelkedik 1961-ben. Állati termékekből azonban — noha az idén több húst, tejet, vajat és tojást hozunk majd forgalomba, mint tavaly — a lakosság növekvő igényeit nem tudjuk teljesen kielégíteni. Viszont a terv más fejezeteiben — amint már láttuk is — gondoskodás történt az állatitermékhozamok növeléséről, s ezzel a későbbi jobb ellátásról. Bizonyára sokan örülünk annak, hogy a terv előirányzatainak megvalósulásával az idén 46 ezer család költözhet új lakásba! Legfontosabb kulturális beruházásunk: mintegy 900 új iskolai tanterem megépítése. Ezek az éves terv főbb adatai. Tükröződik bennük pártunk politikájának szelleme, semmi fellengzősség, de tartalékaink gondos számbavétele, s a lehetőségeknek fejlődésünk szolgálatába történő állítása. A népgazdasági tervnek — mint mindig — most is az ember a főszereplője. A dolgozó ember, ciki egyrészt valóra váltja a tervet, másrészt élvezi a munka gyümölcseit. Megannyi szám és adat arról beszél nekünk, hogy ez a terv a mi programunk, céljai és törekvései, feladatai és vállható eredményei egybeesnek minden becsületes dolgozó ember céljaival és törekvéseivel. És mi szükséges ahhoz, hogy ez a terv valósággá váljék, eredményei bennünket gazdagítsanak? Mindannyiunk összefogott, kitartó munkája! H. J. A GYÓGYULA Az arca nyugodt, tiszta. A fekete szeme ragyog, a haja fényes, az ajka mosolygós. —• Élek — mondja —, élek és tovább gyógyulok. Az arcom, a nyakam, a mellem, bal karom már rendben. Felhúzza pizsamája ujját, friss hegek fehérje erezi az átültetett bőr rózsaszínjét. Félrehajtott fejjel figyeli gyógyult sebei nyomait, s közben-közben boldogan tüzel ide a tekintete. — Ugye, hihetetlen? Valóban az. Amidőn mintegy fél éve itt jártam, megrendülten és megilletődötten róttam a sorokat: „A kötésen átüt a vér, mindenütt fehér és mindenütt piros ...” Mert akkor bármelyik testrészét néztem, a kötszer vigasztalan hurkáit és a friss vér élőpiros foltjait láttam. Ma saját lábán jár, levelet is tud írni. Ujjai —, azok az akkor görcsös, béna, tehetetlen ujjak — kézimunkát készítenek. Az arca sem beesett már, s a mosolya? Boldogságról árulkodik! Hiszen — él... Szemben ülök vele és nehezen születő kérdéseket fontolgatok. Miről érdeklődtem, miről faggassam? Hiszen ahhoz képest, hogy él, hogy gyógyul, hogy még kézimunkázni is van lelki, szellemi és testi ereje — ehhez képest, minden apróság csupán. Aprósága 60 ezer forint, amelybe eddigi kezelése került, s az a 15— 20 ezer*is, melyet még ezután költenek rá. Kicsinység a sok száz méter kötszer, kicsinység, hogy felgyógyulása utáni jövője, munkája biztosítva van. Megértő ez a fiú — látja zavaromat —, kérdés nélkül is beszélni kezd. — Amikor idehoztak, már a mélyponton voltam. Eszeveszett fájdalmak gyötörtek, szörnyű lelki kínok. Azon a ponton voltam, amikor már a gyógyulásban sem hisz az ember, csak a halált, és csak a mindentől megváltó sötétséget vártam. Műtétek sorozata: sárgaság; a góliát-erejű fájdalomcsillapítók bódulata, kilátástalanság. Ezek voltak testőreim. Idegileg is kimerültem. Elég volt egy mondat, sokszor egy szó, s már sírtam. Mert tehetetlen voltam és úgy éreztem, nyűg vagyok az emberek nyakán. „Ha nem nyerem vissza életbe vetett hitemet — mondta, akkor az önfeláldozó, a fáradhatatlan, a szobrászkezű Ritoók adjunktus elvtársa, talán sohasem gyógyulok meg.” És visszanyertem. — Hogyan történt? — Tudja kérem, engem Dolargannal kezeltek. Iszonyatosan erős készítmény ez, mámorában vagy elveszti az ember a logikáját, vagy minden különösen tisztává, roppant érthetővé egyszerűsödik. Akkor, azon a feledhetetlen napon is megkaptam a műtét előtti nagy gyógyszeradagot, műtőkocsira tettek és a fájdalmak szentélye felé toltak. Az ajtóban zavar keletkezett: a műtőből éppen kihoztak valakit. Az ápoló odahajolt hozzám, úgy súgta, van már bőr az átültetéshez, adtak a katonák. Hitetlenkedve néztem a másik kocsira, onnan egy fiatalember mosolyog rám és mond valamit. Nézem, jó, fiatal arca van, olyan, amilyen a mi egységünknél is soknak. Rövid haj, tiszta mosoly. Állítólag ő is adott bőrt. Nem hiszem. Csak vigasztalnak — gondolom. De ha nem igaz — akkor is milyen szép... Ezért el kell hinnem. Olyan nagyon szép, hogy egy idegen, kiszolgáltatott, fájó és vérző embernek szenvedésében más idegen, egészséges és boldog fiatalemberek is osztozni akarnak ... Sírni kezdtem, emlékszem, sírni... — Ha ma lehunyom a szemem, mintha szemhéjam belső felére vésték volna ezt a képet. Őrzöm azt a mosolyt, őrizgetem, s ha fájdalmaim vannak, én azt az arcot nézem, — hiszen ezek mosolyogva szenvedtek értem. Addig feküdtem, csak feküdtem az ágyon, szenvedtem, s a legborzasztóbb a tévhit volt: egyedül vagyok. Pedig amikor ide, a Központi Kórházba kerültem, úgy éreztem, itt még az ágy is puhább. De az igazi megváltást az a másik tolókocsi hozta, az a másik katona, az az idegen elvtárs... — Ami, határőrök összetartunk — gondoltam. — Mi jó testvérek vagyunk, s lám, ők is azt akarják: éljek. — Azután eljöttek meglátogatni. S kiderült, nem is határőrök, hanem honvédek voltak. Egy másik fegyveres testület katonái... Órákig feküdtem és gondolkodtam. Ma már nem is emlékszem azokra a morfinmámorban született gondolatokra, csak annyi bizonyos, megértettem, hogy itt többről van szó, mint egyszerűen határőr-egyenruhások egymás szeretetéről. Szenvedően, megtörtén, féllábbal az elmúlásban értettem meg, hogy az én meggyógyulásom — minden katona ügye. — Ne haragudjék a nagy szavakért. Bejöttek hozzám tisztek a határőrségtől, kérték, mondjam meg minden kívánságomat, s ők megvalósítják. Jött anyám, hozott otthoni csomagot. Volt menyasszonyom könnyezett, siratott, talán a boldogságunkat siratta. De ők, az én katona elvtársaim harcoltak értem. Eszükbe se jutott a hajtókám színe ... Csak a fegyvertársat látták bennem, az embert, aki ugyanarra esküdött, amire ők. El jöttek, képzelje, tíz bőradó kellett és száznyolcan jelentkeztek. És amikor eloszlott a morfium köde, itt ültek az agyam mellett, gyengeségemben sírtam és tudtán, közben tudtam már, hogy ér nem kell. Közös leveleket, irtunk akkor még menyaszszonyomnak, diktáltam és reszketett a hangom, soroltam, mit érzek, mit gondolok, gyóntam neki, rajtuk az én katona elvtársaimon keresztül... sokat tettek értem az orvosok. Valósággal visszazsonglőrködtek az életbe, bőrt szereztek; orvosságot; velem kapcsolatos gondjaikat titkolva nevettek előttem; tréfáltak; még most is megállítanak az udvaron és faggatnak, gyógyulok? Nem lehet jó szó és megindulás nélkül elmondani, hogy az ápolók mennyit fáradoztak. A politikai munkások... a szakácsok ... a takarítók ... a fűtők, a postások, akik a levelemet hozták, mindenki értem dolgozott, mindenki meg akarta életemet menteni. De a megmaradásomért harcolni ők tanítottak meg: a bőradók, név szerint Janó elvtárs és Venczel elvtárs. Kétszer is visszahoztak az életbe. — Kétszer?cigarettára gyújtunk. — Augusztus közepén már járni is tudtam, szabadságra engedtek. Huszadikán megkerestem a kislányt, aki a legnehezebb időkben az életet jelentette számomra. Furcsán fogadott, pedig én... De elég legyen! Megkerestem és kiderült, azóta megbánta. Tehát elpártolt. Új, egészséges udvarlója akadt, lehet, hogy csinosabb, mint én, nem ismerem. Megértem a kislányt... Ugye mégis: két ujjamat nem tudom majd mozgatni. Nem bűnös ő... Hiszen a szerelem ... Elég az, szakítottunk. Elküldtem a képeit, mindent. Hazajöttem ide, a kórházba, és nagyon fájt. Pedig nem tettem szemrehányást neki, nem is tehetek, de a fájdalom nem függ attól, haragszunk-e okozójára, vagy sem. — És akkor újra jöttek a katonák, kórteremtársaim, lövészek, határőrök, tüzérek, páncélosok, kiszisták. És az éjjeli lámpa hunyór fényében szerelemről és hűségről beszélgettünk. Megértésről. Boldogságról. És együtt fájt a szívük az én szívemmel, és megtanítottak kézimunkázni, hogy elszánjanak a gondolataim és a munkálkodás óráiban megnyugodjék a szívem. Mert igen, nem lehet ezt letagadni: szeretem még azt a kislányt, vagy talán nem is őt, de életem egy szakaszát szeretem benne. Egy lezárult, csodaszép fejezetét életemnek... ha költő lennék, talán életem tavaszának nevezném. Azt hiszem, a katona elvtársak nélkül nem tudtam volna megszabadulni e fájó csalódás emlékétől. De szabad vagyok már, s ha néha még fáj a karom és a szívem, előveszem a bébifonalat és kézimunkázom. Ahogy megszületik egy-egy minta, egyegy terítő, úgy születik meg szívemben a nyugalom. És a béke. Mert érzem és tudom, hogy nem vagyok egyedül. — Sokszor arra gondolok, milyen furcsák is vagyunk mi, katonák ... Olykor nem tisztelgünk egymásnak. Előfordul, hogy fitogtatjuk hovatartozásunkat — de szívünk mélyén ott rejtőzik a szeretet, amelyet egymás iránt érzünk. S e lappangó érzés egyre inkább eluralkodik rajtunk. Ha pedig egymásra utal minket az élet... r1lhallgat. Körülnéz a kór-*-i termen, s tekintete megpihen a páncélos katonán és a flottilláson, akivel egy szobában fekszik. Valamit mondana még, de nem tud, küszködik és hallgat. Gyógyult ujjai önfeledten dörzsölik egymást. Odanézek, ő is odakapja a tekintetét. Felnevet: — Hát nem csodálatos? ... És az arca nyugodt, tiszta,Bélteki István határőr ezúttal szerepel harmadízben a lapunkban. Első esetben akkor írtunk róla, amikor élet-halál mezsgyéjén volt; gondatlansága következtében kigyulladt a ruhája, és rendkívül súlyos, életveszélyes égési sebeket szenvedett. Akkor életéért még mások harcoltak. Másodízben azt a levelet közöltük, melyben a segítségére volt — számára bőrt adó — harcosoknak és a kezelő orvosoknak, köszönetet mondott. Most harmad ízben szerepel a neve a lapunkban.)