Néphadsereg, 1963. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-06 / 27. szám

A hivatás szerelmesei Másfél évtized Amikor megkérdeztük, ki a tüzér­egység legjobb tisztje, a parancsnok rövid gondolkodás után így felelt: „Nehéz kérdés. Nálunk sok a hiva­tását szerető, jól dolgozó tiszt. Talán a sok közül beszéljen Paskó István századossal. Több mint tíz évig sza­kaszparancsnok volt, s néhány hete került a hatodik üteg élére”. Fülledt, bágyasztó hőség terpesz­kedett Paskó százados parancsnoki irodájában. A tiszten mégsem lát­szott a hőség hatása. Mozdulatai ha­tározottak, beszéde nem hangos, mégis élénk és energikus. — Csaknem másfél évtizede vonul­tam be katonának — mondja kérdé­sünkre. — Tizennyolc éves korom­ban, önkéntesként kerültem a had­seregbe. Kezdetben nem is gondol­tam arra, hogy tiszt leszek, „csak” tiszthelyettesi ambíciókkal indul­tam meg a katonai hivatás útján. Gondoltam, őrmesterként, vagy törzsőrmesterként szolgálok majd egy életen át. Így is kezdtem. 1950 áprilisában, egyévi szolgálat után őrmester lettem és szolgálatvezetői beosztást kaptam. Néhány hónap múlva megnősültem. Ekkor úgy éreztem, elértem, amit akartam. Elégedett voltam. Szerettem a mun­kámat, igyekeztem minél jobban vé­gezni, ötvenegyben tiszti tanfolyam­ra küldtek, ötvenkettő őszén alhad­naggyá aszattak. Azóta, tíz és fél esztendeig szakaszparancsnokként dolgoztam. Két hónapja bízták rám az üteget. — Milyen érzés volt ilyen hosszú ideig szakaszparancsnoki beosztás­ban dolgozni? — Nagyon jó érzés. Meggyőződé­sem szerint a hadseregben a sza­kaszparancsnoki az egyik legszebb beosztás. Eszembe sem jutott, hogy elégedetlenkedjek sorsommal, be­osztásommal. Mindig szerettem em­berekkel foglalkozni. Reggeltől estig együtt voltam a szakasszal, szeret­tem a munkámat, az embereket, s éreztem, hogy a katonák is tisztel­nek és szeretnek engem. — Mi a legmaradandóbb emléke hosszú szakaszparancsnoki pályafu­tásáról? — Sok kedves emléket őrzök. A sok közül talán a búcsúzások a leg­­emlékezetesebbek. Szívbe markoló, s ugyanakkor nagyon-nagyon jó érzés, amikor a parancsnok azt látja, hogy a leszerelő harcos — aki talán nem is szívesen jött katonának, baj is volt vele — mégis könnyezve búcsú­zik elöljáróitól, alegységétől, fiata­labb harcostársaitól. — Mit tud egykori katonáiról? — Elég sokat. Gyakran kapok tő­lük levelet, többen évek múltán is meglátogatnak. Nézze csak: ezt az üdvözlő lapot éppen tegnap hozta a postás. Mátéffy Róbert tartalékos szakaszvezető küldte Lillafüredről, a nászútjáról. Tóth József tartalékos tizedestől pedig a közelmúltban kap­tam meghívást az esküvőjére. S a számos levél közül, amelyet lesze­relt katonáimtól kaptam, talán Vörös Lajos tartalékos szakaszve­­zetőé a legkedvesebb. Vörös elvtárs apátlan-anyátlan árvaként nevelke­dett. Újonc korában nagyon sok baj volt vele. Nagy türelemmel és meg­értéssel igyekeztem formálni jelle­mét. Sokat segített ebben az egyik legkitűnőbb rajparancsnokom, Hala­si László szakaszvezető. Végül Vörös Lajos egészen megváltozott: példás magatartású, jól képzett katona lett belőle. Nem véletlen, hogy szakasz­vezetőként került tartalékállomány­ba. S néhány hónappal leszerelése után nagyon szép levelet kaptam tőle. Őszinte, keresetlen szavakkal megköszönte a hadseregben kapott nevelést, s leírta, hogy ennek a pol­gári életben látja igazán hasznát. — Azt mondják, hogy aki a had­seregben ilyen eredményesen nevel, az a családjában is érvényesíti e képességét. Valóban így van? — Úgy érzem, igen. Feleségemmel kiegyensúlyozott házaséletet élünk. Immár tizenharmadik esztendős há­zasságunk alatt sohasem veszeked­tünk. Három gyermekünk van. Er­zsike tizenkettő, Marika tíz, Pista hétéves. Jól tanulnak, sok örömöm telik bennük. Feleségem dolgozik, a legnagyobb kislánnyal együtt ma­gam is segítek neki a háztartásban. Nem szeretem a basáskodó, otthoná­ban elterpeszkedő férjet, aki csak kiszolgáltatja magát. A munkát min­dig megbecsültem, s azért becsülöm azt is, aki szeret dolgozni. Ezt a lak­tanyában éppen úgy tudják rólam, mint otthon, családi körben. — Mivel foglalkozik, amikor pi­hen? — Van egy tv-készülékünk, a jó közvetítéseket mindannyian szívesen nézzük. Esténként elolvasom a napi sajtót, s ha még marad időm, köny­vet veszek a kezembe. A gyerekek is sokat olvasnak, különösen Erzsi­ké. A laktanyában is szívesen lá­tom, ha a harcos olvas. Persze, csakis akkor, ha elvégezte napi teen­dőit. Azt tartom, hogy a munka és a művelődés az emberi jellem két legjobb formálója. Bertalan István K­ aland? A katonák csak an­nak emlegetik. Tréfálkozva beszélnek róla, s egyikük­nek sem jutna eszébe hős­tettet emlegetni. Azt sem mondják álszerénykedve: „Más is ezt tette volna a helyünkben ..És azt sem mondják: „Kötelességünket teljesí­tettük.” Inkább úgy beszélnek az esetről, mint afféle izgalmas játék­ról. Vegyük sorra, mi is történt. Az alegység, Pável István őrnagy elv­társ parancsnoksága alatt gyakorlat­ra indult. Velük volt Nagy Dávid őrnagy elvtárs is, a parancsnok po­litikai helyettese és Csukás Ferenc hadnagy elvtárs, szakaszparancsnok. Aznap erős felhőszakadás volt a gyakorlat színhelyén, s már indulás­kor akadt némi izgalom. Egy hídon haladtak át, amelyet a megduzzadt patak alámosott. Megnézték, elég erősnek találták még, szerencsésen túljutottak rajta, de a víz folytat­ta romboló munkáját, ezért ismétel­ten megnézték, hogy szükség esetén az utánuk haladók számára figyel­meztető jelzést állítsanak fel. Ekkor történt az első meglepetés. Az ár, amint elhordta a földet a híd mel­lől, szabaddá tett egy,­ ­ a háborúból ottmaradt aknát. őrt állítottak, értesítették a tűzsze­részeket. — Ez a nap is jól kezdődik — mondta valaki, s a katonák felvil­­lanyozódtak, természetesen egyébről sem volt szó menet köbben a gépko­csikon, mint árvizekről, alattomos aknáról és egyéb veszedelmekről. Amint Környe községen futottak keresztül, újabb izgalom támadt. Egy asszony állította meg a pa­rancsnoki kocsit. Tremmel Antalné volt, a tanács pénzügyi előadója. — Elvtársak! — mondta izgatot­tan — jelezték, hogy árvízveszély van, az erőmű víztároló tava gyor­san duzzad. Értesíteni kellene a tá­vollevő tanácselnököt, hogy intéz­kedjen, de a telefonösszeköttetés a vihar miatt megszakadt. Pável őrnagy elvtárs csak egy pil­lanatig gondolkodott. Eszébe jutott a korábban látott, félig elmosott lif­test a hídnál. Annak a pataknak a vize is a tóba ömlik... — A rádióskocsi lépjen összekötte­tésbe a laktanyával! — adta ki a parancsot. A laktanyából azután telefonon megkeresték a tanácselnököt, aki nyomban indult is. A víz azonban gyorsabb volt. Ro­hamosan emelkedett a tó felszíne, szemmel látható volt, hogy a zsilipek már nem bírják tartani a hatalmas víztömeget. Nem várhatták be a hazaigyekvő tanácselnököt, cseleked­ni kellett. A tó sarkánál lakóházak és egyéb épületek állnak. Mélyen a tó vízszintje alatt. Ha a víz megin­dul, emberéletek, értékek kerülnek veszélybe. A katonák elindultak a veszélyez­tetett területre. De még át sem ér­tek a hídon valamennyien, már be­következett, amitől tartottak. A tó vize óriási nyomással áttörte a zsilipeket. Az ág irányában álló hatalmas, mé­teres átmérőjű fákat szinte pillana­tok alatt alámosta, majd gyökeres­tül kifordította, némelyiket gyufa­szálként ragadta magával. Ez idő alatt Vízkereti Géza, a Vö­rös Csillag Termelőszövetkezet trak­torosa az igazak álmát aludta pa­tak menti házában. Traktorát járat­ta be, az eső elől tért haza, s meg­hagyta feleségének, hogy csak ak­kor ébressze fel, ha eláll az eső. — Géza! — rázta meg a felesége délután négy óra tájban — mintha valami zúgna odakinn ... A traktoros fülelt egy kicsit, aztán a másik oldalára fordult. — Semmi az — felelte — csak a víz .. . Esik. „Csak a víz?” Ebben igaza volt. De az a víz akkor már félelmetes erővé duzzadt. Már a patak hídja fölött kavargott az úttesten, fatör­zseket, és hatalmas köveket görgetve magával. A katonák ekkor értek a házba. Felriasztották a traktorost és nyom­ban munkához láttak, cipelték ki a bútorokat és egyéb ingóságokat. Má­sik csoportjuk a másik lakóházat ürítette ki, harmadik csoportjuk az istállóból terelte ki az állatokat. A termelőszövetkezet két nagy kanjá­val különösen sok bajuk volt. A buta állatok nem akartak kimoz­dulni óljukból. Akkor már derékig ért a víz. A tizennégy katonával együtt a vízben állva küszködött az ár ellen Pável őrnagy, Nagy őr­nagy, Csukás hadnagy is. Mire Vízkeletiek otthonát kiürí­tették, már le is omlott a ház hom­lokfala. Majd megrepedt és néhány perc alatt lezuhant az istálló fala is. Kötelet feszítettek ki a patakhíd­­hoz, abba kapaszkodva tudtak csak járni. De még így sem sokáig. Az ár embermélységű gödröket, árkokat vájt a talajba. Ez veszélyessé tette a mentést. Egy ilyen hirtelen kelet­kezett víz alatti gödörbe csúszott bele Jugovics János honvéd. Csukás hadnagy elvtárs csak a hajánál fogva tudta kirántani. A katonákat még ilyen veszélyes helyzetben sem hagyta el a tréfál­kozó kedv. A Vízkeletiek udvarán álló emésztőgödrös árnyékszéket kö­rülfogta a víz. — Nini — mondta egyik katona — ebből vízöblítéses angolvécé lett. Alig mondta ki, az ár felkapta a deszkaalkotmányt és úgy „elöblí­tette” onnan, mintha sosem állt volna ott. Matus István honvéddel majd­nem megismétlődött Jugovics bal­esete. Éppen ki akart kapaszkodni a vízből, mikor belecsúszott egy alattomos vízmosásba. Szerencsére többen is voltak a közelben, s ki­húzták. Időközben a helyszínre siettek a falusiak, de segíteni nem tudtak. Köztük és a katonák között ott tom­bolt a medréből kiáradt patak. Né­­hányan, akik mégis próbálkoztak, veszélybe kerültek. Pável őrnagy elvtárs ezért kikapaszkodott a víz­ből, hogy intézkedjen. Ekkor nézett csak végig magán. Díszöltözetben volt, mert estére vizsga utáni ban­kettre volt hivatalos felesége isko­lájába. De nem ez döbbentette meg. Inkább az, hogy amíg a vízben küsz­ködött a katonákkal, nem is érzé­kelte azt a veszélyt, amit így „kí­vülről nézve” látott. „Azonnal parancsot kell adnom a mentés beszüntetésére” — gondol­ta, amint látta, milyen hősies erő­feszítéssel, egymásba kapaszkodva birkóznak a katonák a vad sodrású árral. De a katonák éppen jelezték, hogy újabb házak kerültek veszély­be, s engedélyt kértek azok menté­sére is. Megérkezett a tanácselnök is, de nem tudott átjutni a rohanó vízáradaton. Körülbelül három óra hosszat tar­tott a küzdelem az árvízzel. Addigra csillapult az ár hevessége. A mentés befejeződött, s a katonák csapzottan, némelyikük kék foltok­kal, útnak indulhattak, vissza a lak­tanyába. — Izgalmas napunk volt... — ál­lapították meg hazafelé. „Kaland” — mondják a katonák. Kasza Miklós elvtárs, Környe ta­nácselnöke mást mond: — Csak értékben mintegy hetven­ezer forintnyit mentettek meg a ka­tonák. Nélkülük életveszélybe kerül­tek volna Vízkeletiek és a többi ott lakók is. Köszönetünket szeretnénk hivatalosan is kifejezésre juttatni... Dr. Mészáros Ferenc Ezt a hatalmas fát is tövestül fordí­totta ki a víz Kasza Miklós tanácselnök megkö­szöni Pável István és Nagy Dávid őrnagy elvtársaknak a segítségét (Bleich Rudolf felvételei) A KISZ-gyűlésen, egy fegyelmi ügy tárgyalása során már a harmadik felszólaló kezdte így a mondókáját: én is száj­táti voltam, csatlakozom az első felszólalóhoz, aki... Hát igen, aki ugyanúgy kezdte, mint az utána következő negyedik hozzászóló. Úgy éreztem, mintha egy népes család férfitagjai ülnének, beszélnének ezen a gyűlésen, akiket Szán­táti Péternek, Pálnak, Pistának és Jóskának hívnak. Csak később értettem meg, hogy itt nem vér szerinti rokonságról van szó. Ezek a katonák nem egy apától, egy anyától szár­maznak. Csupán életszemléleti atyafiság köti össze őket: mindnyájan szájtátsaknak vallják magukat. Kik ezek a katonák, akik ilyen kedves, bohókás szóval be­cézik magukat, miközben dörgő kritikát nyilaznak megtévedt társuk felé. Önkritikájuk ugyanakkor olyan gyöngéd, harma­tos, mint a frissen szedett kerti virágok: a „tátikák". Csak hallgatni kell szavaikat, egybevetni a történtekkel s rögtön elkészíthető róluk az erkölcsi gyorsfénykép. Ezek a katonák olykor elmennek a megalkuvás végső határáig, hogy aztán egy KISZ-gyűlésen egy-egy parádés kis önkritika árán kimagyarázkodva a kollektíva színe előtt — ismét kiegyene­sítsék meggörbült gerincüket. Az történt ugyanis — mint ilyen esetben történni szokott —, hogy egy fegyelmezetlen társuk önfejűen, önkritikátlanul, ki ha nem én módjára viselkedett, sorozatosan megszegte a katonai fegyelmet, és egy parancsnoki fenyítés után egy né­pes közösség előtt volt kénytelen számot adni viselt dolgai­ról. Amit elmondott, szürke, köznapi eset volt, megtűzdelve a fegyelemsértés általánosan ismert jegyeivel. Annál érdekesebbnek tűnt a légkör, amelyben élt, csele­kedett. Nem csinált semmi titkot viselkedéséből, olyan nyíl­tan fröcskölte szájon egyik-másik társát mosakodás közben, úgy hangoskodott, olyan fesztelenül hülyézte le azt, akit ép­pen kipécézett magának, hogy a jó érzésű katonáknak a gyű­lésen is megkeveredett a gyomruk. S mindezt nem sötétben, másoktól elbújva, titkon, valamelyik félreeső szobában mű­velte. Erre ugyanis nem volt szüksége, mert olyan jó rajbeli társak vették körül a nagyfiút, legalábbis a taggyűlésig, akik előtt nem kellett szégyenkeznie. A szájí­rttak segítették, mosolyogtak, vigyorogtak, jó képet vágtak, olykor-olykor nevettek is egy jót az ízléstelensége­ken. Utána sompolyogtak a fegyelmezetlenség útján, szemük­kel, tekintetükkel, mosolyukkal biztatgatva elkísérték őt a gödör széléig, amelybe aztán hagyták beleesni, ők persze megálltak a kátyú szélén és így szóltak önmagukhoz: mi nem vállaltunk veled eddig sem közösséget, mi rendes emberek vagyunk, jöjjön csak az a tagyűlés minél hamarább, ott majd kiteregetjük a szennyesedet! Addig azonban egy kukkot sem! Mintha összebeszéltek volna, úgy állták szavukat. Mikor az­tán a taggyűlés fegyelmezetlen társuk ellen fordult, ők be­széltek a leghangosabban: Láttuk ezt mi! Tudtuk, hogy ez lesz a vége. Szomorú példája ez a kispolgári elvtelenségnek, közömbös­ségnek, hamis utánzata az őszinte elvtársi önkritikának. A szájtátiak voltaképpen gyáva emberek. Nem mernek szem­be­szállni nyíltan és azonnal mások hibájával. Óvatosak, két­­arcúak. Ugyanúgy helyeselnek a fegyelmezetlennek, mint ahogy később nyilvánosan, taggyűlésen elítélik a fegyelme­zetlenséget. Mindig arra forgatják a köpenyegüket, amerről a szél fúj, önkritikájukban meg csak annyit vetnek saját szemükre, hogy olykor-olykor tátva marad a szájuk. A vérbeli szájtáti takargatja, restelli gyávaságát. Falu­helyen az ilyen legényeket kicsúfolják a lányok, s ezért nem is mernek a gyengébb nem képviselőinek szemébe nézni. Bezzeg a laktanyában az ilyesmit nem tartják szégyennek. Itt van fórum, ahol „önérzetes” férfiak időnként összegyűl­nek. Komoly képpel meghallgatják őket. Sőt, szavaikat be­írják a jegyzőkönyvbe: kérem, én szájtáti voltam. Milyen jó alkalom erre egy férfitaggyűlés. Lányok előtt úgysem lehet r 1 .

Next