Néphadsereg, 1978. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1978-11-18 / 46. szám

a Honvéd „Kiss János” Sport­egyesületnek egyetlen szak­osztálya és annak egyetlen csa­pata van. Az őrzésvédelmet el­látó alakulat lehetőségei egy lab­darúgó-együttes fenntartására kor­látozódnak. Mindössze 17 já­tékos alkotja azt a keretet, amelyből vasárnaponként 11-en pályára lépnek. Egyetlen, saját nevelésű játékos sem található a csapatban, de az utánpótlásneve­lés, újabb tehetségek felfedezése ennek a szakosztálynak nem is feladata. A távoli helyőrségben működő sportegyesületnek az az alapvető rendeltetése, hogy az ott sorkatonai szolgálatot teljesítő labdarúgó sportolók számára ed­zés- és játéklehetőséget biztosít­son. A Honvéd „Kiss János” SE- nél arra a kérdésre kerestünk választ, sikeresen teljesíti-e ezt a feladatát? Az alakulat parancsnoka azon­ban hangsúlyozta: „ Ne elsősorban a labdarú­egy tíz-tizenkét fő leszerelt csa­ládi, egészségügyi okok miatt. Az alakulat számára a kötelességek adottak, olyan beosztási hely, hogy labdarúgó, nincs, de a spor­tolóknak is biztosítani kell az edzésekre, a mérkőzésekre a sza­bad időt. És ha ők távol van­nak, helyettük a katonatársak­nak kell többet magukra vállal­niuk. És bizony az eltávozások­nál és a szabadságolásoknál is hátrányos helyzetbe kerülnek. Ez néha feszültséget is szül. Jól tud­ják a labdarúgók is: katonatár­saik áldozatvállalása is közre­játszik abban, hogy ők edzési, játéklehetőséghez jussanak. Ez erkölcsi felelősségérzetüket is növeli, iparkodnak helytállni. A jó szereplés mögött más,­­a­gokról írjanak. Az őrkatonák­kal foglalkozzanak, akik nap mint nap kemény erőfeszítések árán állnak helyt becsülettel a kiképzésben és az őrhelyeken. Ezek után még egyszer gon­dosan végigolvastam a bajnoki tabellát, de nem tévedtem. A labdarúgó-bajnokság Somogy me­gyei csoportjában akkor: 1. Kiss J. SE — 12 mérkőzésből 11 győ­zelem, 1 döntetlen, 46—4 (!) gól­­különbség és 23 pont. Amíg a kapunál a belépési en­gedélyre vártam, feltettem a „ke­resztkérdést” az ott szolgálatot teljesítő katonának: Mi a ked­venc sportja? Meglepetten né­zett rám, és aztán elindult a szó­áradat: — Mi lenne más, mint a fut­ball. De ha itt nálunk tíz em­bert megkérdez, abból nyolc biz­tos ezt mondja. Amikor idehaza játszik a csapat, megmozdul a környék apraja-nagyja. Jönnek autóbuszokkal, autókkal, kerék­páron, gyalog, ki hogy tud: ke­replőkkel, dudákkal felszerelve. Aki csak teheti, tőlünk is ott van a pálya szélén. A közelben lakó tisztek, tiszthelyettesek több­sége családostól szurkol a csa­patnak. A további beszélgetésekből ki­derült, rendkívül nagy a „Kiss János” SE labdarúgóinak népsze­rűsége. Ha idegenben játszanak, népes szurkolótábor kel velük útra. A katona-labdarúgók népszerű­ségének nemcsak eredményessé­gük az egyetlen magyarázata. Stílusosan és általában jól ját­szanak. Szívvel-lélekkel, kemé­nyen, de nem sportszerűtlenül. Az ezernél alig valamivel több la­kosú, közeli termelőszövetkezeti község labdarúgó-rajongói is mér­kőzésről mérkőzésre ott szoron­ganak a pálya körül. Élükön Ge­lencsér Lajossal, a termelőszövet­kezet elnökével, aki talán a leg­lelkesebb „Kiss János” SE-szur­­koló. A téesz-elnök tagja a sport­egyesület elnökségének és gyak­ran nem csak a buzdító szó az egyetlen mód, amellyel a csapa­tot segíti... Az eddig elmondottak a baj­noki győzelmeket hov­ó vasárna­pok hangulatát idézték. De mi­lyenek a hétköznapi­k a „Kiss János” SE labdarúgóinak háza táján? Erről már Bóta János őr­naggyal, a parancsnok politikai helyettesével váltottunk szót. El­mondta, hogy a pálya körül gyak­ran felcsattanó vastaps a meg­érdemelt sportsikerek, teljesítmé­nyek jutalma. De a sportdiada­loknak „ára” is van. Mindez nem kis erőfeszítésbe kerül az alaku­latnak. Gondokat is szül a hiva­tásos és sorkatonák, parancsno­kok és beosztottak számára egy­aránt. Most különösen nehéz helyzetben vannak, mert az egyéb­ként is szűkre szabott létszámból az utóbbi nyolc hónap alatt mint­mérkőzések végét jelző sípszóval még ott kint, a pályán véget ér. Az őralakulatnál ez így van, ez egy kialakított állapot. Téve­dés lenne azt hinni, hogy az ide bevonult labdarúgók földre szállt angyalok, és mindjárt ide érke­zésükkor rend van a fejekben. Többségükben a környékről ide irányított labdarúgók között is akadnak, akik nem mentesek azoktól a nevelési hiányosságok­tól, amelyek már számtalan te­hetséges fiatal elbukását ered­ményezték. A „Kiss János” SE-nél azzal kezdődik az új együttes kialakí­tása, hogy a játékosoknak vilá­gosan és félreérthetetlenül tud­tára adják, mik a kötelességeik, a jogaik, melyek a lehetőségek, és mint katonasportolók, maga­tartásukért a sporttevékenység közben is fegyelmi felelősséggel tartoznak. Felolvassák nekik a vezérkar főnökének a katona­­portolókkal kapcsolatos intézke-Kétszeri Ferenc főtörzsőrmester (kö­zépen), a Honvéd „Kiss J.­ SE ed­zője társadalmi munkában látja el a szakvezetői teendő kez­dését. S aki ezek ismeretében vállalja, hogy szívvel-lélekkel küzd, dolgozik az egyesület si­kereiért, csak az lehet a játékos­keret tagja. Ha ezt valaki nem veszi komolyan, hamar rádöb­ben, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet. A közelmúltban pél­dául így járt egy tehetséges kö­zéppályásuk. Az egyik mérkő­zés előtt már előre ivott a med­ve bőrére, amelyet aztán társai már nélküle „terítettek” be. Azon­nal kizárták a keretből, és el­mélkedhetett a fogdában azon, hogy van olyan labdarúgócsapat is, ahol ügyelnek az adott szó becsületére. Az együttes nélküle is 2:0-ra győzött. A mérkőzésen az egyik legjobb teljesítményt Kovács Sándor honvéd nyújtotta, aki az eltiltott játékos helyére a csapatba került. A fegyelme­zetlen katonának hosszú időn ke­resztül és nagyon állhatatosan kellett bizonyítania szemléletvál­tozását, hogy elnyerje a vezetés és társai bocsánatát, és ismét lá­togathassa az edzéseket. A csapat egyik kiválósága a jobbszélső Fábián Tibor honvéd. Az őszi idényben eddig 15-ször talált az ellenfelek hálójába, és ezzel vezet a megyei bajnokság góllövő listáján. Látogatásunk­kor éppen alegységügyeletesi szolgálatban volt. Bencze István honvédet, a sziklakeménységű középhátvédet kísérőm jelenlété­ben csak a teleobjektív segítsé­gével, majd egy emelet magas­ságban vehettem szemügyre. Az őrtorony ablakából a környéket kémlelte, Zsiga Imre honvédje. Vastaps az írkatonáknak gyon figyelemreméltó tényezők is vannak. Erről Kálmán Ferenc őrnagy, az SE elnöke tájékozta­tott. Az alakulat parancsnoká­nak és a sportegyesület vezetői­nek a legfontosabb kérdésben azonos az álláspontja. Az ide irá­nyított labdarúgóknak elsősorban jó katonákká kell válniuk, a sportoláshoz való feltételeket csak ily módon lehet kiérdemel­ni. A szerzett vagy­­elhárított gó­lokért itt nem lehet elismerést kapni. Dicséret csak a katonai helytállásért jár. A vastaps, a baráti ölelés, a vállveregetés dukál a szép győ­zelmekért. Ám a nagy játék bű­völete a „Kiss János” SE-nél a a csapat balösszekötőjére a lab­darúgópályán bukkantunk. Most posztjától egészen eltérő dolog­gal foglalatoskodott. Nagy mű­gonddal nyírta a füvet, ő egyéb­ként „státushalmozó”. Remek csatárképességei mellett pálya­gondnok, a pályamunkás és mint a csapat szertárosa is derekasan helytáll. A több tisztség viselése — és azok mindegyikében való dere­­kas helytállás — nem egyedi je­lenség a szakosztály tagjainál. A csapat szakvezetőjének, az edző­nek, Kétszeri Ferenc főtörzsőr­mesternek is van egy „főállása”: az alakulat tűzoltó parancsnoka. Az edzői teendőket immár nyolc éve társadalmi munkában végzi. Hogy milyen sikerrel, ahhoz elegendő egy pillantást vetni a bajnoki táblázatra. Szak­értelmének, játékosaival való kapcsolatának egyfajta minősí­tése is Fábián Tibor kissé sajá­tos fogalmazása: — Mester, ha leszerelek, ma­gát megcsókolom, mert megta­nított kapura lőni és kilencven percig küzdeni. A szálfa termetű, egykor me­­gyeszerte legendás hírű közép­csatár, kétszeri főtörzsőrmester a csapat játékosa volt. Annak idején nyolc alkalommal volt gólkirály a megyében. Az 1964— 65-ös bajnoki szezonban a csa­pat által rúgott kilencvenkilenc gólból ötvenhatszor ő juttatta az ellenfél hálójába a labdát. Magáról nem szívesen beszél. Úgy tűnik, hogy kicsit már fá­radni látszik, hiszen két malom között őrlődik. Nem kiváltságo­kat akar játékosai számára, csak a még sikeresebb szereplés ér­dekében kicsit nagyobb lehető­ségeket. Például azt, hogy he­tente legalább egy edzőmérkő­zést játszhassanak valamilyen környékbeli ellenféllel. Mert az őralakulat csapata edzőmérkőzé­sek nélkül áll ki a bajnoki for­dulókra. És az ebből származó hátrány egyszer értékes bajnoki pontokba is kerülhet. Ismeri ő is a nehézségeket, tisztában van az alakulat helyzetével. De a vállalt szakmai felelősség az ő vállán nyugszik. Úgy véli, hogy egy kissé rugalmasabb parancs­noki szemlélettel ezen a helyze­ten is lehetne könnyíteni. Az edző nagy szeretettel beszél já­tékosairól, akik minden­­m­érkő­­zésen igyekeznek legjobb tudá­suk szerint küzdeni. Betartják a taktikai és a katonasportolókra kötelező fegyelmet. Tehetsége­sek, szorgalmasak a fiúk, de ezenkívül egyik legnagyobb eré­nyük, hogy katonasportolókhoz méltóan szeretik, becsülik egymást. Segí­tik, bátorítják a mérkőzéseken azt, akinek netán éppen gyen­gébben megy a játék. Igyekeztem a parancsnok, Csontos Gergely alezredes kéré­sének eleget tenni. Az őrkato­nákról írtam, azokról, akik kö­zött tehetséges labdarúgók is tel­jesítenek szolgálatot, és akik kö­zül tizenegyen vasárnaponként kifutnak a zöld gyepre, hogy a sportpályán is dicsőséget szerez­zenek alakulatuknak, és tovább öregbítsék a Honvéd „Kiss Já­nos” SE jó hírnevét. Ezek a sportban és a sport ügyének segítésében szerzett ér­demek. A „Kiss János” SE lab­darúgói azonban a tabella első helyén kívül más, sokkal érté­kesebb érdemekkel is büszkél­kedhetnek. Az edző, kétszeri fő­törzsőrmester nyolc alkalommal volt eddig élenjáró rajparancs­nok. A csapatkapitány Mód Ist­ván, Bencze István és Demjén János honvédek néphadseregünk kiváló katonái. A csapat többi tagjai közül hatan, Fábián Ti­bor, Tóth Sándor, Kopcsa László, Bodnár György, Mészáros József és Zsiga Imre honvédek pedig az egység élenjáró katonája cím tu­lajdonosai. FUSZEK FERENC Zsiga Imre honvéd, a „sokoldalú” balösszekötő Fotó: ANTAL JÓZSEF és a szerző o

Next