Néphadsereg, 1981. június-december (34. évfolyam, 25-52. szám)
1981-12-05 / 49. szám
Látogatóban SZIGETI PÁLNÁL — Azok közé soroljon, akik ötven éve részesei a munkásmozgalomnak. Sorsom jóvoltából túléltem két világháborút, két forradalmat, két ellenforradalmat és még sok minden mást. Harminc évig voltam a KISZ Központi Művészegyüttes élén, és nemrégiben az igazgatói széket felcseréltem az elnöki tisztséggel. Memoárt sohasem akartam írni, katonaélményeimmel sohasem dicsekedtem, pedig a felszabadulás után egy nehéz átmeneti időszakban felelős beosztást töltöttem be a Honvédelmi Minisztériumban. Az volt a feladatom 1948-ban, a fordulat évében, hogy a hadseregben gazdagítsam a kulturális nevelőmunka eszköztárát. Alapítója voltam a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének, én vettem át a Néphadsereg Központi Klubjának irányítását, létrehozattam az alakulatoknál a művészeti csoportokat, könyvtárakat, gondoskodtam a rendszeres filmellátásról és engem bíztak meg a Néphadsereg című lap megindításával is. Szigeti Pál, a mindenki népszerű Pali bácsija szívesen emlékezik. Pályafutásáról, életéről és lapalapító munkásságáról beszélgetünk. 36 éves volt és a pécsi színháznál tevékenykedett, amikor a párt úgy kívánta: erősítse a kommunisták sorait az immár átszervezett, demokratikus hadseregben. Életének felejthetetlen napjai közé tartozik az, amikor Pálffy György altábornagy és Illy Gusztáv vezérőrnagy hoszszasan elbeszélgetett vele és végül feltették a kérdést: vállalja-e az új hadseregünkben a kulturális és propagandaosztály vezetését. — őrnagyi rendfokozatot és rengeteg tennivalót kaptam. Irányítanom kellett a kulturális nevelőmunka alapjainak lerakását a hadseregben — emlékezik viszsza a 33 évvel ezelőtt történtekre Szigeti Pál, s nem titkolja: a „fényes szelek” időszakában az ő élete nem volt egészen felhőtlen. Akkoriban Veres Péter volt a honvédelmi miniszter. Egy kihallgatáson neki is jelentést kellett tenni arról, milyen gondjai vannak a művészegyüttes szervezésével és hogyan áll a katonai lap újságírógárdájának toborzásával. — Sok vitám volt 1948 nyarán arról, milyen legyen a katonák új lapja, a Néphadsereg? — mondja elgondolkozva. — Én annak a híve voltam, hogy a hadsereg központi orgánuma képes hetilap legyen, amely új hadseregünk valamennyi katonájához közérthetően szól. Voltak, akik napilapot szerettek volna indítani a hadseregben, amely tükrözte volna a koalíciós pártok politikai törekvéseit is. Végül 1948. december 1-én megjelent az első Néphadsereg, amely kommunista szellemű hetilap volt. A felelős kiadója s gyakorlatilag a főszerkesztője is én lettem. Szigeti Pál, jól felkészülve erre a beszélgetésre, sorra kezdi lapozgatni a házi archívumában őrzött Néphadsereg első példányait. Nyomban feltűnik, hogy nemcsak irányítója, szerkesztője volt a lapnak, hanem szorgalmas cikkírója is. Szinte valamennyi számban olvashatók Sz. P. vagyis Szigeti Pál színház- és filmismertetői,könyvkritikái, kulturális cikkei. A lap harmadik számának címoldalán a központi könyvtár alapításának egyik pillanatát örökítette meg a fotóriporter. A képaláírás a következő: „Könyvtenger a Honvédség Házában”. — Akkoriban ez a címoldal nagy feltűnést keltett, hisz azt dokumentálta, hogy a hadseregben a művelődés alapintézményei a könyvtárak lettek — magyarázza Szigeti Pál. — Ezután Illés Béla, Tersánszky Jenő, Barabás Tibor, Rideg Sándor és még számos író gyakori vendég lett az alakulatoknál, meghonosodtak az íróknak is élményt adó könyvnapok és író-olvasó találkozók. Természetesen a Néphadsereg első példányaiban nemcsak a kulturális cikkek okoztak feltűnést, hanem nagy érdeklődést váltottak ki a hadsereg megváltozott, új életét tükröző képriportok, színes írások, katonapolitikai kommentárok és a hadtörténeti ismereteket gyarapító cikkek is. A lap politikai küldetéséről így vélekedik az egykori főszerkesztő: — Akkor született az a máig érvényes jelszó: a néphadsereg legyen az ifjúság nagy nevelőiskolája. Nos, ezt a nevelő szerepet kívánta elősegíteni a Néphadsereg tehetséges, jó erőkből álló újságírógárdája. A másik feladatunk a lakosság körében a honvédelem gondolatának erősítése volt, hisz akkor a nemzetközi helyzet is azt diktálta, hogy erősíteni kell védelmi képességünket A Néphadsereg 1949-ben egyre kedveltebb lett a katonaolvasók körében. A tisztek valamennyien előfizették, a katonák azonban hétről hétre ingyen kapták. A szerkesztőség a Honvédelmi Minisztériumban volt és a lap munkatársai hamarosan megbecsült tisztjei lettek néphadseregünknek. Nógrádi Sándor altábornagy, a politikai főcsoportfőnök külön gondot fordított a katonaújságíró-gárdára és gyakran adott tanácsokat mindennapi munkájukhoz. Szigeti Pál, lapunk első főszerkesztője a színházak államosítása idején került el a hadseregtől. Lapalapító tevékenységére és sok energiát kívánó szerkesztői munkájára a magyar sajtó napján tisztelettel emlékezünk. KACSÓ LAJOS Olvasóink kérésére lapunkban sorozatot közlünk a NEM SZÜLETÜNK KATONÁNAK címmel nemrég indult olvasópályázat könyvjegyzékében szereplő szovjet irodalmi alkotásokról. Ezeknek az írásoknak az a célja, hogy segítse a katonaolvasók irodalmi ismereteinek gazdagítását és a pályázaton való sikeres részvételt. A helytállás krónikái KONSZTANTYIN MIHAJLOVICS SZIMONOV munkásságával kapcsolatban gyakran leírták: újságíró, aktuális, naprakész, harcos, rokonszenves ... Édesapja katonatiszt volt, s bár jómaga először esztergályosnak tanult hamarosan katonai tudósító lett, ott volt már az 1939. évi, japánok elleni harcoknál is. A Honvédő Háború idején bejárta az összes frontot, végigélte Sztálingrád legnehezebb napjait. Egyébként élete végéig „száguldó” újságíró maradt: a szovjet—kínai határkonfliktus idején az elsők között repült az Amur partjára, és színes riportban számolt be a látottakról. Ő írta a háború legtöbbet idézett, legtöbbet másolt versét, a klasszikus „Várj reám”-ot (a vers sebtében íródott, két tudósítás között!), ez a ráolvasásszerű, bűvölő írás attól vált ilyen népszerűvé, mert elmondta, amire az egyszerű kézkatona gondolt, vágyva a győzelemre, az otthonra, a kedvesre... Szimonov egész alapállását egy egyszerűnek tűnő, mégis oly drága áron megszerzett igazság határozta meg: „Amikor a hiányt pótoljuk — mondotta —, amikor az embert helyettesítjük, akkor azt mondjuk magunknak is, hogy nincs pótolhatatlan ember. Nos, igaz, nincsen. De hiszen pótolható sincsen. Nincs a földön egyetlen pótolható ember sem. Hiszen hogyan is lehetne helyettesíteni?!” Ebből fakad az író mélységes érdeklődése a lövészárokban kínlódó-pusztuló, mégis helytálló közkatona, a legjelentéktelenebbnek tetsző harcos iránt is. Ebből következik, hogy sokszereplős háborús könyveiben nincsen egyetlen sablonos, könnyen felejthető figura sem, valamilyen jellegzetes vonással meg tudja mutatni azt, ami csakis az adott emberre jellemző. EZ A TITKA a „Nappalok és éjszakák” (1944, utolsó fejezet 1946) sikerének, a szerénynek tűnő könyv napjainkig tartó maradandóságának is. Első fejezetei már a sztálingrádi csata évében megjelentek, amikor az emberek mohón vágytak a minél részletesebb beszámolóra a sorsdöntő fordulatról. Hiteles volt, hiszen Szimonov saját szemével látta a földig lerombolt várost, az égő Volgát, a bunkerré átalakított kísérteti házakat és látta, túlságosan is gyakran látta az emberek és aszszonyok tragikus halálát... Szimonov a háború napjaiban mindvégig naplót vezetett, feljegyzéseket készített. Síkraszállt a háború hiteles, őszinte ábrázolásáért akkor is, amikor inkább az események elnagyolt ábrázolása, egyes személyek szerepének, a győzelmes ütközeteknek a kiemelése volt szokásos. Így történhetett, hogy a mármár veteránnak számító Szimonov a 50-es évek második felében az újabb, realisztikusabb háborús irodalomnak is vezéregyénisége lett. Nagyszabású trilógiája „Élők és holtak” (1959), „Nem születünk katonának” (1964), „Az utolsó nyár” (1971) mindmáig a szovjet háborús irodalom egyik legigényesebb vállalkozása; minden egyes kötete élénk vitákat, ellenvéleményeket, de főként elismerést váltott ki. A mű a „Nappalok és éjszakák” hangvételéhez tér vissza, amikor a háborúnak viszonylagos szakaszára és egy-egy központi személyre összpontosítja figyelmét. Míg azonban a „Nappalok és éjszakádban Szaburov százados érthetően csak töredékeket láthatott a nagy csatából, itt a közkatona Szincov mellett a magas rangú, széles látókörű Szerpilin dandárparancsnok szemszögéből is láttatja Szimonov a háborút. Éppen a „felső” és „alsó” szintnek ez az összeforottsága, a sorkatona és a tábornok érdekeinek egyezése biztosította a szovjet csapatok sikerét. Szerpilin olyan vezető, akinek számára minden katona fontos, aki nem hajlandó egyetlen ember életét sem odadobni, a győzelmet a lehető legkevesebb veszteséggel vívja ki. Emberi nagyságát személyes balsorsa mutatja meg igazán: hamis vádak alapján négy évet kellett táborban elvesztegetnie értelmetlenül, semmiért; a vele történt igazságtalanság azonban nem befolyásolta a szocializmusba vetett hitét, a nála jóval fiatalabb Szincov (ismét csak a fiatal Szimonov önarcképe) sorsa viszont a háborúig egyenletesen felfelé ívelt, egyike volt a szocializmus nevelte katonai értelmiségieknek, újságíróknak. Rá éppen a háború első napjai mérik a csapásokat: szívfájdalommal kell látnia a szovjet csapatok kezdeti vereségeit, a zűrzavart, a készületlenséget, a fejetlenség szülte tragédiákat a németek átmeneti diadalát. Azután iratait önhibáján kívül elveszti, német fogságba esik, s meg kell érnie, hogy övéi sem hisznek neki, korábbi ismerősei elfordulnak tőle. Szimonov egyik írásában így fogalmazott: „A háború nem állandó veszedelem, halálvárás és halálra gondolás. Ha így lenne, egyetlen ember sem viselte volna el a háború nehézségeit, nemhogy fél évig, de egy hónapig sem ... Ha az embert megölhették tegnap, és csodálatos módon menekül meg a haláltól holnap, ez még korántsem jelenti, hogy ma nem fog a mindennapi élet apró részleteire gondolni... A háború minden, csak nem kalandok gyűjteménye.” Nem véletlen, hogy a trilógia legmegrázóbb részletei közé tartozik Szincovnak és feleségének moszkvai búcsúzása, vagy éppen Szerpilin mély, igaz, szerelmének leírása — és azt is megértjük, hogy Szincov, feleségét elvesztve, újra szerelmes tud lenni... AZ UTOLSÓ RÉSZBEN Szerpilin, a végső győzelem küszöbén, egy eltévedt golyótól elpusztul. A kritika és az olvasók egy része hevesen bírálta ezért Szimonovot, pedig éppen írói bölcsessége mutatkozott meg abban, hogy felismerte a háború szeszélyes, szívtépő véletlenjeit. Szimonov 1979-ben, 64 éves korában hunyt el. Néhány sor Miezelaitis litván író, Szimonov közeli barátja nekrológjából: „Konsztantyin Szimonov olyan író volt, aki lelkiismerettel, becsülettel emelte fel szavát, és nem félt a keserű igazság kimondásától. Azok közé az irodalmárok közé tartozott, akikről elmondhatjuk: tollukat harci fegyverként forgatták.” BARCSI GYÖRGY A katonafiatalok körében is közkinccsé akarjuk tenni a múzeum értékeit (B. Ésik Nóra) Fotó: TÓTH ANDRÁS A MÚZEUM KÖZMŰVELŐJÉ A Határidőnaplójának első lapjaira a közművelődési párthatározat egyik fontosmegállapítását írta mottóul: „A múzeumoknak keresniük kell a lehetőséget és módszereket, amelyek a történeti, kulturális és művészeti értékeket, minél szélesebb rétegek közkincsévé teszi." B. Ésik Nóra mindössze két éve lett a Hadtörténeti Múzeum közművelődési csoportjának vezetője. Munkáját így lehet tömören jellemezni: bátran keresi azokat az új módszereket, amelyek elősegítik a múzeum anyagainak jobb megismertetését. Korábban a Népművelési Intézet felnőttnevelési osztályán tevékenykedett, de lelkesen foglalkozott a fiatalok közművelődésével is. Munkája során megismerkedett a hadseregben folyó közművelődéssel, és amikor az alakulatoknál létrejöttek az első ifjúsági klubok, B. Ésik Nóra sokat tett azért, hogy a hadseregben is meghonosodjanak a klubmunka legjobb módszerei. Fáradtságot nem ismerve járta hadseregünk alakulatait, bárhová hívták szakmai tanácsadásra, a klubvezetők tanácskozásaira, mindig készségesen ment. Ekkoriban ragadt rá a hadseregben az a tréfásan komoly jelző: „a klubok édesanyja”. A Népművelési Intézetnél eltöltött több, mint egy évtizedes munka után került B. Ésik Nóra a Hadtörténeti Múzeum közművelődési csoportjának élére. Természetesen a múzeum közművelődési munkája sajátos feladatok elé állítja a népművelőt. Mindenekelőtt alaposan meg kell ismerni hadtörténelmünket, valamint a múzeum múltját és új törekvéseit. A kiállítások és a tárlatok szervezése mellett nagy gondot kell fordítani az iskolákkal és az alakulatokkal való állandó kapcsolat fenntartására, a múzeum adta lehetőségekkel kell segíteni a történelemoktatást és a politikai tájékoztatást. B. Ésik Nóra munkájának egyik legfőbb mottója: az idelátogató fiatalok minél oldottabb, játékosabb formában tegyenek szert az új ismeretekre. Meggyőződése, hogy a kiállított tárgyak, a régi fegyverek, a korabeli egyenruhák látványa érzelmileg is hat a látogatókra. A katonai filmbemutatók is segíthetik a múzeumi ismeretek bővítését. A közművelődési csoport programajánlatait mindig úgy állítják össze, hogy azok kapcsolódnak a jelesebb évfordulókhoz vagy az időszerű közművelődési akciókhoz. Most például a „Nem születünk katonának” című olvasópályázathoz kapcsolódva tervezik, hogy olyan jellegű tárlatvezetéseket, illetve filmbemutatókat rendeznek, amelyek segítik az ajánlott könyvekben szereplő események jobb megértését. A közművelődési csoport új történelmi játékot is indított nemrégiben. A játék címe „Múzeum az utcán”, s elsősorban az iskolásoknak, valamint a fővárosban szolgálatot teljesítő sorkatonáknak szól. A történelmi fejtörő játékszabályait és állomáshelyeit az úgynevezett Hadinapló tartalmazza. A pályázóknak 10 budapesti történelmi emlékhelyet kell felkeresniük, majd ennek megfelelően kell kitölteniük a „hadiokmányt”, s azt visszajuttatni a múzeum előcsarnokában elhelyezett gyűjtőládába. Az értékelésre tavasszal kerül sor, az eredményhirdetés pedig május 9-én, a győzelem napján lesz. A közművelődési csoport ily módon is szeretné felkutatni azokat a fiatalokat, akik szívesen vállalkoznak nagyobb méretű és tartósabb történelmi ismeretszerzésre. H. Gy.