Néphadsereg, 1982. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 14. szám
S. K. Holopov Ballada a gellérthegyi emlékműről ... Valahányszor ellátogatok Budapestre, mindig felmegyek a Gellérthegyre. Talán a háborús emlékek vonzanak ide? Erről az uralkodó magaslatról tüzeltek a németek Pestre, a Citadella roppant falai mögül védekeztek, amikor a harcok Budára is átterjedtek. Vagy talán gyönyörködni szeretnék — mint a turisták — a városnak a hegyről kitárulkozó látképében, a Dunán átívelő, szépséges hidakban? Igen, szívesen sétálok a Citadellán, kopogtatom öklömmel a három méter vastag falat, s ezerszer is elcsodálkozom azon, hogyan tudták katonáink ilyen rövid összecsapás során megsemmisíteni a fasiszta helyőrséget. Szívesen üldögélek is itt és nézem Pestet meg a Dunát. Elsősorban — úgy gondolom — a szobor vonz a Gellérthegyre: a Felszabadulási Emlékmű, Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrász csodálatos alkotása. Emlékeznek rá?... Magas talapzaton álló nőalak a béke pálmaágát emeli a feje fölé. Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. Valami jelképes van abban, hogy ez az emlékmű a Citadella mellett emelkedik, amelyet Ferenc József építtetett, s ahonnan a forradalomtól megijedt uralkodó a dacos magyarokat engedelmességre próbálta szorítani. Budapest ma nem a Gellérthegyről meredező ágyúcsövekkel fogadja vendégeit, hanem a béke magasra emelt pálmaágával. 1965 áprilisában, egy szovjet háborús veterán küldöttséggel Budapestre érkeztem, Magyarország felszabadulása 20. évfordulójának ünnepségeire. A második vagy harmadik napon észrevettem, hogy egyik veteránunk — Vaszilij Mihajlovics Golovcov — olykor el-eltűnik, hol egyedül megy el, hol pedig érte jönnek autón. Kora reggel pedig,, még a reggeli előtt, Golovcovot újságírók körében láttam a szálloda halljában: interjút készítettek vele az újságírók és a rádió, filmezte a televízió , hol úttörőcsoporttal, hol pedig idős emberek társaságában. Megtudakoltam, mi okozza ezt a nagy figyelmet iránta. Kiderült, hogy Golovcovot már sok év óta várták Magyarországra!... Hiszen Kisfaludi Stróbl Zsigmond róla mintázta a szovjet katona alakját a Felszabadulási Emlékműhöz. Golovcov felkutatása, mint mondják, különös történet. A szobrász emlékezett a keresztnevére, de a vezetéknevét elfelejtette. Ráadásul valaki azt mondta, hogy Vaszilij főhadnagyi rangban szolgált. A szovjet rádió felhívásaira: „Jelentkezzék az a Vaszilij nevű főhadnagy, aki Budapesten harcolt” — 30-an is válaszoltak, de — sajnos — nem volt közöttük, aki a szobrásznak modellt állt. A „bronzkatona” Golovcov közlegény volt. Egymás mellett laktunk Golovcovval a szállóiban. Egy szabad esténkén bementem hozzá. Fáradtnak látszott. Kiderült hogy éppen az imént távoztak tőle az ifjúsági lap tudósítói. Amikor előhúztam jegyzetfüzetemet Golovcov szemrehányóan nézett rám. Mégis barátságosan elbeszélgettünk. Vaszilij Mihajlovics az ivanovói területről származott. Pamutfonó kombinátban dolgozott Tyejkovo városiban. Sohasem halottam: Tyejkövéről. De Golovcov elbeszélése nyomán igen világosan elképzeltem: kertek lombjai közepette megbúvó csendes városka. Milyen utat járt végig Golovcov mint katona a legutóbbi háborúban ? Verekedett a Volga és a Don mellett, a Baltikumban és a Dunánál. Az az alakulat, amelyben szolgált, a háború után egy ideig Budapesten állomásozott. Itt találkozott vele Kisfaludi Stróbl Zsigmond. Figyelmesen szemügyre veszem Golovcovot. Igen, ennek az embernek a vonásai minden bizonnyal megfogták a szobrászt. Egyszerű arc, nyílt tekintetéből és egész magatartásából áradó roppant szerénysége, s leginkább talán nyugodt magabiztossága — olyan emberre vallottak, aki egyformán jól tud harcolni és dolgozni. Azután az ablakra emeltem tekintetemet. Messze, Budán, a Gellérthegy fölött a kivilágított nőalak szinte lebegett, kezében a pálmaággal.. „Kíváncsi vagyok, kiről mintázta a szobrász? ... Milyen ember lehet ez a nő? ...” — tűnődtem. Kár, hogy másnap elutaztunk Budapestről. Négy esztendő múlva, 1969 márciusában, megint eljutottam Magyarországra. Hideg és esős március volt, országszerte akkor ünnepelték a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját. Delegációnk tagjai különböző magyar városokat kerestek fel. Én azok közé kerültem, akik északnyugatra utaztak, Győrbe és Sopronba. Sok felejthetetlen élményem volt ezen az úton. Találkoztunk a forradalmi harcok veteránjaival, az internacionalista harcosokkal — sokan közülük a polgárháború éveiben a szovjethatalomért nálunk Oroszországban, azután pedig a Tanácsköztársaságért otthon, Magyarországon küzdöttek. Megkoszorúztuk Szamuely Tibornak, a Magyar Tanácsköztársaság egyik szervezőjének emlékművét. Senki sem titkolta könnyeit, amikor az elesett hősökre emlékeztünk. Győrből Soproniba vitt az utunk. Itt meglátogattuk a szanatóriumot. Amikor végigmentünk a kórházi épülettömb folyosóján, a röntgenszobából egy fehér köpenyes, sudár termetű, szép nő lépett ki. Természetesen valamennyien felfigyeltünk rá. A nő felénk jött, s amikor meghallotta az orosz beszédet, odaugrott és megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve közölte: — Turánszky Erzsébet, a röntgentechnikusunk. Róla mintázta Kisfaludy Stróbl a pálmaágat tartó nő alakját... Most a mi asszonyaink ölelgették sorra Turánszky Erzsébetet. Megismerték. Így ismerkedtem meg vele én is, váratlanul. Később, amikor küldött társaim a kezelőhelyiségeket tekintették meg, leültettem a röntgentechnikust egy padra az ablakhoz, és rövid interjút készítettem vele. A mi Vlasszilij Golovcovunk munkáscsalád sarja és maga is munkás volt, Turánszky Erzsébet pedig parasztlány. Sokgyermekes családból való, korán megismerte a szükséget és a bajt. Sokat szenvedett azokban az években, amikor a fasiszták voltak az urak az országban — többször is Németországba akarták hurcolni barátnőivel együtt, munkára. Az 1956-os ellenforradalom napjaiban is sok viszontagságban volt része. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludy Stróbl Zsigmondnak, akinek a neve szintén gyűlöletes volt egyesek számára. A fasiszta söpredék üldözte Erzsébetet, megfenyegették. — Engem kővel dobáltak, többre egyelőre nem szánták el magukat, de bronz hasonmásomra már hurkot vetettek, megpróbálták lerántani a talpazatról — mondja lágy zengésű hangján Turánszky Erzsébet. — De nem futotta az erejükből! ... Én ott óriás vagyok, tizenhárom méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! — nevet. — Akárcsak az élő Erzsébet, ugye? — kérdezem. Igen, ez igaz, ő nem csüggedt s igyekezett minden eszközzel védelmezni a népi hatalmat, amely képzettséget és munkát adott neki — a régi Magyarországon ugyanis mindezt nem tudta volna ilyen egyszerűen megszerezni egy parasztlány! Tudta, várta, hitte, hogy ebben a nehéz órában is hazája segítségére sietnek a szovjet emberek. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov közlegény — mondja. — Ő ott áll az emlékmű lábánál, zászlóval és géppisztollyal, emlékszik? — Igen, emlékszem. Ráadásul Golovcovot személyesen ismerem — válaszolok. — Vele is véletlenül hozott össze a sors. Turánszky Erzsébet története hallatán megint Kisfaludi Stróbl Zsigmondra gondoltam: „Milyen kitűnő érzéke volt ennek a szobrásznak, hogy emlékműve másik alakjához is ennyire megfelelő modellt választott, nemcsak külső adottságai, hanem emberi tulajdonságai alapján is. Most már csak az van hátra, hogy a művészszel is megismerkedjem. Erre, remélem, majd egy újabb magyarországi út alkalmával sort kerítek.” Másnap visszatértünk Budapestre. A nagyszabású parlamenti fogadásnak, amely késő estig elhúzódott, már a közepe felé jártunk, amikor tolmácsom odavitt a művelődésügyi miniszterhez, hogy bemutasson neki. Ilku Pál nagyon kedves volt, megkérdezte, szükségem van-e valamilyen segítségre, nem akarok-e még elutazni valahová az országban. Beszélgetés közben odalépett hozzánk egy középmagas, idős férfi, pohárral a kezében. Az ismeretlen kitűnő hangulatban volt, derűs mosollyal köszöntötte a minisztert az ünnep alkalmából, Oku Pál megköszönte és bemutatott bennünket egymásnak. Az ismeretlen,... Kisfaludi Strobl Zsigmond volt. Én természetesen különleges érdeklődéssel figyeltem a szobrászt. Nemcsak azért, mert a sors ilyen véletlenül összehozott vele. Igen tiszteletre méltó kora ellenére, energikus, erős embernek látszott. Hiszen a hatalmas Felszabadulási Emlékmű megmintázása erős embert kíván. Odajött a pincér a borospoharakkal teli tálcával. Mi is levettünk egy-egy poharat. Kisfaludi Stróbl Leningádra mondott tósztot. Én pedig megköszöntem szívélyes szavait, elragadtatással szóltam a gellérthegyi emlékműről és sikert kívántam új munkáihoz. Ittunk egy keveset a borból. — Új munkám: Petőfi Sándor szobra. A költő! A katona! Régóta izgat az alak, már nem először fogok neki. — Kisfaludi Stróbl Zsigmond hirtelen megfogta a könyökömet és megindultan mondta: — Bizony, Leningrad, Leningrád!... Tudja-e, hogy az egyik régi és szintén kedvelt művem, az „Íjász” önöknél van az Ermitázsban ... Ha alkalmasint ott jár, nézze meg... Kisfaludi Stróbl „Íjász”-a az Ermittázs udvarán áll, kifeszíti íjának húrját és a számunkra láthatatlan célt fürkészi a palota áttört kapuján keresztül. Gellért György fordítása A szobor alkotója: Kisfaludi Strobl Zsigmond A katona alakja: Vaszilij Mihajlovics Golovcov, a nőalak: Turánszky Erzsébet o