Néphadsereg, 1983. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-12 / 7. szám

— Engedje meg, hogy először is gratuláljak, a nívódíjért, amelyet a Honvédelmi Minisz­térium és a Magyar Írók Szövetsé­ge idei pályázatán kapott! — Köszönöm. Nagyon jólesett az elismerés, és azt hiszem, a kapott díjat becses kitüntetéseim között fo­gom számon tartani. — Hogyan kezdődött költői in­dulása? — Azt is mondhatnám, családi ha­gyományként testálódott rám. Nagy­apám nagy műveltségű tanító volt, aki maga is foglalkozott versfara­gással. Apám ugyan nem volt vers­író, de csodálatosan játszott har­­móniumon, időnként énekelt is. Gyerekkoromban olyan iskolába jártam, ahol a tanárom ugyancsak szerette a verset és a zenét Mivel jó hangom volt és szépen mondtam verset is, rendszeresen engem ál­lított ki minden nagyobb ünnepen szavalni. Közben Petőfi Sándort, Arany Jánost olvastam. Ezek voltak első esztétikai élmé­nyeim, mígnem egyszer a falu ka­tolikus legényegyletének könyvtárá­ban fel nem fedeztem egy karcsú kötetet: Ady Endre „Illés szekerén” című verseskötetét. Az abban talál­ható versek azután — Ady sajátos szimbólumaival, szóképeivel — egy életre megfogtak. Mindez nagy ha­tással volt rám, 15 éves lehettem, amikor az első verset megírtam. Később Budapestre, kollégiumba kerültem és kitanultam az autósze­relő szakmát De a versírás nem maradt abba. Úgy éltem 20 éves koromig, hogy igazán azt sem tud­tam, milyen a létező irodalmi élet. Szakérettségivel a hátam mögött felvettek a Színművészeti Főiskola dramaturg szakára. Bejártunk az írószövetségbe, saját lapunk volt, úgy, hogy az ember már szinte az irodalom berkeiben érezhette magát. Ráadásul olyan kitűnő tanáraim vol­tak, mint Hubay Miklós, Gyárfás Miklós, Hegedűs Géza ... Valahogy így kezdődött. — Az első önálló kötete 1958-ban jelent meg — amit azóta nyolc kö­vetett —, számos antológiában, vá­logatásban szerepel verseivel. Mi­lyen volt ez a negyedszázad? — Nem volt könnyű. Megjártam az élet mélységeit és hullámhegyeit egyaránt. Ezek a­ mélységek, ellent­mondások ma is vonzanak, és az ott kiállt erőpróbák adják verseim in­tellektuális, érzelmi és erkölcsi fe­dezetét. Az elmúlt 25 évből van 10 év, amire nem szívesen emlékszem visz­­sza. Elszigetelten éltem, és a magá­nyosság minden kínját végigszen­vedtem. Szerencsére igen jó bará­taim vannak, akik abban a nehéz időszakban mellém álltak és átse­gítettek ezen a korszakon. Ennek végét, azt hiszem, egyértelműen bi­zonyította, hogy 1980-ban József Attila-díjat kaptam. — Verseiben rendszeresen visz­­szatérő téma a hazafiság, a törté­nelmi múlt. Mi ösztönzi, ezt a té­maválasztást? — A magya­r történelem szinte ha­gyományosan a különböző küzdel­mek, harcok esztendőiből áll, a számtalan felkelés, szabadságharc, forradalom mind ezt tükrözi. Ver­seimmel éppen ezért a lélek harc­­készültségét szeretném fenntartani. Azzal a reménnyel írom tehát a sorokat, hogy érzéseim találkoznak mások érzelmi megnyilvánulásai­val. És ebben a lényeg a találko­záson, a közös kapcsolat, kommuni­káció megteremtésén van. Ha ez létrejön, egyben a tudat formálását is jelenti. Igaznak érzem azt a meg­állapítást is, hogy verseimet áthat­ja a hazaszeretet. Az élet egész nemzedékeket nevelt forradalmá­rokká, őket nemcsak bemutatni kell, hanem a múlthoz való viszo­nyukat is fel kell tárni. Költői tö­rekvésem, hogy a történelmi ösz­­szefüggéseket, szocialista vonásokat ne csak feltárjam, hanem olyan ér­zelmi töltéssel is ellássam, amely tovább ösztönzi, gondolkodtatja az olvasót. — Úgy érzem, ez már elkötele­zettség, a belső emberi tartás témá­ja. — Igen. Kedvenc gondolatom, ha társadalmi életünkben új ember formálódik, az tulajdonképpen az egyén és a közösség mítoszának harcából alakul ki. Nekünk pedig szocialista szemléletű, közösségi em­berekre van szükségünk. Az én elkötelezettségem abban áll, hogy ennek az új típusú embernek a kialakulását, fejlődését próbálom egyfajta érzelmi intellektuális in­tenzitással, ráhatással elősegíteni. — Hogyan látja ugyanezt a kér­dést néphadseregünk vonatkozá­sában? — Ha ezt most a hadsereg terü­letére vonatkoztatom, akkor ott könnyebb helyzetben vagyok. Új szellemű, fegyelmezett, felkészült hadseregünk van. Ennek tudatában pedig könnyebb az érzelmi azono­sulás, a szellemi találkozás, mert az alap éppen a történelmi, forradalmi hagyományokban, a szabadság esz­ményében van. Egy magyar költő —, akinek olyan elődei voltak, mint Balassi, Zrínyi, Csokonai, Petőfi, Ady — tu­lajdonképpen hagyományt folytat, amikor vállalja elődeinek eszmé­nyeit itt, a XX. század utolsó har­madában. — Véleménye szerint milyen a közéleti költészet megbecsültsége? — Megfelelőnek tartom. Amit ta­lán az is bizonyít, hogy nagyon so­kan vagyunk, akik nyíltan vállalják a közéletiséget. Én a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írók Szövetsége irodalmi pályázatán a kezdettől fogva részt veszek. Az itt formálódó alkotói csa­pat, úgy látom, egyre szélesedik, ami talán a közéleti irodalom rang­ját is jelentheti. Természetesen a számbeli növekedés együtt jár bizo­nyos stílusirányzat, témafeldolgozási mód szélesedésével is. Ez pedig mindenképp a pályázat gazdagodá­sát szolgálja. A hadsereg számára igen fontos a jó közösségi szellem kialakítása. És amikor a társadalomnak olyan gondjai vannak, mint például az anyagias szemlélet, az egyéni érde­kek fokozott előtérbe kerülése, ak­kor nem mindegy, hogy a közössé­gi szemlélet kialakítását hogyan szolgálja a mai magyar irodalom. Ezért fontos a mi szerepünk, amely bemutatja, feltárja a küzdő, érző, cselekvő embert, a ma katonáját úgy, hogy az a közösség javát szol­gálja. Megbecsültségünkhöz, úgy ér­zem, szorosan hozzá tartozik a fele­lősségünk is. — Befejezésül arra kérem, szól­jon terveiről. — Nem szeretek a terveimről be­szélni, mert félek, hogy akkor — joggal — számon is kérik rajtam. Annyit mindenesetre elárulok, hogy a XVI. század katonavilágával fog­lalkozom, korabeli költőket olvasok. Talán sikerül anyagot gyűjtenem egy nagyobb lélegzetű verses mun­kához. PUSZTAY SÁNDOR Közéleti líra és a lélek harckészültsége Beszélgetés Csanády János József Attila-díjas költővel - Érzelmileg is azonosultam a katonaélettel (Csanády János) Kulturális jegyzet Honvédelmi játéksorozat Fiatalok tízezreit mozgósította cselekvésre a szeptemberben meghirdetett „Nekem szülőha­zám ...” elnevezésű honvédelmi játék, amely 1983. szeptember 29-én fejeződik be. A Magyar Honvédelmi Szövetség Országos Központja és a KISZ Központi Bizottsága által közösen meghir­detett pályázat nem kisebb célt jelölt meg, mint nemzeti törté­nelmünk kimagasló eseményeit felidézve, a cselekvő szocialista hazafiság szellemében tettekre szólítani a résztvevőket. Gyakran elhangzik napjaink­ban az a megállapítás, hogy a fiatalok felszínesen, inkább csak tankönyvízű megfogalmazások szintjén ismerik történelmünk dicső korszakait. A „Nekem szü­lőhazám ...” pályázat a fiatalok legszélesebb rétegei számára nyújt ismeretszerzési és cselek­vési lehetőséget. Általános és kö­zépiskolások, szakmunkástanulók és egyetemisták, dolgozó fiatalok és sorkatonák egyaránt részt ve­hetnek a játéksorozaton. Vetél­kedők, versenyek, kis közösségek számára tervezett és rendezett programok tehetik teljessé a játékot. Ennek menetébe jól beillenek a helyileg kezdeménye­zett vitadélutánok, beszélgetések a hazafiságról, az internacionaliz­musról, történelmünk haladó ha­gyományairól. S különösen a hadsereg alakulatainál szervezett versenyek jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a haza védelmének tartalmáról, a katonai szolgálat követelményeiből adódó kiképzé­si és politikai feladatok eredmé­nyes végrehajtásának tennivalói­ról is szó essék. A hadseregben a honvédelmi vetélkedő előcsatározásaira a for­radalmi ifjúsági napok idei ren­dezvénysorozata keretében kerül majd sor. Így még nem késő megtervezni, kialakítani azokat a formákat, amelyek nem erősza­koltan, hanem ú­ honvédelmi já­téksorozat lényegéből fakadó ter­mészetességgel mozgósítják a ka­tonafiatalokat Az elődöntőket központi for­gatókönyvek alapján rendezik. De azt semmiféle előírás nem gátolja, hogy a forgatókönyvek lapjain megjelölt feladatok em­berközeli megvalósítással válja­nak élményszerű politikai, kul­turális programokká. Mozgósít­hatók ebben az irodalmi színpa­dok, színjátszó körök ugyanúgy, mint a honvédelmi nevelésben élen járó pedagógusok, vagy ép­pen történészek. Sokat tehetnek a­z alegység ifjúsági klubok is azért, hogy színes és érdekes programokkal, például vitadél­utánokkal, múzeumlátogatások­kal, helytörténeti kiállítások meg­tekintésével, vagy éppen az ille­gális kommunista mozgalom egy­kori harcosaival szervezett ta­lálkozókkal tegyék teljessé a hon­védelmi játéksorozatot. A­ lehetőség adott a fiatalok számára: a legjobban szereplő egyének és csapatok a felmenő rendszerű vetélkedőben akár a döntőig is eljuthatnak. A játék­­sorozat valódi célja azonban en­nél jóval többet kínál: a fiatalok történelemszemléletének formá­lásához, múltunk megismerésén át a jelenbe ívelő tettek végzésé­hez és a jövőt formáló tervek ala­kításához adhat kedvező impul­zusokat. K. M. I. Tévélevél Ami a „Krónika” sorozatból kimaradt NÉGY ÉVTIZEDE a 2. magyar hadsereg Don-kanyarban elszenve-­­­dett katasztrofális vereségének, amely sajátos okok és körülmények folytán máig sem került a maga helyére közgondolkodásunkban. Emlé­kének felidézése, ezért 40 esztendő múltán is sebeket tép fel, indulato­kat kavar, eltérő gondolatokat ébreszt, lappangó kérdéseket elevenít fel az emberekben, legyenek akár túlélő résztvevők, vagy kortársak, illet­ve az utódok nemzedékéből valók. Ennek a hadseregnek a veresége ugyanis az egész nemzet tragédiája volt, túl az áldozatok által közvet­lenül érintetteken, akik apát, fiút, férjet, testvért veszítettek el egy reak­ciós, népellenes célokat szolgáló igazságtalan háborúban. E fájdalmas emlékeket ébreszti fel a 2. magyar hadseregről készült televíziós doku­­mentumfilm-sorozat, a „Krónika” is. Bár köztudott, mégis szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Sára Sándor filmrendező és alkotótársai a „Krónika” elkészítésével nem tör­ténészfeladatra vállalkoztak. Azt kutatták, és szándékolták sorozatuk­ban bemutatni, mit láttak az eseményekből, és hogyan látták a, velük s körülöttük történteket a katasztrófa akkor különböző rendű-rangú, helyzetű túlélői. Ez az alkotói vállalkozás csak részleteket vihetett a képernyőre, és ezért a sorozatban több lényeges kérdésről, fontos össze­függésről nem esik szó. Ilyen helyzetben fennállhat annak veszélye, hogy az alkotók vállalkozása — szándékuk ellenére — esetleg újabb szenvedélyek ébresztője, félreértések és félremagyarázások forrása le­het. Ennek elkerülését kívánta szolgálni január 26-án az a televíziós stúdióbeszélgetés, melynek egyik résztvevője voltam. Az ilyen beszélge­tések körülményei azonban esetenként óhatatlanul úgy alakulnak, hogy lényeges és fontos kérdések maradhatnak megválaszolatlanul. Néhá­­nyukról kívánok most szólni. ELÉGGÉ ÁLTALÁNOS az a nézet, hogy a 2. magyar hadsereg ka­­t­­asztrofális méretű vereségének döntő oka a személyi állomány össze-­­ tétele, rossz felkészültsége, korszerűtlen harci technikája volt. S azt , tekinti a Horthy-rendszer legfőbb felelősségének, hogy ilyen állapotban küldte a frontra ezt a hadsereget. Ez a vélemény, legyen bár jóhisze­mű is, éppen a lényeget hagyta figyelmen kívül. A magyar kormány­zat felelőssége ugyanis nem abban áll, hogy milyen állapotban levő , hadsereget küldött­ a frontra, hanem abban, hogy a magyar nép alap­vető érdekei ellenére önként belépett és katonai erővel részt vett a Szovjetunió elleni hódító háborúban. A 2. magyar hadsereg vereségé­nek az igazi oka, hogy akkor és ott volt a fronton, amikor­ és ahol a Szovjet Hadsereg megsemmisítő csapásokat mért a hazájára tört el­lenségre. A Horthy-rendszer háborúba lépése egész addigi reakciós, szovjet­ellenes, területi revíziós politikájának szükségszerű következménye volt. A villámháborúban bizakodva könnyű győzelemre számítottak, s nem hittek egy antifasiszta koalíció létrejöttének lehetőségében. A részvételt fizetségnek szánták a fasiszta Németországgal szövetségben elért­ terü­letgyarapodásokért, nemkülönben ezáltal akarták helyzetüket erősíteni a háború utáni „új” Európában. Ezért hagyták figyelmen kívül a Szov­jetunió jószomszédi törekvéseit és semlegességi ajánlatát akkor, ami­kor még választhattak volna. Mert választhattak volna! 1942 elején már benne voltak a háborúban. A vezetés előbbre látó elemei hiába ismerték fel a moszkvai csatavesztés után, hogy elhúzódó háborúval kell számolni, amelyre az ország nincs felkészülve, a saját politikájuk szőtte hálóból nem tudtak, de nem is akartak igazán kiga­­balyodni. Az adott helyzetben — mindenekelőtt osztálykorlátaik miatt — csupán arra voltak képesek, hogy alkudozzanak a további részvétel mértékéről. Ennek az alkunak lett a következménye a 2. magyar had­sereg kiküldése a keleti frontra. Népellenes, reakciós politika eszköze­ként lépett szovjet földre ez a hadsereg. Igazságtalan háborúban vett részt és olyan hadsereggel került szembe, amely a történelemben pél­dátlan helytállásra volt kész és képes szocialista hazája védelmében. A 2. magyar hadsereg sorsának alakulásában tehát nem a végzet játszott közre, veresége törvényszerűen következett be. A VERESÉG MÉRETEIBEN, a veszteség döbbenetes nagyságában oroszlánrésze van a vezetésnek. A felső katonai vezetéssel egyetemben a 2. magyar hadsereg vezetői az ellenforradalmi rendszer katasztrófa­­politikájának támogatói, haszonélvezői, céljainak készséges végrehajtói voltak. Ez határozta meg magatartásukat és cselekedeteiket is a fronton. A had­történelemben példátlan az a mód, ahogy Jány (Hautzinger) Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka szégyenletes parancsában —­ a vezetés tehetetlenségét és csődjét leplezni akarva —, a katonatömegekre hárította a felelősséget, őket vádolva a katasztró­fáért. A hadsereg-parancsnokság mellett felelősség terheli azokat a kü­lönböző fokozatú parancsnokokat is, akik vezetésre képtelennek bizo­nyultak, s nem tettek semmit a szervezett visszavonulás feltételeinek megteremtéséért, katonáik megmentéséért. A történelmi igazsághoz hoz­zá tartozik, hogy voltak olyan parancsnokok, tisztek is, akik megőrizték emberségüket, osztoztak katonáik sorsában. Nem kevesen közülük a tragédia lényegének megértésével az antifasiszta harc vállalásáig ju­tottak el. 1943 januárjában az ellenforradalmi rendszer kalandorpolitikájá­nak esett áldozatul a 2. magyar hadsereg. Amikor a 2. magyar had­sereg áldozataira emlékezünk, a többségre gondolunk, azokra a tízez­rekre, akiket egy ellenforradalmi hatalom mételye és kényszere juttatott ki a frontra, s ítélt halálra igazságtalan célokért. És nem hullajtunk könnyeket az elvakultan szovjetellenes, embertelen tisztekért, a védte­len szovjet lakosságot sanyargató és fosztogató katonákért, a szadista keretlegényekért. Hősök vagy áldozatok voltak? A választ a történelmi körülményekben és a harc céljában kell keresni. Ezek alapján pedig­­ osztozva százezrek mély emberi tragédiájában áldozatokról és bű­nösökről lehet beszélni. Hősök ellenükre, hősi tettek velük szemben, a nemzet becsületéért vívott harc vállalásával születtek. A KORMÁNY ELHALLGATTA a nép előtt a 2. magyar hadsereg katasztrófáját, nem mert szembenézni a felelősséggel, és a megfelelő következtetéseket sem vonta le. A doni katasztrófát a háború további időszakában újabbak követték, az áldozatok száma tovább növekedett. Az ellenforradalmi rendszer urai a történelem tanúsága szerint nem­csak képtelennek bizonyultak, alkalmatlanok is voltak arra, hogy letér­jenek a népellenes politikájuk által megszabott kényszerpályáról, ame­lyen végül is a pusztulás küszöbéig juttatták el az egész országot. DR. TÓTH SÁNDOR alezredes, hadtörténész B3

Next