Néphadsereg, 1983. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-12 / 7. szám
— Engedje meg, hogy először is gratuláljak, a nívódíjért, amelyet a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írók Szövetsége idei pályázatán kapott! — Köszönöm. Nagyon jólesett az elismerés, és azt hiszem, a kapott díjat becses kitüntetéseim között fogom számon tartani. — Hogyan kezdődött költői indulása? — Azt is mondhatnám, családi hagyományként testálódott rám. Nagyapám nagy műveltségű tanító volt, aki maga is foglalkozott versfaragással. Apám ugyan nem volt versíró, de csodálatosan játszott harmóniumon, időnként énekelt is. Gyerekkoromban olyan iskolába jártam, ahol a tanárom ugyancsak szerette a verset és a zenét Mivel jó hangom volt és szépen mondtam verset is, rendszeresen engem állított ki minden nagyobb ünnepen szavalni. Közben Petőfi Sándort, Arany Jánost olvastam. Ezek voltak első esztétikai élményeim, mígnem egyszer a falu katolikus legényegyletének könyvtárában fel nem fedeztem egy karcsú kötetet: Ady Endre „Illés szekerén” című verseskötetét. Az abban található versek azután — Ady sajátos szimbólumaival, szóképeivel — egy életre megfogtak. Mindez nagy hatással volt rám, 15 éves lehettem, amikor az első verset megírtam. Később Budapestre, kollégiumba kerültem és kitanultam az autószerelő szakmát De a versírás nem maradt abba. Úgy éltem 20 éves koromig, hogy igazán azt sem tudtam, milyen a létező irodalmi élet. Szakérettségivel a hátam mögött felvettek a Színművészeti Főiskola dramaturg szakára. Bejártunk az írószövetségbe, saját lapunk volt, úgy, hogy az ember már szinte az irodalom berkeiben érezhette magát. Ráadásul olyan kitűnő tanáraim voltak, mint Hubay Miklós, Gyárfás Miklós, Hegedűs Géza ... Valahogy így kezdődött. — Az első önálló kötete 1958-ban jelent meg — amit azóta nyolc követett —, számos antológiában, válogatásban szerepel verseivel. Milyen volt ez a negyedszázad? — Nem volt könnyű. Megjártam az élet mélységeit és hullámhegyeit egyaránt. Ezek a mélységek, ellentmondások ma is vonzanak, és az ott kiállt erőpróbák adják verseim intellektuális, érzelmi és erkölcsi fedezetét. Az elmúlt 25 évből van 10 év, amire nem szívesen emlékszem viszsza. Elszigetelten éltem, és a magányosság minden kínját végigszenvedtem. Szerencsére igen jó barátaim vannak, akik abban a nehéz időszakban mellém álltak és átsegítettek ezen a korszakon. Ennek végét, azt hiszem, egyértelműen bizonyította, hogy 1980-ban József Attila-díjat kaptam. — Verseiben rendszeresen viszszatérő téma a hazafiság, a történelmi múlt. Mi ösztönzi, ezt a témaválasztást? — A magyar történelem szinte hagyományosan a különböző küzdelmek, harcok esztendőiből áll, a számtalan felkelés, szabadságharc, forradalom mind ezt tükrözi. Verseimmel éppen ezért a lélek harckészültségét szeretném fenntartani. Azzal a reménnyel írom tehát a sorokat, hogy érzéseim találkoznak mások érzelmi megnyilvánulásaival. És ebben a lényeg a találkozáson, a közös kapcsolat, kommunikáció megteremtésén van. Ha ez létrejön, egyben a tudat formálását is jelenti. Igaznak érzem azt a megállapítást is, hogy verseimet áthatja a hazaszeretet. Az élet egész nemzedékeket nevelt forradalmárokká, őket nemcsak bemutatni kell, hanem a múlthoz való viszonyukat is fel kell tárni. Költői törekvésem, hogy a történelmi öszszefüggéseket, szocialista vonásokat ne csak feltárjam, hanem olyan érzelmi töltéssel is ellássam, amely tovább ösztönzi, gondolkodtatja az olvasót. — Úgy érzem, ez már elkötelezettség, a belső emberi tartás témája. — Igen. Kedvenc gondolatom, ha társadalmi életünkben új ember formálódik, az tulajdonképpen az egyén és a közösség mítoszának harcából alakul ki. Nekünk pedig szocialista szemléletű, közösségi emberekre van szükségünk. Az én elkötelezettségem abban áll, hogy ennek az új típusú embernek a kialakulását, fejlődését próbálom egyfajta érzelmi intellektuális intenzitással, ráhatással elősegíteni. — Hogyan látja ugyanezt a kérdést néphadseregünk vonatkozásában? — Ha ezt most a hadsereg területére vonatkoztatom, akkor ott könnyebb helyzetben vagyok. Új szellemű, fegyelmezett, felkészült hadseregünk van. Ennek tudatában pedig könnyebb az érzelmi azonosulás, a szellemi találkozás, mert az alap éppen a történelmi, forradalmi hagyományokban, a szabadság eszményében van. Egy magyar költő —, akinek olyan elődei voltak, mint Balassi, Zrínyi, Csokonai, Petőfi, Ady — tulajdonképpen hagyományt folytat, amikor vállalja elődeinek eszményeit itt, a XX. század utolsó harmadában. — Véleménye szerint milyen a közéleti költészet megbecsültsége? — Megfelelőnek tartom. Amit talán az is bizonyít, hogy nagyon sokan vagyunk, akik nyíltan vállalják a közéletiséget. Én a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írók Szövetsége irodalmi pályázatán a kezdettől fogva részt veszek. Az itt formálódó alkotói csapat, úgy látom, egyre szélesedik, ami talán a közéleti irodalom rangját is jelentheti. Természetesen a számbeli növekedés együtt jár bizonyos stílusirányzat, témafeldolgozási mód szélesedésével is. Ez pedig mindenképp a pályázat gazdagodását szolgálja. A hadsereg számára igen fontos a jó közösségi szellem kialakítása. És amikor a társadalomnak olyan gondjai vannak, mint például az anyagias szemlélet, az egyéni érdekek fokozott előtérbe kerülése, akkor nem mindegy, hogy a közösségi szemlélet kialakítását hogyan szolgálja a mai magyar irodalom. Ezért fontos a mi szerepünk, amely bemutatja, feltárja a küzdő, érző, cselekvő embert, a ma katonáját úgy, hogy az a közösség javát szolgálja. Megbecsültségünkhöz, úgy érzem, szorosan hozzá tartozik a felelősségünk is. — Befejezésül arra kérem, szóljon terveiről. — Nem szeretek a terveimről beszélni, mert félek, hogy akkor — joggal — számon is kérik rajtam. Annyit mindenesetre elárulok, hogy a XVI. század katonavilágával foglalkozom, korabeli költőket olvasok. Talán sikerül anyagot gyűjtenem egy nagyobb lélegzetű verses munkához. PUSZTAY SÁNDOR Közéleti líra és a lélek harckészültsége Beszélgetés Csanády János József Attila-díjas költővel - Érzelmileg is azonosultam a katonaélettel (Csanády János) Kulturális jegyzet Honvédelmi játéksorozat Fiatalok tízezreit mozgósította cselekvésre a szeptemberben meghirdetett „Nekem szülőhazám ...” elnevezésű honvédelmi játék, amely 1983. szeptember 29-én fejeződik be. A Magyar Honvédelmi Szövetség Országos Központja és a KISZ Központi Bizottsága által közösen meghirdetett pályázat nem kisebb célt jelölt meg, mint nemzeti történelmünk kimagasló eseményeit felidézve, a cselekvő szocialista hazafiság szellemében tettekre szólítani a résztvevőket. Gyakran elhangzik napjainkban az a megállapítás, hogy a fiatalok felszínesen, inkább csak tankönyvízű megfogalmazások szintjén ismerik történelmünk dicső korszakait. A „Nekem szülőhazám ...” pályázat a fiatalok legszélesebb rétegei számára nyújt ismeretszerzési és cselekvési lehetőséget. Általános és középiskolások, szakmunkástanulók és egyetemisták, dolgozó fiatalok és sorkatonák egyaránt részt vehetnek a játéksorozaton. Vetélkedők, versenyek, kis közösségek számára tervezett és rendezett programok tehetik teljessé a játékot. Ennek menetébe jól beillenek a helyileg kezdeményezett vitadélutánok, beszélgetések a hazafiságról, az internacionalizmusról, történelmünk haladó hagyományairól. S különösen a hadsereg alakulatainál szervezett versenyek jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a haza védelmének tartalmáról, a katonai szolgálat követelményeiből adódó kiképzési és politikai feladatok eredményes végrehajtásának tennivalóiról is szó essék. A hadseregben a honvédelmi vetélkedő előcsatározásaira a forradalmi ifjúsági napok idei rendezvénysorozata keretében kerül majd sor. Így még nem késő megtervezni, kialakítani azokat a formákat, amelyek nem erőszakoltan, hanem ú honvédelmi játéksorozat lényegéből fakadó természetességgel mozgósítják a katonafiatalokat Az elődöntőket központi forgatókönyvek alapján rendezik. De azt semmiféle előírás nem gátolja, hogy a forgatókönyvek lapjain megjelölt feladatok emberközeli megvalósítással váljanak élményszerű politikai, kulturális programokká. Mozgósíthatók ebben az irodalmi színpadok, színjátszó körök ugyanúgy, mint a honvédelmi nevelésben élen járó pedagógusok, vagy éppen történészek. Sokat tehetnek az alegység ifjúsági klubok is azért, hogy színes és érdekes programokkal, például vitadélutánokkal, múzeumlátogatásokkal, helytörténeti kiállítások megtekintésével, vagy éppen az illegális kommunista mozgalom egykori harcosaival szervezett találkozókkal tegyék teljessé a honvédelmi játéksorozatot. A lehetőség adott a fiatalok számára: a legjobban szereplő egyének és csapatok a felmenő rendszerű vetélkedőben akár a döntőig is eljuthatnak. A játéksorozat valódi célja azonban ennél jóval többet kínál: a fiatalok történelemszemléletének formálásához, múltunk megismerésén át a jelenbe ívelő tettek végzéséhez és a jövőt formáló tervek alakításához adhat kedvező impulzusokat. K. M. I. Tévélevél Ami a „Krónika” sorozatból kimaradt NÉGY ÉVTIZEDE a 2. magyar hadsereg Don-kanyarban elszenve-dett katasztrofális vereségének, amely sajátos okok és körülmények folytán máig sem került a maga helyére közgondolkodásunkban. Emlékének felidézése, ezért 40 esztendő múltán is sebeket tép fel, indulatokat kavar, eltérő gondolatokat ébreszt, lappangó kérdéseket elevenít fel az emberekben, legyenek akár túlélő résztvevők, vagy kortársak, illetve az utódok nemzedékéből valók. Ennek a hadseregnek a veresége ugyanis az egész nemzet tragédiája volt, túl az áldozatok által közvetlenül érintetteken, akik apát, fiút, férjet, testvért veszítettek el egy reakciós, népellenes célokat szolgáló igazságtalan háborúban. E fájdalmas emlékeket ébreszti fel a 2. magyar hadseregről készült televíziós dokumentumfilm-sorozat, a „Krónika” is. Bár köztudott, mégis szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Sára Sándor filmrendező és alkotótársai a „Krónika” elkészítésével nem történészfeladatra vállalkoztak. Azt kutatták, és szándékolták sorozatukban bemutatni, mit láttak az eseményekből, és hogyan látták a, velük s körülöttük történteket a katasztrófa akkor különböző rendű-rangú, helyzetű túlélői. Ez az alkotói vállalkozás csak részleteket vihetett a képernyőre, és ezért a sorozatban több lényeges kérdésről, fontos összefüggésről nem esik szó. Ilyen helyzetben fennállhat annak veszélye, hogy az alkotók vállalkozása — szándékuk ellenére — esetleg újabb szenvedélyek ébresztője, félreértések és félremagyarázások forrása lehet. Ennek elkerülését kívánta szolgálni január 26-án az a televíziós stúdióbeszélgetés, melynek egyik résztvevője voltam. Az ilyen beszélgetések körülményei azonban esetenként óhatatlanul úgy alakulnak, hogy lényeges és fontos kérdések maradhatnak megválaszolatlanul. Néhányukról kívánok most szólni. ELÉGGÉ ÁLTALÁNOS az a nézet, hogy a 2. magyar hadsereg katasztrofális méretű vereségének döntő oka a személyi állomány össze- tétele, rossz felkészültsége, korszerűtlen harci technikája volt. S azt , tekinti a Horthy-rendszer legfőbb felelősségének, hogy ilyen állapotban küldte a frontra ezt a hadsereget. Ez a vélemény, legyen bár jóhiszemű is, éppen a lényeget hagyta figyelmen kívül. A magyar kormányzat felelőssége ugyanis nem abban áll, hogy milyen állapotban levő , hadsereget küldött a frontra, hanem abban, hogy a magyar nép alapvető érdekei ellenére önként belépett és katonai erővel részt vett a Szovjetunió elleni hódító háborúban. A 2. magyar hadsereg vereségének az igazi oka, hogy akkor és ott volt a fronton, amikor és ahol a Szovjet Hadsereg megsemmisítő csapásokat mért a hazájára tört ellenségre. A Horthy-rendszer háborúba lépése egész addigi reakciós, szovjetellenes, területi revíziós politikájának szükségszerű következménye volt. A villámháborúban bizakodva könnyű győzelemre számítottak, s nem hittek egy antifasiszta koalíció létrejöttének lehetőségében. A részvételt fizetségnek szánták a fasiszta Németországgal szövetségben elért területgyarapodásokért, nemkülönben ezáltal akarták helyzetüket erősíteni a háború utáni „új” Európában. Ezért hagyták figyelmen kívül a Szovjetunió jószomszédi törekvéseit és semlegességi ajánlatát akkor, amikor még választhattak volna. Mert választhattak volna! 1942 elején már benne voltak a háborúban. A vezetés előbbre látó elemei hiába ismerték fel a moszkvai csatavesztés után, hogy elhúzódó háborúval kell számolni, amelyre az ország nincs felkészülve, a saját politikájuk szőtte hálóból nem tudtak, de nem is akartak igazán kigabalyodni. Az adott helyzetben — mindenekelőtt osztálykorlátaik miatt — csupán arra voltak képesek, hogy alkudozzanak a további részvétel mértékéről. Ennek az alkunak lett a következménye a 2. magyar hadsereg kiküldése a keleti frontra. Népellenes, reakciós politika eszközeként lépett szovjet földre ez a hadsereg. Igazságtalan háborúban vett részt és olyan hadsereggel került szembe, amely a történelemben példátlan helytállásra volt kész és képes szocialista hazája védelmében. A 2. magyar hadsereg sorsának alakulásában tehát nem a végzet játszott közre, veresége törvényszerűen következett be. A VERESÉG MÉRETEIBEN, a veszteség döbbenetes nagyságában oroszlánrésze van a vezetésnek. A felső katonai vezetéssel egyetemben a 2. magyar hadsereg vezetői az ellenforradalmi rendszer katasztrófapolitikájának támogatói, haszonélvezői, céljainak készséges végrehajtói voltak. Ez határozta meg magatartásukat és cselekedeteiket is a fronton. A hadtörténelemben példátlan az a mód, ahogy Jány (Hautzinger) Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka szégyenletes parancsában — a vezetés tehetetlenségét és csődjét leplezni akarva —, a katonatömegekre hárította a felelősséget, őket vádolva a katasztrófáért. A hadsereg-parancsnokság mellett felelősség terheli azokat a különböző fokozatú parancsnokokat is, akik vezetésre képtelennek bizonyultak, s nem tettek semmit a szervezett visszavonulás feltételeinek megteremtéséért, katonáik megmentéséért. A történelmi igazsághoz hozzá tartozik, hogy voltak olyan parancsnokok, tisztek is, akik megőrizték emberségüket, osztoztak katonáik sorsában. Nem kevesen közülük a tragédia lényegének megértésével az antifasiszta harc vállalásáig jutottak el. 1943 januárjában az ellenforradalmi rendszer kalandorpolitikájának esett áldozatul a 2. magyar hadsereg. Amikor a 2. magyar hadsereg áldozataira emlékezünk, a többségre gondolunk, azokra a tízezrekre, akiket egy ellenforradalmi hatalom mételye és kényszere juttatott ki a frontra, s ítélt halálra igazságtalan célokért. És nem hullajtunk könnyeket az elvakultan szovjetellenes, embertelen tisztekért, a védtelen szovjet lakosságot sanyargató és fosztogató katonákért, a szadista keretlegényekért. Hősök vagy áldozatok voltak? A választ a történelmi körülményekben és a harc céljában kell keresni. Ezek alapján pedig osztozva százezrek mély emberi tragédiájában áldozatokról és bűnösökről lehet beszélni. Hősök ellenükre, hősi tettek velük szemben, a nemzet becsületéért vívott harc vállalásával születtek. A KORMÁNY ELHALLGATTA a nép előtt a 2. magyar hadsereg katasztrófáját, nem mert szembenézni a felelősséggel, és a megfelelő következtetéseket sem vonta le. A doni katasztrófát a háború további időszakában újabbak követték, az áldozatok száma tovább növekedett. Az ellenforradalmi rendszer urai a történelem tanúsága szerint nemcsak képtelennek bizonyultak, alkalmatlanok is voltak arra, hogy letérjenek a népellenes politikájuk által megszabott kényszerpályáról, amelyen végül is a pusztulás küszöbéig juttatták el az egész országot. DR. TÓTH SÁNDOR alezredes, hadtörténész B3