Néphadsereg, 1983. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-05 / 10. szám
Múltidéző relikviák Az atomerőművet építik és a múltat kutatják. Sajátos egysége jött létre e kettősségnek a paksi építkezésen dolgozó katonafiatalok körében. Energiaellátásunk e rendFotó: NÉMETI PÁLNÉ kívül fontos bázisává nöivő létesítmény jövőképünk formálódó egysége. A katonafiatalokat az építési munkálatokban való példás helytállásuk mellett az is egyre jobban érdekli, foglalkoztatja, hogyan éltek a paksiak régen, milyen volt ez a kis település 20, 100 éve, vagy éppen néhány évszázaddal korábban? Az érdeklődés nem új keletű. A ma már gazdag kincsekkel büszkélkedő honismereti szakkör tevékenységét 1977-ben kezdte el. Ekkoriban még az erőmű jelenleg üzemelő első blokkja helyén az alapok kijelölése folyt, s csupán a tervezők tudták, mi minden épül itt. A katonák az egykori legelőn az alapokat ásták, s a szakkör alapító tagjai a múlt kútjába is lemerészkedtek, öt esztendő alatt kordokumentumok százait gyűjtötték össze, s mindezek szép kiállításba rendezve láthatók a paksi építőkatonák laktanyájában. Egyik-másik lelet ritkaságszámba megy. Az avar kori cserépedényeket ugyanúgy megcsodáljuk, mint a török megszállás idejéből származó csészéket. A Bécsi Magyar Kurír mellékleteként végigböngészhetjük az egykori „mutató táblát”, mely „Austria és a Porta között a Vérengző Piatzon elé«forduló több Városoknak és Helységeknek egymástól való távollétét mutatja”. Ritka érdekessége a kiállításnak a hivatalosan is hamisítványnak nyilvánított kőnyomat 1863-ból, mely Zrínyi Ilona Munkács várába való megérkezését jeleníti meg. Sok egyéb dokumentummal együtt történelmi közelmúltunk és évszázadok távolának egységes megjelenítésére vállalkozott az atomerőmű építésén dolgozó katonafiatalok ismereteit gyarapító helytörténeti múzeum. S hogy törekvésük nem lezárt, hanem napjainkban is újabb értékek gyűjtésére mozgósító folyamat, arra mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a jövőben létesítendő ,paksi helytörténeti múzeum anyagának megalapozásában nagy segítséget nyújtanak. K. M. I. A kiállítás egyik értékes darabja a török kori csészekészlet Névtelen mester szép munkája ez a diszes vaskályha — Napjainkig 28 köteted jelent meg. Ezek jó része verseskönyv, de népszerűek ifjúsági regényeid, valamint a gyerekek számára kiadott verses meséskönyveid is. Ezenkívül olvashatók különböző napilapok, folyóiratok hasábjain novelláid, riportjaid, tárcáid, könyvkritikáid, a Népszava irodalmi rovatának szerkesztőjeként pedig hétről hétre tanácsokat adsz az ifjú költőjelölteknek a fogadóóráidon. Mindez nem sok egy költő számára? — Nem tartom ezt sem meglepőnek, sem soknak. Ha végignézünk a XX. század magyar költőinek, íróinak tevékenységén, hasonló jelenséggel találkozhatunk. A szelíd Tóth Árpádnak éppen úgy, mint a harcos Ady Endrének nemcsak a költeményeiben, elbeszéléseiben jelent meg közéletiség, hanem újságíróként is, részt vállaltak az emberek tudatának formálásában. Tehát katonai nyelven szólva valamennyien „szélesebb fronton” támadtak. A „könnyűfegyvernemet”, az ifjúsági regényeket, gyermekverseket pedig azért „vetem be” rendszeresen, hogy ezekkel is elősegítsem az ifjúság bevezetését az olvasás gyönyörűségének élvezetébe. Meggyőződésem, ha a gyerekek kezébe rendszeresen jó és szép könyvek kerülnek, egy életre megszerettethetjük velük az irodalmat és az olvasást. — Ha már az ifjúságról beszélünk, nem hagyható el egy napjainkban sokat vitatott kérdés, az irodalmi, történelmi ismeretek hiánya. Mi erről a tapasztalatod? — Először a személyes tapasztalataimat említeném. Dani fiam például, aki éppen érettségire készül, humán beállítottságú és saját könyvtárában elsősorban a történeti, dokumentum- és memoárirodalom legjava található. Ez a felkészültsége teszi lehetővé, hogy szinte egyenlő partnerként beszélgetünk, vitatkozunk irodalmi, történelmi kérdésekről. Gyakran járok — ifjúsági regényeim kapcsán — iskolai irodalomórákra, író—olvasó találkozókra. Az a tapasztalatom, hogy a történelmi ismeretek hézagossága igen hátrányos. Pedig a múlt dicsőségeinek vagy éppen kudarcainak ismeretétől nagyban függ a jelen felfogása. A történelmi tudat szerintem azt is jelenti, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a nép milyen anyagi, szellemi javakkal, erőkkel rendelkezik, amelyet bármikor a közösség hasznára tud fordítani. — Hogyan látod napjainkban a 20—22 éves KISZ-fiatalok forradalmiságának kérdését? — A forradalmiság kifejezés valamilyen módon a tett lehetőségét jelenti. Volt amikor a forradalmiságbarikádharcot, volt amikor röpcédulázást vagy éppen illegalitást jelentett. Ma már másfajta tettek kellenek. Én az 50-es évek elején végeztem a középiskolát, és emlékszem mennyire mozgalmasan teltek napjaink. Lövészkörbe, repülősklubba jártunk, politizáltunk, nyarainkat építőtáborokban töltöttük. Például, ha Dunaújvárosban járok, mindig eszembe jutnak azok a házak, amelyeknek az építésében részt vettem. De ugyanígy voltam a Hanságban, Kazincbarcikán és még számtalan helyen. Pedig akkor a tábori körülmények még közel sem voltak annyira komfortosak mint napjainkban. A lényeg az volt, hogy az ember kiélje azokat az energiákat, amelyek az ország átalakulása során önmagában is felhalmozódtak. Úgy tűnik, a ma fiataljai számára a lehetőségek nem elegendőek. Azokat a művelődési formákat kell erősíteni, amellyel a szórakoztatáson túl ismeretet bővítenek, emberi többletet adnak ésközösségi erőt is kovácsolnak. — Rendszeresen részt veszel a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írók Szövetségének közös pályázatán. Véleményed szerint hogyan szolgálja ez a munka a fiatalok tudatformálását? — Csaknem 10 éve rendszeresen meghívnak erre a pályázatra, és mindig nagy igyekezettel teszek eleget vállalásomnak. Ismereteim szerint író- és költőtársaim ugyancsak hasznosnak, szükségesnek ítélik ezt a pályázatot, amit talán mindennél jobban bizonyít az évről évre elkészülő nagyszámú pályázati mű. Az eddigi termésről hű képet adnak a Zrínyi Katonai Kiadó irodalmi antológiái. Külön öröm számomra, hogy az 1976-ban megjelent „Örökös őrségben” című kötetben címadóként az én írásom szerepelt. Hogy ezek az írások mennyire szolgálják az ifjúság, az átlagember tudatformálását,közéleti, irodalmi, politikai fejlődését, az — úgy érzem — gondos elmélyült elemzést kívánna. — Honnan meríted a katonatémájú műveidhez az élményanyagot? — Igen mozgalmas ifjúságom volt, és ehhez hozzátartozik, hogy szorosan kötődöm a hadsereghez. Kiváló lövész voltam, ejtőernyőztem és a mai napig érvényes repülőgép-vezetői jogosítványom van. Abban az időben mindenáron pilóta akartam lenni, ezért jelentkeztem a szolnoki repülőtiszti iskolára. Fel is vettek, azonban — az 56-os események miatt — csaknem két évig nem indult meg az oktatás. Mivel más katonai pálya nem vonzott, ezért azután leszereltem. Egyszóval ezek az évek számtalan élménnyel, emlékkel szolgálnak számomra. Évente több alkalommal — nyílt paranccsal a zsebemben — meglátogatok egy-egy alakulatot, gyakorlatokat, ahol a ma katonáinak életéről, küzdelmeiről szerzek értékes, megírható élményeket. — Itt a szobádban, ahol beszélgetünk, valamennyi falat beborítja a zsúfolásig telt könyvállvány. Az egyik polcon megsárgult papírlapon olvasható: „Ma miért voltál a világon?” Ez tekinthető talán kérdésként megfogalmazott ars poeticának? — Több mint 20 éve tettem fel önmagamnak ezt a kérdést, és azóta őrzöm a papírlapot. Hiába múltak az évek, a kérdéssel naponta szembetalálkozom. Azóta próbálok válaszolni rá versben, írásban. Bízok az anyanyelv teremtő-tisztító erejében. Az írást küldetésnek, örökös őrségnek, szolgálatnak tekintem: a hazáért, a világért, az emberiségért! Ehhez a küzdelemhez akarok mindig méltó lenni. Miközben értelmes emberhez szóló írással a hiábavalóságtól szeretném megóvni magam. PUSZTAY SÁNDOR ÖRÖKÖS ŐRSÉGBEN Beszélgetés Kiss Dénes József Attila-díjas költővel — Pilótánál: készültem és költő lettem (Kiss Dénes) Ko nwikd A népművelő nőkről Tisztelt Kollegina! Talán nem veszi rossz néven, hogy így szólítom, habár én az újságírói hivatást választottam, ön pedig népművelőként dolgozik az egyik vidéki nagyváros helyőrségi művelődési otthonában és hivatásával a tudatformáló munkát végezvén jól tudja, hogy kemény, sokszor áldozatot is igénylő tevékenység manapság népművelőnek lenni. E hivatást vagy teljes színes lélekkel lehet szeretni, vagy sehogy. Félmegoldások itt nem fogadhatók el, annál is inkább, mert kellő mennyiségű meggyőződés nélkül könnyen hitelét veszti a népművelő minden törekvése. A hadsereg művelődési intézményeiben sincs ez másként s ugyancsak tapasztalható az az országos tendencia, hogy a népművelő hivatás szinte teljesen elnőiesedett. Nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen amíg a közművelődés különböző területein sikeresen dolgoznak, addig munkásságukban az eredmény, nem pedig nembéli hovatartozásuk a mérvadó. Azt viszont mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy a női népművelők többsége asszony, családanya, tehát a családi terheket kell megosztani a hivatással vállalt kötelezettségekkel. Miért mondom önnek mindezt? Nemrég az egyik dunántúli helyőrségi művelődési otthon közművelődési előadójával beszélgettem, aki nem kevés keserűséggel mondta el, hogy itthagyja állását, inkább elmegy laktanyakönyvtárosnak. Nincs sikerélménye, hiába találnak ki és szerveznek programokat, a helyőrség katonacsaládjai alig látogatják a művelődési otthont. Az igazgatóval sincs jó viszonyban, nem értékeli sokéves szakmai tapasztalatát, munkáját nem becsüli, s szívesebben venné, ha csak gazdasági ügyekkel foglalkozna. Azt hiszem, ez az elkeseredett népművelő több szempontból téved. A programok összeállításához ugyanis ismerni kell a közönségigényt is. Az sem elegendő szervezési módszer, ha csak a mű sorfüzetbe írják ki, melyik nap milyen program lesz az intézményben. Ugyanis, ami a hadseregben tevékenykedő népművelő nők hivatástudatát illeti, arról ma már elmondhatjuk, egyre növekvő szerepet töltenek be a közművelődési munkában. A klubkönyvtárakban nincsenek ugyan hivatásos népművelők, ám annál tiszteletreméltóbb, amit a többségükben tisztfeleségek, pedagógusnők társadalmi munkában végeznek a helyi katonacsaládok művelődési és szórakozási igényeinek kielégítéséért. A helyőrségi művelődési intézményekben viszont főállású népművelők végzik ugyanezt a munkát, egyre növekvő anyagi-erkölcsi megbecsüléssel övezve. Nemrégiben például egy sor égető problémát oldottak meg, új státusokat létesítettek, s mindezzel anépművelői munka feltételeinek javítását szolgálják. Szükség van erre azért, is, mert a népművelők szakterületeik felelős, önálló gazdái. A művelődő közösségek tevékenységének ösztönzése ugyanúgy feladataik közé tartozik, mint a művelődési intézmény hatókörébe tartozó katonaközösség számára a színvonalas kulturális programok szervezése. E sokrétű tevékenységben, ami kellő mélységű tájékozottságot, rátermettséget, szakmai elhivatottságot igényel, a népművelők első számú segítői az igazgatók. Gyakorlati példákkal igazolhatjuk, mennyi minden múlik azon, hogy egy adott intézményben milyen munkakapcsolat alakul ki igazgató és népművelő között. Sajnos, esetenként még előfordul - szerencsére elég ritka — az a vezetői szemlélet, amelynek birtokában az igazgató a hozzá beosztott népművelő szakmai tapasztalatát, önálló munkavégzésre való képességét mellőzi. Ugyanakkor előtérbe helyezik a „manuális ügyességet” kívánó követelményeket. Holott köztudott, a népművelőnek nem a plakátkészítés és teremdekorálás az elsődleges feladata. A női népművelők tevékenységéről ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy sok esetben bámulatos találékonyságról tesznek tanúbizonyságot. Ha csak egy részterületet nézünk, az intézményi propagandát, körükben az sem szűkül le a műsorfüzetek összeállítására. Tudunk olyan helyőrségi művelődési otthonról, ahonnan a közművelődési előadók „bezárkózás" helyett rendszeresen kimennek a katona-lakótelepre, bejárnak a laktanyába s személyes agitációval is segítik az intézményi látogatottság növelését. Másképpen fogalmazva: hisznek abban a régi népművelői igazságban, hogy a személyes kapcsolatok kiépítése legalább olyan vonzerőt jelent, mint akár 100 műsorközlő plakát elhelyezése. Ma már több példával is illusztrálható jelenség hadseregünkben, hogy a helyőrségi művelődési intézmények igazgatói tisztségét is nők látják el. Megbecsülésük legalább olyannyira fontos, mint a népművelőké, de beilleszkedésük egy adott helyőrség katonai közösségébe kétoldalú. Részükről is fontos a helyes vezetői magatartás kialakítása, ugyanakkor a helyőrség parancsnokainak, katonai közösségének is el kell fogadni személyiségüket. S ha ez a kétirányú folyamat szerencsésen ötvöződik, akkor a művelődési intézmények női vezetői is eredménnyel dolgozhatnak beosztásukban. Nők a hadseregben, nők a hadsereg közművelődésében. Megbecsülésre érdemes munkát végeznek, s ezt teszi ön is munkahelyén, ahol közel egy évtizede dolgozik közművelődési előadóként. Tudom, hogy munkáját sikerek sorozata jelzi, s közben nevelte fel két gyermekét, családi élete harmonikus a hivatásos tiszt férjével, s joggal illeti önt és a hadsereg művelődési intézményeiben dolgozó női népművelőket a tisztelet és köszöntés a nemzetközi nőnapon. Őszinte tisztelettel