Néphadsereg, 1983. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-05 / 10. szám

Múltidéző relikviák Az atomerőművet építik és a múltat kutatják. Sajátos egysége jött létre e kettősségnek a paksi építkezésen dolgozó ka­to­na­f­iatalok körében. Energiaellátásunk e rend­Fotó: NÉMETI PÁLNÉ kívül fontos bázisává nöivő létesít­mény jövőképünk formálódó egy­sége. A katonafiatalokat az építési munkálatokban való példás helyt­állásuk mellett az is egyre jobban érdekli, foglalkoztatja, hogyan él­tek a paksiak régen, milyen volt ez a kis település 20, 100 éve, vagy éppen néhány évszázaddal koráb­ban? Az érdeklődés nem új keletű. A ma már gazdag kincsekkel büsz­kélkedő honismereti szakkör tevé­kenységét 1977-ben kezdte el. Ek­koriban még az erőmű jelenleg üzemelő első blokkja helyén az ala­pok kijelölése folyt, s csupán a ter­vezők tudták, mi minden épül itt. A katonák az egykori legelőn az alapokat ásták, s a szakkör alapító tagjai a múlt kútjába is lemerész­kedtek, öt esztendő alatt kordokumentu­mok százait gyűjtötték össze, s mindezek szép kiállításba rendez­ve láthatók a paksi építőkatonák laktanyájában. Egyik-másik lelet ritkaságszámba megy. Az avar ko­ri cserépedényeket ugyanúgy meg­csodáljuk, mint a török megszállás idejéből származó csészéket. A Bé­csi Magyar Kurír mellékleteként végigböngészhetjük az egykori „mu­tató táblát”, mely „Austria és a Porta között a Vérengző Piatzon elé­«forduló több Városoknak és Helységeknek egymástól való tá­vollétét mutatja”. Ritka érdekessé­ge a kiállításnak a hivatalosan is hamisítványnak nyilvánított kőnyo­mat 1863-ból, mely Zrínyi Ilona Munkács várába való megérkezését jeleníti meg. Sok egyéb dokumentummal együtt történelmi közelmúltunk és évszá­zadok távolának egységes megjele­nítésére vállalkozott az atomerőmű építésén dolgozó ka­to­naf­iatalok is­mereteit gyarapító helytörténeti múzeum. S hogy törekvésük nem lezárt, hanem napjainkban is újabb értékek gyűjtésére mozgósító folya­mat, arra mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a jövőben létesí­tendő ,paksi helytörténeti múzeum anyagának megalapozásában nagy segítséget nyújtanak. K. M. I. A kiállítás egyik értékes darabja a tö­rök kori csészekészlet Névtelen mester szép munkája ez a di­szes vaskályha — Napjainkig 28 köteted je­lent meg. Ezek jó része ver­seskönyv, de népszerűek ifjú­sági regényeid, valamint a gyerekek számára kiadott verses mesésköny­veid is. Ezenkívül olvashatók külön­böző napilapok, folyóiratok hasáb­jain novelláid, riportjaid, tárcáid, könyvkritikáid, a Népszava irodalmi rovatának szerkesztőjeként pedig hétről hétre tanácsokat adsz az ifjú költőjelölteknek a fogadóóráidon. Mindez nem sok egy költő számára? — Nem tartom ezt sem meglepő­nek, sem soknak. Ha végignézünk a XX. század magyar költőinek, íróinak tevékenységén, hasonló je­lenséggel találkozhatunk. A szelíd Tóth Árpádnak éppen úgy, mint a harcos Ady Endrének nemcsak a költeményeiben, elbe­széléseiben jelent meg közéletiség, hanem újságíróként is, részt vállal­tak az emberek tudatának formálá­sában. Tehát katonai nyelven szól­va valamennyien „szélesebb fron­ton” támadtak. A „kön­nyűfegyvernemet”, az if­júsági regényeket, gyermekverseket pedig azért „vetem be” rendszere­sen, hogy ezekkel is elősegítsem az ifjúság bevezetését az olvasás gyönyörűségének élvezetébe. Meg­győződésem, ha a gyerekek kezébe rendszeresen jó és szép könyvek kerülnek, egy életre megszerettet­hetjük velük az irodalmat és az ol­vasást. — Ha már az ifjúságról beszé­lünk, nem hagyható el egy nap­jainkban sokat vitatott kérdés, az irodalmi, történelmi ismeretek hiá­nya. Mi erről a tapasztalatod? — Először a személyes tapasz­talataimat említeném. Dani fiam például, aki éppen érettségire ké­szül, humán beállítottságú és saját könyvtárában elsősorban a történe­ti, dokumentum- és memoáriroda­lom legjava található. Ez a felké­szültsége teszi lehetővé, hogy szinte egyenlő partnerként beszélgetünk, vitatkozunk irodalmi, történelmi kérdésekről. Gyakran járok — ifjú­sági regényeim kapcsán — iskolai irodalomórákra, író—olvasó talál­kozókra. Az a tapasztalatom, hogy a történelmi ismeretek hézagossága igen hátrányos. Pedig a múlt dicső­ségeinek vagy éppen kudarcainak ismeretétől nagyban függ a jelen felfogása. A történelmi tudat sze­rintem azt is jelenti, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a nép milyen anyagi, szellemi javakkal, erőkkel rendelkezik, amelyet bármikor a közösség hasznára tud fordítani. — Hogyan látod napjainkban a 20—22 éves KISZ-fiatalok forradal­­miságának kérdését? — A forradalmiság kifejezés va­lamilyen módon a tett lehetőségét jelenti. Volt amikor a forradalmi­­ság­­barikádharcot, volt amikor röp­­cédulázást vagy éppen illegalitást jelentett. Ma már másfajta tettek kellenek. Én az 50-es évek elején végeztem a középiskolát, és emlék­szem mennyire mozgalmasan teltek napjaink. Lövészkörbe, repülősklub­ba jártunk, politizáltunk, nyarain­kat építőtáborokban töltöttük. Pél­dául, ha Dunaújvárosban járok, mindig eszembe jutnak azok a há­zak, amelyeknek az építésében részt vettem. De ugyanígy voltam a Han­ságban, Kazincbarcikán és még számtalan helyen. Pedig akkor a tá­bori körülmények még közel sem voltak annyira komfortosak mint napjainkban. A lényeg az volt, hogy az ember kiélje azokat az energiá­kat, amelyek az ország átalakulása során önmagában is felhalmozódtak. Úgy tűnik, a ma fiataljai számá­ra a lehetőségek nem elegendőek. Azokat a művelődési formákat kell erősíteni, amellyel a szórakoztatá­son túl ismeretet bővítenek, emberi többletet adnak és­­közösségi erőt is kovácsolnak. — Rendszeresen részt veszel a Honvédelmi Minisztérium és a Ma­gyar Írók Szövetségének közös pá­lyázatán. Véleményed szerint ho­gyan szolgálja ez a munka a fiata­lok tudatformálását? — Csaknem 10 éve rendszeresen meghívnak erre a pályázatra, és mindig nagy igyekezettel teszek ele­get vállalásomnak. Ismereteim sze­rint író- és költőtársaim ugyancsak hasznosnak, szükségesnek ítélik ezt a pályázatot, amit talán mindennél jobban bizonyít az évről évre el­készülő nagyszámú pályázati mű. Az eddigi termésről hű képet ad­nak a Zrínyi Katonai Kiadó iro­dalmi antológiái. Külön öröm szá­momra, hogy az 1976-ban megjelent „Örökös őrségben” című kötetben címadóként az én írásom szerepelt. Hogy ezek az írások mennyire szol­gálják az ifjúság, az átlagember tu­datformálását,­­közéleti, irodalmi, politikai fejlődését, az — úgy ér­zem — gondos elmélyült elemzést kívánna. — Honnan meríted a katonaté­májú műveidhez az élményanyagot? — Igen mozgalmas ifjúságom volt, és ehhez hozzátartozik, hogy szorosan kötődöm a hadsereghez. Kiváló lövész voltam, ejtőernyőz­tem és a mai napig érvényes repü­lőgép-vezetői jogosítványom van. Abban az időben mindenáron pilóta akartam lenni, ezért jelentkeztem a szolnoki repülőtiszti iskolára. Fel is vettek, azonban — az 56-os ese­mények miatt — csaknem két évig nem indult meg az oktatás. Mivel más katonai pálya nem vonzott, ezért azután leszereltem. Egyszóval ezek az évek számtalan élménnyel, emlékkel szolgálnak számomra. Évente több alkalommal — nyílt paranccsal a zsebemben — meglá­togatok egy-egy alakulatot, gyakor­latokat, ahol a ma katonáinak éle­téről, küzdelmeiről szerzek értékes, megírható élményeket. — Itt a szobádban, ahol beszélge­tünk, valamennyi falat beborítja a zsúfolásig telt könyvállvány. Az egyik polcon megsárgult papírla­pon olvasható: „Ma miért voltál a világon?” Ez tekinthető talán kér­désként megfogalmazott ars poeti­cának? — Több mint 20 éve tettem fel önmagamnak ezt a kérdést, és az­óta őrzöm a papírlapot. Hiába múl­tak az évek, a kérdéssel naponta szembetalálkozom. Azóta próbálok válaszolni rá versben, írásban. Bízok az anyanyelv teremtő-tisz­­tító erejében. Az írást küldetésnek, örökös őrségnek, szolgálatnak te­kintem: a hazáért, a világért, az emberiségért! Ehhez a küzdelemhez akarok mindig méltó lenni. Miköz­ben értelmes emberhez szóló írással a hiábavalóságtól szeretném meg­óvni magam. PUSZTAY SÁNDOR ÖRÖKÖS ŐRSÉGBEN Beszélgetés Kiss Dénes József Attila-díjas költővel — Pilótánál: készültem és költő lettem (Kiss Dénes) Ko nwikd A népművelő nőkről Tisztelt Kolleg­ina! Talán nem veszi rossz néven, hogy így szólítom, habár én az újságírói hivatást választottam, ön pedig népművelőként dolgozik az egyik vidéki nagyváros helyőrségi művelődési otthonában és hivatásával a tudatformáló munkát végezvén jól tudja, hogy ke­mény, sokszor áldozatot is igénylő tevékenység manapság nép­művelőnek lenni. E hivatást vagy teljes színes­ lélekkel lehet sze­retni, vagy sehogy. Félmegoldások itt nem fogadhatók el, annál is inkább, mert kellő mennyiségű meggyőződés nélkül könnyen hite­lét veszti a népművelő minden törekvése. A hadsereg művelődési intézményeiben sincs ez másként s ugyancsak tapasztalható az az országos tendencia, hogy a nép­­művelő hivatás szinte teljesen elnőiesedett. Nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen amíg a közművelődés különböző területein sikeresen dolgoznak, addig munkásságukban az eredmény, nem pedig nembéli hovatartozásuk a mérvadó. Azt viszont minden­képpen figyelembe kell vennünk, hogy a női népművelők többsége asszony, családanya, tehát a családi terheket kell megosztani a hivatással vállalt kötelezettségekkel. Miért mondom önnek mindezt? Nemrég az egyik dunántúli helyőrségi művelődési otthon közművelődési előadójával beszél­gettem, aki nem kevés keserűséggel mondta el, hogy itthagyja állását, inkább elmegy laktanyakönyvtárosnak. Nincs sikerélménye, hiába találnak ki és szerveznek programokat, a helyőrség katona­családjai alig látogatják a művelődési otthont. Az igazgatóval sincs jó viszonyban, nem értékeli sokéves szakmai tapasztalatát, munkáját nem becsüli, s szívesebben venné, ha csak gazdasági ügyekkel foglalkozna. Azt hiszem, ez az elkeseredett népművelő több szempontból téved. A programok összeállításához ugyanis ismerni kell a közön­ségigényt is. Az sem elegendő szervezési módszer, ha csak a mű­­ sorfüzetbe írják ki, melyik nap milyen program lesz az intéz­ményben. Ugyanis, ami a hadseregben tevékenykedő népművelő nők hiva­tástudatát illeti, arról ma már elmondhatjuk, egyre növekvő szerepet töltenek be a közművelődési munkában. A klubkönyvtá­rakban nincsenek ugyan hivatásos népművelők, ám annál tiszte­letreméltóbb, amit a többségükben tisztfeleségek, pedagógusnők társadalmi munkában végeznek a helyi katonacsaládok művelő­­dési és szórakozási igényeinek kielégítéséért. A helyőrségi műve­lődési intézményekben viszont főállású népművelők végzik ugyan­ezt a munkát, egyre növekvő anyagi-erkölcsi megbecsüléssel övezve. Nemrégiben például egy sor égető problémát oldottak meg, új státusokat létesítettek, s mindezzel a­­népművelői munka feltételeinek javítását szolgálják. Szükség van erre azért, is, mert a népművelők szakterületeik felelős, önálló gazdái. A művelődő közösségek tevékenységének ösztönzése ugyanúgy feladataik közé tartozik, mint a művelődési intézmény hatókörébe tartozó katonaközösség számára a szín­vonalas kulturális programok szervezése. E sokrétű tevékenység­ben, ami kellő mélységű tájékozottságot, rátermettséget, szakmai elhivatottságot igényel, a népművelők első számú segítői az igaz­­gatók. Gyakorlati példákkal igazolhatjuk, mennyi minden múlik azon, hogy egy adott intézményben milyen munkakapcsolat alakul ki igazgató és népművelő között. Sajnos, esetenként még előfordul - szerencsére elég ritka — az a vezetői szemlélet, amelynek birto­kában az igazgató a hozzá beosztott népművelő szakmai tapasz­talatát, önálló munkavégzésre való képességét mellőzi. Ugyan­akkor előtérbe helyezik a „manuális ügyességet” kívánó követel­ményeket. Holott köztudott, a népművelőnek nem a plakátkészí­tés és teremdekorálás az elsődleges feladata. A női népművelők tevékenységéről ugyanakkor azt is elmond­hatjuk, hogy sok esetben bámulatos találékonyságról tesznek tanúbizonyságot. Ha csak egy részterületet nézünk, az intézményi propagandát, körükben az sem szűkül le a műsorfüzetek össze­állítására. Tudunk olyan helyőrségi művelődési otthonról, ahonnan a közművelődési előadók „bezárkózás" helyett rendszeresen ki­mennek a katona-lakótelepre, bejárnak a laktanyába s személyes agitációval is segítik az intézményi látogatottság növelését. Más­képpen fogalmazva: hisznek abban a régi népművelői igazságban, hogy a személyes kapcsolatok kiépítése legalább olyan vonzerőt jelent, mint akár 100 műsorközlő plakát elhelyezése. Ma már több példával is illusztrálható jelenség hadseregünk­ben, hogy a helyőrségi művelődési intézmények igazgatói tisztségét is nők látják el. Megbecsülésük legalább olyannyira fontos, mint a népművelőké, de beilleszkedésük egy adott helyőrség katonai közösségébe kétoldalú. Részükről is fontos a helyes vezetői maga­tartás kialakítása, ugyanakkor a helyőrség parancsnokainak, ka­­tonai közösségének is el kell fogadni személyiségüket. S ha ez a kétirányú folyamat szerencsésen ötvöződik, akkor a művelődési intézmények női vezetői is eredménnyel dolgozhatnak beosztá­sukban. Nők a hadseregben, nők a hadsereg közművelődésében. Meg­becsülésre érdemes munkát végeznek, s ezt teszi ön is munka­helyén, ahol közel egy évtizede dolgozik közművelődési előadó­ként. Tudom, hogy munkáját sikerek sorozata jelzi, s közben nevelte fel két gyermekét, családi élete harmonikus a hivatásos tiszt férjével, s joggal illeti önt és a hadsereg művelődési intéz­ményeiben dolgozó női népművelőket a tisztelet és köszöntés a nemzetközi nőnapon. Őszinte tisztelettel

Next