Néphadsereg, 1984. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-22 / 51-52. szám

VONALPARÁDÉ DERŰS PERCEK A PÉLDA NEM A LEGJOBB A felderítő­ alegységnél a vizsgáztató tiszt a következő kérdést tette fel az egyik kato­nának. - Határozza meg, mit jelánt az önvédelem fogalma. A fiatal katona zavarban volt, a vizsgáz­tató sagítani akart - Vagyunk egy példát Ha sűrű arcon hatol­na át, s agyszarra csak aláugrana egy gengsz­­ter külsejű alak és azt mondaná, adjon át naki ötezer forintot, mit tenna? - Százados elvtárs, talantam, röhögnék — válaszolta darus arccal a katona. NEHÉZ SZÜLÉS Parodi tizados agyórás késéssel vonult be a laktanyába, s amikor századparancsnoka fele­­lősségre vonta, így védeke­zett: - Jalántam, azért késtem, mert a felesé­gemnek nehéz szülése volt - Miért nem szólt alább, tizadas elvtárs, akkor kapott volna szabadságot Egy hónap múlva a tizadas ismét elkésett, s újra a nehéz szülésre hivatkozott A pa­rancsnok gúnyosan megkérdezte: - A maga feleségénak minden hónapban nehéz szülése van? - Százados elvtárs, talantam, sokszor még gyakrabban. A feleségem ugyanis szülésznő. A KARAKÁN két katona összetalálkozik a városi posta­­hivatalban. - Alaposan megmondtam a véleményemet a szolgálatvezetőmnek­­ dicsekszik az egyik. - Na ne mondd, és nem lett belőle zűr? - Nem, mert amikor a nevemet kérdezte, gyorsan letettem a kagylót A VONAL MÁSIK VÉGÉN Az egyik szakaszparancsnok már tíz perce telefonál a századirodában. A századparancs­nok is telefonálni szeretne, de türelmesen vár. Amikor azonban azt látja, hogy az ifjú tiszt nem szól egy szót sem, csak tartja a kagylót, türelmét veszti és rászól. - Már tíz perce telefonál, de nem szól egy szót sem. Miért nem teszi le a kagylót? A hadnagy bocsánatkérően fordul a pa­rancsnokához: - Százados elvtárs, jelentem... a felesé­gemmel beszélek. A SZABÁLY AZ SZABÁLY - Apu, a Pista meg akarja kérni a kezemet ! Az őrnagy fel sem néz az újságból, szóra­kozottan feleli leányának. - Kérje kihallgatáson. INTUÍCIÓ Két őrmester beszélget. - Tudod, nekem elég, ha három percig beszélek egy újonccal, és máris tudom, hogy mit gondol rólam — szólt az egyik. - Rettenetes érzés lehet - mondta némi iró­niával a másik. KI MIT LÁT? Az egyik gépkocsivezető a megengedettnél nagyobb sebességgel vezette tehergépkocsiját a laktanya udvarán. Az ügyeletes tiszt megál­lította a kocsit - Miért száguldozik ekkora sebességgel? Nem látta a táblát, hogy csak huszonöt kilomé­teres sebességgel lehet az udvaron közlekedni? - Jelentem, a táblát láttam, csak a száza­dos elvtársat nem. AZ ÓVATOS DUHAJ Egy őrmester beült egy kis vendéglőbe, fog­ta az étlapot és sietve kihúzta a drágább ételeket - Miért teszi ezt, őrmester elvtárs? — kér­dezte felháborodva a pincér. - A barátaim, akik mindjárt jönnek, a ven­dégeim lesznek, és én fizetek . . . KRITIKA A Zrínyi Miklós Katonai Akadémián fiatal mérnök főhadnagy oktatta a híradástechnikai ismereteket. Amikor az egyik magasabb rendfokozatú hallgató hibásan oldotta meg a matematikai feladatot, a fiatal tiszt diplomatikusan így kö­zölte vele az eredményt: - Azt a feladatot, amelyet ön kapott, két­féleképpen lehet jól megoldani. Ön a harma­dik megoldást választotta, segédtiszt a biztonság kedvéért még spriccentett egyet a mennyezet sarkában utolsókat rúgó pókra a rovarirtóból „Kikészí­telek te dög!’’ — sziszegte a foga kö­zött, a keze remegett, szemmel lát­hatóan labilisnak tűnt az idegálla­pota. — Ne vacakoljon már annyit! Ak­kora mennyiségtől egy bivaly is megdöglene. Egy héttel ezelőtt kel­lett volna igyekeznie! — pattogott a parancsnok hangja. — Hét kerek napig és negyvenöt percig voltam arra kárhoztatva, hogy a maga tre­­hánysága miatt egy öklömnyi ke­resztespókkal szemezzek! Kíváncsi voltam a figyelmességére... De ön arra sem méltatta az irodámat, hogy tüzetesen körülnézzen benne. Mi ez?... Gondatlanság! A hanyagság csúcsfoka! Becsukom magát Be én! Töltsön ki magának egy ... A harsány szóáradatot a telefon szakította félbe. Dühi Ödön ezredes majd lerántotta a készüléket. — Ki az? Mit akar? Röviden je­lentsen, nem érek rá! — Pázsit Gáspár alezredes jelent­kezem — hallatszott a vonalvégről a közbenső alakulat parancsnokának a hangja. — Mi történt Pázsit? Ne húzza az időt! — Jelentem, hogy esemény tör­tént Nyuszi Béla honvéd fülét le­metélte a fűnyírógép ... — Micsodaaaa? — szívta magába a levegőt Dühi Ödön. — Ebben az évben ez már a tizedik eset... Mit művelnek maguk ott? Ki annak a csapatnak a gazdája? Magas ez a feladat önnek... A holnapi fegyel­mi értekezlet összes statisztikáját csináltathatom elölről ... Maga ... maga ... Vizsgálják ki és részletesen jelentsen még ma... Vette? Nem hallom! — Vettem, ezredes elvtárs! Értet­te m m­i is történt Pázsit alezredes ala­kulatánál? ... A gubahordozó alegység katonái a már meg­szokott, a kiképzési tervtől eltérő karbantartási feladatokat hajtották végre éppen a telephely végében, amikor Szippancs őrmester közölte az állománnyal, hogy ő bizony hívat­ja magát a szakaszparancsnoki iro­dába, mert elpárolog a teájából a rum, amit tízórai helyett vett reg­gel a közértben. Szippancs is örült, az állomány is. Míg ő ellihegett a párolgást megszüntetni, az állomány a munkát szüntette be, de azonnal. Így cselekedett Nyuszi Béla honvéd is, aki már a tizedik ebengubát tö­rül­gette át harmatoljjal, s ettől a te­vékenységtől a „monotonius sisifus” tünetei ütköztek ki a homlokán. Nyuszi Béla honvéd fülében — mert ekkor még megvolt — felcsen­dült a boldog gyermekkor jól ismert dala: „Nyuszi ül a fűben, fűben szundikálgat, nyuszi talán beteg vagy ...” Eddig dúdolta el a dalocs­kát, de a kérdésre felborzolódott az önérzete. Méghogy ő beteg? Milyen hülye strófa ez? — kérdezte csak úgy magától, s választ sem várva le­­heveredett egy horpadásban a miká­­dójára és nyomban elaludt. ázsia alezredes gondolataiba süppedve ült az asztalánál, ró­zsagyökér pipáját rágicsálva pöffentett egyet-egyet. A csipkefüg­gönyön beóvakodó első napsugár juttatta rögvest az eszébe, hogy a hadi sétateret nyírni kellene, mert akkor jó, ha vizes a pázsit. Kinyitot­ta az irodaablakot és lekiáltott az épület előtt a rózsákkal szöszmötölő — állítólag valamikor állatorvosnak készült — bukott lódoktornak: — cimpula fiam! — mert ez volt a becsületes neve. — Eredj, és fend meg a fűnyírógépet, aztán a sétate­ret gyorsan le kellene abrichtálni, amíg vizes ... Délben megnézem. Amputa szakaszvezető, mivel egyébként sem volt más dolga, mint lesni „gazdája” mezőgazdasági intéz­kedéseit, természetesen azonnal a ki­segítő gazdaság szerszámosa felé vet­te az útját. Miután kikente-kitente a fűnyírógépet, gyorsan nekilátott a munkának, mert szorította az idő. A fű ugyan selymes volt, de amit magába rejtett, azzal lesz meggyűlt a baja. A tél göröngyei mellett volt ott csajkatető, málhazsákdarab, fél­tégla, horpadt sisak, szögesdrót-gom­­bolyag, szanaszét szórt tornacipő. Csoda-e, ha a szakaszvezető nagy igyekezetében úgy tolta át a fűnyíró­gépet Nyuszi Béla fején, mintha mi sem történt volna. Nyuszi honvéd ugyan kapott a füle után, mert azon­nal felébredt, de a reflexei nem tud­ták követni a több ezres fordulatú villanymotor tengelyén pörgő kést ... Nyussz ... — már benne is volt a cimpája a frissen metélt fűben. Még sikítani sem volt ideje a meg­lepetéstől, de Amputa szakaszveze­tőben is benneszakadt a lélegzet. Nyuszi kapott észbe először, fel­kapta a füldarabot és elrohant a gyengélkedőre Miskár zászlós-fel­cserhez. A koros doktorpótlót is meglepte a dolog. Volt már a praxi­sában robbantott tenyér, átlőtt láb, törött borda és betört fej is, de fű­nyíró vágta füllel még nem talál­kozott. Be is dugta azonnal Nyuszi honvédet a mentőbe és sűrű kék vil­logásokkal kísért szirénaszóval a kórházba rohant vele. hír olyan gyorsan terjedt, mint a reggeli trombitaszó. Szip­pancs őrmester is megtudta, de ekkor már belőle párolgott a teát helyettesítő rum. Bátorsága ettől ak­korára nőtt, hogy személyesen ment a parancsnokhoz jelenteni a sajnála­tos esetet. — Jelentem... — nyomott el egy csuklást Szippancs — a Nyuszi Béla honvédnél fülfolytonossági hiány kö­vetkezett be, a fűnyíró működteté­séből eredően. Miskár zászlós áthe­lyezést hajtott végre rajta a kórház­ba, hogy a visszavarrás esete fenn­foroghasson — vágta ki egy szuszra a katonás jelentést és nagyon meg volt elégedve magával. Bezzeg nem így a parancsnok, Pázsit alezredes. — Szippancs őrmester! — Prapancss, nesedes elvtárs! — Ön, hogy kulturáltan fejezzem ki magam, kissé ittas! — emelte meg hanghordozását a parancsnok — és van bőr a képén jelenteni egy ese­ményt is. Tudja minek nevezik az ilyen eljárást mifelénk Kertekalján? Nem? Orcátlanságnak! Érti őrmes­ter? Tűnjön el a szemem elől. Sze­rencséje, hogy pályakezdő! Most még nem zárom be. De meg ne lás­sam még egyszer! Mármint ilyen ál­lapotban. És ekkor nyúlt a telefonkészülé­kért, hogy elöljáróját tájékoztassa az­ esetről. Dühítős nem is várt mást. Ki kell vizsgálni. Az elrontott sta­­tisztika miatt pedig biztosan külön fog kapni. Ha nem is most rögtön, de hogy az orra alá dörgölik még néhány parancsnoki értekezleten, er­re mérget vehet, gépezet ugyanis feltartóztatha­tatlanul beindult. A friss ügy már ott gőzölgött Hev­es őr­nagy, az ügyeletes tiszt pu­pitusán, bejegyezve a sokrubrikás jelentő­tömbbe, s hogy jelentse az elöljáró­nak. — Halló! Itt Nünüke 1134, kérek engedélyt jelenteni! Eseményem van. .. — Cbester 4321! Jelentsen! Elő­ször röviden az egészet, aztán majd részletezünk... Világos? — Jelentem, világos! — harsant a határozott válasz. Szerencséjére első hallásra eladta a sztorit. Megértették. A fűnyíró ugyan hihetetlennek tűnt, de hamar napirendre tértek felette. Ha fűnyí­ró, akkor legyen! Az adatokkal már nem ment ilyen simán a terefére. Heves őrnagy négyszer betűzött, ti­zenötször ismételt, majd a kereszt­kérdések következtek. — Mondja Nünüke, hol laknak a szülei ennek a legénynek? Meny­asszonya van? Közel lakik a falujá­hoz? Mikor volt otthon utoljára el­távozáson? Hányas bakancsot vi­sel? Mennyi az öltések száma a visszavarrt cimpában? Keletkezett-e kár a fűnyírógépben? Hát egyelőre ennyit Ha tud válaszolni, hívjon vissza! Heves őrnagy megtörülgette hom­lokát, kicsavarta zsebkendőjét és es­deklő szemekkel tekintett az új szol­gálatra: — Fiúk, átveszitek? Az asszony már azt gondolja, hogy elcsavarog­tam ... Az új szolgálat folytatta a küzdel­­met. Pity mallett már, mire a rubri­­kák végére odaírhatták: adta, vette m­ásnap reggel Pázsit alezredes — már túltéve magát az eseten — alig tömte meg és gyújtotta be rózsagyökér pipáját, amikor tele­foncsöngés zavarta meg a nyugal­mát. Dühi ezredes volt a vonal vé­gén. — Maga az, Pázsit alezredes? — kérdezte az előző napinál csendeseb­ben. — Jelentkezem, jó reggelt kívá­nok! — szívélyeskedett Pázsit. — Gáspárkám, mondja már meg nekem őszintén, milyen súlyos ez a Nyuszi-ügy? Kell ennek ekkora fe­neket keríteni? — Jelentem, nem túl súlyos. Pár hét és csak a forradás látszik egy kicsit, ugyanis visszavárnák. — No, akkor maradjunk ennyi­ben. Nem javítottam ki a statiszti­kákat egy ilyen apróság miatt. Fe­lejtsük el! Rendben? — Jelentem, elfelejtjük! (M 12 OC* *-•NM •_» M Dallos Jenő, Mező István, és V. Dikov rajzai

Next