Néphadsereg, 1985. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-23 / 12. szám

HARCI ÚTON A sikertelen balatoni el­lencsapás után a fasiszta vezérkar továbbra sem ad­ta fel azt a tervét, hogy minden erővel késlelteti a háború befejezését. Az el­gondolásuk az volt, hogy a magyar területek adta természetes akadályok ki­használásával feltartóztat­ják és elvéreztetik a Bécs felé­­ előnyomuló szovjet csapatokat. A Dunántúl védelemre való előkészíté­sét lényegében már 1944 szeptemberében megkezd­ték. Legjobban az Eszter­gom—Székesfehérvár kö­zötti arcvonalszakaszt érő­ A bécsi meg, amikor a­­Dunától délre tevékenykedő erők feladataik első részét már teljesítették. A 3. Ukrán Front már­cius 16-ra támadási paran­csot kapott. Főerőivel be kellett kerítenie és szét­verni a Balatontól észak­ra összpontosított ellensé­get, majd a támadást Pá­pa, Sopron, Bécs irányában kellett kifejleszteni. A Ba­latontól délre harcoló 57. szovjet és az 1. bolgár hadsereg feladata a zalai olajvidék felszabadítása és a továbbiakban Graz felé irányuló támadás volt. Tolbuhin marsall a német ellencsapás elhárítása köz­ben készítette elő a táma­dást. A front vezetése min­dent megtett, hogy erőit megőrizze, így csapásmé­rő két hadseregét a vé­delmi harcokba nem von­ta be, de élőerővel és har­ci technikával feltöltötte. Viszonylag könnyebb helyzetben volt a 2. Ukrán Front, mert a Dunától délre a Bécs elleni táma­dáshoz tervezett főerőit még pihentetni is volt le­hetősége, a feltöltés és fel­készítés lényegében zavar­talan volt. Az ellenség üldözése Hazánk felszabadításá­nak utolsó szakasza már­cius 16-án a délutáni órákban kezdődött. Hat­vanperces pusztító erejű tüzérségi előkészítés után ek­kor lendültek rohamra a 3. U­krán Front katonái. A német—magyar csapatokat a támadás váratlanul érte­­sítették meg, s emellett ide összpontosították megma­radt erőik és eszközeik zö­mét is. A városok, telepü­lések egy részét erős ellen­állási támpontokká építet­ték ki. A Rába nyugati partján és az osztrák— magyar határ mentén új védelmi terepszakaszokat hoztak létre. Az erdős-he­gyes terep előnyeit kihasz­nálva az utakat, átjárókat aknamezőkkel és más mű­szaki akadályokkal zárták el. Irány: Bécs! A német vezetés számá­ra a védelem megszervezé­se mellett nem kis gondot jelentett a csapatok morá­lis állapotának egyre erő­södő romlása, harckészsé­gük csökkenése. A Szálasi­­féle magyar hadseregnél, de a német csapatoknál is, mind több katona értette meg, hogy a háborút el­vesztették és a további ön­pusztító harc teljesen ér­telmetlen. A 6. SS-páncé­­loshadsereg balatoni vere­sége után még a megbíz­hatónak tartott SS-hadosz­­tályoknál is a bomlás je­lei mutatkoztak. Csak szi­gorú — többek közt a ka­tonák családtagjait is ki­irtással fenyegető — intéz­kedésekkel sikerült a harc­készséget úgy-ahogy meg­szilárdítani. A 2. és 3. Ukrán Front feladatai lényegesen nem változtak. A cél továbbra is a „Dél” hadseregcsoport megmaradt erőinek szétve­rése, Magyarország teljes felszabadítása volt. A szovjet csapatok, a súlyos védelmi harcok ellenére sokkal kedvezőbb helyzet­ben voltak, mint bármikor a magyarországi hadműve­letek idején. Számottevő erőfölénnyel rendelkeztek, a katonák erkölcsi állapo­ta magas szinten állt, harci szellemük töretlen volt. A 2. és 3. Ukrán Front feladatát március 9-én, a védelmi hadművelet leg­válságosabb óráiban ponto­sították. Malinovszkij mar­sall hadseregeinek a Duná­tól északra, a Garam men­tén időlegesen védelmet kellett folytatni, a folyótól délre pedig március 18-án együttműködve a 3. Ukrán Fronttal Győr—Bécs irány­ban kellett támadni. A ga­rami csoportosítás táma­dása akkor indulhatott támadó hadművelet az első órákban képtelenek voltak szervezett ellenállást tanúsítani. A fasiszta veze­tésnek a zavart ekkor még sikerült elhárítani, az el­lenállás megerősödött. Az Esztergom—Székesfehér­vár közötti jól megerősí­tett szakaszt a szovjet csapatoknak csak március 25-én sikerült darabokra vágni. Az elkeseredett el­lenállás ellenére a két front csapatai áttörték az ellenség­ védelmét a Duna és a Balaton között, le­küzdötték a Vértes- és Bakony-hegységekben meg­húzódó ellenséges erőket, és 120 kilométert nyomul­tak előre. Ezzel megnyitot­ták az utat Bécs felé. Mi­után az ellenség ellenállá­sát jórészt megtörték, át­tértek a rendezetlenül visz­­szavonuló erők üldözésére. Március 28-án megkez­dődött a harc a zalai olaj­­vidék felszabadításáért és a mesterien vezetett, ügye­sen manőverező csapatok gyors sikert értek­ el, Nagykanizsa már április 2-án felszabadult. A né­met parancsnokság már­cius végén még egy kísér­letet tett, hogy a volt oszt­rák—magyar határ mentén feltartóztassa a szovjet elő­nyomulást. A 2. és 3. Uk­rán Front katonái azon­ban gyorsan szétverték ezeket az utóvédeket, és április első napjaiban tel­jesen felszabadították ha­zánk területét. Több mint hat hónapig elhúzódó vé­res harcok után Magyaror­szágon is elhallgattak a fegyverek. Hazánk felsza­badult! DR. FÜZI IMRE alezredes A BÉCSI HADMŰVELET (1945 március 16 április 15 ) Szovjet harckocsizok a Dunántúlon A múlt év végén közel száz levelet küldtünk el azoknak a még élő har­­harcosoknak, akik a Szov­jetunió Hőse kitüntetést a magyarországi felszabadító harcokban tanúsított bátor helytállásukért érdemelték ki. Kértük őket, hogy ír­janak a negyven évvel ez­előtti harci élményeikről. A napokban több levél is érkezett, s ezek közül most — némi rövidítéssel V. Sz. Scserbakov Szmolenszkből és P. Sz. Urjupin Kujbi­­sevből küldött levelét kö­zöljük. A harckocsizó Drága magyar barátaim! 1944. október 20-án Püs­pökladány környékén a 110. harckocsidandár 3. zászlóaljában voltam egy T—34-es harckocsiszakasz parancsnoka. Az ellenség sorozatos ellentámadások­kal igyekezett áttörni vo­nalainkon. Szakaszommal a német nehéz harckocsik­kal és az őket támogató német gyalogsággal vettük fel a harcot. A heves har­cok során 4 német harc­kocsit, 3 löveget, 2 páncé­lozott szállító járművet és mintegy 50 fasiszta tisztet és katonát az én katonáim semmisítettek meg. Néhány hónappal­­később, 1945. március közepén a fasiszta parancsnokság nagyszámú válogatott harckocsierőt vont össze a Balaton környékén, hogy Budapest elvesztése után ki tudjanak törni a Duná­hoz, Budapest—Adony— Dunaföldvár körzetében. A mi zászlóaljunk, amelynek parancsnoka Szabba Nyi­­kolaj őrnagy volt, azt a feladatot kapta, hogy zárja le a Sárbogárd—Rácke­­resztúr vonalon meghatá­rozott szakaszt. Az ellenség egyik támadása a másikat érte, de sorra visszavertük őket. A mindenre elszánt fasisztákon az előzetes „lé­­lektani” felkészítés sem se­gített: szinte részegen in­dultak támadásra a harc­­mezőn heverő német hul­lák tömegei mellett. Ebben az időben már a zászlóalj törzsfőnöke vol­tam, mégis, nekem jutott az a feladat, hogy egy harckocsiszakasszal a Kül­sőpüspöki uradalom ma­jorját megvédjem, öt órán keresztül vertük vissza az ellenség meg-megújuló tá­madásait. Nem hagytuk, hogy betörjenek vonalaink­ba, sőt, a következő haj­nalban már mi uraltuk az egész környéket. Ezért a harcért a Vörös Csillag Érdemrenddel tüntettek ki. Ekkor 24 éves voltam. A zászlóalj parancsnoka, Szabba Nyikolaj őrnagy a harcok során hősi halált halt. Adonyban temettük el. Mindössze egy évvel volt öregebb nálam . .. Sosem felejtem el azt a jóindulatot, amellyel a ma­gyar emberek velünk, a szovjet katonákkal bántak. Egy kis epizód erre. Az előbb említett uradalom borospincéjében húzódtak meg a magyar családok a háború pusztítása elől. Amikor betoppantunk, szí­vélyesen megvendégeltek bennünket. Kaptunk ke­nyeret, almát, lekvárt, teát — no meg — bort is. Néhány napig nagyon ott­honosan éreztük magunkat. Az egyik családnak volt ott két 7—8 év körüli kis­lánya, Évike és Julika. Nem féltek tőlünk, be­másztak a harckocsikba, felpróbálták sisakjainkat. Úgy játszottunk velük, mintha a húgocskáink let­tek volna. Azóta 40 év eltelt, s ma én is nyugdíjas va­gyok. Sajnos, magyaror­szági sérüléseim miatt a Nagy­­Honvédő­­Háború rokkantja lettem. Ahogy erőm engedi, azért igyek­szem aktív társadalmi munkát végezni. Tisztelettel: Vaszilij Szamuilovics Scserbakov, szolgálaton kívüli őrnagy, a Szovjetunió­­hőse 214004. Szmolenszk IIl. Oktyabrszkoj revoljucii 36, kv. 15. A deszant­­parancsnok Tisztelt Elvtársaik! Most kaptam meg a le­velüket, amelyben arra kérnek, hogy írjak a Ma­gyarország területén vívott harcokról és személyes él­ményeimről. A 3. Ukrán Front köte­lékében harcoltam Ma­gyarország felszabadítá­sáért s részt vettem a fő­város környéki harcokban is. Önök bizonyára tudják, hogy a város keleti részét csapataink menetből fog­lalták el, ám a Duna jobb partján a németek igen szívósan védekeztek. Parancsnokunk a néme­tek ellenállása miatt úgy döntött, hogy Budapesttől délre, Adony körzetében, erőszakos átkelést hajtunk végre a Dunán és részt veszünk a főváros bekerí­tésében. Mivel a németek a partszakaszon elektromos akadályt is telepítettek, a 32 fős harci csoportunkat két villanyszerelővel is megerősítettük. A feladatunk az volt, hogy 4 fős csoportokban keljünk át a Dunán, ver­jük ki az ellenséget a par­ti állásaikból, védelemre berendezkedve hozzunk létre hídfőállást, s így biz­tosítsuk csapataink átke­lését. Harci csoportunk 1944. december 5-én haj­nalban megkezdte az átke­lést, ám az ellenség hamar felfedezte a katonáinkat szállító csónakokat. A né­met géppuskákból tűzeső zúdult ránk s­­katonatár­­saim fele a Dunában lel­te halálát. A megmaradt markonyi csoport azonban bátran teljesített feladatát, kiver­te a németeket parti ál­lásaikból és védelembe rendezkedett be a kijelölt partszakaszon. A partra­szállás során —5 Celsius­­fok hideg volt, s mi vala­mennyien csuromvizesek lettünk. A part menti har­cok során a század pa­rancsnokunk elesett. Ne­kem egy szilánktól megse­besült a lábam, de át kel­lett vennem a parancsnok­ságot. Helytállásunkért vala­mennyien kitüntetést kap­tunk, én március 21-én vettem át a Szovjetunió Hőse kitüntetést és a Le­­­­nin-rendet. A későbbiek során részt vettem Bicske és Székesfehérvár felsza­badításában, s mindig em­lékezni fogok arra, hogy a magyar emberek milyen sok segítséget nyújtottak számunkra. A háború idején három­szor sérültem meg, ezért 1946-ban leszereltek. Visz­­szatértem szülőföldemre Szibériába, ahol hosszú évekig kolhozelnökként dolgoztam. Jelenleg nyug­díjas vagyok, de aktívan részt veszek a fiatalok honvédelmi nevelésében. Tisztelettel: Pavel Sztyepanovics Urjupin Címem: &12350. Kujbisev 14. negyed 3. ház 63. sz. lakás (Folytatjuk) V. Sz. Scserbakov 1945-ben készült fényképe P. Sz. Urjupin nyugdíjas kolhozelnök

Next