Néphadsereg, 1985. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-23 / 12. szám
HARCI ÚTON A sikertelen balatoni ellencsapás után a fasiszta vezérkar továbbra sem adta fel azt a tervét, hogy minden erővel késlelteti a háború befejezését. Az elgondolásuk az volt, hogy a magyar területek adta természetes akadályok kihasználásával feltartóztatják és elvéreztetik a Bécs felé előnyomuló szovjet csapatokat. A Dunántúl védelemre való előkészítését lényegében már 1944 szeptemberében megkezdték. Legjobban az Esztergom—Székesfehérvár közötti arcvonalszakaszt érő A bécsi meg, amikor aDunától délre tevékenykedő erők feladataik első részét már teljesítették. A 3. Ukrán Front március 16-ra támadási parancsot kapott. Főerőivel be kellett kerítenie és szétverni a Balatontól északra összpontosított ellenséget, majd a támadást Pápa, Sopron, Bécs irányában kellett kifejleszteni. A Balatontól délre harcoló 57. szovjet és az 1. bolgár hadsereg feladata a zalai olajvidék felszabadítása és a továbbiakban Graz felé irányuló támadás volt. Tolbuhin marsall a német ellencsapás elhárítása közben készítette elő a támadást. A front vezetése mindent megtett, hogy erőit megőrizze, így csapásmérő két hadseregét a védelmi harcokba nem vonta be, de élőerővel és harci technikával feltöltötte. Viszonylag könnyebb helyzetben volt a 2. Ukrán Front, mert a Dunától délre a Bécs elleni támadáshoz tervezett főerőit még pihentetni is volt lehetősége, a feltöltés és felkészítés lényegében zavartalan volt. Az ellenség üldözése Hazánk felszabadításának utolsó szakasza március 16-án a délutáni órákban kezdődött. Hatvanperces pusztító erejű tüzérségi előkészítés után ekkor lendültek rohamra a 3. Ukrán Front katonái. A német—magyar csapatokat a támadás váratlanul értesítették meg, s emellett ide összpontosították megmaradt erőik és eszközeik zömét is. A városok, települések egy részét erős ellenállási támpontokká építették ki. A Rába nyugati partján és az osztrák— magyar határ mentén új védelmi terepszakaszokat hoztak létre. Az erdős-hegyes terep előnyeit kihasználva az utakat, átjárókat aknamezőkkel és más műszaki akadályokkal zárták el. Irány: Bécs! A német vezetés számára a védelem megszervezése mellett nem kis gondot jelentett a csapatok morális állapotának egyre erősödő romlása, harckészségük csökkenése. A Szálasiféle magyar hadseregnél, de a német csapatoknál is, mind több katona értette meg, hogy a háborút elvesztették és a további önpusztító harc teljesen értelmetlen. A 6. SS-páncéloshadsereg balatoni veresége után még a megbízhatónak tartott SS-hadosztályoknál is a bomlás jelei mutatkoztak. Csak szigorú — többek közt a katonák családtagjait is kiirtással fenyegető — intézkedésekkel sikerült a harckészséget úgy-ahogy megszilárdítani. A 2. és 3. Ukrán Front feladatai lényegesen nem változtak. A cél továbbra is a „Dél” hadseregcsoport megmaradt erőinek szétverése, Magyarország teljes felszabadítása volt. A szovjet csapatok, a súlyos védelmi harcok ellenére sokkal kedvezőbb helyzetben voltak, mint bármikor a magyarországi hadműveletek idején. Számottevő erőfölénnyel rendelkeztek, a katonák erkölcsi állapota magas szinten állt, harci szellemük töretlen volt. A 2. és 3. Ukrán Front feladatát március 9-én, a védelmi hadművelet legválságosabb óráiban pontosították. Malinovszkij marsall hadseregeinek a Dunától északra, a Garam mentén időlegesen védelmet kellett folytatni, a folyótól délre pedig március 18-án együttműködve a 3. Ukrán Fronttal Győr—Bécs irányban kellett támadni. A garami csoportosítás támadása akkor indulhatott támadó hadművelet az első órákban képtelenek voltak szervezett ellenállást tanúsítani. A fasiszta vezetésnek a zavart ekkor még sikerült elhárítani, az ellenállás megerősödött. Az Esztergom—Székesfehérvár közötti jól megerősített szakaszt a szovjet csapatoknak csak március 25-én sikerült darabokra vágni. Az elkeseredett ellenállás ellenére a két front csapatai áttörték az ellenség védelmét a Duna és a Balaton között, leküzdötték a Vértes- és Bakony-hegységekben meghúzódó ellenséges erőket, és 120 kilométert nyomultak előre. Ezzel megnyitották az utat Bécs felé. Miután az ellenség ellenállását jórészt megtörték, áttértek a rendezetlenül viszszavonuló erők üldözésére. Március 28-án megkezdődött a harc a zalai olajvidék felszabadításáért és a mesterien vezetett, ügyesen manőverező csapatok gyors sikert értek el, Nagykanizsa már április 2-án felszabadult. A német parancsnokság március végén még egy kísérletet tett, hogy a volt osztrák—magyar határ mentén feltartóztassa a szovjet előnyomulást. A 2. és 3. Ukrán Front katonái azonban gyorsan szétverték ezeket az utóvédeket, és április első napjaiban teljesen felszabadították hazánk területét. Több mint hat hónapig elhúzódó véres harcok után Magyarországon is elhallgattak a fegyverek. Hazánk felszabadult! DR. FÜZI IMRE alezredes A BÉCSI HADMŰVELET (1945 március 16 április 15 ) Szovjet harckocsizok a Dunántúlon A múlt év végén közel száz levelet küldtünk el azoknak a még élő harharcosoknak, akik a Szovjetunió Hőse kitüntetést a magyarországi felszabadító harcokban tanúsított bátor helytállásukért érdemelték ki. Kértük őket, hogy írjanak a negyven évvel ezelőtti harci élményeikről. A napokban több levél is érkezett, s ezek közül most — némi rövidítéssel V. Sz. Scserbakov Szmolenszkből és P. Sz. Urjupin Kujbisevből küldött levelét közöljük. A harckocsizó Drága magyar barátaim! 1944. október 20-án Püspökladány környékén a 110. harckocsidandár 3. zászlóaljában voltam egy T—34-es harckocsiszakasz parancsnoka. Az ellenség sorozatos ellentámadásokkal igyekezett áttörni vonalainkon. Szakaszommal a német nehéz harckocsikkal és az őket támogató német gyalogsággal vettük fel a harcot. A heves harcok során 4 német harckocsit, 3 löveget, 2 páncélozott szállító járművet és mintegy 50 fasiszta tisztet és katonát az én katonáim semmisítettek meg. Néhány hónappalkésőbb, 1945. március közepén a fasiszta parancsnokság nagyszámú válogatott harckocsierőt vont össze a Balaton környékén, hogy Budapest elvesztése után ki tudjanak törni a Dunához, Budapest—Adony— Dunaföldvár körzetében. A mi zászlóaljunk, amelynek parancsnoka Szabba Nyikolaj őrnagy volt, azt a feladatot kapta, hogy zárja le a Sárbogárd—Ráckeresztúr vonalon meghatározott szakaszt. Az ellenség egyik támadása a másikat érte, de sorra visszavertük őket. A mindenre elszánt fasisztákon az előzetes „lélektani” felkészítés sem segített: szinte részegen indultak támadásra a harcmezőn heverő német hullák tömegei mellett. Ebben az időben már a zászlóalj törzsfőnöke voltam, mégis, nekem jutott az a feladat, hogy egy harckocsiszakasszal a Külsőpüspöki uradalom majorját megvédjem, öt órán keresztül vertük vissza az ellenség meg-megújuló támadásait. Nem hagytuk, hogy betörjenek vonalainkba, sőt, a következő hajnalban már mi uraltuk az egész környéket. Ezért a harcért a Vörös Csillag Érdemrenddel tüntettek ki. Ekkor 24 éves voltam. A zászlóalj parancsnoka, Szabba Nyikolaj őrnagy a harcok során hősi halált halt. Adonyban temettük el. Mindössze egy évvel volt öregebb nálam . .. Sosem felejtem el azt a jóindulatot, amellyel a magyar emberek velünk, a szovjet katonákkal bántak. Egy kis epizód erre. Az előbb említett uradalom borospincéjében húzódtak meg a magyar családok a háború pusztítása elől. Amikor betoppantunk, szívélyesen megvendégeltek bennünket. Kaptunk kenyeret, almát, lekvárt, teát — no meg — bort is. Néhány napig nagyon otthonosan éreztük magunkat. Az egyik családnak volt ott két 7—8 év körüli kislánya, Évike és Julika. Nem féltek tőlünk, bemásztak a harckocsikba, felpróbálták sisakjainkat. Úgy játszottunk velük, mintha a húgocskáink lettek volna. Azóta 40 év eltelt, s ma én is nyugdíjas vagyok. Sajnos, magyarországi sérüléseim miatt a NagyHonvédőHáború rokkantja lettem. Ahogy erőm engedi, azért igyekszem aktív társadalmi munkát végezni. Tisztelettel: Vaszilij Szamuilovics Scserbakov, szolgálaton kívüli őrnagy, a Szovjetunióhőse 214004. Szmolenszk IIl. Oktyabrszkoj revoljucii 36, kv. 15. A deszantparancsnok Tisztelt Elvtársaik! Most kaptam meg a levelüket, amelyben arra kérnek, hogy írjak a Magyarország területén vívott harcokról és személyes élményeimről. A 3. Ukrán Front kötelékében harcoltam Magyarország felszabadításáért s részt vettem a főváros környéki harcokban is. Önök bizonyára tudják, hogy a város keleti részét csapataink menetből foglalták el, ám a Duna jobb partján a németek igen szívósan védekeztek. Parancsnokunk a németek ellenállása miatt úgy döntött, hogy Budapesttől délre, Adony körzetében, erőszakos átkelést hajtunk végre a Dunán és részt veszünk a főváros bekerítésében. Mivel a németek a partszakaszon elektromos akadályt is telepítettek, a 32 fős harci csoportunkat két villanyszerelővel is megerősítettük. A feladatunk az volt, hogy 4 fős csoportokban keljünk át a Dunán, verjük ki az ellenséget a parti állásaikból, védelemre berendezkedve hozzunk létre hídfőállást, s így biztosítsuk csapataink átkelését. Harci csoportunk 1944. december 5-én hajnalban megkezdte az átkelést, ám az ellenség hamar felfedezte a katonáinkat szállító csónakokat. A német géppuskákból tűzeső zúdult ránk skatonatársaim fele a Dunában lelte halálát. A megmaradt markonyi csoport azonban bátran teljesített feladatát, kiverte a németeket parti állásaikból és védelembe rendezkedett be a kijelölt partszakaszon. A partraszállás során —5 Celsiusfok hideg volt, s mi valamennyien csuromvizesek lettünk. A part menti harcok során a század parancsnokunk elesett. Nekem egy szilánktól megsebesült a lábam, de át kellett vennem a parancsnokságot. Helytállásunkért valamennyien kitüntetést kaptunk, én március 21-én vettem át a Szovjetunió Hőse kitüntetést és a Lenin-rendet. A későbbiek során részt vettem Bicske és Székesfehérvár felszabadításában, s mindig emlékezni fogok arra, hogy a magyar emberek milyen sok segítséget nyújtottak számunkra. A háború idején háromszor sérültem meg, ezért 1946-ban leszereltek. Viszszatértem szülőföldemre Szibériába, ahol hosszú évekig kolhozelnökként dolgoztam. Jelenleg nyugdíjas vagyok, de aktívan részt veszek a fiatalok honvédelmi nevelésében. Tisztelettel: Pavel Sztyepanovics Urjupin Címem: &12350. Kujbisev 14. negyed 3. ház 63. sz. lakás (Folytatjuk) V. Sz. Scserbakov 1945-ben készült fényképe P. Sz. Urjupin nyugdíjas kolhozelnök