Néphadsereg, 1986. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-06 / 49. szám
Mókusszőr Nemrég, páncélszekrényem tartalmának rendezése közben kezembe került újonnan kapott távcsövem kezelési utasítása. A karbantartási szabályok között ez állt: „A távcső lencséit mókusszőrecsettel kell tisztítani". Kétségbeesetten állapítottam meg, nekem nincs mókusszőr ecsetem. Gondoltam, megkérem a raktárost, hogy protekciós alapon adjon egyet. De amikor meghallotta kérésemet, harsányan felnevetett. Ilyen ecsetet talán a dédapja látott utoljára, de az sem biztos, hogy mókusszőrből volt. Megdöbbentem, hogyan készítették elő a távcső rend-szeresítését? Miként lett ehhez a folyamathoz illesztve ,a mókustenyésztés, és amókusszerecset gyártásának komplex programja? Volt-e egyáltalán komplex program? Vajon a karbantartási utasítás készítője helyesen mérte-e fel a hazai mókusszőrlehetőségeinket? Egyeztették-e az esetleges igényeket fegyverbarátainkkal?... Egymás után peregnek agyamban a kérdések. A dolog nem hagy nyugodni! Nem tudom végrehajtani a szabályos karbantartást, ami akadályozni fogja távcsövem rendeltetésszerű használatát. Vajon kilátok-e rajta? De hát hol a mókusszőr? A hiányból arra következtetek, hogy készleteink kimerülőfélben vannak, s a belföldi mókusszőripar nem tudja kielégíteni az igényeket. Valószínű, ez az akadálya éleslátásomnak, mármint a távcsövön keresztül. Akkor mi ió a megoldás? Magánerős mókustenyésztést kell megvalósítani, alig lévőköltségvetésünkből. De hát megvaló-sítható-e? Megéri-e? Van-e ehhez pénzünk és engedélyünk? Az utasítás készítője átgondolta-e ezt? Én átgondoltam. Röviden közreadom, mi kell a mókusszőrhöz. Mókus. Sok-sok mókus, mert sok a távcső. Tehát nagy mókustelepeket kell létrehozni, ahol kiképzett mókustenyésztők korszerű körülmények között állítják elő a szükséges szőrmennyiséget. Ehhez előbb a tenyésztőket kell felkészíteni tanintézeteinkben. Ha elöljáróink engedélyezik, célszerűnek látszik tiszthelyettesi helyeket létrehozni. Évente legalább egy osztályt kéne indítani valamelyik tiszthelyettes-képző bázison. A mókusok táplálásához szükség lenne nagy mogyoróbokor-ültetvényekre, amelyekhez szintén szakemberek, mogyoróbokor-technikusok kellenek. Mókusegészségügyi bázisokat kellene létrehozni, mókushoz értő felcserekkel. És akkor még nem beszéltem a mókusszőrfeldolgozó iparról. A mókusvágóhídról, a mókusnyúzókról, a mókusbőrcserzőkről, a mókusszőr-egyenesítőkről, a mókusszőrkefekötőkről, meg még akit kifelejtettem ... Továbbmegyek: mi legyen a megnyúzott mókusokkal? Azt hiszem, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy azt a sok mókushúst kidobjuk. A megoldás kézenfekvő. A róka megeszi a mókust, ezért ezüstrókát kell tenyészteni. Az ezüstrókák prémjét értékesítve rentábilissá tehető a mókusszerecset előállítása. Az ezüstrókaprém feldolgozásához már csak a szervezetet kell felállítani. De mi legyen az ezüstrókatetemekkel...? Eddig kalandoztak gondolataim, amikor ösztönös mozdulattal elővettem papírzsebkendőmet és tisztítani kezdtem a távcsövem lencséjét. Mintha tisztább lenne ... Akkor meg minek a mókusszőr? Minek a kezelési utasítás? Talán van egyszerűbb és könnyebben beszerezhető tisztítóeszköz? Átgondoljukmi mindig a dolgainkat? STICKEL JÁNOS Riadóval kezdődött a nap. Eltúloznánk a dolgot, ha azt mondanánk, hogy ez a tény váratlanul érte a tüzérosztály katonáit. Hiszen az előző napokban végrehajtott ütegszintű komplex foglalkozások és összekovácsolási gyakorlatokmind azt jósolták, hogy a jólét derekán „ellódul” a laktanyából az osztály. Ebből a tisztek, a tiszthelyettesek sem csináltak titkot. Hiszen voltaképpen nem az volt a foglalkozás tárgya, hogy ki mennyire rezzen össze a riadócsengő hallatán. A fő kérdés sokkal inkább az volt, hogyan képes első közös feladatát végrehajtani Lezsák Rudolf százados tüzérosztálya. Ha nyugtalanul nem is, kétségkívül némi izgalommal várta ennek a napnak a végét az osztály vezetése. Tudni kell ugyanis, hogy az alegység katonáinak több mint a fele első időszakos. Nekik ezen a napon kellett bizonyítaniuk, hogyan találták meg helyüket a kötelékben? S ez az eredmény természetesen a hivatásos és az „öreg” katonák közösségteremtő munkájának mérlegét is jelentette. A riadó után elsőként a figyelők hagyták el a laktanyát. Az objektumtól távol elfoglalták helyüket a tüzérfigyelőben, onnan látva el információkkal laktanyában maradt társaikat. Elsőként ugyanis a laktanya területén foglaltak tüzelőállást az alegységek, majd miután első feladatukat eredményesen teljesítették, a figyelők új pozíciót foglaltak el, s az ütegek is állásváltást hajtottak végre. " Milyen könnyű mindezt elmondani! Mennyi munkát, megfeszített apró küzdelmet jelent ez az egy állásiváltás! A parancsszóra röpke másodpercek alatt eltűnik az álcaháló a lövegekről, helyére kerül az alaplap, s mire a tarackok mögé tolatnak a dübörgő vontatók, csattanva összezáródnak a talpszárak is. Mi tagadás, egy-egy lövegraj tagjainak olajozott összmunkájához több hét gyakorlásra van szükség, ezúttal azonban mindössze két nap állt rendelkezésre. Ilyen körülmények között Varga Jenő százados, az osztályparancsnok politikai helyettese különösen nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a siker érdekében a lehető legjobban kiaknázzák a mozgalmi eszközök adta lehetőségeket is. A JKISZ-arollvisták alapos felkészítésén túl versenyt hirdettek a lövegrajok között. A részértékelések Lakatos György önvezető raját találták a legjobbnak járó cím várományosának. Több szempontot is mérlegeltek, egyebek közt azt, hogy az állásváltás során a rali kiváló normaidőin belül helyezte tűzkész állapotba lövegét. Ám ami ennek egyrészt magyarázata, másrészt tán még fontosabb is ennél: a kisközösség „idősebb” katonái olyan nagy igyekezettel és odaadással segítettek első időszakos társaiknak a közösségbe való beilleszkedésiben, hogy a napvégére a szakértő sem állapíthatta meg, melyikük a tapasztalt, s melyikük a kezdő tüzér ... NÉMETI PÁLNÉ és ZSALAKÓ ISTVÁN képriportja Nemcsak p rézágyú nehéz. Az első időszakosok is hamar megtalálták a helyüket Míg megtanulják vezetni a tüzet... Bolvári János őrvezető a tapasztaltabb katona „jogán” és KISZ-aktivistaként is sokat segített társainak Varga Jenő százados, politikai helyettes és Pénzes Zoltán hadnagy, üteg elsőtiszta rajok közötti versenyt értékelik Az üteg legjobb lövegrajának Lakatos György örvezető alegységét tartják (Folytatás az 1. oldalról) Elhagyva a műutat, majd a földutat is, meredek, szűk erdei csapáson erőlködik felfelé velünk a kölcsön kapott terepjáró. Zsigulinkat Marics József őrnagy, egység politikai helyettes tanácsára félreállítottuk egytisztáson. „Innen már csak az UAZ bírja a terepet” — mondja —, de elég egy kis eső, és már az sem megy föl.” A csapás két oldalán áthatolhatatlannak tűnő aljnövényzet nehezíti amúgy is keserves előrehaladásunkat. Ahogy mind magasabbra jutunk, a völgyiben még s tejfölsűrű köd egyre ritkul, majd a hegytetőn a szikrázó napsütés az utolsó ködfoszlányokait is felszippantja. — Megérkeztünk — mutat utunk ,.végcéljára, a csúcson álló rádióállomás takaros épületére a politikai helyettes. A környezet csodálatos, az őszi erdő ezernyi színiben pompázik, s mélyenbelélegezve a friss hegyi levegőt, bizony irigyeljük is egy kicsit az itt szolgálatot teljesítő néhány katonát. Fekete István törzsőrmester vezetésével élnek és dolgoznak az állomáson, többnyire magukra utalva nem könnyű szolgálatukban: a rádióforgalom folyamatos, zavartalan biztosítása a feladatuk. Teljesen önellátók, havonta egyszer megkapják a nyersanyagot, amiből aztán ők gazdálkodnak, maguknak főznek. — Bőséges a kínálat — mutat körbe birodalmán Lukács Attila honvéd. — Eleinte szokatlanok voltak a kis méretek, de azt hiszem, hamar sikerült eltalálnom a fiúk szája ízét, mert eddig még nem volt „palotaforradalom” — mondja nevetve, ,miközben még egy utolsót kavar a tűzhelyen rotyogó pörköltön. Munkahelyük, amely egyben lakóhelyük is, igazán otthonos. Gondosan nyírt pázsit, akkurátus virágágyások teszikbarátságossá az udvart. Hátul nyúlketrecek sorakoznak. A pedánsan felrakott széna is gondos kezekről tanúskodik. — Jó ez a kis nyúlfarm, legalább van hél eltölteni a szabadidőt, no meg az étrend változatossá tételéhez is hozzájárul — mondja Kiss Lajos honvéd. — Jól érzik itt magukat a katonák — lép hozzám a törzsőrmester-parancsnok, miközben az alattunk elterülő tájat nézem —, pedig nem könnyű az életük. A falu az erdei úton hat kilométerre van, de „torony iránt”, az ösvényen is több mint három. Ezt az utat pedig mindennap meg kell tennie annak, aki lemegy a faluba bevásárolni. És eltávozás után sem leányálom éjjel felvergődni ide. Hosszú évek óta számára is mindennapos feladat ez, mert a mintegy húsz kilométerre lévő városiból jár ki naponta. Legnagyobb problémájuk a víz: mosdáshoz, főzéshez, ivásra — vagyis mindenhez — a faluból kell hozni. Jó időben gépkocsival nem nehéz, de ha belegondolok, hogy hófúvásban, gyalog ... — Valóban vannak az itteni életnek kényelmetlen oldalai is, mégsem cserélnék senkivel — mondja Komlódi András honvéd. — Itt csend és nyugalom van. A szolgálat sem túl nehéz, a kiképzés alatt jól megtanították a készülékek kezelését, ma már a kisebb hibákat magunk hárítjuk el. Van tévénk, rádiónk, tévéjátékunk, mindenkinek valamilyen hobbija, szóval elfoglaljuk magunkat. Néha lemegyünk a faluba is kimaradásra, bár jobbára az eltávozást várja mindenki. Az erdő is olyan, mint a mesében: itt mindig történik valami. Aki szereti a nyugalmat, nem hiányzik neki a város nyüzsgése. — összeszokott, fegyelmezett kis csapat — erősíti meg szavait Maries őrnagy. — Bármikor jövünk ki hozzájuk, nem csalódunk bennük. Amikor elköszönünk, a fiúk már újramegszokott életüket élik. A konyhából edényzörgés hallatszik, úgy látszik, Lukács Attila újabb főztre kész a „megmérettetésre”. Az adószobából hatalmas nevetés hallik: valaki „alászaladt egy magas labdának”. Fiatalok, jól érzik magukat, s talán meg sem fordul a fejükben,milyen nehéz feladatot teljesítenek. SZABÓ BÉLA „HARCKOCSIALAGÚT" SZÜLETIK sereg harckocsijai, gyalogsági harcjárművei, önjáró lövegei ésgépjárművei átkeljenek a műút és a hadiút kereszteződésén. S ha esik az eső vagy a hó? A gondosan iseterített gumiszőnyegek csak a lánctalpak rongálásától óvják meg az aszfaltot, sárból jut bőven a burkolatra. S hiába a sok lapátos katona, az út ilyen helyenmindenképpen fokozottan csúszásveszélyes. Úgy tűnik, nem sokáig. Néhány száz méternyire a kritikusponttól a Paksi Atomerőmű hajdani földmunkáira emlékeztetett a munkagépeknyüzsgése. Bulldózerek, kotrógépek, talaj gyaluk, hamar billenések kínlódtak a nedves földdel, versengtek a dübörgésben, kerülgették egymást. Kondor Lajos őrnagy műszaki alakulata robbantott már számos tüzelőállást, kiásott már jó néhány fedezéket, végrehajtott számtalan bonyolult műszaki feladatot, de ilyenigényű útépítő munkában még nem vett részt. Tulajdonképpen ezen a ponton fut majd be a hadiéta Veszprém—Zirc közti műút alá, hogy a jövőben anéphadsereggyakorlatain részt vevő alakulatok harci-technikai eszközei ne okozzanak fennakadást a polgári közlekedésiben. Alig néhány hét állt az alakulat rendelkezésére. Október közepénláttak munkához, s mire ezek a sorok megjelennek, a rájuk bízott feladatot időarányosan teljesítve, alighanem újra helyőrségükben lesznek. Ehhez naponta mintegy 700—1000 köbméter földet kellett megmozgatniuk. Az út két oldalán gondosan kiásott vízelvezető árkok, mögöttük szakértő kezekre utaló rézsűk jelzik az egység munkáját. Az ilyen jellegű feladatok nagy részét — Fehér Kálmán őrnagy, törzsfőnök szerint — itt, a helyszínen sajátították el a gépkezelő katonák. Lendvai Tibor honvéd például szakértő módon kezelte a lánctalpas bulldózert, pedig bevonulása előtt a traktorvezetői képesítésével jó ideje húsipari munkásként tevékenykedett. A néphadseregben nehézgépkezelői tanfolyamon vett részt, ám az úttükör készítésének fogásait már itt, a harckocsi-alagútnál gyakorolta. Kelemen István honvéd sem készített még rézsűt hidraulikus kotróval, de ottjártut ekkorláthatóan élvezettel végezte ezt a műveletet. Baranyai Tibor hadnagy, az alakulat KISZ-bizottságának titkára, aki a politikai helyettesi teendőket is ellátja, arról tájékoztatott, hogy a hosszú kitelepülés nehézségeinek enyhítése érdekében igyekezték továbbra is biztosítani, hogy a katonák találkozhassanak családtagjaikkal, levelezhessenek velük úgy, mint a laktanyai hétköznapokon. A közeli falusban postafiókot béreltek, ahováa családtagok elküldhették leveleiket, a gondosan berendezett táborhelyen pedig az egyik bükkfa oldalán alkalmi postaládába gyűjtötték össze a katonák küldeményeit. A nehezebb közlekedési lehetőségekmiatt jó munkaszervezéssel biztosították, hogy a távolabb lakó katonák előbb utazhassanak el eltávozásra, s rendkívüli esetben arra is találtak megoldást, hogy a tábor bejáratánál látogatót fogadhassanak a katonák. A műszaki egység teljesítette idei feladatát. A munka folytatódik: a következő esztendőben már polgári vállalatoké lesz a főszerep, amelyek elkészítik a szabályos közúti felüljárót a hadiút fölé. Ettől tűnik majd úgy — serről remélhetőleg éppen egy év múlva győződhetünk meg —, hogy a gyakorlaton előrevonást végrehajtó harcjárművek alagúton bújnak át az út alatt. ZS. I. Fotó: KOCKA CSABA Mesterségük „címere”. Az üveghegyen is túl közösen döntik el, mi legyen az ebéd Nem könnyű Veszprémből Zircre jutni, ha gyakorlatok folynak a Bakonyban. Hiába a forgalomszabályzók rugalmassága, olykor kilométeresre duzzad a kocsisor, amely azt várja, hogy a néphad Hangtalanul száguld velünk az autó. Valahol Soltnál járhatunk már, amikor kollégám megtöri a csendet: — Fantasztikus, mennyi fiatal tiszt van irodai beosztásban! Nem értem, mitől lehet számukra vonzó az íróasztal? A kérdés mindannyiunkat meghökkent — ugyan miről juthatott ez most eszébe? Talán a ragyogó kora őszi reggel hangulata ébresztett benne ilyen gondolatokat? Tényleg, vonzó-e, s ha igen, mitől az irodai beosztás? Eszembe jut egy példa. A hadműveleti főtiszt az alakulótéren szólított meg egy századparancsnokot. Röviden beszélt a tervezett törzsebeli közös munkáról. Végül így búcsúzott: — Eszedbe ne jusson nemet mondani! Elég régen nyűglődsz már az alegységnél, a törzsiben viszont reggel fél nyolckor kezdesz, délután fél ötkor pedig mehetsz haza. Akadémiára is hamarabb küldenek, ha tovább akarsz tanulni. Lehet, hogy így leírva kicsit torznak tűnik a kép, de maguk az érintettek is elismerik a kisebb felelősség, a kevesebb kötöttség tényét. Tábornoktól is hallottam már, hogy néhány döntésre hivatott elöljáró szemében leértékelődött az alegységparancsnoki beosztás. Példát is említett. Az egyik alegységhez egy fiatal őrmester került, aki nem dicsekedhetett a legcsillogóbb katonai erényekkel. A rábízott szakasz fegyelme szembetűnően romlott, ő maga állandóan áthelyezésével vagy leszerelésével foglalkozott. Végül közvetlen elöljárója javasolta, nevezzék ki raktárosi helyre. A parancsnok azonban úgy döntött, maradjon csak az alegységnél. Tehát a rossz képességű, hanyagul dolgozó tiszthelyettes maradt a szakasznál, elvégre ott nem okozhat nagy kárt. Tényleg nem okozhatott? Vagy talán csak leltári íveken, papíron nem mutatható ki? Azok a katonák másfél év múlva leszerelnek, hogy milyen érzésekkel, gondolatokkal, az csak sejthető. Azt hiszem, nem kell különösebben bizonygatni, hogy a legértékesebb „anyag” az ember. A hadseregben elsősorban a raj-, a szakasz- és századparancsnok kerül közvetlen kapcsolatba a katonákkal, rajtuk múlik, hogy a tizennyolc hónap alatt mivé formálódnak a katonafiatalok. Ebből következik, hogy a legszebb katonaélmények is itt, az alegység élén érhetik az embert. Ennek ellenére miért lehet mégis vonzó az íróasztal? Talán az előrelépés miatt, ami óhatatlanul velejár. Kudarcok, csalódások is elsodorhatnak embereket az alegység-parancsnoki pályáról, és akkor megint nem marad más, mint az íróasztal. Azért eljátszadozom a gondolattal, mi lenne, ha ... Mi lenne, ha mindezt meg lehetne fordítani? Nem karrierizmus, hogy az emberek a katonai pályán is előre akarnak lépni, de mi lenne, ha a nagyobb előrelépést az alegységparancsnoki beosztás jelentené? A kudarcok, a csalódások lehetőségét is csökkenteni lehetne néhány minősítő tényező megváltoztatásával. Egyszóval mi lenne, hra még nagyobb figyelmet kapnának az alegységek? Elvégre fontos dolgok dőlnek itt el. Itt él és dolgozik együtt parancsnok és sorkatona, itt realizálódnak a bármely szinten hozott döntések. .. Megérkezünk úticélunkhoz, begördül a kocsi a laktanyakapun. Fogadásunkra fiatal tiszt áll föl az íróasztaltól. Előtte nagy halom papír, mögötte teli iratszekrény. Megérkezik a parancsnok is, invitál, nézzük meg az alegységeket. Szó esik kiképzésről, eredményeikről, kudarcokról. Sajnos, hiányoznak a felkészült, fiatal alegységparancsnokok, sok beosztás most is feltöltetlen — magyarázza kísérőnk. Továbbmegyünk, és nekem egyre inkább az útközben elhangzottak járnak az eszemben... HARSASI ISTVÁN A szerző illusztrációja