Néphadsereg, 1987. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-28 / 13. szám
sónyi őrnagy a második sorban állt. Balról a harmadik. Valójában imár útjára bocsátva. Szemben az emelvény a hivatalos vendégekkel, mögöttük a parancsnoki épület ódon tömbje. Soha nem fogja elfelejteni, amikor először lépett az épületbe. Felderítő a karjánál fogva rántotta vissza: — Remélem, tudsz róla, hogy ez még a monarchiában épült? — villant a tekintete. Csányi bizonytalanul bólintott. Felderítő még erősebben szorította a karját. - Mit gondolsz, nem kellett volna ezt negyvenötben lerombolni?... Csányi őrnagy lehunyta a szemét. Kopottak a lépcsői, az biztos, megcsúsztam párszor a három év alatt... Jobbról a hatalmas fák árnyékában az ünnepségre érkezett családtagok. Asszonyok, lányok, apák, testvérek. Gizi az első sorban ült egy kerti széken. Csányi szívesebben vette volna, ha hátul húzódik meg szerényen. Ruhája élénk színeinek sem örült — sárga és piros! —, nem való egy vidéki könyvtárosnőnek, vélte, bár a majál isi tarkaságban ez másnak nem tűnt föl. A színek kertiünnepélyes hangulata feloldotta az egyenruhák azonosságát és a tartás feszességét. A harmadik sorban, épp Csányi mögött Felderítő halkan megköszörülte a torkát. Úgy tűnt fel, hogy figyelmeztet. — Mit akarhat? — tűnődött Csányi. — Csak nem az jár az ő fejében is, mint nekem? ... Sohase volt gondja az idővel. Úgy működött, mint az óramű. Nem késett, nem sietett, mindig a helyén volt. Nem állította megoldhatatlan feladatok elé. Minden akkor történt s múlt el, amikor eljött az ideje. Most azonban az idő különös játékba kezdett. Nemhogy egy percbe, de egy pillanatba is lehetségesnek látszott belesűríteni mindent. Felületesen fogalmazva: a három év eseményeit, a helyszíneket, a találkozásokat, a tárgyakat. De azt is, ami időben, s térben talán el sem helyezhető, mégis része az átélt valóságnak. Mely sohasem azonos azzal, amit a valóságról gondolunk. Ez most mind együtt volt. Az áttanult éjszakák. Az elhatározások. Az igyekezet, hogy megfeleljen. A gyötrelmek. Az első hónapokban volt elég. Csalódások. Remények. Vágyakozások. Azok a pillanatok, amikor nyilvánvalónak látszott, hogy mindent kockára kell tenni, hogy úgy végezhesse el az akadémiát, ahogy eltervezte. Mégis, különös módon nemhogy zűrzavar támadt volna ebből a sokaságból, épp ellenkezőleg: nagyon is felemelő rend volt Csányi őrnagy lelkében. A rendnek olyan pillanata, melyben minden megtalálható, s minden érvényes. Az egész azonban valahogy megfoghatatlan. — Gizi azt mondaná, hogy ez a boldogság — morfondírozott. Neheztelt a feleségére, aki kezdettől fogva szorgalmasan hordta haza a könyvtárból a jobbnál jobb és fontosabbnál fontosabb könyveket, de az időnek erről a különös és megfoghatatlan fortélyáról egyet se hozott. Van ilyen könyv? — töprengett. — Van író, aki megírta ezt? ... z emelvény felé pillantott. Az akadémia parancsnoka beszélt, Csányi azonban a saját ezredparancsnokát hallotta. Hány éve? Hét? Nyolc? ... Az alezredes megkerülte az íróasztalt, szinte atyaian ölelte át Csányi főhadnagy vállát, és közölte vele, hogy szeptember elsejétől kinevette Fazekas őrhágy helyére századparancsnoknak. Minden szóra emlékezett: - Azt kedvelem magában, Csányi, hogy sok tekintetben hasonlít miránk, akik közvetlenül negyvenöt után jöttünk a hadseregbe. Föltettük az életünket a katonai pályára, ez köztudomású, és ehhez az elhatározásunkhoz hűek maradtunk. Az első perctől tisztában vagyunk azzal, hogy semmiféle nehézség elől nem hátrálhatunk meg. A legnehezebbet is zokszó nélkül viseljük, így van, Csányi? Mibennünk az első perctől fogva megvolt a hajlam a helytállásra és az újrakezdésre. Bármilyen helyzetben. Az első perctől úgy dolgozunk, ahogy az adott szó diktálja. Na, ezért kedvelem magát. Látom a munkáján is, hogy maga nemcsak szakmailag akar helytállni, hanem emberileg is ... Ez az egyetlen szó, hogy „emberileg”, évek partjait kötötte össze. Erős híd volt. Felizzott az ezredparancsnok szivarja is. Három év óta egyfolytában égett. Az ezredparancsnok arca három éve nem volt oly érzékeny s baráti, mint amikor kinevezte századparancsnoknak. Csányi gondolhatott volna arra is, hogy a megbízható emberekkel beszélnek ilyen hangnemben, de őt egész idő alatt idegesítette: mi lesz, ha nem felel meg ott? Akkor is el fog süllyedni szégyenében, ha nem a saját hibájából. — Úgy emberileg, mint szakmailag alkalmasnak tartjuk — kezdte az ezredparancsnok. Kis szünetett vetett közbe. Nem azért, mintha gondolkodóba esett volna, vagy szavakat keresett, hogy másképp fejezze ki magát, bár nagyon is fontosnak tartotta a megfelelő szavakat. — Nem titok, hogy elégedettek vagyunk magával. A századának a kiképzési eredményeiről részletesen kifejtettem a véleményemet a legutóbbi tisztigyűlésen. Nem akarom megismételni, amit ott elmondtam. A gyakorlatokat, főhadnagy, úgyszintén kiválóan szervezi meg. Látszik, hogy nemcsak szakmailag precíz, de van a munkájában valami gondolati plusz, és ez nagyon fontos! Tudom, hogy sokat foglalkozik hadművészettel, ez meg is látszik a gyakorlatszervezésein. A katonákkal való viszonyát is példamutatónak ítélem meg. Komolyan gondolom, hogy magában sokkal több van, mint amennyit látunk és feltételezünk. Úgy döntöttünk főhadnagy, hogy akadémiára javasoljuk ... "Mint valami súlyt, úgy vitte magával Csányi ezeknek a rég három éve? nyolc éve? — elhangzott szavaknak a terhét. Gyakran eszébe jutottak, különösen az első akadémiai év őszén. — Bár ne mondott volna semmit — kesergett - hisz nem az apám, hogy útravalóval lásson el... Az első heteket nehezen viselte. Gizi naponta írt. Csányi nem bánta volna, ha hetenként csak egyszer, legfeljebb kétszer kap levelet otthonról. „Nekem is megvannak a jogaim, meg a kislánynak is... Csak így lehetünk mind a hárman boldogok. Ha nincs lakás, nincs elég pénz, ha nincs ez, nincs az, előbbutóbb tönkre fog menni a házasságunk . . .” Fenyegetőzött? Ugyanazokat a szavakat ismételgette, mint a betanult szöveget: „Lakás lesz? ... Bölcsőde lesz? ... Állás lesz? ...” Semmi se lett. Csányi őrnagy a szeme sarkából a családtagok sorai felé tekintgetett, de ahhoz, hogy láthassa Gizit, el kellett volna fordítania a fejét. Amiről szó se lehetett. — Nem lett semmi, de kibírtuk — állapította meg elégedetten. A foglalkozások szüneteiben — még novemberben is! — úgy érezte, hogy teljesen kimerült. Az utolsó tanítási óra vége felé szellemi és fizikai ereje végső határán állt, a délutáni egyéni tanulás idejét legszívesebben átaludta volna. Valamikor a kezdet kezdetén, a gimnáziumban, később egy darabig a tisztiiskolán is - az első hónapokban - úgy gondolta: mindig elég lesz, hogy jó viszonyban van a fegyelemmel. Három éve is abban bízott, hogy ez a tulajdonság minden akadályon átsegíti. Okáig csak érezte, valahogy másképp van. Aztán fokozatosan jött rá: igaz, hogy önfegyelem nélkül nem tarthatja magát katonának, de az önfegyelem végül _____ is passzív emberi tulajdonság. Arra jó, hogy zokszó nélkül viselje el a vártnál nyomasztóbb környezetváltozás hatásait, ahhoz viszont kevés, hogy a segítségével áthidalja a változásokat. Az is zavarta, hogy bizonyos teendőiket a csapatnál másképp - más szempontok alapján? - végzett, mint arról itt az előadásokon hallott. - Értelmezés kérdése volna? - kereste a magyarázatot. — Vagy egész egyszerűen ez itt az elmélet, az meg ott a gyakorlat?... Hogy aztán megértse: nem az elmélet és a gyakorlat durva különbségéről van szó, hanem az emberek közötti különbségről. Ettől függ a hozzáértés, a módszer. Vagy mind a kettő. Felderítő így világosította fel: - Olyan ez, komám, hogy mit lát a felderítő egy vakondtúrás tetejéről vagy a templomtoronyból... Lelkileg megviselte, hogy korábban hadművészettel csak önszorgalomból, bizonyos értelemben laikus módon foglalkozott, az akadémián viszont a legkiválóbb szakértők vezették be a hadszervezés, a hadművészet és a fegyvernemek tudományába. Ha kételye támadt, a könyvtárban minden tantárgyi állítást ellenőrizhetett. Olykor ellenőrzött is. A tanszéki konzultációkon azonban meg se szólalt. Félt, hogy megszégyenítően keveset tud. A téli foglalkozások valamelyikén tört meg a jég: föltett egy kézenfekvő szakmai kérdést, amire maga is tudta a pontos választ. A következő alkalommal még tartózkodó volt, hogy aztán egyre bátrabb kérdéseivel végleg lerombolja magában a kisebbségi érzés gátjait. Egyik-másik kérdése az egykori századkörletből nézve valósággal eretnek volt, de nemhogy ellenszenvet váltott ki, sőt felvillanyozta a tanárokat s a társait. Lassan, hónapok gyötrelmei után végül is a munka és az érdeklődés oldotta föl benne ezt a lelkileg roppant érzékeny, s főként a vidéki emberekre jellemző feszültséget. A szobatársul kapott Felderítővel először úgy tűnt, nehezen fog összebarátkozni. A hadnagy megállt a szoba közepén, kissé megemelte a bőröndjét, mintha le akarta volna ejteni. - A másik ágy már foglalt - jegyezte meg. - Cserélhetünk — ajánlotta Csányi. - Jó lesz ez is. A hadnagy az ágyra dobta a bőröndjét, odalépett Csányihoz. - Komáromi hadnagy — nyújtotta a kezét. - De szólíts csak úgy, hogy Felderítő. Jobban szeretem kissé hajlottan állt. Vagy inkább görnyedtem - Valami van a mosolyában — vélte Csányi. — Esetleg gyanakvás? ... Szőke, svábosan szeplős arca fölkeltette az érdeklődését. A kezére pillantott. Vastag ujjal voltak, benőtt körömházzal. A kézből is szeplős és feszes, halványan áttetsző. Csányi azt gondolta: Nem közönséges ujjak, az biztos ... Milyen tanszék? — érdeklődött a hadnagy. - összfegyvernem. Felderítő körbejárta a szobát. - Egész jó kis szállás — mosolygott. - Nőtlen embernek nagyon megfelel. - Nős vagyok. Felderítő vállat vont, mint akit nem érdekel. Lepillantott a teniszpályákra. Egy darabig némán figyelte, hogy pattognak a fehér labdák. - Fene a jó dolgokat - jegyezte meg bizonyos undorral. Nem sok hiányzott, hogy kiköpjön az ablakon. Pillanatok alatt kicsomagolt a bőröndből. - Hány éves vagy? — kérdezte. Csak úgy mellékesen. Csányi megmondta. - Én kettővel fiatalabb vagyok - mosolygott Felderítő. Volt a mosolyában valami ingerlő pimaszság. Ezzel véget ért az ismerkedés. Vacsora után Komáromi hadnagy hozott két üveg vörösbort. - Ez volt a legjobb - szedte ki az aktatáskából a kékfrankos palackokat. Csányi megütközve nézte. - Mind meg akarod inni? - Nem tetszik? - Mindegy ... - Vermutot ittál volna, bátyuska? Csányi elvörösödött. Mint akit felképeztek. Ki akarta kérni magának a megszólítást, de Felderítő már nyújtotta is a teli poharat. Csányi a fejét rázta. - Igyál velem! — biztatta a hadnagy. — Egy kortyot csak, bátyuska! A kedvemért! . . . Csányi kikapta a kezéből a poharat, és lehajtotta a bort. Felderítő hálásan pislogott. - Köszönöm, bátyuska ... Tovább nem zaklatlak. Negyed óra alatt megitta a két üveg bort. Meg se látszott rajta. Az üres üvegeket gondosan kiöblítette, s az ágy végéhez állította. Tűnődve ácsorgott félig levetkőzve. Arcán tanácstalanság: ne öltözzön-e föl újra? - Mostantól számítva három évig nem fogok inni egy korty szeszt sem — mondta. — Majd meglátod, bátyuska. Ne mondd nekem többé, hogy bátyuska ... Msnap kézzel írt cédulát szögezett az ágya fölé. Amikor kiment a szobából, Csányi elolvasta. „A felderítő elé nem tűzhetnek olyan feladatot, ami meghaladja az elszántságát”. Ahadnagy visszajött. Mint aki csak azért lépett ki a folyosóra, hogy alkalmat adjon Csányinak, hogy elolvassa a cédulát. A jelszavam — mosolygott. Csányi is mosolygott. Kissé kényszeredetten. - Idézet valahonnan? - Saját magamtól. - Ami igaz, az igaz, az embernek szüksége van a jelszavakra. Ha azok nélkül nem megy. - Ami a jelszavak mögött van, azt itt őrzöm - mutatott Felderítő a fejére. — De nem akarok neked hazudni. Engem lelkesítenek a jelszavak. - Nekem is voltak jelszavaim — vallotta be Csányi. Nehezen barátkoztak meg. Csányit idegesítette a hadnagy zúgolódása. Mindenben talált kivetnivalót, állandóan beleütközött valamibe. Mint aki nem találja a helyét - két főhadnagy azt mondta az ebédnél - dohogott -, hogy eretnekség, amivel a tanárok a fejünket tömik. Pedig épp az a jó itt, hogy gondolkodásra késztetik az embert! Ezért vagyunk itt. Az kellene ezeknek, aki a biflázást követeli? ... Máskor a „lejtős” oldalfolyosón talált rá. Letörten bámult az udvarra. Csányi azt hitte, valami baj történt. Odament hozzá, megfogta a karját. - Segíthetek, Felderítő? - Minek jöttek ide ezek? Kérdezem!... - Kikről beszélsz? A hadnagy az üres folyosó vége felé bökött. - Milyen katonatiszt az, aki állandóan a pénztárcájába bámul? - heveskedett. - Mert ezek azt csinálják! Ez itt mind valamilyen parancsnok, nem? És ha majd három év múlva kiteszik innen a lábukat, még fontosabb parancsnokok lesznek. Teli fejjel! Okosan csinálhatják, amit kell. Ezek meg siránkoznak, hogy itt kevesebb a pénz, nincs nyelvpótlék, nincs harckészültségi díj, nincs kitüntetés, havonta ezer forinttal kevesebb a pénz... Hogy sajnálom, szegényeket! De nem azért, mert üres a pénztárcájuk!... Voltak pillanatok, amikor Csányi kifejezetten idegenkedett a hadnagytól, s már-már azon a ponton volt, hogy szobát cserél. Aztán egy este gyökeresen megváltoztak az érzései. (Befejező rész a következő számban) SZŐNYI GYULA grafikái.