Néphadsereg, 1987. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-28 / 48. szám

Dr. Bácsalmási László neve közel két évtizede nemcsak a kosárlabdázók körében cseng ismerősen. A még mindig fiatalos külsejű, 45 esztendős testnevelő tanár érdemeket szerzett abban is, hogy tanítványai közül egyre többen szeretik meg a rendszeres testmozgást, akik immáron tizenkilencedik éve a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola hallgatói közül kerülnek ki. Nyolc éven át első osztályú kosár­labdázó volt, a VTSK-ban (a BSE elődje) szerepelt hétről hétre mint hátvéd bedobó. Közben a tanulás­ról ,sem feledkezett meg, beiratko­zott a Testnevelési Főiskolára. A követelményeknek mindkét „pá­lyán” eleget tett: a VTSK-ban szor­galmasan gyűjtögette a pontokat, s a TF-an is kitűnt felkészültségével. A diploma átvétele után több mint három évig egy általános is­kolában okította a gyerekeket. Ez idő tájt a BEAC II. osztályú csa­patát erősítette. Nem sokáig, ugyan­is a Zalkára jövetele után szervez­ni kezdte a főiskolai gárdát, s 1972- ban az ő vezetésével megalakult a Honvéd ZMKMF. Azonnal a Buda­pest I. osztályba kaptak besorolást, s megnyerték a bajnokságot. Utána az NB III-as­ mezőnyt is maguk mögé utasították, később kétszer átthajttak az NB II-ben a dobogó legfelső fokára, ám az élvonalat egyéb körülmények miatt nem vál­lalhatták. Megszűnt, majd újjáala­kult a csapat, ma már csak hallga­tók öltik magukra a Honvéd ZMKMF mezét. Ma dr. Bácsalmási László a BSF női kosárlabdacsapatának az edző­je. Három év alatt sikert sikerre halmozott a tanácsi lányokkal a honi bajnokságban, és nemzetközi­leg is jegyzett együttest kovácsolt össze. Persze másodállásban. Főál­lását semmi pénzért nem hagyná ott. A testnevelési tanszék vezetői megbecsülik munkáját, a tanárok és a hallgatók tisztelik, szeretik őt. Emlékek és mai valóság E sorok írójának alma matere szintén a ZMKMF volt, és abban a szerencsében is részesülhetett, hogy a tanár úr keze alatt fejleszthette sportolói képességeit. A mintegy három és fél év alatt a testnevelés szinte valamennyi alapelemét elsa­játíthattuk, emellett az egészséges életmód rejtelmeibe is betekintést nyerhettünk. Annak idején szaka­szunk, még inkább századunk ki­váló erőkből állt, sorozatosan jó sporteredményeket értünk el, noha a körülmények mostohábbak voltak a mainál. A napokban bejelentkeztem dr. Bácsalmási Lászlónál, és arra kér­tem, kalauzoljon végig egy tanórán, és mutassa be az új létesítménye­ket. A találkozó hamar létrejött, a ZMKMF sporttelepén a harmad­éves vegyészek munkáját kísérhet­tem figyelemmel. Az eligazítást kö­vetően rövid bemelegítéssel indult a foglalkozás, majd a háromezer méteres síkfutáshoz gyülekeztek a rajtvonalnál a feltűnően jó felépí­tésű hallgatók. Tizenhatan lódultak meg szinte egyszerre az indításnál. Míg a fiúk a köröket rótták, beszél­gettünk a „régi szép időkről” és a jelenről. — Milyen a hallgatók fizikai fel­­készültsége? — kérdeztem, miköz­ben Hajdú Tamás zászlós, a sza­kasz parancsnoka óriási fölénnyel a célba érkezett. — Ez a legjobb, legerősebb sza­kaszom, rájuk nagyon büszke va­gyok. Ezeket a fiúkat, úgy érzem, már meg­nyertem a rendszeres spor­tolásnak. Ezt nagyon fontosnak tar­tom, mert ők jövőre tisztek lesz­nek, és több szakasznyi sorkatona egészséges életmódját határozhatják meg. Hiszem, hogy tanítványaim a testi nevelést alapvető feladatnak állapíthattam, nagyszerűen szere­peltek a hallgatók, bár akadt köz­tük olyan is, aki inkább kocogott, mintsem futott. A tanár úr kissé idegesen konstatálta a helyzetet, ám hamar döntött: a fiatalember újfent nekivághat a hét és fél kör­nek, s a hallgató becsületére legyen mondva, míg a többiek fociztak, ő ismét teljesítette a távot. Sokoldalú lehetőségek A futás után nyújtós gyakorlatok színesítették az órát, majd jött a már említett foci. A fiúk pillanatok alatt megalakították a két csapatot, és úgy nekiveselkedtek a labdaker­­getésnek, mintha csak most vette volna kezdetét a foglalkozás. Ismét kérdezhettem. — Milyen létesítményekkel ren­delkeznek? Mely követelményszin­­teket kell teljesíteniük a hallgatók­nak? — Két tornatermet, három kondi­cionálótermet, fedett uszodát és néhány szabadtéri pályát vehetnek igénybe a hallgatók, és tíz szakosz­tályban sportolhatnak versenysze­rűen is. A kötelező és fakultatív sportfoglalkozásokon lehetőségük van megszerezni az állóképességet, és megtanítjuk őket a testnevelési órák levezetésére is. Ennek érdeké­ben szorgalmazzuk az alapfokú se­gédedzői és játékvezetői képzést. A követelményrendszer időszakonként változó, hármas feladatot ölel át, természetesen szintidő teljesítéssel: atlétika, katonai próbák — három­tusa, tízpróba, járőrverseny — és úszás, amit egy év alatt minden hallgató elsajátít. ERDŐS PÁL ATTILA Fotó: NAGY Z. IMRE Nevelők nevelőre tekintik majd. Mellettük van még három hallgatói szakaszom és ugyanennyi külföldi csoportom is. Hadd tegyem azonban hozzá, az el­sőévesek fizikai állapota sajnos nem éri el a régiek szintjét. Egyre többen­ lettünk időközben a célban, s az eredményekből meg­ Dr. Bácsalmási László értékeli a futó­eredményeket Az „aranyásó” Nem elég álmodozni, tenni kell! így gondolta ezt Tombor István ifjú versenyzőként is­­az 50-es években. Szorgalma­san, kitartóan edzett, de ak­kori elképzelései nem váltak valóra. Egy makacs sérülés véget vetett aktív versenyzői pályafutásának , de csak annak. Edzőjétől, Ördögh Im­rétől megtanulta a szakma szeretetét, és az ő nyomdo­kain folytatta a mimikát, egy ideig a fővárosban, majd új­ból Fehérváron. 1964-től nap­jainkig a Honvéd Szondi SE- ben vezetőedzőként dolgozott. Furcsa a sors! Tulaj­don­­..­képpen annak idején meg­sértették, azt mondták ugyan­is: Ördögh Imre távozása után nem lesz birkózás Fe­hérváron. Tombor István megfogadta, hogy igenis lesz. Mindenért meg kellett har­colnia. Ebben a kemény sport­ágban csak azt nem fekte­tik két vállra, aki bátor, aki ,­ felkészült. Neki azonban nemcsak ezt kellett elhitet­­nie tanítványaival, hanem­ meg kellett teremtenie a fel­tételeket is. Ebben sokszor magányos farkasnak érezte magát, sokat küzdött addig,s amíg Fehérváron elfogadott és megbecsült lett a sportág. A birkózás, amelytől a Tom­bor név elválaszthatatlan. Gyakorta voltak kétségei. Sok-sok álmatlan éjszaka, nemegyszer parázs viták után azonban mindig újra tudta kezdeni a munkát. Mert hitt abban, valóra válhat az, hogy a Honvéd Szondi SE ne csak egy klub legyen, a sok között, hanem olyan, amelyik ver­iskolákat, a versenyeket, és mindig jó érzékkel választot­ta ki versenyzőit. Pedig mint katonaegyesületnél dolgozó edzőnek, korántsem volt könnyű dolga. Tudta, akik­kel egy ideig együtt dolgozik, majd másutt kamatoztatják tudásukat. Neves versenyzők hosszú sora nevelkedett a Mester keze alatt, többek kö­zött Hajdú Imre, Tóth István, a Torna fivérek, Farkas Jó­zsef. Jó néhány versenyen lát­hattam, hogy a tanítványok az „öreget” milyen nagy sze­retettel köszöntötték. Nem­csak a kötelező udvariasság­nak, hanem rengeteg szívből jövő kézfogásnak, ölelésnek lehettem szemtanúja. Tombor István szívesen látott vendég mind itthon, mind külföldön. Ezt pedig csak érdemekkel lehet kivívni. Soha nem volt mézesmázos, nem kereste mindenáron a népszerűséget. Néha nagyon is kemény volt, de a­kkor is igazságos. És hittek neki. Hitt neki Rácz Lajos, Fe­hérvár első világbajnoka. Hitt akkor is, amikor a moszkvai olimpia után szá­mos csábító ajánlatot kapott más egyesületektől. Tombor István meggyőzte őt, hogy igazán Fehérváron van rá szükség. Hitt neki a harmin­cadik évén túl járó Seres Fe­renc is, amikor őt a moszk­vai olimpiára készítette fel. És hitt neki a szövetségi ka­pitány, dr. Hegedűs Csaba is. Tombor Istvánnak lett igaza. Világbajnoki, Európa-baj­­noki és olimpiai érmek, he­lyezések születtek. Mindenki tudta Tombor Istvánról, hogy szeme csalhatatlan a tehet­ségek meglátásában, s a bir­kózásért mindenre képes, ő az aranyásó. Ezért dolgozott hosszú éveken át a Magyar Birkózó Szövetség elnökségé­ben és nyolc évig az edzőbi­zottság elnökeként. Pedig ide eljutni igazán nem könnyű! Most nyugdíjasként azt a tanácsot adja volt tanítvá­nyainak — akik ma már ed­zőként dolgoznak —, hogy merjenek merészen álmodni, és higgyenek a megvalósulás­ban. Ő még mindig segít, mert hiába nyugdíjas, életét nem tudja elképzelni a bir­kózás, a Honvéd Szondi SE nélkül. Most is, ébren is a birkó­zásról álmodik. sípos József­Fotó: KARÁCZY SZILÁRD senyre kel a legjobbakkal is. Soha nem volt rest járni az GHSB súlyemelő-bajnokság Nem sikerültek az „ugratások" Az idén Kuba volt a házi­gazdája a baráti hadseregek súlyemelő-bajnokságának. Ku­ba, Bulgária, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Nicaragua, va­lamint az NDK katonaspor­­tolói voltak az ellenfeleink. Már az 1985-ös spartakiá­­don is kitűnt, hogy a szocia­lista országok­­katonasporto­lóinak találkozója felér egy kisebb világbajnoksággal, s ezt igazolta az egzotikus kör­nyezetű Havannában lezajlott versenysorozat is. A csapatok létszáma tíz fő lehetett, de a szovjetek és a kubaiak kivételével — akik­nek ráadásul a formaidőzítése is kiváló volt — a többiek ezt a keretet nem töltötték ki. Ők csúcsformában versenyez­tek. A bolgárok teljesítmé­nyén látszott, hogy „nem ké­szültek rá” a kubai verseny­re, de világklasszisaik — Marinov, Terzsinszki, Krasz­tev, Csakarov — és a fiatal tehetségek­­így is tekintélyt parancsoltak maguknak. A csonka magyar csapat tagjait megviselte az utazás, a párás klíma és a nagy idő­­eltolódás. A versenyek ugyan­is magyar idő szerint hajnali három órakor kezdődtek. For­maidőzítésükkel is gond volt, hiszen a kubai utat megelő­zően a hazai NB I-es csapat­baj­nokságon szinte mindent kiadtak magukból. A tata­bányai for­mával egyéniben és a csapatversenyben is bizo­nyára előkelőbb helyen vé­gezhettek volna. A klíma okozta bonyoda­lomra egy példa: Nagy Pétert — aki súlycsoportjában érem­esélyes volt , 52 kg-ra le­fogyasztották, ám fölösleg­ként volt még rajta 10 deka­gramm, ami a párás, fülledt klímában meg sem akart mozdulni. A sportoló átesett a súlyhatáron, így csak az 56 kg-os súlycsoportban indul­hatott. Ott viszont már csak a hetedik helyet tudta meg­szerezni 212,5 kg-os össztel­jesítménnyel. Berényi Zoltán (56 kg) 235 kg-os összteljesítményével ötödik lett. Dráfi Zsolt, aki serdülő korú versenyző, a 67,5 kg-os súlycsoportban 265 kg-ot teljesített, s ezzel ha­todik helyet szerzett, és mel­lékesen két hazai korosztályos csúcsot adott át az enyészet­nek! Mészáros István — 82,5 kg-os súlycsoport összteljesít­ménye 320 kg — hatodik, Buda Attila — 90 kg — 345 kg — és Hlavati András — 100 kg — 352,5 kg — az ötö­dik helyen végeztek összetett­ben. Az eredményekhez hoz­zátartozik,­­hogy a verseny­zőknek kockáztatniuk kellett ahhoz, hogy jobb helyezést érjenek el, úgymond „ugrat­ni” kellett őket, ami azt je­lenti, hogy nagyokat emeltek a súlyokon. Ezek az ugratá­sok azonban rendre nem si­kerültek. Az elsőséget a Szovjetunió szerezte meg, maga mögé utasítva Bulgária és Kuba sportolóit. Válogatottunk, a Német Demokratikus Köztár­saságot és Nicaraguát meg­előzve, a hatodik lett. A rendkívül színvonalas küzde­lemben a magyar csapat eredménye reálisnak mond­ható. Fotó: KELE JÁNOS Dráfi Zsolt ismét legyűrt két országos csúcsot I Híradóbabérok A testnevelési órákat követően nem kisebb esemény következett, mint a főiskola mezei futóbajnok­­sága. A hagyományosnak mondható népligeti pályán először a négyezer méteres távon indulók gyülekeztek, mintegy száz gyakorlóruhás neve­zett be erre a versenyszámra. A start után hamar rendeződtek a sorok, az egyik titkos favorit, Mol­nár Sándor zászlós gyorsan az élre állt, és remekül beosztva erejét nagy fölénnyel győzött. Csapatban is kiválót nyújtott a 10. század, hi­szen mind az öten az első 15-ben végeztek, így nem volt kétséges, ki­k kapják az eredményhirdetéskor a babérkoszorút a­­nyakukba. A hétezer méteres sportfelszereléses futóversenyben Cseperkáló István honvéd diadalmaskodott. A csapat­­versenyben a híradók csapata vég­zett az élen. Az összetett ponttáblázat élére is ők kerültek: 1. híradóik; 2. rádió­­felderítők; 3. az érszázad csapata. A „versenyiroda” ugyan kis lét- s számmal működött, ám végig kifo­­l­yástalannul

Next