Néphadsereg, 1988. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-23 / 4. szám
Vélemény Az érdemről és az állapotról Tisztelt „öreg" Főhadnagy! Bevallom, először azt hittem, hogy tréfálsz velem, amikor az önmagad bemutatására szánt gondolatsort sokéves tapasztalataid, „öregséged” ecsetelésével kezdted. Mi másra is gondolhattam volna, hiszen lerítt rólad, hogymég csupán a húszas éveidet taposod, sőt te magad mondtad, hogy alig több mint hat esztendeje kászálódtál ki a katonai főiskola padjaiból, bele a nagy csapatéletbe. Néhány aranyköpésed alapján már-már hajlottam is rá,hogy elraktározzalak magamban a jópofa, nagydumás, vagabund ismerőseim közé, amikor valami furcsa gyanú kezdett ébredezni bennem. Alighanem azért, mert a nagy poénok között hirtelen véresen komoly statisztikai adatokkal kezdted bizonygatni „megöregedésed" tényét. Egyebek között előhozakodtál azzal, hogy néhány „betokosodott" tiszthelyettest leszámítva te vagy a legöregebb hivatásos katona annál a zászlóaljnál, amely immár jó három éve a parancsnokságod alatt áll. Ráadásul a többi zászlóaljparancsnokhoz viszonyítva is olyan öregnek, tapasztaltnak, rutinos rókának számítasz, hogy neked aztán már réges régen valamelyik külföldi katonai akadémián lenne a helyed. Te persze mentél is volna, csak hát a sok tapasztalatlan, „kopasz” hadnagy miatt a parancsnokod egyelőre még nem engedett el, mondván, hogy alakulatszerte nincs, akinek átadhasd a stafétabotot, a zászlóaljparancsnoki beosztást. Színes elbeszéléseidből megtudtam továbbá, hogy bezzeg a te idődben még egészen más módi járta. A kutya sem kérdezte meg tőled, hogy első tiszti beosztásként akarsz-e mindjárt századot vezetni, vagy hogy féléves zászlóalj-törzsfőnökei tapasztalattal képesnek érzed-e magad a parancsnoki feladatkör ellátására. Számodra mégis természetes volt, hogy habozás nélkül vállalni kell a nagyobb felelősséget. Miként az is magától értetődött, hogy három hetes tisztként laktanyaszintű szolgálatot bízott rád az akkori parancsnokod, s egy hétre rá már mint csoportvezető debütáltál a mezőgazdasági munkán. Ezekben a mostani hadnagyokban viszont már tizedannyi „szufla" sincs, mint a te „generációdban” volt. Nem elég, hogy nem az életre készítik fel őket a főiskolán, még az alakulatnál is mentességet kapnak a megterhelés alól. Parancs van rá, hogy az első hónapokban nem adhatnak semmilyen szolgálatot, és hetekig külön tanfolyamon illesztgetik be őket a csapatéletbe. Ráadásul, majdnem ráment a tizenharmadik havi illetményed, s ezzel együtt a fenyítetlenséged arra, hogy a zászlóaljadhoz beosztott féltucat „kopasz" hadnagy egyikét egyetlen hétvégére helyettesíteni küldted egy mezőgazdasági munkacsoporthoz. „Csoda, hogy így megöregedtem mindezek miatt?" - néztél rám kérdőn, s mert megadták a jelet a módszertani foglalkozás folytatására, válasz nélkül elfoglaltad a helyed a sorban. Pedig volt, s azóta is van a kérdésedre válaszom. Az egyik, a rövidebb változat valahogy úgy hangzik, hogy az efféle öregség sem érdem, csak állapot, méghozzá nem is a legszerencsésebb. A kettes számú változat lényege ugyanez, csak némimagyarázattal fűszerezve. Mert nagyon is kézenfekvő magyarázat van rá, hogy miért te lettél a legnagyobb és egyben a legöregebb parancsnok a zászlóaljnál. Annál is inkább, mivel bizonyos esetekben az egyik tény feltételezi a másikat, s alighanem nálad is ez volt a mérvadó. Hiszen oly korban avattak a néphadsereg hivatásos tisztjévé, amikor a csapatoknál a csúcsára hágott a fluktuáció, minden addiginál nagyobb hiány mutatkozott az alegységparancsnokokból. Magyarán szólva nem nevezhettek ki első tiszti beosztásként szakaszparancsnoknak ahhoz a századhoz, ahol fél éve már a századparancsnoki szék is üresen állt. Ily módon korántsem biztos, hogy néhány időszak múlva csakis a képességeid alapján lettél zászlóalj-törzsfőnök, majd pedig fél évvel később — amikor elődöd egészségügyi okok miatt más beosztásba került a zászlóalj parancsnoka. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a te eseted tipikus példája volt a „ha ló nincs, szamár is jó” megoldásnak, de ha jelenleg valóban te vagy a legöreebb tiszt az alegységnél, akor alighanem egyet kell értenünk abban, hogy a kinevezéseid alkalmával egyszer sem lehettek elöljáróid a bőség zavarában. De ugyanezt tudom válaszolni arra a példabeszédre is, miszerint: te háromhetes tisztként laktanyaszintű szolgálatot adtál, munkacsoportot vezettél a földeken. Hiszen azok az elöljárók, akik vállalva a szabálytalanságot, felkészületlenül szolgálatba, munkába vezényeltek, aligha passzióból cselekedtek így, sokkal inkább a hiány, szükség volt az, ami ebben az esetben is törvényt bontott. Mivel pedig ezek az elöljárói parancsok az elhangzásuk pillanatában magukra vállalták a tapasztalatlanságodból adódó esetleges ballépéseid következményeit is, igazán nem értem, hogy ezek kapcsán miben nyilvánult meg a te érdemed, mi ebben a „szufla", ami a mostani hadnagyokból már hiányzik. Egyáltalán, hogyan lehet fiatal főhadnagyok és pályakezdő hadnagyok viszonyában generációkról beszélni, no és mire alapozod azt a feltevésedet, hogy a tavaly végzett hadnagyok kevésbé felkészültek, mint a hét esztendővel ezelőtt avatottak voltak? Csak arra, hogy ők már a főiskolai képzettségnek megfelelő, zömmel szakaszparancsnoki beosztást kaptak, s hogy őket már nem lökdösték a képzeletbeli medence széléről látványosan bele a mélyvízbe? No de azért nem háborogni, hanem örvendezni kell! Vagy nem nyugodtabban alhat az a zászlóalji parancsnok, aki minden századnál három fiatal tisztet tudhat, mint aki egyet sem? Ha valakinek, hát neked aztán tényleg a saját bőrödön kellene érezned mindennek az előnyeit! Legalábis én, mint laikus, úgy gondolom, hogy kétszer annyi tisztből sokkal könnyebb kiválasztani és kinevelni az utódodat is. Feltéve, ha csakugyan ezen múlik a továbbtanulásod, s nem pedig azon, hogy „öregségi" nézeteid, vezetési módszereid miatt az alakulat új parancsnoka egyszerűen nem javasolja számodra a magasabb katonai képesítés megszerzését. Ebben az esetben viszont nem ártana a korodhoz fiatalítanod a nézeteidet, és valamivel lejjebb szállnod a magas lóról, amit nem is annyira az érdemek, mint inkább úz állapotok adtak alád. Ha mindez sikerül, szavamra én örülök majd legjobban, ha nem ebben a beosztásban - és nem is alacsonyabban — köszöntenek rád a valós öregedés ével. SINKA ISTVÁN . A gépesített lövészszázad megérkezéséig háborítatlan a kora délutáni párába burkolózott táj. A lankás domboldal, a bozóttal, ligettel borított völgy, a néhány makacs levéltől barnálló erdőszegély egyelőre még az, aminek látszik: téli pihenőre tért természet. Az egyre erősödő motorzúgás azonban jelzi, hamarosan odalesz a domboldal csendje. Aztán valóban: a megelevenedett domboldalban jól kivehetők a páncélos szállító harcjárművek, a harckocsik, a gépjárművek és a szakaszok kontúrjai. Ahhoz, hogy ez a cseppet sem kívánatos látvány megszűnjön, sok munkára van szükség, s technika ide, motorizáció oda, egyetlen célravezető módszer: ásót, lapátot fogni, s rajta! Feszülnek az izmok, csordul a verejték, a fagyott föld nehezen adja meg magát. A szerencsésnek csak lövészteknőt kell ásnia, de sokan méregetik „ellenségesen" a harckocsit. Jó ég, mekkora gödör kell ennek ! Aztán újra neki feszül mindenki, s ahogy telik az idő - mintha láthatatlan lápra települt volna - úgy „süllyed" a század. Először csak a harcjárművek tűnnek el a látómezőből, majd aztán valamennyi eszköz. Néhány óra móltán már csak a sisakok csillannak meg néha a fű felett, de a hamarosan rájuk terülő álcahálók, az ágak eltakarják azokat is. Mire a nap eléri a dombok szegélyét, már újra háborítatlan, „halott" a táj. Csak az árkokban lapuló lövészek tudják, mégis mekkora a változás: egy század rejtőzködik itt jól kiépített állásaiban. A „kultikus" munka persze nem volt öncélú, ugyanis Tolmács Zsombor hadnagy százada szintén részt vesz a közelgő nemzetközi gyakorlaton, s nem akarnak semmit a véletlenre bízni. Patakzó verejték árán - mire élesben kell végrehajtani a védelem berendezését - biztosak lehetnek abban: „láthatatlanok" lesznek. SZ. B. Fotó: TÓTH LÁSZLÓ Életrészecskék Az M0-áskörgyűrű Dunaparti hídfőállásainak építkezésén ismertem meg. A Magyar Néphadsereg 3705 építőműszaki magasabbegységének egyik technikusaként mutatkozott be. Természetesnek vettem, hogy a hídépítő szakemberekkel a hozzáértők közös nyelvén beszélt. Alkalmi hallgatósága akkor kezdett meglepődni igazán, amikor a víz alatti betonozás műveletei kerültek szóba. Az ilyen műveletek közben lejátszódó fizikai jelenségekre adott magyarázatát a hídépítés öreg rókái tiszteletadó csendben hallgatták. Az alacsony, zömök embert, aki a kezdeti munkálatok nesztelen színhelyén tőlük akkor alkalmi katedrát kapott. — Honnan az előadói, a fizikáról mesélni tudó képessége? — Kísérleti fizikus voltam.. Novobáczky, Jánossy, Nagy professzoroktól tanultam gondolkodást, elméleti és gyakorlati fizikát az ELTE Természettudományi Kar fizikus szakán. De hát ez régen volt. Nagy Károly professzorral, az, általam mélységesen tisztelt akadémikussal ma is összeösszejárunk. Votaképp, ki is Békefi József? Kitüntetések A Baranya megyei Nemeske községben, 1932-ben született. Édesapja községi kovács volt, édesanyja a háztartást vezette. Bátyja, az egykori kissbíró az 50-es évek elejétől hivatásos tiszthelyettesként, földi kiszolgálói feladatokat teljesítve dolgozott egy repülőalakulatnál, innen helyezték nyugállományba. Első pillantásra különös életútja a kockázatvállalásokat, az elhivatottságot, elkötelezettséget, a nehéz döntéseket bizonyító állomások sora ... Kitanulta a kovácsmesterséget — az apja műhelyében. Érettségizett — Debrecenben. Az ELTE fizikus hallgatójaként négy félévet tanult — Budapesten. Kilenc esztendőn át szolgált a Belügyminisztérium rendőrtisztjeként — közben befejezte egyetemi tanulmányait. A hivatásos szolgálatból leszerelve fizikusként dolgozott a gáztechnikai, fűtéstechnikai kutatás területén. Miskolcon, a Műszaki Egyetemen mérnöki képesítést szerzett, s volt épületgépészeti tervező is. Majd 1973-tól előbb az MN 7560, későbbaz MN 3705 építőműszaki magasabbegységénél műszaki, egységtechnikusi feladatok ellátásával vívott ki elismerést. Jelenlegi szolgálati helyén a magasabbegység szakszervezeti bizottságának titkára, a pártbizottság tagja. Felesége a Veres Péter Könyvesbolt igazgatója. Lánya, a Jáhn Ferenc Kórház pszichológusa. — Tudom, hogy kitüntették a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékéremmel, a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával ... Mégis, elismertségéről szólva, eszembe jut: vajon az egykori kísérleti fizikus elégedett lehet-e építőműszaki technikusi munkájával? — Hiszem, hogy ezzel a választásommal nem adtam alább. Persze, más a fizikus, és más a technikus élete. De hát éppen baráti kapcsolataim révén sohasem szakadtam el tanult és szeretett tudományágamtól. Természettisztelő ember, a klasszikus fizika és matematika híve vagyok ma is. Ismerem a mai modern elméleteket, a leglényegesebb teóriákat. A kinematikában, dinamikában, statikában, azaz a mechanikában szerzett jártasságom, az ezekkel megalapozott gondolkodásmódom jelenlegi munkámban is sokat segít. S legalább ennyire fontos számomra Tönkő Zoltán tanító úr minden szava, amellyel bennünket, nemeskei gyerekeket nevelt. Elérte, hogy képességeinktől függetlenül versengjünk a jobb eredményekért, az osztályelsőségért. Ugyanis az ülhetett közülünk az első padba, aki a legjobb volt. Hozzáértés — Az „ülésrend” ma is szerephez jut életében? — Vallom: a teljességre törekvés, a határértékek megkövetelése nem minden esetben praktikus. Az élet, az építő-műszaki katonák hétköznapja nem hozható szoros összefüggésbe egy-egy fizikai kísérleti probléma megoldása közbeni törekvésekkel. A gyakorlati szakkiképzés, illetve valóságszerűbben fogalmazva, például a Százhalombattai Hőerőműnél, a Diósdi Csapágygyárnál, a Dunaújvárosi Hullámpapírgyárnál, a Paksi Atomerőműnél, az M 0-ás körgyűrűnél dolgozó katonák munkájával kapcsolatos szervezés, tervezés, ellenőrzés mást követel tőlem is. Hiszen ismerni kell a foglalkoztató vállalatok és a néphadsereg érdekeit, a sorkatonák megannyi ellátási, szociális problémáját, a katonai kiképzés elsődlegességéből adódó követelményeket. Ezt a munkát csupán szívvel-lélekkel csak ideig-óráig lehet végezni. A hozzáértésre nagy szükség van. Az érdekegyeztetéshez, a közúti, a postai, a vasúti létesítmények építkezésein a minőség megítéléséhez, ahhoz tehát, hogy az úgynevezett teljesítményprémiumunkért hogyan dolgozzunk meg. Ilyenkor persze azért mégiscsak ki kell alakítani egyfajta „ülésrendet”. Békefi József elhallgat. Mint aki jelezni akarja, jócskán túlhaladta azt az időt, amelyet önmagára szánt. Egy mégiscsak különös pályafutásra, amelynek egyik sajátos állomását felidézi. Biztos háttér — Évfolyamtársam bátyja a BM-ben dolgozott. Bejártunk hozzá pingpongozni. Sokat beszélgettünk, megkedveltem a társaságot. S talán egy kis kalandvágy is közrejátszott abban, hogy amikor hívtak, elvállaltam ezt a merőben új munkát, hivatást. Egyik példaképem is akkori bajtársaim közül való... Ott ismertem meg Kerekes Sándort, századparancsnokomat. Ő bölcsész volt. Rendkívül humanista gondolkodású parancsnok, a rendkívüli időkben hányszor, de hányszor nyugtatott meg bennünket is a határozott, tiszta csengésű hangja. És az elvhűsége, amelyről alig-alig beszélt, pedig tudtuk, nagyon is kivette részét az illegális kommunista mozgalom valóban embert próbáló feladataiból. Szóval Zuglóban, katona- és belügyminisztériumi tisztekkel jártuk az utcákat, hogy a konszolidációra felhívó plakátokat ragasszunk a falakra, röplapokat juttassunk el, ahová csak lehetett. Lőttek ránk, életünk veszélyben volt. .. mégis együtt voltunk, Sándortól határtalan nyugalmat kölcsönözhettünk. Kicsoda hát Békefi József? A tanáraira, osztálytársaira, bajtársaira ma is név szerint emlékező fizikus? Az építőműszaki katonák körében népszerű, elismert szakember? A katonai vezetők és a szakszervezeti tisztségviselők példaadó, hatékony együttműködéséért dolgozó mozgalmi tisztségviselő? Vagy az a hobbikertész, aki a Brunner-féle szektoriális kettős metszésről szólva, nemcsaka technikai fogásokról, hanem ma is fizikusként látva a dolgokat a gyümölcsfákban lejátszódó bonyolult anyagcseréről, tápanyagcseréről, a fotoszintézis jótékonybiofizikai hatásáról beszél? Úgy vélem, ez az életút egy emberé, aki hisz önmagában, abban, hogy az új pályára rátérve nem kell a „sebességet visszakapcsolnia”. Olyan emberé, aki tudja, érzi, családja mindig is biztos háttere lesz. És olyan emberé, aki minden rezdülésében, minden életrészecskéjében — ő maga. M. TÓTH GYÖRGY Fotó: KOCKA CSABA Megfigyelőként A Helsinki Európai Együttműködési és Biztonsági Értekezlet záróokmányában a résztvevő felek — egyebek között — olyan döntést is hoztak, hogy az aláíró országok területén a huszonötezer fő résztvevőt meghaladó hadgyakorlatokat be kell jelenteni. Ezt követően a stockholmi leszerelési konferencia — a kölcsönös bizalmat tovább erősítendő — ezt továbbfejlesztve úgy határozott, hogy az érintett országok 13 ezer résztvevőt meghaladó gyakorlatot kötelesek egymásnak, a gyakorlat kezdete előtt meghatározott idővel bejelenteni. 17 ezer főt meghaladó gyakorlatra pedig az aláíró országokból megfigyelőket kell hívni. Ezen kívül az okmányt aláíró országok kötelezték magukat arra is, hogy bármilyen gyakorlatra — ilyen igény bejelentése esetén — ellenőröket fogadnak. " Az elmúlt években megtartott ilyen NATO- és VSZ-hadgyakorlatokon hazánk képviselői is részt vettek. Közöttük egy NATO-gyakorlaton ott volt Gyuricza Béla vezérőrnagy is, akit a megfigyelőként szerzett tapasztalatairól kérdeztük. Az elmúlt évben, a NATO Autumn Forge gyakorlatsorozata részeként megtartott Keyston ’87 fedőnevű hadgyakorlaton vettem *. részt. Ezta gyakorlatot a Német Szövetségi Köztársaság területén tartották a Brit Rajnai Hadsereg, a Bundeswehr,Belgium és az USA csapatainak részvételével. — Milyen rendszer szerint folyik a megfigyelők meghívása, illetve küldése? Az érintett országokminden év végén megküldik egymásnak a meghatározott résztvevő feletti gyakorlatok jegyzékét a külügyminisztériumokon keresztül. Ebben szerepel,hogy mely ország területén, milyen erők részvételével, mely körzetben lesz a gyakorlat, s tájékoztatást adnak annak céljáról is. — Hogyan jut, a megfigyelő a gyakorlat színhelyére, és a fogadó félnek milyen feltételeket kell biztosítania? — Amegfigyelők — előzetes értesítés alapján — önállóan érkeznekmeg a sgyakorlat körzetébe, majd ezt követően minden munkafeltételt a fogadó ország, illetve a végrehajtó hadsereg biztosít. Ezek közé tartozik az elszállásolástól kezdve a többnyelvű tájékoztatókig egy sor dolog. (Minden megfigyelő programot kap — napi bontásban — a gyakorlat lefolyásáról, ebben szerepel mozzanatonként a résztvevők száma l és az, hogy a fogadó fél milyen részfeladatot javasol megtekinteni. Ha amegfigyelők valamelyike többet, vagy mást is szeretne látni, azt jelezni kell, és amennyiben eza kívánság összhangban vana záróokmány céljával, általában teljesítik is. Milyen tapasztalatokat szerzett ezen a gyakorlaton? — A Keyston ’87-en 17 ország 31 képviselője vett részt. Ez a gyakorlat az Autumn Forge sorozat negyedik olyan mozzanata volt, amelyet az NSZK területén tartottak, így már nagy gyakorlatuk volt a megfigyelők fogadásában. Az ilyen gyakorlatokon mindkét fél rérészről nagyfokú bizalomra van szükség, hiszena megfigyelőnek feltételeznie kell, hogy a részére adott tájékoztatás őszinte, a fogadónak pedig biztosítania kell, hogy erről a megfigyelő meg is győződhessen. A konkrét esetben érződött az őszinteség és a segítőkészség. Természetesen még sok technikai részletet kell kimunkálni ahhoz, hogy zökkenőmentesen működjön a gépezet. Nagy felelőssége a megfigyelőnek, hogy meggyőződjön: tényleg annyi ember és technikai eszköz, ott és azt végzi, amit bejelentettek. A mi esetünkben ezeket a feltételeket a legmesszebbmenőkig biztosították. Találkozhattunk a résztvevőkkel, alkalmunk nyílt beszélni a gyakorlat vezetőivel, a hivatásos és tartalékos katonákkal. Ezeken a beszélgetéseken a kérdéseinkre korrekt válaszokat kaptunk. Nekem személyesen mély benyomásokat sikerült szereznem. Érdekes volt látni annak a hosszú távú politikának a gyakorlati megvalósulását, amelyet ez utóbbi tizenöt esztendőben az aláíró országok a béke és biztonság megteremtése, a kölcsönös bizalom erősítése érdekében folytattak. HAZÁNK A GYAKORLATOK ELŐKÉSZÍTÉSE ÉS VÉGREHAJTÁSA SORÁNMINDIG ARRA TÖREKEDETT, HOGY A NEMZETKÖZI FESZÜLTSÉG ENYHÜLJÖN, A FEGYVERKEZÉSI VERSENY — AMI ANÉPEKTŐL NAGY ÁLDOZATOKAT KÖVETEL ÉS A BÉKÉRE ÁLLANDÓ VESZÉLYT JELENT — CSÖKKENJEN. AZON VAGYUNK, HOGY A KÖLCSÖNÖS BIZALOM ALAPJÁN ERŐSÖDJÉK A VILÁGBAN A BÉKE ÉS BIZTONSÁG. SZABÓ BÉLA Honvédr. HOL MÉM...Karambol A történet több mint ötéves, már elévült, de a poénja megőrizte frissepségét. Egyik főszereplője az első — s mindmáig egyetlen — magyar űrhajós, a másik nem annyira névről, mint inkább típusáról ismert: egy olyan női űrvezető, aki a volán mágusának tartja magát, de az isten mentsen meg tőle minden közlekedőt. Szóval Farkas Bertalan — nem űrhajóval és nem szkafanderban, hanem csak egy 1500-as Ladával és civilben — békésen poroszkált a 3-as számú főközlekedési úton szüleihez, a BAZ, azaz a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kisközség, Pácin felé. Az út száraz volt, a Nap sütött, zenét sugárzott a kocsiban a rádió , teljes idill. Még csak aprócska felhő sem úszott a Nap elé, amikor Berci kissé megborzongott. Előérzet? Valamilyen tudat alatti reflex? A közelgő veszély lehelete? Pedig egy útszéli benzinkúthoz közeledve nem látott mást, csak azt, hogy a töltőállomás útján egy autó álldogál, kifordulásra várva. Álldogálnia kellett, mert ugye, a főutat tábla védi, de Berci mégis levette a lábát a gázpedálról, szinte csak ösztönösen. Pedig akkor még nem is láthatta, hogy a veszteglő kocsi vezetőülésében egy hölgy foglal helyet. Ennek ellenére lassított, s a nő ezt érthette félre. De elszámította magát. Hiába vágott ki csikorgó gumikkal, hiába fékezett Berci is azonnal, az ütközést nem kerülhették el. Szerencsére viszonylag kis sebességgel találkoztak, csak a karosszériák gyűrődtek. Mindketten sértetlenül szálltak ki járműveikből, kölcsönös, nem éppen mosolygós bemutatkozás következett. A nő kétségbeesetten mentegetőzött, elismerve hibáját. Mit lehetett tenni? Leültek az árokpartra, és várták a helyszínelőket. Ahogy a hölgy kezdett magához térni az ijedtségből — a bemutatkozásnál izgalmában nem nagyon figyelt a névre —, kezdte egyre jobban méregetni a váratlan és csöppet sem kívánt találkozás kapcsán megismert autóstársát. „Valahonnan ismerős... — morfondírozott magában. — Biztos láttam már valahol ... Megvan! A tévében. Hiszen ő Farkas Berci, az űrhajós... Csak most, civilben...” Vett egy nagy levegőt, és felpislákoló önbizalmával már harsogta is: — Szép, mondhatom! Űrhajót tud vezetni, az autóval meg karambolozik ... K. T. I.