Néphadsereg, 1988. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1988-02-13 / 7. szám

Beszélgetés Hlavati Andrással És jött a negatív hullám... A Honvéd erősítőtermében, tárcsák, padok, rudak társaságában beszélgetünk. Hlavati András, amúgy mezítlábasan, szakadt melegítőalsóban, edzésvégi gyúráshoz készülődik. Nagy karriernek indult az övé, de már hat éve állni látszik a pályafutását röpítő szél. „ 1976 óta vagyok a Honvéd súlyemelője— mondja. — Az első próbálkozásaim, akkor hatodikba jártam, Lábatlanon voltak. Aztán szakmát tanultam, s mint eredményes versenyző, sportinstruktori állásba kerültem. Elért eredményei önmagukért beszélnek. 1979: összetettben harmadik az IBV-n. 1980: a montreali ifjúsági világbajnokságon harmadik. 1981: szakításban első, összetettben harmadik az ifjúságiak között; a felnőtt vb-n szakításban második, összetettben hatodik. És aztán jött a negatív hullám. Az elmúlt hat évben négy világversenyen indultam, s mindenhol kiestem. Mikor kezdődött? . . . 1982-ben valahogy kiestem a ritmusból. Ljubjanában volt az első fiaskó. Szétszúrkálták a vállam, s a súlyzót nem tudtam hátra betenni. A következő évben volt egy izomszakadásom, és fél évvet kihagytam, de még éppen fel tudtam készülni Moszkvára. A szakítás után úgy nézett ki, még harmadik lehetek összetettben. Ezért — taktikai okokból — csúcsmagasságon kezdtem. Háromszor fölvettem, de fájt a jobb forgóm, és a rossz tartás miatt nem tudtam kilökni. Tönkrement a mozgásom, s két évig nem is tudtam helyrehozni. Az 1984-es EB-n ismét a forgómat okolhatom a kiesésért. A következő évben nem kerültem be a válogatottba, ám az 1986-os Karl Marx Stadt-i EB-re összeszedtem magam ... Egy megfázás azonban ekkor is közbeszólt. Azóta „lapáton” vagyok. — Legjobb eredményeddel hányadik vagy a világranglistán? 0 A tízben biztos benne vagyok. Ha nagy versenyen csinálom meg a négyszázat, akkor az 1—6. helyek valamelyike az enyém. — A szövetség mostani vezetőivel milyen a kapcsolatod? 0 Minden rendben, ők visszavesznek, csak emelnem kell. Tavaly csak 375-ig jutottam, öregszem, vagy a fene tudja, miért. Rendesen edzek. Talán lelassultam, de most nem fáj semmim. Mondják, hogy fiatalos kiemeltem magam, a bár edzésen most is produkálok, de a versenyeken nem megy úgy . . . — Miben kellene megváltoznia Hlavati Andrásnak, hogy újra a régi legyen? Életformában, gondolkodásmódban? Szerintem semmiben. Megnősültem, megnyugodtam, s ez csak segít. Feleségem, Sarlós Katalinis válogatott sportoló. Sokszor váltjuk egymást az edzőtáborban. Körülményeim rendezettek — lakás, berendezés, s a többi —, szóval, minden rendben. — Hogyan értékeled lehetőségeidet, jövődet a sportágon belül, s azon kívül? Itthon harmadik vagyok a súlycsoportomban Szanyi és Böksy mögött, de ha eggyel magasabb kategóriában versenyeznék, második lennék Jacsó után. Mint már említettem, négyszáz körüli teljesítménnyel a válogatottban is stabilizálhatnám a helyem. Egyesületemben csak a sporttal kell törődnöm. Jelenleg a gimnázium harmadik osztályába járok. Ha az iskolát elvégeztem, szeretnék valamilyen becsüs iskolába járni, hogy ékszerekkel foglalkozhassak. A feleségem ugyanis ékszerész, s távlatilag egy kis bolt az álmunk ... — Szóval a jövő kizárólag rajtad múlik? Edzőpartnereim sajnos nincsenek, de egyébként minden biztosított a nagy eredményhez: a súlyzórúd a tárcsákkal, segy bordással és a húzódzkodóval. Más, azt hiszem, nem is kell. Bízom magamban, no és abban, hogy ami jól kezdődött, az még jobban fog végződni. Ahogyan a közmondás tartja: minden jó, ha a vége jó. TÚRISTVÁNDY T. JÁNOS „Bízom magamban” Honvéd Bocskai BE A debreceni Honvéd Bocskai SE 1949-ben alakult meg. Akkor tizenegy szakosztályban, hallatlan lelkesedéssel kezdődött meg a munka, melyet színvonalas, pezsgő sportélet jellemzett. A Bocskai színeiben — s természetesen a válogatottban — sikert sikerre halmozott Veres Győző, világ- és Európabajnok, valamint olimpiai ezüstérmes súlyemelő, de említhetnénk Kőszegi György, Balogh István, Szabó Elemér és még sok más kiemelkedő sportoló nevét is. Sajnos az idő kegyetlenül „megtizedelte” az egyesületet, a hajdani tizenegy szakosztályból már csak kettő működik. Ez a kettő azonban ma is eredményes. A birkózók vannak többen. A hatvannégy versenyzőből tizenkettő sorkatona. Több évtizedes, tiszteletet parancsoló hagyomány mai letéteményesei ők, folytatói annak a munkának, mely világ- és kontinensversenyekre vitte el a Bocskai nevét. A súlyemelők eredményei is hasonlók. Igaz, sokkal kevesebben vannak, mint a „tornákkal bűvészkedő” társaik, s a sorkatonákra is jobban építenek. Az 1987-es évben Kiss Ferenc honvéd teljesítménye kívánkozott az élre: ő a felnőtt osztály kihívásának tett eleget. Társai közül heten a junior aranyjelvényes, hárman az ezüst-, egy sportoló pedig a bronzjelvényes szintet teljesítette. LEK GÁBOR A szerző felvételei itár csak két szakosztályban A Bocskaiban nagy gondot fordítanak az utánpótlás nevelésére. Juhász Gyula edző az ifjú birkózópalántáknak magyaráz Tóth Ferenc vezetőedző Szpiszár Ferenc, Rácz Lajos, Balázsovics János és Princz Tamás sorállományú sportolókkal Na, ki kerül alulra? ... Aki a „terheket viseli": Kovács József Jó volna aludni végre! A lábamban öt percenként rándul az ideg — ilyen, ha egy kicsit megfázik —, s minduntalan felserkent tompa szendergésemből. Újra és újra rándul, én pedig zárt szemhéjamon át bámulom a sötétséget . .. Talán le kéne zuhanyozni, az mindig segít. Vagy kinyitom az ablakot, mert ha későn alszom el, vad dolgokat álmodom. Éjfél felé járhat, reggel pedig korán ébreszt a vekker. Szóval zuhanyozni, aztán aludni... szunnyadozni... szépeket álmodni... hrrr ... vidéki HSE futballedzője „civilben” mérnök, a szakosztályvezető hivatásos őrnagy. Mindketten megették már kenyerük javát, erről azonban legföljebb csak az ősz hajszálak árulkodnak. — Ugyan kérem, futballetika, sporterkölcs? — legyint indulatosan az edző. — Legyünk őszinték, ilyesmi már csak a sörmeccseken és az iskolaudvaron létezik! Az őrnagy helyeslően bólogat, aztán mesélni kezd. Mesél arról, hogy a honvédcsapatot a közönség általában tüntető ellenszenvvel fogadja, az ellenfél pedig játék helyett üzletre készül. Mert ugye köztudott, hogy a HSE- nek eleve kijelölt helye van, onnét feljebb nem juthat. Ha pedig minden mindegy, bizonyára hajlanak az okos szóra. A köznyelv ezt hívja bundának. Aztán elpanaszolja, hogy a bírák sem szeretik igazán a katonacsapatot, mert üres a zsebük. Márpedig a futball valahol üzlet is, az üzletből pedig minden érdekelt részesülni szeretne. Egy futballbíró pedig a labdarúgásban vitathatatlanul érdekelt. — Egyszer nagyon kikeltem egy játékvezető ellen, aki mellesleg katonatiszt volt — mesél egy konkrét történetet. — Az eset láttán egy ismerősöm félrevont: „Ugyan mit cukkolod magad? Igazán nem várhatod el, hogy dupla buborékért fújjon nektek!” Ez az egyébként igen jó ismerős a megyénél dolgozik — sportstátusban. — Szó sincs itt semmiféle vesztegetésről — szögezi le az edző, mielőtt bárki is ilyesmire gondolna —, inkább apró figyelmességről, csekély ajándékokról. Jön a bíró és az öltöző előtt véletlenül elejti a kocsikulcsait. A szertáros éppen arra jár és felveszi. A félidőre már a kocsiban van a cucc: egy pár edzőcipő, néha egy labda, esetleg egy-egy jobb melegítő ... — Az sem több puszta figyelmességnél, hogy a termelőszövetkezet focicsapata felpakolva érkezik a mérkőzésre — kapcsol az őrnagy is. — Egy kis házikolbász, ötliteres demizson, néhány kiló hús. Mert ugye, valamennyien a piacról élünk... — Mi sajnos, ilyen csekélységeket sem ajándékozhatunk — sóhajt az edző —, éppen ezért a balszerencse üldöz minket. Előfordult például, hogy a fiúk sírva jöttek le a pályáról, pedig ezúttal a közönség is mellénk állt. Bírtuk az iramot, jobbak is voltunk, a síp azonban ellenünk szólt. Aztán hosszabbítottak, majd megint hosszabbítottak. Egészen addig, míg nem kaptunk egy gólt. A döntő gólt... — Szóval ennyit az amatörizmusról, meg a sporterkölcsről — igyekszik lezárni a témát az őrnagy. — Nem is érdemes erről beszélni, mert betörik a fejünk. — A bátyám valamikor Palotaival kezdett és évtizedekig bíráskodott — higgad le az edző is. — Ő sem hitte ezeket a „meséket”, aztán a saját szemével győződhetett meg róluk. Az illető bírót feljelentettük, kapott egy fegyelmit és ellenünk nem vezethet azóta mérkőzést. Az eset után azonban minden kollégája utazik ránk .. . — Végül is nincs okunk panaszra, hiszen mindettől függetlenül jó a hírünk — teszi még hozzá az őrnagy. — A megye minden valamirevaló egyesülete hozzánk igyekszik bevonultatni a játékosait, köztük NB 1-es csapatok is. Onnét még a válogatottságig is eljuthat néhány fiú, s erre mi is büszkék lehetünk. Mert jó iskola a HSE, sok mindent tanulhat itt a tehetséges játékos ... rrrr .. . Már tényleg kelni kell, vagy még tart a rossz álmom? Nem, ez már a rideg valóság. Hogy is volt: futball, a HSE, meg a bírák? A többire már nem emlékszem. Vajon honnét szedtem össze ennyi zagyvaságot? Hát persze, a tegnapi utunk! Együtt voltunk vidéken a sportos kollégával. Hamar végeztünk, a notesz már zsebbe került, de ő még elcsevegett a megyei I. osztályban játszó HSE vezetőivel. Természetesen csak úgy, „papíron kívül”! Engem mindig is hidegen hagytak a labdarúgás „hivatali ügyei", ezért inkább az edzést figyeltem. Egy-két elejtett szó azonban akaratlanul is megütötte a fülemet, ebből állhatott össze ez a rémálom. Lám, lám az álmodozás még az álmokat is megrontja ... H. 1. A Rémálmodozás .