Néphadsereg, 1989. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-19 / 20. szám
Varga Ferenc, a horvátzsidányi termelőszövetkezet növénytermesztési ágazatvezetője szétcserzett arcú, keménykötésű gazdász. Szívesen szóba elegyedik velünk, de fél szeme mindig a négy erőgépen. — Mit szól hozzá, hogy talán már az idén megszűnik a kerítés? — Hála istennek! Elég költséges játék ez az egykapuzás. — Egykapuzás? — Ugyanazon a kapun kell kimenni, ahol bejöttünk, akkor is, ha éppen a másiknál fejezzük be a munkát. Egyik táblánktól ötven méterre van a másik, de két kilométert kell kerülnünk, mert csak ott van kapu. Hogy ez mennyi üzemanyagba és időbe került az évek során, azt a fene sem tudja. — Mi lesz a felszabaduló területtel, ahol most a rendszer húzódik? — Valószínű, hogy mezővédő erdősávot telepítünk rajta. A mezőgazdasági művelésbe aligha tudjuk bevonni, mert tavaly már elvégeztük a terület vízrendezését. Az ólmodi őrsellátó, Sipőcz Ferenc törzsőrmester sem sokat aludt az éjjel. — Fél kilenctől hajnali fél háromig oldalzárásunk volt. Ilyen nem gyakran fordul elő: egy részeg kőszegi atyafi nekiment mindennek, ami az útjába került. A legvégén a jelzőrendszernek. — Hányan nem aludtak miatta? — Ha a szomszédos őrsöt is számítom, úgy százan. Indulhatunk a tanácsra ... Csábíts Ferenc, a Horvátzsidányi Községi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága titkára. Alig férünk el öten a parányi irodájában. — Milyen a kilátás innen a jövendőbeli határra? — A felszedésre gondol? Eddig egy jelentkező akadt, egy téesz-tag. Nem is nagyon lesz több, amíg nem tisztázzák például, hogy mennyi adót kell ez után a munka után fizetni. Nekünk gépeink nincsenek, a közös gazdaság talán segíti géppel a vállalkozókat, de ebben sem vagyok biztos. — Hogyan vélekednek a helybeliek a jelzőrendszer felszedéséről, a határsáv megszüntetéséről? — A horvátzsidányiak helyeslik, ami érthető is. Nem kell majd nekik mindenféle engedély, okmány, ha kapálni akarnak menni a földjükre. Az ólmodiak inkább félnek, hogy ezentúl be kell zárniuk a kapukat, le kell láncolni a biciklijüket és lopni fogják a tyúkjaikat. Viszont megszűnik az építési tilalom és már vannak jelei, hogy fiatalodni fog a falu. — Ólmodon hányan laknak? — Papír szerint kilencvennégyen, de olyanok is állandóra vannak bejelentve, akik nem itt élnek, így bejárhatnak rokonaikat látogatni. A statisztika szerint a faluban több mint egy tucat mérnök, orvos, pedagógus lakik, de a valóságban egy fia értelmiségi sincs ott. Irány újra álmod, tárcsa, egy pillantás az egyenruhás határőr törzsőrmesterre, kapunyitás, kapucsukás, megállunk. Az okmányellenőrző járőr kutyája gyanakodva figyel minket. Ekkor jut eszembe a hétforrási főhadnagy tányérsapkája. — Törzsőrmester elvtárs, miért kell eldugni a tányérsapkát a kutya elől? — Be vannak tanítva, hogy jelezzék, az ilyen fejfedőben ellenőrző elöljárót. Ha meglátnak az erdőben egy tányérsapkát, mindjárt le akarják venni a fejünkről, irtózatos ugatás közepette. — És maguk ezt tudják? — Persze, hogy tudjuk. Mindenki tudja, a fiúk is, a kutyák is. Azt is, hogy mi is tudjuk. Akkor ez egy összhatárőri játék, merengek magamban hátra dőlve a kocsiban. — Még mindig jobb, mintha kopaszra nyírkálnánk egymást — mormogja fáradtan a törzsőrmester. Ólmod egy élő skanzen. Virágzó gyümölcsfák, csend, béke, nyugalom, összedűlőfélben levő porták és kicsinosított házacskák váltogatják egymást az út mentén. Érkezésünk szenzáció a hétköznapokban. Két néni cseveg a kellemes április végi napsütésben a kapunak támaszkodva. Mersich Izidorné és Grózner Károlyné jóval túl vannak a hatvanon. Mikor megtudják, hogy Pestről jöttünk, csodálkozva kapják kezüket a szájuk elé. — Ha vennénk itt egy házat, tudnának ajánlani? — Tudnánk. — Mennyiért? — Tán ötven-hatvanezerért — Fiatalok laknak-e itt? — Néhányan. Az itteni hetvenkét lélekből több mint negyvenen hetven év fölöttiek és csak nyolc gyerek van, ha a két katonakorút nem számítjuk. — Mit szólnak hozzá, hogy nemsokára nem lesz már kerítés a falu körül? — Hát egy csöppet félünk, hogy majd mindenféle népek bejöhetnek ide, csukni kell ajtót, ablakot. Látja milyen nyugalom, csend, béke van itt? Mi lesz ebből? A ház előtt fekete macska dörgölődzik a kocsi kerekének, majd az út közepén leülve tisztálkodni kezd. Lehet, hogy hamarosan neki is gond lesz az út egyik oldaláról átmenni a másikra? Az elektromos jelzőrendszer évtizedekkel ezelőtti telepítésének egyik részese volt Bozó István alezredes, határügyi ügyeletes tiszt, akit lakásán kerestünk fel, Szombathelyen. — Akkor, 1966—67-ben ólmodi őrsparancsnok voltam, én is részt vettem a nyomvonal-kijelölésben és a gazdaságokkal folytatott tárgyalásokban. Sok vitát megéltem, hiszen ott kellett felállítani a jelzőrendszert, ahol azelőtt semmilyen berendezés nem volt, de nem volt mese, az aknazárat fel kellett szedni. — Kártalanították az üzemeket? — Persze, de a lakosság is tiltakozott, hogy csak kapukon keresztül járhat ki-be. Ebben az olmodiak jártak az élen. Ólmodról tudni kell, hogy a faluban 1949-ig, az aknazár telepítéséig, az egyik fő foglalatosság a csempészkedés volt. Élőállatokat, állati termékeket vittek ki és cserébe tűzkövet, öngyújtót, szaharint és ki tudja miket hoztak még be. — Milyen élőállatokat? — Juhokat, szarvasmarhákat, lovakat, hajtotak át tucatjával a határon, pedig gondolhatja, hogy nem voltak könyörületesek abban az időben a rajtakapott csempészekkel. — Erre jött az aknazár. — Erre jött az aknazár, amelyre a határsértőkön kívül ráment néhány határőrünk is. Utoljára 1965 nyarán a szombathelyi törzsfőnök vesztette életét. Akkoriban nagyon szigorúan ítéltek meg egy-egy büntetlen határsértést. Hét-nyolc ilyen eset után az őrsparancsnok szedhette a sátorfáját és folytathatta másutt szolgálatát alacsonyabb beosztásban. A szombathelyi törzsfőnök is egyre azt hajtogatta, nem létezik, hogy itt valaki sértetlenül át tud menni, azután az az akna, amely az ismeretlen alatt nem robbant föl, a tiszt alatt megtette a magáét. — Akkor, gondolom, fellélegeztek, amikor jött az új elektromos jelzőrendszer? — Igen, főként, hogy váltig állí tották, ilyen korszerű, olyan ügyes berendezés. Csak kimegyünk a jelzés után az adott helyre és fülön csípjük a határsértőt. Azután nagyon hamar, már 1967 telén rájöttünk, hogy a berendezés minden háromszázadik jelzésére fogunk el valakit és teljesen kikészíti az állományt. A sok vakrigdó mellett télen a jeget kapirgáltuk róla, nyáron meg a villám vagdosott bele. — Akkor a mostani intézkedést helyesli. — Igen, bár áldásait nem fogom élvezni, négy hónapom van hátra a nyugdíjazásig... zilahy TAMÁS Itt születtem én... — Hazafias, honvédelmi nevelés? Nem lehet ezt a témát beleszorítani négy-öt órába. Én magam sem választom el élesen, hogy most ezzel foglalkozunk, és csak ezzel. Magyar- vagy történelemórákon, ha csak lehet, szóba hozom. Ha a rómaiakról beszélünk, miért ne merülhetne fel a haza védelme, szeretete? Állandó folyamatnak tekintem, hogy ezek a gondolatok eljussanak a gyerekekhez. Most ötödikes az osztályom, rájuk még elég könnyű hatni, főként érzelmileg. Olyan ünnepélyeket kell rendezni, amelyek megfogják őket. Ilyen a fegyveres erők napja vagy március 15-e. A gyerekek ilyenkor megkoszorúzzák Czetz János tábornok emléktábláját, elmondanak ott néhány Petőfi-verset, és az énekkar is szerepel — mondja el elöljáróiban Belinszky Imréné, a budapesti, Arató Emil téri iskola tanára, harminc éve a gyerekek Mariann nénije. — Azért már a kicsik is felteszik a maguk keresztkérdéseit, az én fiam is megkérdezte, miért nincsenek nálunk olyan áruházak, mint Ausztriában. Az ilyesmit nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel, őszinte választ kell adni, a gyerek korának, értelmi színvonalának megfelelő magyarázatot — teszi hozzá az elhangzottakhoz Balogh Árpádné igazgatóhelyettes. Az osztály, az 5/b, ahol Mariann néni „Itt születtem én ezen a tájon’’ címmel készül órát tartani, külsőre is mutatja, hogy a hazafias honvédelmi nevelés az osztályfőnök szívügye. A falakat szép, színes képek díszítik, bemutatva a szülőhazát és annak fővárosát. A reformkor nagyjai, az 1848—49-es forradalom eseményei tablókon szerettetnek. A gyerekek Európa térképén megkeresik „kis hazánkat, ami nekünk mégis a legkedvesebb” — ahogy a tanárnő fogalmaz. Petőfiversek adják meg az alaphangúlatot, a választ a miértre, amely szoros szálakkal a szülőföldhöz köt. Aztán képeslapok kerülnek elő, kiki pár szóval, mondattal ismerteti a tájat, a közeli Velencei-tavat, ahol „lehet fürödni, szörfözni, szórakozni” a távolabbi Balatont, „nagyon szép a Tihanyi-félsziget távolabbról is”. És egy tipikusan mai mondat: „Az idegenforgalom sok pénzt hoz, valutát, és arra nagy szüksége van az országnak.” Aztán következik az Alföld dicsérete. A tágabb földrajzi környezetből a szőkébbre terelődik a szó, az ország után a fővárosra. A gyerekek fújják, hogy a Duna bal és jobb partján fekszik, aztán Óbudáról beszélnek, ahol élnek, és ahol már rómaiak is laktak. Itt láthatók a polgárváros romjai. Aztán a lakótelepükön láthatók felsorolása következik. Parkoló, élelmiszerbolt, házak, park, játszótér, iskola. Az otthonok. Ahonnan elindulnak, és ahová hazatérnek. Előkerülnek a külföldi nyaralásokról írt fogalmazások. Szilvi Amerikában járt, nagyon jól érezte magát, mégis: „Hiányzott a nagyi, a barátaim. Néhány kedvenc játékállatom, babám, még a magnóm is hiányzott, meg a lakótelep. Szívesen jöttem haza.” Ákosék török úton voltak. „Törökországban nagyon jó, sok mindent lehet kapni. A törökök nagyon kedvesek, nem lehet látni, hogy évszázadokkal ezelőtt milyen kegyetlenek voltak velünk. Nekem hiányzott a legóm, a kis ágyam, a biciklim. És amikor Rodostóban Rákóczi Ferenc házát megnéztük, akkor gondoltam rá, milyen jó, hogy én hazajöhetek.” Ági Poprádról írt: „Hiányoztak a barátaim, a magyar szó. Az otthoni gyerekek, a tenisz, a sétálóutca." A próza után dal: „Elindultam szép hazámból.” Miután eléneklik, megpróbálják a gyerekek megfogalmazni, mi is a haza. Az, hogy valaki otthon érezze magát. Megértse, amit mondanak neki. A táj, a barátok, az ismerősök. Az otthon, ahol biztosnak érezzük a tetőt a fejünk fölött. A játékok. A Duna. A rokonok. Ez mind-mind a haza. Mit tehetünk azért, hogy igazán itthon érezzük magunkat? — kérdezi Mariann néni. Ne dobáljuk ela szemetet, ne rongáljunk semmit, ne szennyezzük a levegőt. Tanuljunk jól. Ne firkáljunk a falra. Becsüljük meg a környezetünket. Ne szégyelljük a hazát a külföldiek előtt. Szépítsük a környezetet, ültessünk fákat, becsüljük az öregeket, segítsünk nekik. Ilyesmiket lehet tenni, teszik hozzá a gyerekek, hiszen békében élünk, nem kell fegyverrel harcolni a hazáért. Bea, befejezésül, a Szózatból olvas fel részleteket. Látni az arcokon, a szemeken, hogy Vörösmarty gondolatai nem csupán mondatok számunkra a múlt századból. Ezeknek a tíz-tizenegy éves gyerekeknek ezek a szavak jelen vannak a hétköznapjaikban is. Ahogy a tanárnő mondta, naponta, folyamatosan hallanak a hazáról, a honról. Szeretik az otthonukat, a házat, ahol laknak, az utcát, a lakótelepet, a kerületet, a várost, Budapestet, az Alföldet és a Dunántúlt, a kisebb és a nagyobb hazát, ismerik, szeretik és ha kell, védik. Szóval — és a maguk módján tettekkel is. TÓTH ILDIKÓ Fotó: TÓTH LÁSZLÓ