Néphadsereg, 1989. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-19 / 20. szám

Varga Ferenc, a horvátzsidányi termelőszövetkezet növénytermesz­tési ágazatvezetője szétcserzett ar­cú, keménykötésű gazdász. Szíve­sen szóba elegyedik velünk, de fél szeme mindig a négy erőgépen. — Mit szól hozzá, hogy talán már az idén megszűnik a kerítés? — Hála istennek! Elég költséges játék ez az egykapuzás. — Egykapuzás? — Ugyanazon a kapun kell ki­menni, ahol bejöttünk, akkor is, ha éppen a másiknál fejezzük be a munkát. Egyik táblánktól ötven méterre van a másik, de két kilo­métert kell kerülnünk, mert csak ott van kapu. Hogy ez mennyi üzemanyagba és időbe került az évek során, azt a fene sem tudja. — Mi lesz a felszabaduló terület­tel, ahol most a rendszer húzódik? — Valószínű, hogy mezővédő er­­dősávot telepítünk rajta. A mező­­gazdasági művelésbe aligha tudjuk bevonni, mert tavaly már elvégez­tük a terület vízrendezését. Az ólmodi őrsellátó, Sipőcz Fe­renc törzsőrmester sem sokat aludt az éjjel. — Fél kilenctől hajnali fél há­romig oldalzárásunk volt. Ilyen nem gyakran fordul elő: egy részeg kőszegi atyafi nekiment minden­nek, ami az útjába került. A leg­végén a jelzőrendszernek. — Hányan nem aludtak miatta? — Ha a szomszédos őrsöt is szá­mítom, úgy százan. Indulhatunk a tanácsra ... Csábíts Ferenc, a Horvátzsidányi Községi Közös Tanács­­ Végrehajtó Bizottsága titkára. Alig férünk el öten a parányi irodájában. — Milyen a kilátás innen a jö­vendőbeli határra? — A felszedésre gondol? Eddig egy jelentkező akadt, egy téesz-tag. Nem is nagyon lesz több, amíg nem tisztázzák például, hogy mennyi adót kell ez után a munka után fizetni. Nekünk gépeink nincsenek, a közös gazdaság talán segíti gép­pel a vállalkozókat, de ebben sem vagyok biztos. — Hogyan vélekednek a helybe­liek a jelzőrendszer felszedéséről, a határsáv megszüntetéséről? — A horvátzsidányiak helyeslik, ami érthető is. Nem kell majd ne­kik mindenféle engedély, okmány, ha kapálni akarnak menni a föld­jükre. Az ólmodiak inkább félnek, hogy ezentúl be kell zárniuk a ka­pukat, le kell láncolni a biciklijü­ket és lopni fogják a tyúkjaikat. Viszont megszűnik az építési tila­lom és már vannak jelei, hogy fia­talodni fog a falu. — Ólmodon hányan laknak? — Papír szerint kilencvennégyen, de olyanok is állandóra vannak be­jelentve, akik nem itt élnek, így bejárhatnak rokonaikat látogatni. A statisztika szerint a faluban több mint egy tucat mérnök, orvos, pe­dagógus lakik, de a valóságban egy fia értelmiségi sincs ott. Irány újra álmod, tárcsa, egy pillantás az egyenruhás határőr törzsőrmesterre, kapunyitás, kapu­­csukás, megállunk. Az okmányel­lenőrző járőr kutyája gyanakodva figyel minket. Ekkor jut eszembe a hétforrási főhadnagy tányérsapkája. — Törzsőrmester elvtárs, miért kell eldugni a tányérsapkát a ku­tya elől? — Be vannak tanítva, hogy jelez­zék, az ilyen fejfedőben ellenőrző elöljárót. Ha meglátnak az erdő­ben egy tányérsapkát, mindjárt le akarják venni a fejünkről, irtózatos ugatás közepette. — És maguk ezt tudják? — Persze, hogy tudjuk. Minden­ki tudja, a fiúk is, a kutyák is. Azt is, hogy mi is tudjuk. Akkor ez egy összhatárőri já­ték, merengek magamban hátra dől­ve a kocsiban. — Még mindig jobb, mintha ko­paszra nyírkálnánk egymást — mormogja fáradtan a törzsőrmester. Ólmod egy élő skanzen. Virágzó gyümölcsfák, csend, béke, nyuga­lom, összedűlőfélben levő porták és kicsinosított házacskák váltogat­ják egymást az út mentén. Érke­zésünk szenzáció a hétköznapok­ban. Két néni cseveg a kellemes áp­rilis végi napsütésben a kapunak támaszkodva. Mersich Izidorné és Grózner Károlyné jóval túl vannak a hatvanon. Mikor megtudják, hogy Pestről jöttünk, csodálkozva kap­ják kezüket a szájuk elé. — Ha vennénk itt egy házat, tudnának ajánlani? — Tudnánk. — Mennyiért? — Tán ötven-hatvanezerért — Fiatalok laknak-e itt? — Néhányan. Az itteni hetvenkét lélekből több mint negyvenen het­ven év fölöttiek és csak nyolc gye­rek van, ha a két katonakorút nem számítjuk. — Mit szólnak hozzá, hogy nem­sokára nem lesz már kerítés a falu körül? — Hát egy csöppet félünk, hogy majd mindenféle népek bejöhetnek ide, csukni kell ajtót, ablakot. Lát­ja milyen nyugalom, csend, béke van itt? Mi lesz ebből? A ház előtt fekete macska dör­­gölődzik a kocsi kerekének, majd az út közepén leülve tisztálkodni kezd. Lehet, hogy hamarosan neki is gond lesz az út egyik oldaláról átmenni a másikra? Az elektromos jelzőrendszer évti­zedekkel ezelőtti telepítésének egyik részese volt Bozó István alezredes, határügyi ügyeletes tiszt, akit laká­sán kerestünk fel, Szombathelyen. — Akkor, 1966—67-ben ólmodi őrsparancsnok voltam, én is részt vettem a nyomvonal-kijelölésben és a gazdaságokkal folytatott tárgya­lásokban. Sok vitát megéltem, hi­szen ott kellett felállítani a jelző­­rendszert, ahol azelőtt semmilyen berendezés nem volt, de nem volt mese, az aknazárat fel kellett szed­ni. — Kártalanították az üzemeket? — Persze, de a lakosság is tilta­kozott, hogy csak kapukon keresz­tül járhat ki-be. Ebben az olmodiak jártak az élen. Ólmodról tudni kell, hogy a faluban 1949-ig, az akna­zár telepítéséig, az egyik fő foglala­tosság a csempészkedés volt. Élő­állatokat, állati termékeket vittek ki és cserébe tűzkövet, öngyújtót, szaharint és ki tudja miket hoztak még be. — Milyen élőállatokat? — Juhokat, szarvasmarhákat, lo­vakat, hajtotak át tucatjával a ha­táron, pedig gondolhatja, hogy nem voltak könyörületesek abban az időben a rajtakapott csempészek­kel. — Erre jött az aknazár. — Erre jött az aknazár, amelyre a határsértőkön kívül ráment né­hány határőrünk is. Utoljára 1965 nyarán a szombathelyi törzsfőnök vesztette életét. Akkoriban nagyon szigorúan ítéltek meg egy-egy bün­tetlen határsértést. Hét-nyolc ilyen eset után az őrsparancsnok szed­hette a sátorfáját és folytathatta másutt szolgálatát alacsonyabb be­osztásban. A szombathelyi törzsfő­nök is egyre azt hajtogatta, nem létezik, hogy itt valaki sértetlenül át tud menni, azután az az akna, amely az ismeretlen alatt nem rob­bant föl, a tiszt alatt megtette a magáét. — Akkor, gondolom, fellélegez­tek, amikor jött­ az új elektromos jelzőrendszer? — Igen, főként, hogy váltig állí­­­ tották, ilyen korszerű, olyan ügyes berendezés. Csak kimegyünk a jel­­­­zés után az adott helyre és fülön csípjük a határsértőt. Azután na­­­­gyon hamar, már 1967 telén rájöt­tünk, hogy a berendezés minden háromszázadik jelzésére fogunk el valakit és teljesen kikészíti az ál­lományt. A sok vakrigdó mellett télen a jeget kapirgáltuk róla, nyá­ron meg a villám vagdosott bele. — Akkor a mostani intézkedést helyesli. — Igen, bár áldásait nem fogom élvezni, négy hónapom van hátra a nyugdíjazásig... zilahy TAMÁS Itt születtem én... — Hazafias, honvédelmi nevelés? Nem lehet ezt a témát beleszorí­tani négy-öt órába. Én magam sem választom el élesen, hogy most ez­zel foglalkozunk, és csak ezzel. Magyar- vagy történelemórákon, ha csak lehet, szóba hozom. Ha a rómaiakról beszélünk, miért ne merülhetne fel a haza védelme, szeretete? Állandó folyamatnak te­kintem, hogy ezek a gondolatok eljussanak a gyerekekhez. Most ötödikes az osztályom, rájuk még elég könnyű hatni, főként érzel­mileg. Olyan ünnepélyeket kell rendezni, amelyek megfogják őket. Ilyen a fegyveres erők napja vagy március 15-e. A gyerekek ilyenkor megkoszorúzzák Czetz János tá­bornok emléktábláját, elmondanak ott néhány Petőfi-verset, és az énekkar is szerepel — mondja el elöljáróiban Belinszky Imréné, a budapesti, Arató Emil téri is­kola tanára, harminc éve a gyerekek Mariann nénije. — Azért már a kicsik is felteszik a maguk keresztkérdéseit, az én fiam is megkérdezte, miért nin­csenek nálunk olyan áruházak, mint Ausztriában. Az ilyesmit nem­ lehet elintézni egy kézlegyintéssel, őszinte választ kell adni, a gyerek korának, értelmi színvonalának megfelelő magyarázatot — teszi hozzá az elhangzottakhoz Balogh Árpádné igazgatóhelyettes. Az osztály, az 5/b, ahol Mariann néni „Itt születtem én ezen a tá­jon’’ címmel készül órát tartani, külsőre is mutatja, hogy a haza­fias­ honvédelmi nevelés az osztály­főnök szívügye. A falakat szép, szí­nes képek díszítik, bemutatva a szülőhazát és annak fővárosát. A reformkor nagyjai, az 1848—49-es forradalom eseményei tablókon sze­rettetnek. A gyerekek Európa térképén megkeresik „kis hazánkat, ami nekünk mégis a legkedvesebb” — ahogy a tanárnő fogalmaz. Petőfi­­versek adják meg az alaphangúla­tot, a választ a miértre, amely szo­ros szálakkal a szülőföldhöz köt. Aztán képeslapok kerülnek elő, ki­ki pár szóval, mondattal ismerteti a tájat, a közeli Velencei-tavat, ahol „lehet fürödni, szörfözni, szó­rakozni” a távolabbi Balatont, „na­gyon szép a Tihanyi-félsziget tá­volabbról is”. És egy tipikusan mai mondat: „Az idegenforgalom sok pénzt hoz, valutát, és arra nagy szüksége van az országnak.” Az­tán következik az Alföld dicsérete. A tágabb földrajzi környezetből a szőkébbre terelődik a szó, az or­szág után a fővárosra. A gyerekek fújják, hogy a Duna bal és jobb partján fekszik, aztán Óbudáról be­szélnek, ahol élnek, és ahol már rómaiak is laktak. Itt láthatók a polgárváros romjai. Aztán a la­kótelepükön láthatók felsorolása kö­vetkezik. Parkoló, élelmiszerbolt, házak, park, játszótér, iskola. Az otthonok. Ahonnan elindulnak, és ahová hazatérnek. Előkerülnek a külföldi nyaralá­sokról írt fogalmazások. Szilvi Amerikában járt, nagyon jól érezte magát, mégis: „Hiányzott a nagyi, a barátaim. Néhány kedvenc játékállatom, ba­bám, még a magnóm is hiányzott, meg a lakótelep. Szívesen jöttem haza.” Ákosék török úton voltak. „Törökországban nagyon jó, sok mindent lehet kapni. A törökök nagyon kedvesek, nem lehet lát­ni, hogy évszázadokkal ezelőtt mi­lyen kegyetlenek voltak velünk. Nekem hiányzott a legóm, a kis ágyam, a biciklim. És amikor Ro­dostóban Rákóczi Ferenc házát megnéztük, akkor gondoltam rá, milyen jó, hogy én hazajöhetek.” Ági Poprádról írt: „Hiányoztak a barátaim, a ma­gyar szó. Az otthoni gyerekek, a tenisz, a sétálóutca." A próza után dal: „Elindultam szép hazámból.” Miután eléneklik, megpróbálják a gyerekek megfogal­mazni, mi is a haza. Az, hogy va­laki otthon érezze magát. Megértse, amit mondanak neki. A táj, a ba­rátok, az ismerősök. Az otthon, ahol biztosnak érezzük a tetőt a fejünk fölött. A játékok. A Duna. A ro­konok. Ez mind-mind a haza. Mit tehetünk azért, hogy igazán itthon érezzük magunkat? — kér­dezi Mariann néni. Ne dobáljuk el­­a szemetet, ne rongáljunk semmit, ne szennyezzük a levegőt. Tanuljunk jól. Ne fir­káljunk a falra. Becsüljük meg a környezetünket. Ne szégyelljük a hazát a külföldiek előtt. Szépítsük a környezetet, ültessünk fákat, be­csüljük az öregeket, segítsünk ne­kik. Ilyesmiket lehet tenni, teszik hozzá a gyerekek, hiszen békében élünk, nem kell fegyverrel harcol­ni a hazáért. Bea, befejezésül, a Szózatból ol­vas fel részleteket. Látni az arco­kon, a szemeken, hogy Vörösmarty gondolatai nem csupán mondatok számunkra a múlt századból. Ezek­nek a tíz-tizenegy éves gyerekek­nek ezek a szavak jelen vannak a hétköznapjaikban is. Ahogy a ta­nárnő mondta, naponta, folyama­tosan hallanak a hazáról, a hon­ról. Szeretik az otthonukat, a há­zat, ahol laknak, az utcát, a lakó­telepet, a kerületet, a várost, Bu­dapestet, az Alföldet és a Dunán­túlt, a kisebb és a nagyobb hazát, ismerik, szeretik és ha kell, védik. Szóval — és a maguk módján tet­tekkel is. TÓTH ILDIKÓ Fotó: TÓTH LÁSZLÓ

Next