Néphadsereg, 1989. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-10 / 10. szám

NÉPHADSEREG valami egészen rendkívüli esemény résztvevője lehetek. Zuhogott az eső, piros-fehér-zöld trikolórok csattog­tak a szélben, előttem hullámzott a tömeg, s akkor én, aki néhány év­vel ezelőtt még álmodni sem mertem arról, hogy színpadra állhatok, el­énekelhettem a Nemzeti Dalt. Bor­sódzott a hátam a gondolatra, hogy valamikor a költő itt mondta el a dicső és szép mondatokat, amelyek­nek a mai napig is oly nagy a je­lentőségük. Felelősséget is éreztem, hiszen a rockműfaj képviselőjének nem a szirupos szórakoztatás, hanem az aktuális kérdések, problémák ki­fejezése, a remények életben tartása az igazi feladata. — A rockzenész tehát milyen ta­nácsokat ad a fiataloknak? — Mindenekelőtt dolgozni kell. Természetesen akarni is kell a vál­tozásokat, de nem szélsőséges meg­nyilvánulásokkal, hanem kulturált vitával, meggyőzéssel. Ha nem így történik, elfordul tőlünk a világ. — Visszatérve a költőre, milyen­nek képzeled? — Egy alacsony, „vékonyfájú”, sugárzó tehetségű fiatalembert lá­tok magam előtt, aki éjjel-nappal ír, politizál, lelkesít, örökké elége­detlen, hiszen mindig többet és job­bat akar. Egyébként dédelgetett ter­vemről, hogy egy önálló Petőfi­­verslemezzel jelentkezem, nem mondtam le. Ennek előfutára a Kormorán együttessel közösen ké­szített verslemez. Én nagycsaládban nőttem fel, öten vagyunk fiútestvé­rek, ezért gondolom, érthető, hogy édesanyám iránti tiszteletből a Füstbe ment terv című verset is sze­retném megzenésíteni. — A szavaidból érződő szülő- és hazaszer­etetet honnét hoztad magad­dal. Az iskolából, az egyetemről, a családból? — Elsősorban a családból. A ha­­zafiság ott kezdődik, hogy valaki tartozik egy közösséghez. Ezt mikro­­szinten a család jelentheti. Ennek a kis egységnek az összetartása, egy­másra utaltsága adja a példát a makroszintnek, a társadalomnak. Szüleim ilyen szellemben neveltek bennünket, pedig a sors el akart szakítani egymástól minket. Egy íz­ben édesanyám egy egész évig kór­házban feküdt, súlyos szívizomgyul­ladása miatt, és édesapánk, aki hi­vatásos katona lévén, abban az idő­ben szinte mindig szolgálatban volt a határőrségnél (alezredesi rendfo­kozattal vonult nyugállományba), kénytelen volt két nagyobb bátyá­mat nagy­szüleink, engem és harma­­r­dik bátyámat pedig a fóti gyermek­ , város gondjaira bízni. Persze mind-­­­ez csak édesanyánk gyógyulásáig tartott. — Két kitapintható vonal húzó­dik végig a pályafutásodon. Az Európa című dalodban a kontinen­sért való aggódás, a közös Európa­­otthon gondolata, mondhatni inter­nacionalizmust sugall, míg a nem­zeti hősök alakítójaként erőteljes nemzeti érzést mutatsz fel. — Mindkettőt vállalom, s ha na­gyon kategorikusan akarok határo­­­­kat vonni, akkor a magyarság érzé­sét édesanyámtól, a nemzetköziség gondolatát pedig kommunista meg-­­­győződésű apámtól kaptam. — Nemrég tértél haza az NSZK- ból, milyen eredménnyel? — Az egyik patinás lemezcég ki­adja az Európa angol nyelvű válto­zatát. Éppen ideje, hiszen a Stas- Namin szovjet együttes Amerikában járt vele, egy svájci énekes pedig befutott általa, úgyhogy most már én is szeretnék a saját szerzemé­nyemmel sikert aratni, abban a kör­nyezetben, ahol a dal született, ame­lyikről szól. — Az idén hol töltöd a nemzeti ünnepet? — Munkával telik, ugyanis dél-­­­előtt az újpesti Petőfi-szobor ava­­tásán énekelem el a Nemzeti Dalt,­­ s még aznap Balatonfüreden is ven­­­­dégszerepelek. A két fellépés között­­ én is leteszek egy szál virágot a fő-­­ városi Március 15. téren a Petőfi-­­ szobornál, este pedig barátaimmal egy pohár bor mellett emlékezünk e nevezetes napra. PAIZER GORDON GYÖRGY Fotó: HEGEDŰS GÁBOR és KÍSÉRI NAGY FERENC te, hogy az országgyűlés megegyez­­tével érdemjeleket készíttetett a kormány, hogy evvel is megmutas­sa, mennyire szereti a hősöknek ér­demeit meghálálni. Az ünnepségen azután Kossuth Lajos személyesen tűzte fel a ki­tüntetéseket. Mindenkinek külön mondott néhány hízelgő, érdekes szót... Azután mindenkinek okle­vél kézbesittetett, Vetternek külön az altábornagyi kineveztetés.” Íz a szép fényes nap Az első érdemrendkiosztó ünnep­ségről a sajtó is hírt adott. A hiva­talos lap a történelmi eseményről így tudósított: „Hadi főnökeink leg­­jelesbjei az ú­nnan alapított ér­demrend középkeresztjével díszesí­­tettek. Ezúttal Kiss Ernő, Vetter al­­tábornagyok, Görgey Arthur, Per­­czel Mór, Damjanich, Bem tábor­nokok és Guyon ezredes valának azon kitűnő férfiak, kik a nemzet kezéből a közelismerésnek tanúje­lét átvevék.” Az első érdemkiosztás hozzájá­rult a honvédsereg morális erejé­nek megszilárdításához és az ün­nepség sem véletlenül bonyolódott le a közelgő március 15-e előesté­jén. Az Országos Honvédelmi Bi­zottmány ugyanis 1849. március 13- án rendelkezett az 1848-as márciusi forradalom első évfordulója hivata­los megemlékezéséről, leszögezve: „Márczius 15., mint a magyar sza­badság és függetlenség történelmi­leg nevezetes napja, nemzeti ün­nep.” 1849. március 15-én a polgárok országszerte a honvédsereg kato­náival együtt ünnepelték a forra­dalom évfordulóját. A hivatalos nemzeti ünnepségeken a 19. sorez­red harmadik zászlóalja a harmad­­osztályú érdemrenddel feldíszített csapatzászlójával, a kitüntetett hadvezérek pedig bal mellükön a másodosztályú érdemrenddel vettek részt. Az első esetben kiosztott nyolc Magyar Katonai Érdemrend­ből a történelmi viharok dacára hat megmaradt. Ma múzeumaink őrzik a vértanú Kiss Ernő és Dam­janich János, valamint Görgey Ar­­thúr, Perczel Mór és Guyon Richard érdemrendjeit és be is mutatják ki­állításaikon. Dr. Ács Tibor ezredes etőfi Sándor, az 1848—1849-1- es forradalom és szabadság­­harc egyik kiemelkedő egyénisége nemcsak nagy költő, ha­nem forradalmár gondolkodó is volt. Személyisége a magyar szabadság­­mozgalmak jelképévé emelkedett. Alakjának megformálásával az iro­dalomban, a képzőművészet szinte minden ágában számos művész fog­lalkozott. Egyes műveinek, versei­nek, népdalainak megzenésített vál­tozatai jelen vannak a kórusművé­szetben is. Valószínűleg egyetlen olyan közgyűjteményünk sincs, amelyben ne őriznék képmását, a róla készített festményt vagy grafi­kát. A legtöbb magyar városban van Petőfi utca, így Budapest különbö­ző kerületeiben is több út, utca, tér viseli nevét. Közterületeinken szá­mos helyen emlékszobra is megta­lálható. Magyarország tíz lakta­nyája viseli Petőfi Sándor nevét. Ez a példátlan méretű érdeklődés nemcsak közvetlenül a szabadság­­harc után öltött rendkívüli mérete­ket — amikor fejéregyházi rejtélyes eltűnése a világosi fegyverletétellel végződő függetlenségi mozgalommal kapcsolatos vereségérzetet még fo­kozni volt képes —, hanem tovább élt a kiegyezés és a századforduló éveiben, sőt átnyúlik a jelenbe is. Ha sorra vesszük az említett, s a legváltozatosabb módon, a legkülön­félébb művészi eszközökkel megfo­galmazott műalkotásokat, a bőség zavarával küzdünk. Ezek közül is kitűnik Schlosser András Petőfiről készített mellszobra, mely nem csu­pán témaválasztását, hanem kelet­kezését tekintve is több érdekesség­gel szolgál. Schlösser András (1824—1874) szo­borművét Munkács­ Frigyesfalván öntötték, 1870 körül. A portré tehát a felhasznált anyag és kivitelezési technika szempontjából, valamint sokszorosíthatóságára való tekintet­tel is külön figyelmet érdemel. Munkács és környéke a Rákóczi család birtokainak részét képezte. Ezen a területen már az 1670-es években építettek olvasztókemencét és hámort, s ebből nőtt ki az a gyáregyüttes, ahol — kezdetben a Munkács környéki Selesztón, majd az 1800-as évek elejétől Frigyesfal­ván — ipari termékek, háztartási eszközök, kályhák, később, az 1830- as évektől úgynevezett műöntvé­nyek, tehát vasöntés útján sokszoro­sítható műalkotások, kisplasztikák készítésével foglalkoztak. Sokat je­lentett a vasgyár termelésének bő­vülésében, jelentőségének növelésé­ben a Kossuth által meghirdetett iparosítási program, illetve a hazai ipar támogatására létrehozott Véd­egylet tevékenysége. A munkácsi vasgyár termékei sikerrel szerepel­tek az 1840-es évek közepén meg­rendezett iparmű-kiállításokon. Petőfi 1847-ben, felvidéki útja al­kalmával ellátogatott Munkácsra is. Hogy járt-e az öntödében, erről a források nem tanúskodnak, de könnyen lehet, hogy Schlossel, az „öntödei tanonc”, aki 1840-től Pes­ten tanult, s épp ez idő tájt tért vissza a gyárba, láthatta a vele egy­korú költőt, s talán ez az élmény vezette évtizedekkel később a port­ré megmintázásához. A gyár ugyanis 1848-ban más fel­adatot teljesített: fegyvereket, ágyú­kat és ágyúgolyókat öntöttek a ha­zát védő honvédcsapatoknak épp­úgy, mint százharminc évvel koráb­ban, II. Rákóczi Ferenc szabadság­­harca idején. A Petőfi-portré 1870 körül, tehát már a kiegyezés után, a lecsendese­dett politikai körülmények között készült, egyidőben más jelentős sze­mélyiségek, így például Arany Já­nos képmásával. A hosszúkás arc, a szakáll, a ba­jusz és a hajviselet részben a Pe­tőfiről 1847 körül készült daguerro­­típiára — jódgőzzel fényérzékennyé tett ezüstlemezre gyártott „ősfény­kép” ábrázolásmódjára —, részben Barabás Miklós ismert kőrajzára emlékeztet. Ezek Schlosselnál a fel­tételezhető személyes találkozás nyújtotta emlékkép támogatására szolgálhattak. A költő arckifejezése komoly, elmélázó. Zsinóros magyar ruhát visel, a katonai öltözék szi­gorú előírásait önkényesen enyhítő kihajtott gallérral. Mellén kitünteté­sek, melyeket Bem tábornoktól ka­pott az erdélyi hadjáratban Szász­sebesnél. 1849 áprilisában. Schlossel András — „a szellem­dús művész és buzgó hazafi”, ahogy a munkácsi temetőben lévő sírfel­iratán olvasható — művét nemcsak a költő iránti tisztelet jelesül, ha­nem a hazaszeretet szolgálatában, a nemzeti érzés ébrentartására alkot­ta meg. Szatmári Gizella A Munkácson öntött Petőfi-szobor Gábor Áron már gyártott rakétát • Marx tudósított Kossuth röppentyűiről­ ­ ne tudná tanulmányaiból, ol­vasmányélményeiből, hogy Bem tábornok híres tüzérei a sza­badságharc idején milyen félelmet keltettek az ellenség soraiban. Az viszont már kevésbé ismert, hogy Bem és Görgey rakétaf­egy­ver­eket is bevetettek Erdélyben, illetve Bu­da várának visszavívásakor. E rakétafegyverek történetének — melyeket akkor röppentyűknek hívtak — jeles kutatója Nagy Ist­ván György haditechnika történész, akinek számos könyve, tanulmánya jelent meg a Zrínyi Kiadó gondo­zásában. A­­ma is aktív, nyolcvan­­négy esztendős tudóst, amikor fel­kerestük otthonában, ezúttal a röp­pentyűk históriájáról kérdeztük. — A hadiröppentyű reaktív el­ven működött, tehát rakéta volt — hangsúlyozta Nagy István György. — Három részből állt: robbanófej­ből, ami gömb alakú, hengeres test­ből, és a röppentyű repülés közbeni stabilizálását szolgáló farúdból. A robbanófej lehetett gránát, srapnel­lel töltött lövedék, gyúró bomba vagy világítólövedék. A hengeres testbe préselték a lőport, amely hajtóanyagul szolgált. A szabadságharc fegyverkezési programja kezdettől magában fog­lalta a rakéták gyártását is. Mózer Sándor, aki tiszthelyettesként szol­gált az osztrák hadsereg rakétás hadtestében, 1848 októberében je­lentkezett saját tervezésű rakétájá­val. 1848 decemberében a katonai­­ A szabadságharcban alkalmazott röppentyűk nem mindig találtak cél­ba. (Nagy István György) bizottság próbálta ki rakétáit, s ezek az Augustin-féle 3 és 6 fontos (1,7—3,4 kg) röppentyűk mintegy 2200 lépésnyire (1650 m) repültek. A töltetet kanóc segítségével gyújt­hatták be.­­ Ellentétben néhány magyar szerző állításával — folytatta Nagy István György —, Mózer Sándornak nem volt technikai leírása a raké­tákról, csak kezdetleges szerszámai voltak, s a röppentyűket emléke­zetből rekonstruálta. Sajnos, alig hogy beindult a rakéták gyártása a fegyvergyárban, a császári csapatok elfoglalták Pest-Budát. A gyárat gyors ütemben áttelepítették Nagy­váradra. Már az idő is oly rövid volt, hogy nem nyílt lehetőség az időközben zsákmányolt osztrák röp­pentyűk egyszerű lemásolására. A Pest-Budán felállított Új Nem­zeti Fegyvergyár gépeinek egy ré­szét Szkopál József tervezte és ké­szítette, s az ő vezetésével állítot­ták fel a nagyváradi fegyvergyár röppentyű-gyártó részlegét is. Szko­pál József rakétatervezéssel is fog­lalkozott, s a hét fontos röppentyű­je 1400 lépésnyire­­(1050 m) repült, amelyet később tökéletesített. Az üzemben a szabadságharc alatt mintegy 50 röppentyűásvány ké­szült. Nagy István György elmondta, hogy Gábor Áron nemcsak ágyúkat gyártott Kézdivásárhelyen, hanem a nagyváradi röppentyű üzemben szerzett tapasztalatainak felhaszná­lásával rakétakészítéssel is foglal­kozott. Egyik levelében utal rá, hogy az általa gyártott rakétát 1849 júniusában próbálták ki. Sajnos a további kísérleteiről nincsen tudo­másunk, s ma Romániában ennek kutatására sincs lehetőség. A szabadságharc első szakaszá­ban a császári csapatok csak alkal­manként vetettek be röppentyűket, főleg hegyes terepen. 1848 decem­bere és 1849 januárja között Szik­szónál, Kassánál, Tokajnál, Iglód­­nál. Iglód támadása olyan „sike­res” volt, hogy az éjszakai, várat­lan rakétatámadás során a telepü­lés mintegy fele elpusztult. Guyon ezredes visszafoglalta a várost, s egy rakétavetőt, valamint néhány száz röppentyűt zsákmányolt. Boti tábornok Gyulafehérvár ostrománál alkalmazta a röppentyűket, Görgey f pedig Buda visszafoglalásakor.­­ Buda ostroma 1849. május 4-én kezdődött és Görgey a röppentyűs üteget a mai Batthyány téren állít­tatta fel — újságolta Nagy István György. — Nem a várat, hanem a Fő utca kezdeténél, a Lánchíddal majdnem egy magasságban levő vízművet lőtték, amely a Vár víz­ellátását biztosította. Jókai Mór is felidézte a röppentyűs tüzérek har­cát A kőszívű ember fiai című re­gényében. A szabadságharcot leverték, s a világosi fegyverletételkor a cári csapatok 12 rakétavetőt és 158 da­rab röppentyűt vettek át hadizsák­mányként. A magyar rakéta, ha úgy tetszik röppentyű története termé­szetesen nem ért véget a szabad­­ságharc befejeződésével, hiszen az emigrációban élő Kossuth Lajos, többek között Cetz János közremű­ködésével erőfeszítéseket tett egy fegyveres felkelés előkészítésére. Kapcsolatokat építettek ki az angol William Hale-lal, aki néhány emig­ráns magyart is alkalmazott raké­tagyárában. Egy feljelentés után azonban vizsgálat indult Kossuth és Hale ellen, ami végül is a röp­pentyű gyártási terveik meghiúsu­lásához vezetett. Erről az úgyneve­zett „rakéta-ügyről” még Karl Marx is beszámolt a New York-i Daily Tribune című lap, 1853. má­jus 14-i számában. HORVÁTH MIKLÓS Az Augustin-féle hadiröppentyűket háromlábú állványról indították Negyvennyolcas röppentyűsök tüzelőállásban

Next