Népművelés, 1954 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1954-02-01 / 2. szám
Készülődik tolna... HAZÁNKNAK nemes szokásokban, százados hagyományokban, népművészetben talán egyik leggazdagabb vidéke Tolna megye. Kultúrcsoportjai — mint a sárpilisi, decsi népi együttesek — a multévi versenyen nagyszerű és emlékezetes sikereket arattak s lelkesítő példájukkal az ország számos csoportját ösztönözték további jó munkára. Erre gondolok, ezekre a sikerekre emlékezem, mikor most a szekszárdi »Április 4.« járási kultúrházban a megye s a járások népművelési vezetőivel arról beszélgetünk, hogyan készülnek a csoportok az idei kultúrversenyre, mik az eredményeik, hibáik, panaszaik és kívánalmaik? Sóhaj az első válasz. S Letenyei elvtárs, a kultúrház igazgatója kimutat az ablakon. Kint nagy pelyhekben hull a februári hó, kiszakadt az angyalok dumája, ugyancsak megnehezült a közlekedés. De azért még nem dől össze a világ... " Czank József, a megyei népművelés művészeti előadója is így gondolkodik. Büszkén említi, hogy Tolnában a tavalyi versenyhez viszonyítva sem vallanak szégyent. Az idei versenyre háromszáznyolc művészeti csoport nevezett be, ezek közül nyolcvanhat együttes az állami gazdaságokból, termelőszövetkezetekből. Egyedül a bonyhádi járásban erős a lemaradás: a múlt évi nevezéseknek csak mintegy 60—70 százalékát érték el. Azt mondják a bonyhádi járás vezetői, azért ez a lemaradás, mert a fiatalok zöme ipari munkára ment a városokba, bányákba, meg hogy a csoportok nem látják jelentőségét a járási erőpróbáknak. Úgy láttam és Czank elvtárs is azt mondja: mindkét kifogás sántít. Nem a csoportokkal van itt baj, hanem a vezetőkkel. A vezetők nem látják a járási verseny fontosságát, szerintük a kultúrmunka értelmét csak a budapesti díszbemutató adhatja meg... DE NÉZZÜK MEG egészében a megyét: hogyan is bontakozik a verseny? Bizony, ebben a pillanatban jóformán sehogy sem. Erről azonban aligha tehet valaki. A szokatlanul erős tél, az utazási nehézség az ok. A február elejére tervezett hőgyészi járási verseny emiatt maradt el, de későbbi időre tolódott a többi járás versenye is. Februárban mindössze néhány körzeti bemutatót tarthatnak s a járási döntőkre áprilisban kerül sor. Annyi azonban bizonyos, — tekintsünk be a próbatermekbe, — hogy a tétlenség most is csak látszólagos. A csoportok erősen készülnek az erőpróbára s az is bizonyos, hogy az áprilisi döntőre kitűnő együttesek érkeznek. A csoportok jó felkészüléséhez azonban jó patronázsmunka is szükséges. Mi a helyzet ezen a téren? — Patronáló munkára mintegy ötven pedagógust állítottunk be, akik eddig 130 községet látogattak meg. — így nyilatkozik Czank elvtárs. És mit mond ugyanerről a paksi járás népművelési előadója, Szederkényi elvtársnő? — Az a baj, hogy a patronálók ebben az évben még nem kapták meg tiszteletdíjaikat s nagyon sokszor saját zsebükből »hitelezték« az útiköltséget. Ilyen esetben pedig bizony akárhogy is, de kevésbbé lelkes a segítség. Felvetem a kérdést: Hogyan segíti a csoportokat a megyét látogató Faluszínház?... A csendből azt értem: sehogysem. Gönczi Erzsébet, a színház megyei szervezője ugyan arra hivatkozik, hogy a színház kész a segítésre, de a csoportok nem kívánják. Nehéz ezt elfogadni, s az az érzésem, hogy a felkínált segítség módjában, formális voltában lehet itt a hiba. Pedig a Faluszínház és a közeli pécsi színház művészeti tanácsaira ugyancsak szükség lenne, különösen most, amikor a színjátszó együttesek az eddiginél jóval nagyobb feladatokra vállalkoztak. Szinte alig akadt együttes, mely nem háromfelvonásost tanul. Ezzel ugyan megint végletből végletbe estek a színjátszók, de ha már így van , az egyfelvonásos irodalom mostohagyerek lett a megyében — a megnőtt feladatokhoz méltó segítséget kell adni a csoportoknak. Mert amilyen örvendetes, hogy Szakcs községben Nagy György hétholdas parasztember Szigligeti »Csikós«-ának betanítására vállalkozott, éppoly elszomorító, hogy Sztanyiszlavszkij fejlesztő módszerei szinte ismeretlenek a megyében. Éppen ezért nagy érdeme Szigeti Lajos járási kultúrházigazgatónak, hogy a gyönki színjátszóknak a szakmai módszerek alkalmazásával tanítja a versenydarabot. A SZÍNJÁTSZÓK mellett komolyan készülődnek a táncosok, énekesek is. És nem is akármilyen anyaggal. Sárszentlőrincen egy hetven esztendős tánc, a »Csőszlegények tánca« elevenedik meg, Kajdacson pedig a község két idős embere, a hetvenkét éves Kasza Imre bácsi és a hatvan éves Mohai néni a már régen feledett »Kajdacsi kanásztánc«-cal és a »Kajdacsi ugrós«sal ajándékozta meg a versenyre készülő ifjúságot és egyre gyarapodó népi kultúránkat. A sárpilisiek, — úgy mondják — már »egyenesbe« vannak, élmény lesz a műsoruk, de a nemes versenyben a decsiek sem akarnak lemaradni. Kiss Károly fiatal költő dramaturgiai gondozásában helyi gyűjtésű dalokból, táncokból összeállított daljáték bemutatójára készülnek s ezzel országos érdeklődésre számíthatnak Persze, a versennyel kapcsolatosan panaszok is akadnak. A legnagyobb gond Tolnában az, hogy számos járásnak, községnek nincs vasúti állomása s a csoportok szállítását csak autóbusszal oldhatják meg. Ehhez pedig benzinre van szükség. A járások kértek a megyétől, de annak nincs feleslege, a minisztériumhoz fordultak, onnan meg nem jött válasz. Pedig a tolna megyei verseny sikerét ezzel is biztosítani kell. Bár a tolnamegyeiek sok gonddal, nehézséggel indulnak a versenynek és sok akadályt kell legyűrniük a járási döntőkig, bizonyos, hogy a csoportok lelkesedésében nincs hiba s a bemutatók színvonalasságában is értékes eredményekre számíthatunk. S ez minden támogatást megér. Barna Tibor