Népművelés, 1964 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1964-07-01 / 7. szám
tális, fennkölt és giccses befejezéssel kívánták a műsor szerkesztői az újságírást, mint szakmát glorifikálni, talán azért, hogy mintegy bocsánatot kérjenek az előzetes gúnynyilakért. Egészében: lehet szórakozni az így szerkesztünk mi! című műsoron, de sportnyelven szólva — „volt jobb”, ennél sokkal jobb szatirikus műsora már az Irodalmi Színpadnak. If /r szinte dicséretet érdemel vi 'szont Gál Péter pergő, ízléses, ötletes rendezése és a szereplőgárda. Kiss Manyi megint remekel, Alfonzo ismét motorja minden jelenetnek, amelyben csak szerepel, a drámai alkatú Midi Szabó Gábor bebizonyítja, milyen jó humora van, Szatmári István, Velenczei István és Nagy Mariann megbízható és kellemes színfoltjai az előadásnak. Nagy István színesebb szokott lenni. Csorba István kitűnő minden jelenetében, monológja egészen magasrendű színészi munka. Az előadás meglepetése Szentpál Mónika. Színésznő volt, de sokáig nem szerepelt színházakban, közben „átképezte magát” előadóművésszé, s ebben a műfajban a legjobbak közé arrivált. Ebben a műsorban színészként is, előadóművészként is maradandó élményt ad. Erőssége a műsornak Keleti László eredeti humora, bájos karikírozó készsége. Mikes Lilla előadóművészetét most is magasfokú intellektualitása jellemzi, róla tudjuk, hogy verseinek, sanszonjainak, betétjeinek minden sorát, minden szavát tökéletesen érti és remekül kidolgozza. Egy kicsit azonban — túl remekül. Modorossá váló túlzásaitól kellene megszabadulnia. (b.) Alfonso Macii Szabó Gábor Csorba István és Kiss Manyi reggel, színházi előadások formájában találkozva „válik vérré”, kulturális közkinccsé. A mozgalom nem egy drámát juttatott a kellő időben olyan nyilvánossághoz, amellyel a tájoló színház, vagy a TV közvetítés nem versenyezhet. A „kellő idő” — tehát a társadalmi hatás elevensége — itt különösen fontos, így kapott a mozgalomtól hatványozott jelentőséget Dobozy, Szélvihara, Darvas, Mesterházi, Sásdi Sándor drámái, Egri Viktor: Virágzik a hárfa, és ugyanígy a másik műfajban néhány vígjáték és szatíra, többek között Fehér Klára és Kállai István darabjai. Kétségtelen: a fenti darabok egyik-másikának értékéről lehet vitatkozni, de tagadhatatlan: ezek a drámák teremtettek új, egészséges kapcsolatot színház és közönség között, hogy ez a fajta kapcsolat, általánossá vált, a közönség„legeldugottabb rétegeit” is érintette, s ebben oroszlánrésze van az amatőrmozgalom követési taktikájának. A hivatásos színházak hatása természetesen nemcsak az új drámák bemutatásában, hanem a magyar drámairodalom klasszikusainak állandó műsoron tartásában is jelentkezik. E drámákat hivatásos színházaink sűrűbben, ritkábban műsorra tűzik, de hogy tulajdonképpen szakadatlanul ott találhatók a színházi kultúra vérkeringésében,ez amatőrjeink érdeme is. így bukkannak fel visszatérően a műsortervekben Bródy: Tanítónője, Heltai: Néma leventéje, Barta: Zsuzsija, Szigligeti: Liliomfija, Jókai/ Kőszívű ember fiai, Gárdonyi, Csiky és Móricz drámái, a külföldiek közül Moliére, Goldoni, Beaumarchais vígjátékai. MEG KELL ÁLLAPÍTANUNK, hogy az utóbbi két évben gyengült a hivatásos színházak hatása a mozgalom műsorpolitikájára. Ebben szerepet játszik ugyan a mozgalom stratégiájának (differenciálódás, színházpótló szerep csökkenése) néhány mozzanata, de ez önmagában nem kielégítő magyarázat. A döntő oka az, hogy nem igen született olyan társadalmilag közérdekű dráma, ami hasonló egyértelműséggel követelt volna magának színpadot, mint a felsoroltak. A hatás gyengülése különösen az összképtekintetében szembetűnő! Mintha a hatás abban merülne ki, hogy a csoportok lecsapnak ahivatásos színházak bohózataira, zenés vígjátékaira és a komoly műfajok gondját a hivatásosokra hagyják. A probléma most az, hogyan lehet ezen segíteni. Nyilvánvaló, az adminisztratív eszközök hatástalanok. Indokolatlan dolog letiltani mai zenés vígjátékainkat. És ha az egyik csoportot lebeszéljük, a másiknak miért engedélyezzük??? A kérdés feltevése már a megoldás irányába mutat. A tanácsadóknak ki kell emelniök a falusi, kisvárosi csoportokat elszigeteltségükből, munkájukat, műsorválasztásukat koordinálni kell. Fel kell ébresztendök felelősségüket egy-egy terület műsorpolitikája iránt. Érdekes kísérlet ebből a szempontból a békés megyeieké! Létrehozták a Justh Zsigmond paraszt-színpadot. Ez tulajdonképpen hat önálló csoport (városi és falusi vegyesen) összműködése, melyek egybehangolt tájolási terv alapján 32 községet látogatnak előadásaikkal. Az 1962—63. évben az alábbi darabokat tanulták be: Moliére: Botcsinálta doktor Bródy: Dada Müller P.: Két marék aprópénz du Gard: Furfangos örökösök Rozov: Udvarol a gyerek Csizmarek: Apja lánya. Ez a változatos, igényes műsorterv már vallóban hivatásos színházaink nyomdokain halad. Hasonló célkitűzéssel összehangolta a bányász csoportok műsortervét a Borsod megyei Szénbányászati Tröszt Kulturális Bizottsága is. (Folytatjuk) Dévény Róbert