Népművelés, 1966 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1966-07-01 / 7. szám
SZAKSZERVEZETEK EGRESSY GÁBOR MŰVELŐDÉSI KLUBJA m_____________________________ h*________a_______ ffh» «mű •ia« ré*m tr« dalai a«sor*t O HENRY NOVELLÁIBÓL ianév*l. dallal ZSUGÁN ISTVÁN NYÚL ISTVÁN VESZELEI MÁRIA - TAKÁCS MÁRIA ÉBER PÁLMA KOZMIS GUSZTÍI TIHANYI PÁL KLUTSKA ISTVÁN - MAYER LAJOS HORVÁTH ÁRPÁD rrnssrcáioit MŰVELŐDÉSI KLUBIKM_________»*___ mtflFflmAiicz zulum aimili ITTHON -rTM. hét krajcár A KOKAS LÉTAI KLARA EBER PALMA VESZELEI MARIA KOZMÁN GUSZTÁV TIHANJI PÁL HORVATH ÁRPÁD A » lip»»l T i AjtaiHkaAssrs IZ EGRESST KLUB ZENÉS IRODALMI MŰSORA 196______ hó______a___órakor MAUPASSANT:.FINN TÖRTÉNETEK A RENDJEI | GÖMBÖC I | ÉBER PÉLMI IZESERNYŰ I TAKÉCS MÉRT! KOZMEH GUSZTÁV I PÁL I mottmat''évr •»-«m.: KÁRPÉTI KAMU ■•**: HORVÁTH ÁRPÁD |§a»B 1 ti Tanácsa ajándékműsora. Az ötven munkásszállás havonként egyszeri, rendszeres műsorellátása sok költséggel jár, biztosítása nem kis áldozat. A jövő feladatai és a feladatok megoldási lehetőségei, — úgy látjuk — egyensúlyban vannak. Eredményes jó munkát végezhetünk az irodalmi ismeretterjesztésnek ezen a sajátos területén, a munkásszállások klubjaiban. Horváth Árpád rendezékenység és tapintat, annyi alanyi indulat volt ebben a produkcióban, hogy sejteni lehetett, saját gondolataikat, érzéseiket tolmácsolják a költő művein keresztül.” Jól sejthette! A gondolat, az érzés eredendően az íróé, a költőé, ez természetes, de azoké is, akik szerkesztik és rendezik a műsort. Később persze már az egész előadói együttesé is, hiszen nem tolmácsolható hűen az alkotás, ha nem kerültek maguk is a mondanivalóval egyetértő bensőséges kapcsolatba. Szükséges, hogy a színpadszerkesztő értse mesterségét, értse és szeresse az irodalmat, a társművészetetet, a színpadot. A szerkesztés sorrendjével, az egymásra épülő vagy ellenpontozásos műsorépítkezéssel rajzolódik ki jól vagy rosszul a költői portré, s lesz igaz vagy torzított a gondolat. A rendező felelőssége sem kisebb. Rossz térelhelyezés, előnytelen szcenírozás, szóval sikertelen színpadkép helyrehozhatatlan hangsúlyeltorlódást eredményezhet, s hiába a legragyogóbban szerkesztett műsor, a jó szándék csak szándék marad. Igaz, az irodalmi színpad társadalmi igényből, önkifejezési, gondolatközlő kényszerből született és tudatformáló pedagógiai szándék élteti, de inspirátora az alkotó író és eszköze az irodalom. Jóllehet a létrejöttét kiváltó okok között nem szerepelt az irodalom népszerűsítésének vágya, sem a régié, sem az újé — irodalmi színpadról szólok s nem annak illusztráló, régtől fogva ismert ismeretterjesztő formájáról — a megvalósulás gyakorlatában mégis segítőjévé, terjesztőjévé válik az irodalomnak, felfedezőjévé, népszerűsítőjévé az írónak. Az irodalmi színpad önálló műfajjá alakul,most születnek a szabályai, mi magunk is segítünk megformálni; éppen ezért kell hangsúlyoznunk, hogy ennek a műfajnak a korlátait éppen az irodalom állítja fel. Az irodalmi színpadi szerkesztő-rendező nem teheti meg például, hogy az alkotó vagy az alkotás ellenében hangsúlyozza a maga igazát vagy a mű „félreértésével” tolmácsoltassa a maga gondolatát. A költői est anyagának szerkesztésekor is fennáll a torzítás veszélye, de sokkal létezőbb probléma ez az úgynevezett tematikus összeállításoknál. Az ilyen jellegű műsor — kedveltebb is — a gazdagabb válogatás lehetősége miatt is, rugalmasabban segítheti a feszengő vallomásos szándékot. A vers, novella s a többi irodalmi műfaj „megfelelő társaságban” képes kifejezni az író által beléléhelt gondolatiságot vagy érzelmi töltetet anélküli, hogy ellenállna a szerkesztői szándéknak, de önkényesen mellé irányított „irodalmi partnereik között” a mű eredeti mondanivalója egy helytelenül értelmezett „magasabb szándék” eredményeként eltorzulhat. S ezt az önkényességet a szerkesztő-rendező még akkor sem engedheti meg magának, ha a szándéka, közölni kívánt végső gondolata egyébként nemes és tisztességes. Az irodalmi színpad, mely eszköznek tekintette az irodalmat a gondolat, a kiemelt gondolat vagy életérzés közlésére, a gyakorlatban maga is eszköze lett az irodalom terjesztésének. Ezért nem lehet egyetérteni azokkal a törekvésekkel, melyek a szerkesztői szuverenitás túltengésében nem tisztelik eléggé az alkotót és az alkotását: a műsorban nem köztik a szerző neveit és a mű címét, a már említett önkényes társításon kívül a mű jellegét hamisító zenei aláfestést vagy összekötést alkalmaznak, vagy éppen a mű egészét tagadó montázs-vagdalokot teremtenek. A film kölcsönözte a montázst az irodalmi színpadnak, kitűnő dolog is, ha okosan bánnak vele. De a hibásan alkalmazott vágássor éppoly tisztességtelen cselekedet, mint az önkényesen kiragadott, az egésznek ellentmondó rész-idézet, mellyel oly nagymértékben vissza lehetett már élni a tudomány, művészet és publicisztika történetében. Az irodalmi színpadnak az irodalmi művet lebecsülő formája zsákutca, erre — úgy vélem nem érdemes haladni. Mégis merre tovább? Az amatőr mozgalomban mindenekelőtt az előadók interpretáló színvonalát kell megemelni. Ez lehetővé tenné, hogy tudatos koncepcióban jelentős művek, jelentős előadásban is megszólalhatnának. Ez jelezné is az egyik utat: statikus színpad, kiváló alkotások, a zene társaságában, minimális szcenikai eszközökkel, puritán térformában. Ez a forma a műre és a hallgató aszszociációira épít. A másik — kisformának is nevezik — a brechti játékstílus sajátos irodalmi színpadi kimunkálásának útja; a szerkesztői munka mellett ,megnő a rendezőé is, domináló a komplexitás, uralkodnak a játékos elemek ... Az irodalmi színpad korunk műfaja, bizonyos, hogy nem népművelési csodaszer. Addig marad fenn, míg „politizálhat”, míg meg nem merevedik, szóval amíg képes haladni — kísérletező szenvedéllyel — a korral. Debreczeni Tibor 37