Népművelés, 1966 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1966-07-01 / 7. szám

SZAKSZERVEZETEK EGRESSY GÁBOR MŰVELŐDÉSI KLUBJA m_____________________________ h*________­a_______ ffh» «mű •ia« r­é*m tr« dalai a«sor*t O HENRY NOVELLÁIBÓL ianév*l. dallal ZSUGÁN ISTVÁN NYÚL ISTVÁN VESZELEI MÁRIA - TAKÁCS MÁRIA ÉBER PÁLMA KOZMIS GUSZTÍI TIHANYI PÁL KLUTSKA ISTVÁN - MAYER LAJOS HORVÁTH ÁRPÁD rrnssrcáioit MŰVELŐDÉSI KLUBI­­KM_________»*___ mtflFfl­mAiicz zulum aimili ITTHON -rTM. hét krajcár A KOKAS LÉTAI KLARA EBER PALMA VESZELEI MARIA KOZMÁN GUSZTÁV TIHANJI PÁL HORVATH ÁRPÁD A » lip»»l T i AjtaiHkaAssrs IZ EGRESST KLUB ZENÉS IRODALMI MŰSORA 196______ hó______a___órakor MAUPASSANT:.FINN TÖRTÉNETEK A RENDJEI |­­ GÖMBÖC I | ÉBER PÉLMI IZ­ESERNYŰ I TAKÉCS MÉRT! KOZMEH GUSZTÁV I PÁL I mottmat''évr •»-«m.: KÁRPÉTI KAMU ■•**: HORVÁTH ÁRPÁD |§a»B 1 ti Tanácsa ajándékműsora. Az ötven munkásszállás ha­vonként egyszeri, rendszeres műsorellátása sok költség­gel jár, biztosítása nem kis áldozat. A jövő feladatai és a feladatok megoldási lehetőségei, — úgy látjuk — egyensúlyban vannak. Eredményes jó munkát végezhetünk az irodalmi ismeretterjesztésnek ezen a sajátos területén, a munkásszállások klubjaiban. Horváth Árpád rendezé­kenység és tapin­tat, annyi alanyi in­dulat volt ebben a produkcióban, hogy sejteni lehetett, saját gondolataikat, érzéseiket tolmácsolják a költő mű­vein keresztül.” Jól sejthette! A gon­dolat, az érzés eredendően az íróé, a költőé, ez természetes, de azoké is, akik szerkesztik és rendezik a műsort. Később persze már az egész előadói együttesé is, hiszen nem tolmácsol­ható hűen az alkotás, ha nem kerül­tek maguk is a mondanivalóval egyet­értő bensőséges kapcsolatba. Szükséges, hogy a színpad­szerkesz­tő értse mesterségét, értse és szeresse az irodalmat, a társművészetetet, a színpadot. A szerkesztés sorrendjével, az egymásra épülő vagy ellenponto­zásos műsorépítkezéssel rajzolódik ki jól vagy rosszul a költői portré, s lesz igaz vagy torzított a gondolat. A rendező felelőssége sem kisebb. Rossz térelhelyezés, előnytelen szce­­nírozás, szóval sikertelen színpadkép helyrehozhatatlan hangsúlyeltorlódást eredményezhet, s hiába a legragyo­góbban szerkesztett műsor, a jó szán­dék csak szándék marad. Igaz, az irodalmi színpad társadal­mi igényből, önkifejezési, gondolat­közlő kényszerből született és tudat­­formáló pedagógiai szándék élteti, de inspirátora az alkotó író és eszköze az irodalom. Jóllehet a létrejöttét kivál­tó okok között nem szerepelt az iro­dalom népszerűsítésének vágya, sem a régié, sem az újé — irodalmi szín­padról szólok s nem annak illusztrá­ló, régtől fogva ismert ismeretterjesz­tő formájáról — a megvalósulás gya­korlatában mégis segítőjévé, terjesz­tőjévé válik az irodalomnak, felfede­zőjévé, népszerűsítőjévé az írónak. Az irodalmi színpad önálló műfaj­já alakul,­­most születnek a szabályai, mi magunk is segítünk megformálni; éppen ezért kell hangsúlyoznunk, hogy ennek a műfajnak a korlátait éppen az irodalom állítja fel. Az iro­dalmi színpadi szerkesztő-rendező nem teheti meg például, hogy az alkotó vagy az alkotás ellenében hangsúlyozza a maga igazát vagy a mű „félreértésével” tolmácsoltassa a maga gondolatát. A költői est anyagának szerkesz­tésekor is fennáll a torzítás ve­szélye, de sokkal létezőbb prob­léma ez az úgynevezett tema­tikus összeállításoknál. Az ilyen jel­legű műsor — kedveltebb is — a gaz­dagabb válogatás lehetősége miatt is, rugalmasabban segítheti a feszengő vallomásos­ szándékot. A vers, novel­la s a többi irodalmi műfaj „megfe­lelő társaságban” képes kifejezni az író által beléléhelt gondolatiságot vagy érzelmi töltetet anélküli, hogy ellenállna a szerkesztői szándéknak, de önkényesen mellé irányított „irodalmi partnereik között” a mű eredeti mondanivalója egy helytele­nül értelmezett „magasabb szándék” eredményeként eltorzulhat. S ezt az önkényességet a szerkesztő-rendező még akkor sem engedheti meg magá­nak, ha a szándéka, közölni kívánt végső gondolata egyébként nemes és tisztességes. Az irodalmi színpad, mely eszköznek tekintette az irodal­mat a gondolat, a kiemelt gondolat vagy életérzés közlésére, a gyakor­latban maga is eszköze lett az iroda­lom terjesztésének. Ezért nem lehet egyetérteni azokkal a törekvésekkel, melyek a szerkesztői szuverenitás túl­­tengésében nem tisztelik eléggé az alkotót és az alkotását: a műsorban nem köztik a szerző neveit és a mű címét, a már említett önkényes társí­táson kívül a mű jellegét hamisító zenei aláfestést vagy összekötést al­kalmaznak, vagy éppen a mű egészét tagadó montázs-vagdalokot teremte­nek. A film kölcsönözte a montázst az irodalmi színpadnak, kitűnő dolog is, ha okosan bánnak vele. De a hi­básan alkalmazott vágás­sor éppoly tisztességtelen cselekedet, mint az önkényesen kiragadott, az egésznek ellentmondó rész-idézet, mellyel oly nagymértékben vissza lehetett már élni a tudomány, művészet és publi­cisztika történetében. Az irodalmi színpadnak az irodalmi művet lebecsülő formája zsákutca, erre — úgy vélem nem érdemes ha­ladni. Mégis merre tovább? Az ama­tőr­ mozgalomban mindenekelőtt az előadók interpretáló színvonalát kell megemelni. Ez lehetővé tenné, hogy tudatos koncepcióban jelentős művek, jelentős előadásban is megszólalhat­nának. Ez jelezné is az egyik utat: statikus színpad, kiváló alkotások, a zene társaságában, minimális szceni­kai eszközökkel, puritán térformában. Ez a forma a műre és a hallgató asz­­szociációira épít. A másik — kisfor­­mának is nevezik — a brechti játék­stílus sajátos irodalmi színpadi ki­munkálásának útja; a szerkesztői munka mellett ,megnő a rendezőé is, domináló a komplexitás, uralkodnak a játékos elemek ... Az irodalmi színpad korunk műfa­ja, bizonyos, hogy nem népművelési csodaszer. Addig marad fenn, míg „politizálhat”, míg meg nem mereve­dik, szóval amíg képes haladni — kí­sérletező szenvedéllyel — a korral. Debreczeni Tibor 37

Next